2. A vidék néprajzi és politikai jellemzői

Virágkorában Oszrhoéné közvetlen szomszédjának keletről a perzsa Párthus Birodalom, majd az ezt felváltó Szásszánida Birodalom számított. A párthuskori perzsa birodalom azonban nem számított olyan erősen központosított államalakulatnak, mint ahogyan az elvárható lenne, inkább különféle félig-meddig önálló városállamok, ütközőfejedelemségek, nomád törzsszövetségek és a nemesi anarchia határán egyensúlyozó tartományok törékeny szövetségéként vegetált. Így a társadalmi erőviszonyok és a szövetségi rendszerek szinte évenként változtak, újrarajzolva ezzel a környék politikai térképét. Ezért hát előfordult, hogy Oszrhoéné közvetlen keleti szomszédjainak sorába felküzdötte magát több ilyen részlegesen független államocska is, akik néha kisebb-nagyobb szeleteket hasítottak ki az edesszai fejedelmek birtokaiból is.
Vitás kérdés persze az is, hogy mit is nevezünk városnak az ókori közel-kelet viszonylatában, hisz ezek a települések mai szemmel nézve aligha lehetnének említésre méltóak, talán egyfajta nagyobb falunak számíthatnának, ugyanakkor mégis államalkotó tényezőknek számítottak. Véleményem szerint a város ott kezdődik, ahol a szociális háló integritása véget ér, tehát ahol megjelenik egyfajta slum, hajléktalanok vannak az utcákon, átmeneti szálláshelyek, kereskedőtelepek, idegen-negyedek és karavánszerájok biztosítanak lakhatást a lokális közösséggel semmilyen kapcsolatban nem álló, de szinte állandóan jelen levő tömeges átutazókkal, kereskedőkkel, stb.. Egy falun még a nincstelen zselléreket is befogadja egy-egy munkaadójuk, idegen átutazó pedig legfeljebb egy magányos vándorkereskedő lehet; mindenki más tagja a rokonsági hálózatnak, a tágabb nemzetségi, törzsi, vérségi közösségnek.
A legfontosabb ilyen keleti szomszédok (a több tucat jelentéktelenebb államocskát és települést itt most nem sorolom fel):
Karrhaj, Carrhae, azaz Harrán városa, a hajdani legfőbb asszír hadvezérek, a tartánuk hagyományos személyi birtoka, Szín holdisten legfőbb szentélyének otthona (bár ez inkább a keletebbi Sumatar Harabesi oázisban, a titokzatos „Legfőbb Isten” szentélyében lehetett), egyes etimológiai értelmezések szerint neve eredetileg azt jelentette akkádul, hogy az „Út”. Egyes kutatások szerint az Egyiptomot a Második Átmeneti Korban elfoglaló hükszoszok seregei innen származtak. Ez a város onnan is nevezetes, hogy itt maradt fenn a csillagimádó pogányok egy szektája, a harráni Szábeusok (valójában pszeudo-szábeusok) egészen a bagdadi Abbaszida kalifátus koráig, és az ő szakadárjaik virágoztatták fel a középkori arab csillagászatot, ami a mai modern asztronómia előfeltétele volt.
Ninive, a volt asszír főváros, ami az ókor legszínesebb etnikai és kulturális összetételével büszkélkedhetett. A város melletti hegy neve a mai napig Jónás prófétának állít emléket.
A perzsa Mügdónia szatrápia (tartomány) székhelye, Niszibisz, a későbbi szír egyház legendás hírű egyetemvárosa, a hellenisztikus kultúra egyik keleti fellegvára.
Adiabéné fejedelemsége, a Palesztinán kívüli zsidóság egyik legjelentősebb központja Arbéla fővárossal, a lakosság eredetileg döntően szír-arámi etnikumokból állt, később mindenféle iráni és indo-európai népek áramlottak be az országba. Elvileg ennek a fejedelemségnek a fennhatósága alá tartozott a legendás nehardeai Talmud-iskola, és részben ennek köszönhette hírnevét: Iosephus Flavius ugyanis leírja, hogy a királyi család a Kr. u. I. században áttért a judaizmusra. Ugyancsak őszerinte a helyiek Noé bárkájának roncsait mutogatták az erre tévedőknek.
Ennek közvetlen északi szomszédja, szinte tükörképe Gordüéné, az egyik vad hegyvidékeken elnyúló, független kereskedőfejedelemség, aminek lakosai leginkább a kurdokkal és a pávaangyalt imádó jezidikkel, kisebb részben az örményekkel, a médekkel, és az északibb kaukázusi vagy sztyeppei népekkel állhattak közeli rokonságban.
Atropaténé, vagyis az északi Kis-Média Örményország és Adiabéné északkeleti szomszédja, a mai Azerbajdzsán területén, amelynek befolyási körzete egészen a Kaszpi-tóig kiterjedt. Fővárosa Gazaca.
Északról, Meliténé határvárosán túl Edessza legközvetlenebb szomszédja Arménia tartomány, azaz a legendás Nagy-Örményország volt. Oszrhoéné függetlenségének kezdetén Arménia még önálló nagyhatalomnak számított, a legendás Tigranesz király uralkodásának idején Örményország a fénykorát élte. Végül a szomszédjaikkal vívott vég nélküli háborúik és a saját népük tömegeinek erőszakos áttelepítési kísérletei miatt az örmény királyok mégis elveszítették a hatalmukat. Ezt követően a vidéket többnyire szintén a párthusok tartották az ellenőrzésük alatt, akik a saját uralkodódinasztiájuk, az Arszakida királyok testvéreit és unokatestvéreit ültették Arménia trónjára, de az évszázadok során az is gyakorta előfordult, hogy Örményország ugyanolyan fél-független ütközőállamként egyensúlyozott nyugat és kelet, Róma és Perzsia között, mint maga Oszrhoéné. A korabeli örmény állam azonban nem fedte le teljesen az örmény etnikumok lakta területek egészét, a hajdani urártui (araráti) államból hátramaradt nyugati Kis-Örményország területe némileg átfedésben maradt az oszrhoénéi alföldekkel, ahol szintén számos örmény paraszt és a tömeges deportálások elől menekülő kereskedő talált végleges hazára. Maga az Edesszában uralkodó Abgár-dinasztia is gyakorta elbüszkélkedett vele, hogy anyai ágon dúsgazdag örmény kalmárfejedelmekkel áll rokonságban.
Jelentős északi szomszéd volt még egy ideig Sophéné, eredetileg egy örmény tartomány, később egy független örmény fejedelemség Karkathiokerta fővárossal.
Kis-Ázsia felől az egyik legfontosabb szomszéd Kommagéné fejedelemsége Szamoszata fővárossal. Ez a nagyobbrészt örményekkel és egyéb hellenizált kisázsiai népekkel benépesített terület leginkább arról híres, hogy egy itteni király emeltette a legendás Nemrut Dagi síremléket, illetve, hogy egyes történelmi bizonyítékok szerint itt került át Mithrász iráni eredetű horoszkóp-kultusza a közel-keletről a római birodalomba. Szintén itt volt a központja a Severus-dinasztia által elterjesztett misztérium-vallásnak, Jupiter Dolichenus Baál-kultuszának.
Az örményeken kívül egy ideig a kis-ázsiai Kappadokiai Királyság, a Fekete-tenger menti Pontusi Királyság, valamint az Azovi-tengeri és Krím-félszigeti Boszporuszi Királyság (akkoriban nem csak a mai Boszporuszt hívták így, hanem az Azovi-tenger és a Fekete-tenger közti szorost is) képviselői játszottak még szerepet a független Oszrhoéné külpolitikájában, ezek az államalakulatok azonban idővel beolvadtak a terjeszkedő Római Birodalomba, vagy csak egyszerűen kliensállamokká süllyedtek.
Nyugatról, Zeugma (ha minden igaz, ez eredetileg egy pontonhíd neve volt, de egy görög retorikai technikát is így neveztek el), illetve ennek az Eufrátesz keleti partján épült ikertelepülése, Birtha — ez utóbbi azt jelenti arámi nyelven, hogy az „Erőd” — határvárosán túl a haldokló Szeleukida Birodalmat szinte azonmód a terjeszkedő Római Birodalom váltotta fel, és az elkövetkezendő korok többségében meg is őrizte az egyeduralmát, egészen addig, amíg a hatalom súlypontja át nem lendült a Kelet-Római Birodalomba, azaz Bizáncba.
Fontos város volt még a legendás Hierapolis, a „Szent Város”, Edesszától dél-keletre az Eufrátesz túloldalán. Ezt a várost hívták még Membíjnek, Manbíjnek, Mabbugnak, Mabbognak, Bambyce-nek is. Egy az Eufráteszen Caeciliana mellett átvezető út kötötte össze a Szent Várost Edesszával. Itt állt Atargatis termékenység-istennő legfőbb szentélye, ezért játszott fontos szerepet a környéken a Szeleukida érától kezdődően. Első említése Pliniusznál van, de a Szamoszatai Lukiánosz egy egész könyvet szentelt neki, De Dea Syria címen. Ez a könyv egyfajta turista-paradicsomnak írja le a várost, ahol a szent tó körül fallikus jelképek meredeznek, és a látogatók mindenféle orgiákban vesznek részt, gyakran kasztráltatva magukat. Az elbeszélés szavahihetőségén sokat ront, hogy Luciánusz általában szatirikus kalandregényeket írt, amiben nagy szerepet játszott a fantázia…
Délről, a politikailag közömbös arab végekről talán csak Palműra tiszavirágéletű felemelkedése, Imperatrix Zenóbia, az egyedülálló arab császárnő világuralmi terve tudta igazán kizökkenteni Edessza mindenkori urait az egyhangú tespedtség kerékvágásából, egészen addig, míg a sivatag ki nem vetette magából az Iszlám zöld zászlaja alatti világhódító hadjáratba induló arab törzseket. Ezelőtt csak a Tömjénút és Szindzsar felől érkező dúsgazdag kereskedelmi karavánok hívták fel magukra a figyelmet — hisz egyes történészek szerint maga az Abgár-dinasztia is egy ilyen nabateus kereskedőháztól származott —, no meg a szír sivatagban kóborló, állattenyésztéssel foglalkozó kisebb-nagyobb nomád törzsek alkalmi betöréseitől kellett tartani a gazdagabb mezőgazdasági vidékeken. Innen érkeztek az országba a további arab elemek, akik aztán sikeresen elvegyültek az őslakosok között.
Ugyan nem önálló állam, de történeti szempontból jelentős a dél-keleti szomszéd, Dura Europos, a római határváros, aminek régészeti leletei az őskeresztény korszak legfontosabb emlékei. Érdekes jelenség, hogy az itteni zsinagóga falait ugyanolyan freskók ékítik, mint amilyen a keresztény templomot, a két alkotás feltehetően ugyanannak a művésznek a keze munkáját dicséri.
Még keletebbre volt található Hatra, az egyik leggazdagabb szíriai oázisváros, a hajdani Assur szomszédságában, ami közismerten arab uralkodódinasztiával büszkélkedhetett, az Araba-Beit ’Eláhá- („Arab Isten Háza”)dinasztiával, aminek alapítója Ladzsash volt, Naszhr sejk fia.
De ekkoriban épült ki Perzsia területén az ókori világ úgynevezett sprawl-ja (városszétfolyása), a BAMT (Boston-Atlanta Metropolisz Tengely) Tigris és Eufrátesz közötti (azaz „folyóközi”, Mezopotámia-vidéki) megfelelője, a Mahoze is. (A Mahoze arámiul van, az arabok ugyanezt al-Mada’innak nevezték. A folyóközt a modern arab al-Dzsazira, azaz „a Sziget” néven ismeri.) Ez az egymást szinte érintő városokból, sátortáborokból, utakból és hidakból felépített agglomeráció-rendszer a következő nagyobb településeket fogta össze: Vologészia, a párthus király által felépített palota-, díszkert- és vadaspark-komplexum (a mai Kúfa környékén); Szeleukeia, a hajdani Szeleukida Birodalom könyvtár- és hivatalnokvárosa; Ktésziphon, a körkörösen felépített katonai kaszárnyaváros; Szippar, az Eufrátesz-folyón való átkelést szabályozó hídőrző kereskedőváros; valamint a dúsgazdag metropolisz, Babilon. Ebből az irányból Oszrhoéné területét két nagyobb, többé-kevésbé állandó kereskedelmi útvonal is érintette. Az első a híres Selyemút (amit ugyan csak Stein Aurél nevezett el így, de előzményei már ekkor is megvoltak), ezen áramlott az árukereskedelem és a kultúra vérkeringése Európa és Kína között. A Selyemút keleten az Iráni-fennsíkon és Belső-Ázsián át vezetett el Kínáig. A második ennek kistestvére, a Fűszerút, ami a hajdani Elám („a mezopotámiai Irán”, fővárosa a menyegzőjéről híres Szúza), a Perzsa-öböl partján elnyúló Kharakéné, (fővárosa Szpaszinu Kharax, “A közel-keleti Honkong”, a mai Kuvait), a Bahrain-szigetek és a kusán India felől juttatott el drága kincsekkel megrakott karavánokat Kis-Ázsia irányába. A párthus korszak nagy népmozgásai az eurázsiai sztyeppék szilaj lovas-nomádjainak kedveztek, akik tömegével települtek be a civilizáltabb vidékekre. Pár ilyen szkíta (ezeken a meghatározhatatlan etnikumokat értem), iráni, türk és mongolid eredetű zsoldos-törzs hosszas vándorlás után végül a Harrán-síkságon vert tábort, számos edesszai előkelőség származtatta magát tőlük.
Az átmenetileg függetlenné vált, aztán szintén bekebelezett Palesztina és a párthus fennhatóság alatt élő nagy zsidó központok — mint amilyen Babilon vagy a Josephus Flavius által is bemutatott Adiabéné volt — között folyamatosan áramlottak izraelita családok is a folyton változó politikai szelek áldozataiként. Két zsidó rablóvezérnek, a beszédes nevű Asinaeusnak és Anilaeusnak a Kr. u. 12 és 38 között még azt is sikerült elérnie, hogy egy időre egy független kalózállamot hozzanak létre a Tigris-folyó mentén, Ktésziphontól északra, amit aztán hallgatólagosan az emigráns zsidóság nagy érdekszövetsége, és az első jelentős rabbi-iskolák (jesivák) hálózatát összefogó Resh Galuta, a Számüzetés Fejedelme is támogatott. Ezeknek az embereknek egy része szintén Oszrhoéné területén talált menedékre, jelentős helyi zsidó kultúrközpontot létrehozva. Ennek a zsidó diaszpórának majd a kereszténység keleti elterjesztésében lesz jelentős szerepe.
Mejegyzendő még, hogy ezekben az időkben a zsidóság koránt sem volt az a homogén vallási tömb, aminek később tekintették, az akkori diaszpórában élő zsidók egy jelentős része pl. szamaritánus volt, és mereven elhatárolódott a jeruzsálemi szentélytől.
Sztrabón, a kiváló Augustus-korabeli görög földrajztudós híres Geographikájában röviden jellemzi az ókori világ népeit. Amikor a Taurosz hegységtől délre eső területeket ecseteli, látszólag hanyag módon csupán egyetlen népcsoportot elemez részletesen. Valószínű azonban, hogy ez a látszólagos hanyagság mindössze praktikai okokra vezethető vissza, lentebb még látni fogjuk, hogy az itt élő népek szinte megkülönböztethetetlenek egymástól, már ami az etnikai-kulturális gyökereiket illeti.

„Adiabénének a legnagyobb része síkság, s bár szintén csak egyik része Babyloniának, mégis saját uralkodója van, olykor azonban Arméniához tartozik… Adiabéné tehát ilyen; az adiabénosokat sakkopodáknak is nevezik. Mesopotámiáról és a déli népekről mindjárt fogunk beszélni, csak előbb röviden elmondjuk, amit az asszíriai szokásokról beszélnek.
Egyéb tekintetben hasonlítanak a perzsákhoz, sajátos azonban náluk az, hogy minden egyes törzsnek három értelmes ember a vezetője, akik a férjhez adandó leányokat a nép elé vezetik, s a fiatalembereknek ajánlják, de először mindig a legelőkelőbbeket. Így kötik meg a házasságokat. Valahányszor közösülnek, utána felállnak, megfüstölik magukat illatos szerekkel, mindegyikük külön. Hajnalban, mielőtt még valamilyen edényt megérintettek volna, megmosakodnak. Amint tehát a halott érintése után szokásban van a mosakodás, hasonlóképpen a közösülés után is. Egy jóslat következtében minden babylóni nőnek a szokása, hogy idegen férfival közösüljön; ilyenkor nagy cselédséggel és kísérettel megy valamelyik Aphrodité templomba. Mindegyik nő feje szalaggal van körülkötve. A hozzá közeledő férfi annyi pénzt tesz a térdeire, amennyit jónak lát, azután elvezeti a templomból és közösül vele. A pénz az ő felfogásuk szerint Aphroditének van szentelve. A király által kinevezetten kívül még három hatóság van: az egyik a katonai szolgálatból már elbocsátottak közül, a másik a legelőkelőbbek közül, a harmadik az öregek közül. Az elsőnek az a feladata, hogy a hajadonokat férjhez adja és hogy házasságtörési ügyekben ítélkezzék, a másodiknak, hogy lopási ügyekben, a harmadiknak, hogy erőszakossági ügyekben ítélkezzék. A betegeket kiteszik a keresztutakra s megkérdezik a járókelőket, hogy tudnak-e arra a betegségre gyógyszert ajánlani. A járókelők közt senki sem olyan gonosz, hogy ne ajánlana valamilyen gyógyító szert, ha ugyan ismer olyat. Ruházatuk egy térdig érő vászon khiton és egy gyapjú felsőruha, meg egy fehér köpeny; hajuk hosszú és papucshoz hasonló cipőt viselnek. Hordanak még gyűrűt és botot is, de nem simát, hanem díszítettet, amely fölül alma, rózsa, liliom vagy más ilyenféle mintára van kifaragva. Szézámolajjal kenik magukat. A halottaikat éppen úgy gyászolják, mint az egyiptomiak és még sok más nép; bevonják viasszal és mézben temetik el. Három törzs van náluk, amelyeknél nem terem gabona; ezek mocsárlakók és halevők, akik éppen úgy élnek, mint a gedrósiaiak.”

Felmerülhet a kérdés, mik lehetnek azok az „egyéb tekintetek”, amikben az asszírok a perzsákhoz hasonlítanak?

„Azt mondják róluk, hogy mihelyt valakinek a felesége két vagy három gyermeknek adott életet, asszonyaikat másnak adják tovább. Hasonlóképpen adta át még a mi időnkben is a római Cato feleségét, Marciát, Hortensiusnak, annak kérésére, s az ősi római szokás értelmében…
… Mivel már bővebben szóltam a párthus szokásokról „Történelem” című művem hatodik könyvében (sajnos ez odalett), valamint Polübioszt folytató történelmi munkám második könyvében, az ismétlések elkerülése végett itt csak annyit említenék meg, hogy Poszeidoniosz szerint a párthusok tanácsa (szünderion) két részből áll, éspedig egyfelől a király rokonaiból, másfelől a bölcsekből és mágusokból, és ez a két csoport együttesen választja a királyt.”

E kis kitérő után nézzük azonban, mit írt még le Strabón a Harrán-alföld környékéről, pontosabban az Oszrhoénétől keletre fekvő vidékekről:

„A hegyvidék eléggé termékeny; itt az Eufrátesz és a Zeugma mentén, mind a mostani Kommagénéi, mind a régi thapsakosi mellett, a mygdónok laknak, akiket a makedónok neveztek el így. Itt a Masios-hegy alatt fekszik Nisibis, amelyet mygdoniai Antiokheiának is neveznek, továbbá Tigranokerta, Karrhai és Niképhorion erődítménye, Khordiraza és Sinnaka, ahol Crassust megölték, miután Surén, a parthyaiosok vezére csellel elfogta.”

Ezekről az eseményekről később majd még részletesen beszélünk. Sztabón a továbbiakban kitér a Gordüénében lakó kardukhos etnikumra — ezek szinte bizonyosan a mai kurdok ősei —, akik kiváló ostrommérnökök hírében állnak, és olyan fellegvárakat építenek, amik mintha egymással szomszédos, de különálló három erődnek tűnnének, csak éppen egyetlen város veszi körbe őket. (Ez az elkülönülés talán véres belháborúkra utal.) Szóba kerülnek még az egykor itt lakó, később azonban a perzsák által elhurcolt eretriaiak. Már itt feltűnik a párhuzam a szír és az asszír legendák közt, ami az országalapító kulturhérosz, Gordüsz életét illeti:

„A monda szerint Gorys, Triptolemos fia lakott Gordyénében… Triptolemosról nemsokára, Syria leírásakor fogunk szólni.”

De a legfontosabb részletek most következnek! Sztrabón majdnem együtt említ két népcsoportot, amik közül az egyik az arabok, a másik az arámi nyelven beszélő szírek sorait szaporítják:

„Mesopotámiának déli és a hegyektől távolabb fekvő víztelen és szegényes vidékein a sátorlakó arabok laknak, rabló- és pásztornépek, akik könnyen vándorolnak egyik helyről a másikra, ha a legelők és a zsákmányolási lehetőségek kimerültek. Így történik az, hogy a hegyvidékieket ezek is, meg az armének is nyomorgatják; az utóbbiak ugyanis fölöttük laknak s hatalmukkal elnyomják őket; végül is többnyire vagy ezeknek, vagy a parthyaiosoknak az uralma alatt állanak; ezek is a széleken laknak, minthogy birtokukban van Média és Babylónia…
… Azoknak, akik Syriából kereskedelmi ügyekben Seleukeiába és Babylónba járnak, az útjuk a most maliosoknak nevezett sátorlakókon és ezek pusztaságán vezet keresztül. Az Eufráteszen a mezopotámiai Anthemusiánál kelnek át. A folyón túl 4 skhoinos (60 stadion) távolságra fekszik Bambyké, amelyet Edessának, meg Hierapolisznak is neveznek; ebben a syriai Atargatis istennőt tisztelik. Az átkelés után az útjuk a babylóniai határ felé a pusztaságon vezet keresztül Skénaiig, mely tekintélyes város az egyik csatorna mellett. Az átkeléstől Skénaiig 25 napig tart az út. Ezek tevéken utaznak, de közben vannak szállások, amelyek olykor bőven el vannak látva ciszternavízzel, olykor azonban a magukkal vitt vizet fogyasztják. A sátorlakók békében hagyják őket, csak mérsékelt vámot szednek tőlük, ezért a folyópartot elhagyják és a pusztaságon vonulnak keresztül, miközben a folyót mintegy három napi úttal jobb felől hagyják. A folyó két partján lakó törzsfőnökök ugyanis, akiknek a földjük nem nagyon termékeny, s azt a szegény földet még kevésbé művelik, s akiknek mindegyike önálló uralkodó, mindnyájan külön, mégpedig nem csekély vámot vetnek ki. Nehéz dolog volna ugyanis ilyen és ennyire önfejű embereknél közös és a kereskedőre nézve előnyös vámtételt megállapítani…
… (az Eufrátesz folyón) innenső rész Babyloniáig a rómaiak és az arab törzsfőnökök birtokában van; ez utóbbiak részint azokhoz (mármint a párthus-perzsákhoz), részint a rómaiakhoz húznak, már akikkel közelebbi szomszédok, a folyó közelében lakó nomád sátorlakók azonban kevésbé, de jobban a távolabb és Boldog Arábia mellett lakó törzsek.”

Valószínű tehát, hogy már Sztrabón korában sem volt egyértelműen elhatárolható egymástól az arab és a szír etnikum, ahogy a későbbi korokban is gyakori jelenség volt, hogy valaki egyszerre beszélt anyanyelvi szinten arabul és szírül!