11. A carrhae-i katasztrófa

I. Abgart Kr. e. 68-ban a fia, II. Abgar /Ariaramnész (Ariamnész) / Mazzara/ bar Abgar követte a fejedelmi székben. A fejlődésének első aranykorát élő Oszrhoénét megöröklő II. Abgár talán a legnagyobb formátumú fejedelemnek bizonyult a korai Abgár uralkodók között. Ő volt az első, akinek sikerült kijátszania egymás ellen a kortárs világpolitika két nagyhatalmát, Rómát és Párthiát. A népgyilkos római diktátor, Sulla hajdani cinkostársa, a Iulius Caesar-féle triumvirátus egyik alapító tagja, a Spartacus elleni hadjáratában meggazdagodott Marcus Licinius Crassus azzal szerezte a hatalmát és a vagyonát, hogy folyamatosan háborúkat szított a nagyvilágban, majd ezek költségeiből üzletet csinált. Házakat gyújtatott fel, majd a romokat potom pénzért megvette, újjáépítette, és drágán eladta. Legnagyobb pénzszerző akciójának kiszemelt célpontja a Párthus Birodalom. Állami költségen el is indult, hogy kifossza a birodalmat. Azonban alig lépte át az Eufráteszt, máris hibát hibára halmozott. Ellenséges sereget sehol nem talált, csak üres síkságot és a horizont peremén hátráló seregeket. Tábornokai, akik ezt látván gyanút fogtak, azt tanácsolták, hogy vagy vonuljon vissza egy megerősített határvidéki erődbe, vagy pedig felejtse el a sivatagba menekülő párthusokat, és inkább az Eufrátesz mentén haladjon tovább az ellenséges fővárosig, mert így legalább a folyón leúsztatott teherszállító hajók tudnak neki utánpótlást és élelmet szállítani.

„… Mialatt Crassus ezen tépelődött és gondolkodott, megérkezett egy arab törzsfő, név szerint Ariamnész (II. Abgár), egy csalárd és hitszegő ember, akit a balsors a legnagyobb veszedelemre és romlásra hozott a rómaiak útjába. Arimnészt ismerték néhányan, akik Pompeius hadseregében ezen a vidéken szolgáltak, s tudták róla, hogy bizonyos fokig az imperátor barátságát élvezte, és azt is híresztelték róla, hogy a rómaiak barátja. Most azonban a király vezéreivel egyetértésben azzal a szándékkal érkezett, hogy ha lehetséges, terelje el Crassust a folyótól, és vezesse a közeli hegyektől minél távolabbra a végtelen síkságon, hogy ott körül lehessen keríteni, mert a parthusok mindent inkább akartak, csak azt nem, hogy szemtől szembe kelljen megütközniük a rómaiakkal. Nos, a barbár, aki felkereste Crassust, értett hozzá, hogy szavaival akárkit meggyőzzön. Először is Pompeiust dicsérte, mint jótevőjét, aztán magasztalta Crassus hadseregét, de kifogásolta, miért késlekedik és vesztegeti idejét a felkészüléssel, mintha bizony fegyverekre, nem pedig gyors kezekre és lábakra volna szüksége azok ellen, akik már régóta máson sem buzgólkodnak, csak hogy legféltettebb javaikat és legkedvesebb embereiket magukhoz véve minél előbb Szkűthiába vagy Hürkániába jussanak.
„Ha tehát harcolni akarsz — szólt —, sietned kell, míg egész hadseregük egybe nem gyűlik, és a király össze nem szedi bátorságát. Most még Szuréna és Szillakész (két párthus arisztokrata hadvezér) áll veletek szemben, hogy magukra vonják üldözésteket, de a királyt nem lehet látni sehol sem.”
Ez persze mind hazugság volt, mert Hüródész azonnal két részre osztotta haderejét; ő maga Arméniát pusztította, hogy bosszút álljon Anabazészon, Szurénát pedig a rómaiak ellen küldte, de nem mert lenézte őket, mint egyesek állítják. Nem is valószínű, hogy Crassust, aki első volt a rómaiak közt, magához méltatlan ellenfélnek tartotta volna, az sem, hogy Artabazész ellen hadakozzék, arméniai falvakra támadjon és pusztítsa őket, sokkal valószínűbb, hogy félt a veszedelemtől, figyelőállást foglalt el és várta a fejleményeket, Szurénát pedig előreküldte, hogy kísérelje meg az ütközetet, és vonja magára az ellenséget…”

Itt Plutarkhosz hosszasan méltatja a párthus hadvezér, Szuréna erényeit. Szuréna mellesleg a híres Szurén nemzetségből származott, a Párthus Törzsszövetséget megalapító hét nagy törzs egyik törzsfőnöki nemzetségéből, tehát a legmagasabb rangú párthus arisztokraták közé tartozott. Mondhatni, báró volt, hadúr és legfőbb bíró, birtokai nagyobbrészt a mai Pakisztán területén feküdtek. Leszármazottjai később áttértek a kereszténységre, még a zoroasztriánus Szásszánidák inkvizíciójának üldöztetései közepette is megőrizték hitüket, azonban püspökeik nem a Római Birodalom katolikus egyházszervezetéhez csatlakoztak, hanem a keleti nesztoriánus szerzetességhez. Nesztoriánus egyházfőként az ő tisztjük volt, hogy hittérítő keresztény missziókat küldjenek a pogány világ minden szegletébe, s az egyik Szurén-leszármazott püspök, Világosító Szent Gergely térítette meg az északi örmények királyát, aki államvallássá nyilvánította Arméniában a kereszténységet. Így lett Örményország az első olyan állam a világtörténelemben, ami a régi Római Birodalom területén kívül esett, mégis államvallássá nyilvánította a kereszténységet. Ez a Szuréna azonban még inkább azzal tűnt ki, hogy még a háborús táborba is magával vitte kétszáz szekérből álló háremét és a csaták közötti szünetekben aranytól-drágakőtől roskadozó, drága füstölőkkel illatosított luxus-sátrakban hűsölt. Megjelenését tekintve egy finom selymekbe öltözött ficsúrnak látszott, arcát festette, frizuráját külön fodrászrabszolgákkal igazíttatta tetszetősre, s általában, teljesen nőies fiatalembernek tűnt. Egészen addig, míg valaki fegyvert nem adott a kezébe, mert ilyenkor az ellenség méltán retteghetett a haragjától…
De Szuréna méltatása helyett nézzük inkább, miben mesterkedett még II. Abgar:

„… 22. Miután Ariamnész felbíztatta Crassust, elterelte a folyótól, s a síkságon keresztül vezette. Eleinte kényelmes és könnyen járható, majd hamarosan gyötrelmes utakon, mély homokban, fátlan, víztelen sík vidéken, amelynek végét sehol nem lehetett látni; nemcsak a szomjúság kínozta, és a fárasztó menetelés merítette ki őket, hanem már maga a vidék látása is merő gyötrelem volt, mert sehol nem akadt sem növény, sem folyó, még egy kis dombocska sem, vagy legalább egyetlen fűszál, hanem mindenütt csak a végtelen puszta homoktenger vette körül a hadsereget. Már ebből is sejteni lehetett az árulást, majd azután megérkeztek az arméniai Artabazész hírnökei, s elmondták, hogy urukat a nagy háború tartja vissza, amelyet Hürodész visel ellene, s ezért nem tud segítséget küldeni, de azt tanácsolja Crassusnak, hogy csatlakozzék hozzá, és az arméniaiakkal egyesülve verjék le Hürodészt; ha pedig ezt nem tenné, vonuljon mindig olyan helyeken, és ott üsse fel táborát, ahol a hegyek közel vannak, és kerülje a lovasharcokra alkalmas terepet. Crassus erre az üzenetre haragjában és elvakultságában nem adott írásban választ, és csak annyit mondott feleletképpen, hogy most nincs ráérő ideje az arméniaiakkal törődni, de ha majd odamegy, megbünteti Artabazészt árulásáért.”

Úgy tűnik, az elvakultság és a gőg nem csak az Irakot lerohanó republikánusokra jellemző, hanem általános politikusi jellemhiba. Valószínű, hogy II. Abgar egyfajta Kissinger-szerepet játszott Crassus háborús kabinetjében, és elérkezettnek látta az időt, hogy végleg vesztébe küldje a pimasz római államférfit. (Abgar itteni viselkedése később arra ihlette Tacitus-t, hogy egy egész elméletet dolgozzon ki az arabok — és általában a barbárok — hazug és megbízhatatlan jelleméről.) Ha a szöveg folytatását olvassuk, igen baljós előérzetekkel gondolhatunk napjaink iraki megszállásának várható következményeire:

„… Cassius (Crassus parancsnokhelyettese) és társai bosszankodtak emiatt, de felhagytak vele, hogy újból figyelmeztessék Crassust, s ehelyett négyszemközt támadtak rá Ariamnészra:
„Micsoda rossz szellem vezetett téged hozzánk, te gazfickó? Milyen bűvszerekkel és varázslattal beszélted te rá Crassust, hogy ebbe a végtelen sivatagba vezesse hadseregét, és olyan úton vonuljon, amely inkább illik egy nomád rablófőnökhöz, mint egy római imperátorhoz?”
A barbár férfi, a furfangos Ariamnész a lábuk elé vetette magát, bíztatta és kérte őket, hogy még csak egy kis ideig tartsanak ki, majd a katonák közt szaladgált, segített nekik, és nevetve így tréfálkozott velük:
„Azt gondoljátok talán, hogy Campanián át meneteltek? Talán ezért vágyódtok csapszékekre, árnyas forrásokra és patakokra, ahol fürödhessetek? Jusson eszetekbe, hogy Arábia és Asszíria határvidékén jártok!”
Így oktatta a barbár a rómaiakat, majd még mielőtt világosan kiderült volna, hogy rászedte őket, lovára ült és elvágtatott, de nem Crassus tudta nélkül, akivel elhitette, hogy az ő érdekében cselekszik, és zavart kelt majd az ellenség soraiban…”

Erről egy másik forrás, Florus „Róma Háborúi” című munkája is beszámol (A párthusok elleni hadjárat III). Ezt a mondatot azért érdemes idézni, mert ebben a címszereplő nem arab, hanem szír etnikumú:

„Crassus azonban vakon hitt a szír Mazzarának, aki pedig csak színleg menekült hozzánk, és azért csapott fel vezetőnek, hogy kietlen sivatagok mélyére kalauzolja csapatainkat.”

Hiába, az ostobaság gyógyíthatatlan betegség! A hadjárat végkimenetele előre látható volt: Kr. e. 53-ban Karrhae (a korábbi Harrán) alatt Crassus seregeit csapdába csalták a párthusok. Az elkövetkezendő, még évszázadokig emlékezetes öldöklésben a római légiók szinte mind egy szálig odavesztek, még Crassus tulajdon fiát is lemészárolták, a túlélők kicsiny csapatokra oszolva próbáltak eliszkolni a helyszínről. Később Arménián, Szírián és Kilikián keresztül próbáltak visszaszivárogni a Római Birodalomba. 44.000 emberből mindössze 10.000 jutott el élve Antiókhiáig, másik 10.000-et rabszolgasorba vetettek a párthusok, mindenki más meghalt. Florus szerint 11 teljes római légió semmisült meg a csatában. Crassusnak egy kisebb sereg élén sikerült átvergődnie Karrhaeig, itt elsáncolta magát, majd tárgyalni próbált a párthusok követeivel, akik közül az egyik feltételezhetően azonos lehetett II. Abgárral.

„… A tolmács szavait közölték Crassusszal, aki elfogadta a meghívást; nem sok idővel később arabok érkeztek a barbároktól, akik látásból jól ismerték Crassust és Cassiust, mert jártak a római táborban az ütközet előtt. Mikor ezek meglátták Cassiust a várfalon, azt mondták, hogy Szuréna kész velük egyezkedni…”

Ezt követően Crassus menekülni próbált egy párthiai görög vezető, egy bizonyos Andromakhosz segítségével. Andromakhosz azonban szándékosan tévutakon vezette őt, így Crassus csakhamar ugyanott találta magát, ahonnan elindult: Szuréna követeinek társaságában. A római és párthus állam ekkor már hivatalosan békét kötött, a háborút kirobbantó imperátornak mégsem kegyelmeztek — a párthusok követei puszta kézzel verték agyon a nagyképű hódítót. Crassusnak és fiának levágott fejét csontig csupaszították, majd e koponyákba olvasztott aranyat öntöttek. Az így készült kupákból koccintottak a rómaiak egészségére a későbbi nemzedékek párthus királyai, s miközben görög nyelvű ódákat szavaltak a bukott imperátorok dőreségéről, a római hadifoglyoktól elkobzott pornográf könyveket lapozgattak. A karrhaei katasztrófa évszázadokra meghatározta a rómaiak keleti politikáját.
Sajnálatos módon ennek II. Abgar örülhetett a legkevésbé; még ugyanebben az évben megmérgezték, halála előtt még végrendelkezni sem tudott. Gyilkosait a római források (pl. Cassius Dio XXXVII, 5, 5; XL, 20, 1) párthusoknak nevezik, azonban látható, hogy a rómaiaknak legalább annyi okuk volt megölni őt, mint a perzsáknak. Egyéves hatalmi harcokat követően Kr. e. 52-ben II. Ma’nu Aloho került a trónra, s e fejedelemnek egészen Kr. e. 34-ig sikerült megőriznie a pozícióját.
Végül meg kell említenünk, hogy Segal megemlít egy másik lehetséges magyarázatot a fentebbi eseményekre, ami bizonyos szír krónikákon, pl. a pszeudo-Tell-Mahrei Dionüsziosz munkáján alapszik, eszerint a rómaiakkal szövetséges Abgart már a Crassus-katasztrófa előtt megölték, és a különböző oldalakon álló utódai egy éven keresztül folytatták a hatalmi harcot, ebbe keveredtek bele a peches rómaiak. Ezért ez a sok önellentmondó uralkodói név…