3. Ábrahám, Nimród és a kezdetek

A mai Şanlıurfa tartomány története a Kr. e. 8000 körüli időszakra nyúlik vissza – ekkortájt épülhetett a Nevali Cori templom és készülhettek az ásatásokon feltárt faragások. Úgy tűnik tehát, hogy a világ egyik legősibb kultikus építmény-együttese itt keletkezett, az intézményesített vallás errefelé egyidős a civilizációval. A régészeti leletek tanulsága szerint Edessza területe az ókorban legelébb az itt letelepülő, a Van-tó környékéről, esetleg a mai Afganisztán felől Dél felé áramló hurri népeknek szúrt szemet, akik a Kr. e. III. évezredben érkeztek a területre. Egyes alternatív etimológiai elméletek szerint maga a Harrán név, a Harrán-alföld és az asszír város neve szintén ezt az ismeretlen, szinte semmilyen másik ismert nyelvhez vagy nyelvcsaládhoz nem hasonlítható — nyelvészek szerint egyedül csak az urartuihoz hasonlít, ezért az utóbbi időben felvetődött a Hurrita-Urartui nyelvcsalád fogalma a szakirodalomban, amit megpróbáltak egyes kaukázusi nyelvekkel rokonítani, igaz, sikertelenül — dialektust beszélő hurri törzseket takarja, akik kisebb-nagyobb falvakat építettek a későbbi Edesszának alapjául szolgáló hegyekben is. (Mint már említettük, más, megalapozottabbnak tűnő elméletek az akkád „harrānu”, azaz „út” kifejezéssel magyarázzák a dolgot.) A Kr. e. 2100-as évek végén feltűnt itt egy másik deklasszifikálhatatlan nyelvű népcsoport, a népvándorlást végrehajtó északi guti barbárok, akik korabeli források szerint állítólag még a hurrikkal sem álltak nyelvrokonságban, ők azonban hamar beleolvadtak a környékbeli néptömegekbe. Mivel az Anatóliát és Mezopotámiát összekötő stratégiai fontosságú útvonal ezen a területen vezet keresztül, egyes tudósok feltételezik, hogy az itteni települések egyike egy kisebb hurri királyság (Amir Harrack szerint Adme; A. Billerbeck szerint Til Abne; de vannak más azonosítási kísérletek, mint az új-sumér Ursu, az asszír Ru’ua, a hettita Urussa. E. Honigman szerint ezek az azonosítások merőben esetlegesek, mert csak a hangtani azonosságra figyelnek.) fővárosa lehetett a Kr. e. II. évezredben. Ez a királyság szoros kapcsolatban állhatott a hettita forrásokban emlegetett Kizzuwatnával (a későbbi Kilikia területi elődjével), ami egy időben, a Kr. e. 1650 és 1450 között még az északi hegyek közt kibontakozó Hettita Birodalmat is fenyegette. Mások amellett érvelnek, hogy az itteni hurri települések nem alkottak önálló királyságot, csupán a környék legnagyobb hurrita birodalmának, Mitanninak (akkád forrásokban Hanigalbat) lehetett egy tartománya. Mitanni létrehozásában egy harmadik népcsoport játszotta a főszerepet, akik talán indo-európaiak voltak, és harckocsizó katonai arisztokráciaként szolgálták a birodalmat, ők voltak a marjannuk. A két elmélet akár ki is egészítheti egymást, hisz a Harrán-alföld lakosai nyomulhattak előre nyugatnak, hogy ott aztán segítsenek létrehozni a nagy Mitanni-i királyságot, ami utólag bekebelezte szülőhazáját és Kizzuwatnát is. Akárhogy is, de ezeket a falvakat valamikor a Kr. e. II. évezred közepén, valószínűleg a XIV. században hettita harckocsizók portyái dúlták fel, több ilyen települést is porrá égetve. Ha valóban létezett itt királyság, akkor az is ekkor szűnhetett meg. Az Amarna-levéltárban (1350-1335) találunk egy akkád nyelvű tartományt, a mezopotámiai civilizáció négy nagy tájegységének egyikét, amit Subartu néven jegyeznek, ez ugyan feltételezhetően nagyobbrészt valamivel keletebbre van a tárgyalt helyszínünktől, azonban sok területen érintkezik is ezzel. Más források, pl. egy Kr. e. XXI. századból származó sumér eposz is ugyanezen a néven emlegeti a területet (a másik három mezopotámiai tájegység: a nyugati Martu, a déli Sumér és a keleti fennsíki Elám).
Nem sokkal ezután tragikus hirtelenséggel véget ért a bronz-kor a Mediterráneum környékén. A világméretű kataklizma elsöpörte a Hettita Birodalmat is, ami ekkor már csak jelképesen volt jelen a vidéken, mert tartományurai, kereskedői helyi „bennszülött” dinasztiákból kerültek ki, csak egy-egy az adózásra felügyelő katonai helyőrség képviselte az anatóliai birodalmi központot. A pontos folyamatokat nem ismerjük, és több egymást kizáró elmélet is létezik az események magyarázatára, de úgy tűnik, hogy a háttérben valamilyen globális ökológiai katasztrófa állhatott, ami elindította a „tengeri népek vándorlásaként” elnevezett eseménysorozatot. (Ez feltételezhetően valamikor Kr. e. 1213-1182 között történt.) Ennek részeként krétai, mükénéi, illetve a szardíniai Nuraghe-kultúrához tartozó kalózok, valamint az anatóliai frígekhez vagy a levantei filiszteusokhoz hasonló indoeurópai törzsek összehangolt támadása söpörte el a környék összes birodalom-alkotó civilizációját. Egyes értelmezések szerint ezt az eseménysort dolgozza fel a görög Trójai-mondakör, illetve a bibliai Tóra, azaz Mózes története. Akárhogy is, a hajdani hurri területeken élő városállamok népe átmenetileg ismét önállósult, a későbbi Oszrhoéné területe ezúttal biztosan az ő fennhatóságuk alá tartozott. A környéken több másik utóhettita állam is független életet élt, az uralkodó elit nagyobbrészt luviakból, föníciaiakból és arámiakból állt. A legjelentősebb ilyen államok:
A hajdani Kizzuwatna területén Thabal, Khilakku és Que; keletebbre Kammanu, Kummukhi, Gurgum, Karkemish, Bit Adini, Bit Agusi, Ja’dija és Pattina; délebbre Hatarikka-Luhuti és Hamath; észak-keleten Bit-Bahiani, az Új-Asszír Birodalom és Urartu (a bibliai Ararát). Ezek közül különösen Urartu jelentős, bár az erről szóló forrásaink elég ellentmondásosak. A birodalom neve még a „tengeri népek vándorlása” előtt tűnik fel a közép-asszír forrásokban, a hagyomány szerint I. Szarduri király egyesítette Tuspa környékét, s a birodalmi adminisztráció kezdetben az akkád nyelvet használta az ékírásos forrásokban, később tért csak át egy sajátos, egyes tudósok által a hurri-urartui nyelvcsaládba sorolható nyelvre. Egyesek ezt a már amúgy is igen ingatag alapokon álló nyelvcsaládot a kaukázusi (ez valójában több külön nyelvcsalád) nyelvekhez sorolják. A birodalom szakrális központja Muszaszirban volt, itt nagyobbrészt hettita feliratokról ismert isteneket imádtak, de a lakosság etnikailag még ennél is vegyesebb lehetett: biztos, hogy itt született az örmény nép, de sok másik környékbeli etnikum is. Mégis, a birodalom kezdetben teljesen elszigetelt maradhatott, mivel minden oldalról égig nyúló hegyek vették körül, sőt, egyes régészeti elméletek szerint még rendszeres kereskedelme sem volt. Később, a Kr. e. IX-VIII. század fordulóján, Ménua király kitolta a birodalom határait egészen az Eufráteszig, bekebelezve ezzel a későbbi Oszrhoéné területét, innentől kezdve állandósult a hideg és meleg-háborús állapot a déli szomszéddal, a megerősödő sémi népcsoportokkal. Hamarosan átvették az etnikumok deportálásának sajátosan közel-keleti szokását is, aminek célja nem az volt, hogy kiirtsák e népeket, hanem az, hogy máshol, hasznosabbnak vélt körülmények közt dolgoztassák őket. A hetedik századtól Urartut az északról érkező népek, köztük elsősorban a kimmerek gyengítik meg.
De ekkor már egy másik ókori világbirodalom is képviseltette magát, a rettegett dél-keleti szomszéd, a már a Hettita Birodalom ellen is fenekedő Asszíria. Erre azért érdemes külön kitérni, mert a legújabb kori kutatások fényében valószínű, hogy Asszíria népe azonos a mai szírek őseivel, pontosabban szólva: az ős-szírek és a több virágkort is megélő asszír államban otthonra lelő különféle arámi törzsek között egyfajta kulturális-ideológiai kontinuitás van. A neves XIX. századi protestáns biblikus filológus, Theodor Nöldeke óta bizonyítottnak tekintjük azt is, hogy a Szíria megnevezés Asszíria nevéből származik. Talán ezért is van az, hogy egyes ókori szövegekben gyakran felcserélhető egymással az asszír és a szír kifejezés. Igaz, a mai asszír-keresztény egyházat (ami tulajdonképpen a „nesztoriánus” egyház Rómával sokáig unióra nem lépő ágát takarja, és ilyenféleképpen egy arámi-származék nyelvet beszélő nemzet ideológiai gyökerét adja) széles körben csak a XIX. század óta hívjuk így, részben anglikán misszionáriusok propagandamunkájának hatásaként (a Rómával unióra lépő ágakat ugyanezen felosztás szerint káldeusoknak hívjuk). Zavar egyedül a római birodalmi hódítást követő időkben támadt, ekkortól ugyanis Szíriának egyedül az Eufrátesztől nyugatra eső vidékeket nevezték, a Római Birodalom Syria provinciája nyomán — ez azonban közigazgatási egység volt, és nem etnikai határ!
Az itt következő etnikum-azonosító szövegrészhez a festő Hanna Hajjar internetes Web-lapjának a némi kritikával fogadott segítségét fogom felhasználni, mivel paradox módon ez a legáttekinthetőbb tanulmány a témában. Hanna Hajjar az önmagát Aszorinak nevező, máig Sanli Urfa területén élő etnikai kisebbségből származik, akik vallásilag-kulturálisan szír nesztoriánusoknak tartják magukat, az örmény és török történelmi források azonban az asszírokkal azonosítják őket. Ez az etnikum az 1920-as években a török állam tömeges deportálásainak esett áldozatául, többen közülük, így még Hajjar rokonai is, csak úgy vészelték át ezeket a vészterhes időket, hogy kényszerűségből áttértek az iszlámra. Hajjar arra is felhívta a figyelmet, hogy a mai Szíria és Törökország területén élő aszorik körében megszokott etnikai felosztásnak számít, hogy valaki vagy Dakhel-aszori (belső-szír), vagy Kharidzs-aszori (külső-szír). Külső szírnek, azaz kharidzsosnak az számít, aki az Eufrátesztől keletre él, a hajdani Béth-Nahrén, azaz Mezopotámia, a Folyóköz területén, az északi al-Dzsazíra régiójában. Eszerint a belső szírek e Folyóközön kívül élnek, a dakhel vidéken, ami először akkor kapta a Szíria nevet, amikor a Római Birodalom légiói meghódították, és erőszakkal provinciává alakították. (De már a Szeleukidáknál is volt egy Syria Coele néven ismert terület, amit a fordítók hagyományosan „Üres-Szíriának” fordítanak. Ez a vitatott déli területeket jelölte, a Szeleukida és a Ptolemaida birodalmak között, így mindig mozgott a frontvonalaknak megfelelően. A kifejezés legelőször Lucius Flavius Arrianus „Xenophón”-nál tűnik fel, Alexandros Anabasisában, Koile Szíria alakban, ez egyeseket arra késztetett, hogy felvessék: a szó esetleg az arámi „kul” kifejezés félreértése, ami azt jelenti: „egész”. Az Iszlám hódítása után ez a vidék as-Shamra keresztelődött.) Ugyanakkor mindkét népcsoport egyformán szírnek számít, pedig a kharidzsosok a hagyományos szír területeken kívül élnek! (Ez a bekezdés majd a szír egyházatyák mozgalmait felsoroló fejezeteknél nyer értelmet!)
A mai asszír-keresztény nemzeteszme híveinek legendás verziója (amit újabban részben egyes tudósok is átvesznek, különféle megfontolások alapján, mert pl. eblai leveleken, vagy a III. Uri dinasztia idején írt sumér szövegekben szerepel több terület, amiben előfordul az „aram” szó különféle hangtani/nyelvtani alakja, holott ez nem lehetett sem hurri, sem a sémi hárám, azaz „szent terület” kifejezés ragozása, hanem emögött valami deklasszifikálhatatlan pre-sumér kifejezést gyaníthatunk) szerint a Subari Asurilar (vagyis a „Szubartui Asszírok”) nevű, tíz alapító törzsből összeverbuvált törzsszövetség egy Assur nevezetű mindenható istennek fogadott hűséget, akinek egy szentélyvárost építettek a Tigris-folyó jobb partján: ez lett a későbbi Asszír Birodalom szíve. A legendás városalapító asszír néptörzsek eredetileg a Tigris bal partján éltek valahol a Satt- vagy Botan-szú folyótól délre és a Dialától északra, legsűrűbben a Kis- és Nagy-Záb folyók torkolatánál. Ezeket a sémi eredetű, többnyire akkád nyelvű törzseket egy nyugatról, Mári városa felől bevándorolt másik sémi nyelvű etnikai kisebbség, a rejtélyes származású amurruk (vagy amoriták) egyik fejedelmi nemzettsége fogta össze, és szervezte első ízben komoly állammá, az akkoriban igen népszerű sumér államszervezési minta szerint. Az ó-asszír birodalom még nem hasonlított későbbi utódjára, a Bibliából ismert rettegett katonaállamra, hanem csak egy messzire nyúló kapcsolatokkal rendelkező kalmárállam volt, ami kereskedelmi telepekkel rendelkezett még a távoli Anatóliában is. (Tovább színesítette a képet a közeli Ebla külön sémi nyelvet beszélő etnikuma is.) Az Asszír Birodalom többi alapító etnikumáról szinte azóta vannak feljegyzéseink a közel-keleti történelemben, mióta vannak ékírásos dokumentumaink a térségből, de egyes régészeti leletek még ősibb eredetre utalnak. A Biblia szerint az asszír népnek nevet adó Asszur, Noé unokájának, Sémnek volt az egyik fia:

„Szem fiai: Elám, Asszur, Arpachsád, Lud és Arám.” (Teremtés 10: 22)

Ezt az információt részben alátámasztják a nyelvi adatok, az asszír törzsszövetség túlnyomó többségének anyanyelve egy sémi eredetű nyelv, az akkád volt, történetünk idején ennek a nyelvnek a különböző dialektusait beszélték mind Babilonban, mind az asszírok által meghódított vidékeken. A legtöbb ősi dombormű és a törzsgyökeres asszír területekről előkerülő földi maradványok magas, nyúlánk emberekről tesznek tanúbizonyságot, akiknek hosszúkás, sasorral ékesített arcát szinte bekeretezi hosszúra növesztett haja és göndör szakálla. Ám az Assur hadistennek hűségesküt tevő, s az istennek egy szent kultuszvárost építő, majd ettől kezdve politikailag Assur városa köré szerveződő tíz alapító néptörzs között találhatunk erősen negrid (vagy régies, elavult terminológiával „hamita”) jellegű, csokoládébarna bőrű, gyapjas hajú és lapos orrú etnikai kisebbségeket is!
Ehhez a tíz törzsből álló szövetséghez csatlakozott egy a későbbi forrásokban csak Kadim Surjanilar-nak, vagyis ős-szíreknek nevezett, önálló keleti-arámi sémi nyelvjárást beszélő törzsi csoport, akiknek a nevét némi hangtani változással lehet még vándoroknak és szolganépnek is fordítani. Ez a törzs eredetileg feltételezhetően a Tigris felső folyásánál épült Assur városnál jóval északabbra, az egyes időszakokban Kalhunak vagy Kalachnak nevezett városban, illetve annak környékén élt. A Hettita Birodalom és az ősi Babilon között egyensúlyozó, még csak szárnyait bontogató Közép-asszír Birodalom ezt a Kalachot tette meg északi tartományainak székvárosává. Egy későbbi időben, az Új-asszír Birodalom végnapjaiban ez számított Asszíria igazi fővárosának. Erről még a Biblia is megemlékezik:

„Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: Nagy vadász az úr előtt, mint Nimród. Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra, és Sineár földjén minden városra. Erről a földről indult ki Asszúr és megépítette Ninivét, Rechobot-irt, Kalachot és Rezent, Ninive és Kalach között. (Ez a nagy város.)”

Kalach telljét, az említett „nagy várost” a néphagyomány később átkeresztelte Nimruddá. Valószínű tehát, hogy az első keletnek tartó asszír hódítások ebből az északi helytartóvárosból indultak ki, sőt, talán valamelyik korai asszír király Kr. e. 1285 tájékán ideiglenesen ezt a várost tehette meg a birodalom fővárosának. Utódja, I. Sulmánu-asarídu / Salmanaster (uralkodott nagyjából i. e. 1274-től 1245-ig, felső kronológia), aki önkényesen kinevezte magát Nagy Királynak, levelekkel riogatta Hattusilis hettita királyt, és annak vejét, II. Ramszesz fáraót, már ennél is többre vetemedett: megtámadta a nyugati Mitanni országát, és jelentős haderőket telepített le oda. A hódító seregek magukkal vihették a családtagjaikat is, és mivel a sikeres hadjárat jutalmaként kisebb parcellákat kaptak az elfoglalt területek földterületeiből, ezért mindjárt le is telepedtek ott. Hogy a hurrita őslakosok ne reklamálhassanak, I. Sulmánu-asarídu 14.000 legyőzött ellenséges katonát hurcolt el Asszíriába rabszolgának — miután, hogy engedelmességüket biztosítsa, megvakítatta őket. Az Asszír Birodalom nyugati határa ekkoriban az Eufrátesz mentén feküdt, de az asszírok jó ideig nem nyomulhattak tovább: keleten a Zagrosz-hegység hurri törzsei lázadtak fel ellenük, ezeket kellett leverniük.
Tukulti-Ninurta, Sulmánu-assarídu fia végezte el ezt a kellemetlen feladatot. Több mint 40 fejedelmet kellett levernie, csak hogy helyreálljon a rend. Alighogy végzett, máris fordulhatott délnek, mert ott meg Babilon királya, Kastilias fordult ellene. Az asszírok legyőzték a babiloniakat is, a várost kifosztották, s a helyiek legfőbb istenének, Marduknak óriási szobrát magukkal hurcolták. Ez azonban nem várt kellemetlenségeket okozott: Asszíria népe fokozatosan áttért Marduk hitére, a babiloni papságnak kezdett el dolgozni, és szövevényes összeesküvést szőttek Tukulti-Ninurta ellen, akit végül a saját fiai öltek meg. Ezalatt nyugaton megtörtént az egész népeket és országokat elsöprő nagy népvándorlás, a „tengeri népek” fentebb már említett inváziója (?), ami elsöpörte a Hettita Birodalmat és a balkáni államokat, valamint összetörte Egyiptomot. A későbbi Oszrhoéné földje átmenetileg önálló lett, ennek az önállóságnak azonban nem örülhetett sokáig: dél-nyugatról, az elsivatagosodó Arab-félsziget felől érkező (vagy esetleg már évezredek óta a városok közötti vidéken nomadizáló, öszvérháton járó) arámi szamárkaravánok, a nagy népvándorlás derékhadát adó etnikai csoport képviselői támadták meg a Folyóközt, és végleg elpusztították a hurrik utolsó országait.
Asszíria csak egy évszázaddal később, I. Tukulti-apil-Ésarra (uralkodott i.e. 1115-től 1077-ig) idején tudott ismét harcba szállni nyugaton, ez a harc azonban még az Egyiptomig eljutó hadjáratok ellenére is nagyobbrészt védekező jellegű maradt. Az arámi törzsek öszvérháton járó képviselői átkeltek az Eufráteszen, elkezdtek beszivárogni az országba, egyre több városban próbáltak letelepülni, hivatalokat kapni, kereskedni kezdtek, és idővel még a nyelvük, az arámi/proto-szír is egyfajta világnyelvvé lett. Az elkövetkezendő kétszáz évben a későbbi Oszrhoéné területén lényegében csak ez a két fő etnikai csoport képviseltette magát: a nimrudi asszír-szírek, és a nyugati arámi-szírek. Valószínű tehát, hogy kettejük közös együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy egy jelentősebb települést alapítsanak a későbbi Edessza város területén.
Edessza városát ugyanis a helyi legendák szerint Nimród alapította. Az a bibliai Nimród, aki 12 nemzedékkel élt Ábrahám pátriárka előtt. Ezt a legendát legelőször Szent Efrém, a Szentlélek Hárfája vetette fel egy himnuszában (IV. század), később azonban ugyanezt írta le Edesszai Mihály, a keresztes háborúk egyik legfontosabb krónikása is (XII. század). Eszerint a népmese szerint azért szent Edessza fellegvárának sziklája, mert Nimród itt halt hősi halált ellenségeinek keze által. A hegyet mindmáig Nimród hegyének hívják, a fellegvár ugyancsak Nimród erődjeként van számon tartva, de még két magányos oszlop is meredezik a tetején, amiket Nimród oszlopainak hív a néphagyomány.
De a Nimródhoz kapcsolódó edesszai legendák sora itt még koránt sem ér véget!
Egyes arab legendák (ezek legkorábban al-Tabari-nál és más muszlim történetíróknál kerültek lejegyzésre) ugyanis az Edessza városát alapító rejtélyes kultúrhéroszt nem Nimróddal, hanem a szemita népből származó Ábrahámmal azonosítják, és feljegyezték róla, hogy a pátriárka itt született egy földalatti barlangban, valahol az edesszai fellegvár épületei alatt. Tény, hogy maga a Biblia is így ír Ábrahám és a Harrán-alföld kapcsolatáról:

„Terach utódai ezek: Terach nemzette Ábrámot, Nachort és Háránt. Hárán fia Lót volt. Hárán meghalt atyjának, Terachnak életében, hazájában, a kaldeai Úrban… Terach vette fiát, Ábrámot és unokáját, Lótot, Hárán fiát s a menyét, Sárait, fiának, Ábrámnak feleségét, s kivezette őket a kaldeai Úrból. Kivándoroltak Kánaánba. Amikor Háránba érkeztek, ott letelepedtek. Terach 205 éves korában halt meg Háránban.”

Hárán természetesen Harrán magyarosított neve. E legenda szerint tehát Ábrahám alapította itt az első települést, miután felnőtt. Egy talmudi magyarázat szerint Ábrám testvére, Harrán úgy halt meg, hogy Terach Isten próbájaként tűzbe, pontosabban egy égő csipkebokorba vetette a testvéreket. Ábrámot megóvta a hite, Harrán viszont elégett a parázson járás során, apjának szeme láttára. Ez ugyan ellentmond a Nimródi alapítás történetének, és jóval későbbre teszi a város alapításának becsült idejét, de azért jóval rangosabb helyre emeli a települést, mint holmi barbár király őstörténeti csatározásai. A közel-keleten az ilyen mitológiai alapításoknak különleges szerepe van, és valóban, a hurri nép nem maradt fenn (elégett a történelem tüzében), míg Ábrahámtól több világvallás is eredezteti magát.
Problémásabb viszont a kaldeai Úr azonosítása. Egy elterjedt közhiedelem szerint az „Ur” egyszerűen azt jelenti: város, és a „kaldeai Úr” valójában Edessa, és nem az Ókori Közel-Keletről ismert Ur városa. Ez azonban nem igaz, még ha az „Ur”-ral kapcsolatos spekulációk igazak is. A kaldeai Ur semmiképp sem lehetett Edessza, mivel a korai szír szerzőknél, illetve az ide ellátogató európai zarándokoknál semmi említése sincs a lehetőségnek, pedig ezek a származásukra büszke költők és írnokok minden lehetőséget megragadtak saját városuk dicsfényének a növelésére. Az első, aki felveti az azonosítást, a XII. századi jakobita metropolita, Basil Abu‘1-Farag bar Shumana, aki az iszlám kegyességet fegyverként használó Zangi szultán táborában lelt menedékre és szövetségesekre, miközben a muszlim seregek visszafoglalták a várost a keresztesektől.
Olyan rabbinikus hagyomány is van, ami összekapcsolja a két történetet. Eszerint Ábrahám egy időben ellátogatott Edesszába, de akkoriban itt már Nimród volt az úr. Nimród alattomos módon fogságba ejtette Ábrahámot, mert az nem volt hajlandó meghajolni a bálványok előtt, 13 évig egy földalatti tömlöcben rejtegette, majd kikötötte két oszlop közé — ez a két oszlop még a történelmi időkben is szent zarándokhelynek számított Edessza fellegvárában. Később aztán Nimród letaszította Ábrahámot a hegyoldalon, Ábrahám azonban a mi Gellért püspökünkkel ellentétben nem halt szörnyet a zuhanásban, mert Isten angyalai elragadták, és felrepítették az égbe. (A legfrappánsabb verzió szerint a két oszlop egyfajta csúzliként szolgált, innen lőtték ki Ábrahámot, aki repülés közben lángra kapott a súrlódástól. Egy másik, muszlim hagyomány szerint Nimród (törökül: Nemrut) itt szerette volna egy hatalmas csúzlival Ábrahámot egy gigantikus tűzbe dobni. Ám a tűz rózsakertté változott, melynek helyén ma a szent halastó, a Balıklı göl áll. A város központjában található tó partján áll a Khalil Rahman (a Kegyelmes Isten Barátja) mecset. Ábrahám Sárával Harranban kötött házasságot.) Azt hiszem, a látszólagos időzavar ellenére mindegyik legenda közül ez az utóbbi az, amelyiknek a legtöbb hitelt kell adnunk a történelmi tények ismeretében. Eszerint Nimród a Nimrudból ide telepített ős-szír/asszír katonákat jelenti, akik egy erődöt hoztak létre Nimród hegyén, Ábrahám pedig a nyugatról (vagy délről?) betörő arámi kereskedőket jelképezi, akik hosszas küzdelem árán ugyan, de végül megvetették itt a lábukat.
Természetesen Izsák bibliai története is a környékhez köthető.
Egy Bar Hebraus püspöknél (XIII. század) fennmaradt hagyomány Hénochot nevezi Edessa alapítójának. Hénoch (akit a keleti hagyomány Hermész Triszmagisztosszal, a „Háromszor Nagy Hermésszel” azonosít) a Vízözönről hallván 180 menedékvárost épített az emberiségnek, a legkisebb ezek közül Edessza lett volna. A harráni szábeusok szerint ő építette a piramisokat is, hogy elrejtse bennük az emberiség ősi tudását. A csillagimádó szekta tagjai még a kalifátus idején is szerveztek közös zarándoklatokat Egyiptomba.
Végül van olyan hagyomány is, ami Jób könyvének fiktív eseményeit helyezi ide. A muszlimoknál Jób Ajoub próféta néven ismert, és a Korán többször hivatkozik rá. Talán ennek köszönhető, hogy az iszlám népi vallásossága több síremléket is tisztel, ami állítólag Jób „hiteles” sírját takarja.
Érdekes nyelvészeti adalék, hogy az ősi ékírásos szövegekben megőrzött akkád nyelvben az edāšu kifejezés „új”-at, megújulást jelent. Az Új-asszír Birodalom nagyhatalmi korszakának éveiben a sémi eredetű akkád nyelvet használták bürokratikus nyelvként, sőt, az asszírok által bekebelezett babiloni államnak is ez volt a hivatalos nyelve. Valószínmű, hogy a Folyóköz egyszerű lakossága is az akkád nyelv különféle nyelvjárásait használta a köznapi életben. Előfordulhat tehát, hogy a későbbi Idesszu, Idesszo, Edesszo, Edessza névalakok egész egyszerűen az „Újváros” kifejezés lerövidített alakja — az egyes gyarmatosító népek pedig mindig is szerették Újvárosnak hívatni a népvándorlásaik legfontosabb állomáshelyét. Az akkád magyarázat hívei az Urhoj hangalakra is tudnak magyarázatot, igaz, ez már valamivel kevésbé tűnik követhetőnek és hihetőnek. A szír ábécével leírva az Urhoj valami „Ur-Hi”-ként betűzhető (ha nem számítjuk a szókezdő alifot, stb.). Az akkádban az urru „napfény”-t jelent, így az Ur-Hi jelentése valami olyasmi lenne, hogy „Ő a fény”. Ha ehhez hozzávesszük az Ur szó eredeti sumér jelentését, akkor ebből lehet „Ő a Város” is (az „Ő” mindkét esetben nőnemű). Ha pedig a negyedik betű eredetileg egy ékírásos „het” volt a szír ábécében megszokott „he” helyett, akkor máris két tetszetős nevet kapunk: „Az Élet Városa” vagy „Az Élet Fénye”! Igaz, ezek az utóbbi nyelvészeti spekulációk szerintem nagyon erőltetettnek tűnnek, nem is tekinthetjük őket hitelesnek…