6. Pogány istenek

Ezt követően a térség legjelentősebb városa ismét a gazdagon megművelt síkságra épített Harrán, a későbbi Karrhae lett.
Harránban töltötte élete utolsó éveit Nabonidusz, azaz Nabu-Naid, az utolsó babiloni király (Kr. e. 556-539) is. Nabu-Naid apja főtisztviselőként működött a babiloni királyi udvarban, így az ifjú Nabu-Naidnak igen jó kapcsolatai voltak az uralkodó réteg arisztokratáival és főpapjaival. Nabu-Naid anyja, Adda-Guppi a harráni Szín-szentély papnőjeként szolgált, a hagyomány szerint 104 évet élt. Harrán ekkor már igen régóta stratégiai fontosságú szerepet játszott az ókori Közel-Keleten, kereskedelmi és pénzügyi központként működött, emellett ugyebár ez volt az arámi eredetű, obskúrus kultuszú Szín holdisten szent városa. Talán nem véletlen, hogy a városra mind a babiloniak, mind a médek rá akarták tenni a kezüket. Miközben a médeket lekötötte a Lűdia elleni háború, Nabu-Naid támadásra szánta el magát, és Kr. e. 547 körül elfoglalta Harrán városát. Ekkor kezdett bele nagyszabású tervének megvalósításába, hogy Szín holdistent tegye meg a birodalom új védőistenségének, és a régi Marduk-papságot megfossza a hatalmától, no meg a dúsgazdag templomgazdaságokat a külön bevételektől. Ennek jegyében nem csak Harrán vidékét kezdte el fejleszteni, de felújította Úr városában az ősi ziggurátokat, Szín hajdani toronyszentélyeit, az ókori csillagászok szent obszervatórium-egyetemeit. Sőt, nagyszabású régészeti feltárásokat szorgalmazott, hogy az elődjei által megalapított királyi trófeagyűjteményt és múzeumot új leletekkel egészítse ki, s eközben még Szemirámisz függőkertjeit is új egzotikus növényekkel bővítette. Továbbá hatalmas építkezésekbe kezdett a birodalom majd minden szegletében, és a Marduk-papok által szított népfelkelések elcsitítására hadjáratba kezdett Arábia sivatagaiban. Végül tüntetően megtagadta a birodalmi Marduk-kultusz hivatalos királyi szertartásain való részvételt, oroszlánbőr ruhákat öltött (Szín holdisten szent állatai a macskafélék), és több mint 10 esztendőre az arábiai Téma oázisába, egy dúsgazdag kereskedelmi telepre költözött.
Nabu-Naid távollétében fiára, Bél-sar-uszurra hagyta a kormányzás gyakorlati teendőit, de elméletileg továbbra is ő maradt a király, igaz, hatalmának éves megújítási szertartásain — a Marduk-papság által előírt állami szertartásokon — nem vett részt. A bizonytalanság hatására gazdasági válság alakult ki, az árak nőttek, az új-babiloni birodalomban elburjánzott a dekadens világvégeváró hangulat. Ezt a hangulatot talán a legzseniálisabban az argentin író, Jorge Luis Borges „A babilóniai sorsjáték” című novellája adja vissza, ami leginkább a modern árutőzsde működését kigúnyoló szatírának tekinthető. Nabu-Naid fia, a koronaherceg-régens Bél-sar-uszur — a bibliai Baltazár — éppúgy nem bírt megbirkózni a helyzettel, akár az apja. A napjait vég nélküli dőzsöléssel töltötte a királyi udvartartás kíséretében. A helyzet végül annyira tarthatatlanná vált, hogy Baltazárt egy szövevényes összeesküvés tagjai meggyilkolták egy díszvacsorán. Erről épp a Biblia tanúskodik, Dániel könyvében. A történet szerint az utolsó vacsorán Baltazár a jeruzsálemi Templomból eltulajdonított szent evőeszközöket használta, mire egy lángoló kéz jelent meg a levegőben és ezt írta fel a falra: „…Mene, mene, tekel, ufarszin…”, amit csak a politikai túszként sínylődő Dániel, ez a bibliai „detektív” tudott arámi nyelvből átfordítani, s ami a következőt jelentette: „megszámláltatott, megméretett, könnyűnek találtatott”. Így aztán az önkéntes száműzetésének 11. esztendejében maga Nabu-Naid is kénytelen lett visszatérni a fővárosba, és átvenni a birodalom irányításának napi teendőit. Amikor II. Kürosz perzsa hadserege megtámadta a birodalmat, Nabu-Naid ugyan még elrendelte az istenszobrok Babilonba, azaz a fallal védett fővárosba szállítását, ezt a parancsát azonban a bizalmatlan papok már nem teljesítették. Végül a lázadozó Marduk-papság a főváros arisztokratáival és a „babiloni fogságban” élő zsidósággal egyetértésben megszervezte, hogy Nabu-Naidot és családját trónfosszák, így a hatalom a hódító perzsa király kezébe vándorolt át — akit sokan paradox módón népfelszabadító megváltónak tekintettek, s akinek trónra lépését általános népi üdvrivalgás övezte. Nabu-Naid ellenben ismét száműzetésbe kényszerült, utolsó hűséges csapatai oldalán háborúzva halt meg Harrán városában, jó pár évvel később.

6. Pogány istenek

Az olyan úttörő epigráfusok, mint a német Eduard Sachau (1845-1930), a mandeusokat kutató Henri Pognon, az antik asztrológiával foglalkozó Franz Cummont, és az Edesszáról kiváló önálló monográfiát író Judah Benzion Segal 70 ős-szíriai nyelvű feliratos emléket dokumentáltak Edesszában. Healey ezt a számot 2007-ben 110-re egészítette ki. Viszont még mindig úgy tudjuk, hogy Kr. u. 6 és 278 között készült mind, és nagyobbrészt 1972-73 között publikálták őket. Vannak köztük sírfeliratok, párthus nemest ábrázoló szobor talapzatára vésett méltatások, stb. Vannak ezen kívül különféle mozaikok, szobrok, domborművek, pl. szárnyas embereket, szfinxeket, griffeket, tritonokat, delfineket ábrázoló művészeti alkotások, amelyeket kultikus célokra (is) használhattak. Számtalan csillagképeket ábrázoló érme és szobor is előkerült, a leggyakoribbak ezek közül a nyilast, a halakat és a vízöntőt ábrázoló érmék. Érdemes figyelembe venni, hogy ebből a térségből két horoszkóp-alapú vallást is ismerünk, az egyik a harráni Szábeusok kultusza, a másik a római Mithrász-kultusz. Elméletem szerint előfordulhat, hogy a kettő eredetileg talán összefüggött, mert mindkettőnek lényegi eleme volt, hogy hívei földalatti szentélyekben, misztériumkultuszra jellemző külsőségek között imádták a csillagisteneket. Ennek mélyebb vizsgálatára azonban itt nem keríthetünk sort.
Érdekes módon a városvédő Tükhé-ket, női sors-istennőket ábrázoló pénzérmék csak viszonylag későn, a III. században jelennek meg. Edessa védőistennője, a helyi Gad sok tekintetben azonos volt Atargatisszal, aki Palműra és Hatra védőistennője is volt egyben. E kultusz szempontjából a legfontosabb város a legendás Hierapolis, a „Szent Város”, Edesszától dél-keletre az Eufrátesz túloldalán. Ezt a várost hívták még Membíjnek, Manbíjnek, Mabbugnak, Mabbognak, Bambyce-nek is. Egy az Eufráteszen Caeciliana mellett átvezető út kötötte össze a Szent Várost Edesszával. A híres ókori varázsló-filozófus, Tűannai Apollonius itt haladt át, amikor India felé zarándokolt. Itt állt Atargatis (’Atar’atha, Tar’atha, Szulka, Héra, csillaga a Vénusz, amit nyolcágú csillag is jelképezhet, de szent jelképe még a kalász, egy zsengeáldozattal teli oltár, egy görög templom) termékenység-istennő legfőbb szentélye. E kultusz első említése Pliniusznál van, de a Szamoszatai Lukiánosz, aki valamikor Kr. u. 150 és 180 között alkotott, egy egész könyvet szentelt neki, De Dea Syria címen. Leírása szerint Hierapolis lakói abból éltek, hogy a szentélyhez zarándokló idegeneket kalauzolták a városban, de voltak az Istennőnek saját kolduló-papjai is, akik egy szamár hátára felkötött Atargatisz-szoborral járták körbe a környező városokat, és adományokat gyűjtöttek a járókelőktől. Atargatis itteni kultusza triádot alkotott Hadad-Zeusz (bolygója Jupiter), Nebo-Apollo (bolygója itt a Mars) kultuszával, a templomban állítólag aranyozott szobraik álltak, egy a plafontól a padlóig bearanyozott teremben. Úgy tűnik, hogy Zeusz-Hadad bikákon állt, míg Atargatisz talán haltestű volt (ezt pénzérméken látható ábrázolásokról gondoljuk), és oroszlánokon állt. De adjuk át a szót Lukiánosznak:

„De amikor ránézel Hérára (Atargatisz), ő sok önellentmondó részletből áll, mert az egész tűnhet Hérának, de ugyanúgy van benne valami Athénából, Afroditéből, Szelenából, Rheából (Kübelé), Artemiszből, Fortunából (Nemezis), a Párkákból (Moirákból) (Végzet-istennőkből).
Mert az egyik kezében jogarat tar, míg a másikban rokkát, és a fején sugárkorona van, meg egy torony, és olyan fűző meg kesztyű, mint amilyet a férfiak egyedül a Mennyei Afroditén látnak. És a testén még több arany és ékkő van, ez utóbbiból egyesek fehérek, mások áttetszők, vannak vérvörősek és belső lánggal égők, van ott számtalan szardonix és berilisz és jácint és zafír és smaragd. Ezeket a köveket Egyiptomból és Indiból és Ethiopiából és Médiából és Örményországból és Babilonból hozzák a férfiak. De van egy érdekesebb részlet, amit megemlítenék. Mert a homlokán van egy ékkő, amit úgy hívnak, a Rubint Lámpás. Ezt azért hívják így, mert éjszaka olyan fénnyel ég, hogy beragyogja az egész templomot, mintha csak valami lámpás lenne. Nappal a fényét tompítja a Nap, de még ekkor is szikrák pattognak benne.
És van még egy csodás tulajdonsága: mert ha előtte állsz, úgy tűnik, az Istennő téged néz, de ha arébb mész, ő ugyanúgy követ aszemével.
És a két szobor közt… (egy titokzatos felismerhetetlen emlékoszlop-szerűség áll, aminek a fején egy galamb ül) ezért sokan azt mondják, hogy ez Szemirámisz jelképe.”

A templom előtt egy igen mély szent tó állt, benne az Istennő halaival, ennek partján fallikus jelképként meredző oszlopok. Az oszlopokra gyakran feljárnak a hívők, és ott napokat töltenek el, hogy valamilyen fogadalmukat teljesítsék. (Itt láthatjuk a későbbi oszlopszentek, a stiliták gyakorlatának közvetlen előzményét.) Hasonlóképp: priaposzi votív-szobrocskákat, azaz hatalmas falloszú ajándékszobrokat lelhetünk mindenütt. Lukiánosz leírása szerint a kultusz egyfajta orgiákat követelt a híveitől, sőt, több szerző is állítja, hogy előfordult, hogy a kultusz hívei szélsőséges extázisukban kasztráltatták magukat. Az elbeszélés szavahihetőségén sokat ront, hogy Luciánusz általában szatirikus kalandregényeket, egyfajta korabeli sci-fiket írt, amiben nagy szerepet játszott a fantázia…
A páthus kliens-király, Wa’el (róla lentebb szólok) pénzérméi egy templomot ábrázolnak, alatta egy felirat, amit E. Babelon nagy óvatosan Elul-nak fordított, ami egy hónap neve. Nem igazán értjük, hogy ez mire utal.
Julianos Apostatának a Heliosz istenhez írt himnusza (150 C-D; 154 B) szerint Edessa lakói a diaszkuroszok egyikét, Azizost imádták (az aziz, „erős” kifejezésből), illetve ott van még az arabok istene, Monimosz. Más források, pl. Addai tanításai úgy tartották, hogy az arabok a természet erőit imádták, meg egy bizonyos sas-madarat (F. C. Burkitt szerint ez elírás, nsr’ helyett dsr’-t kellene írni, ami egy nabateus istent, Dusarest takarja. Az arabok a közeli Hatrában viszont két főistent imádtak, marent, a „mi urunkat” — Samas napistent —, maren nsr’-t, és „mi urunkat a sas-madarat”.). A pogány kultuszokról a legkimerítőbb leírást az V. századi Serugi Jakab adja, amikor prédikál ellenük (Homília a bálványok elbukásáról), mondván, azok csak a Sátán álruhái:

„Ő (a Sátán) Atiochiába helyezte Apollót, a bálványt, és másokat vele együtt,
Edessába Nebo-t és Bélt küldte társaik körébe,
Harránba Szint, Bal’Sament és Bal Nemrét vezette,
Az én Uramat a kutyákkal és az istennőket, mint Gadlat és Tar’atha.”

Bal’samen kultusza elterjedt volt mindenütt a nyugati-sémi világban, Niszibisztől a Hauránig („Barlagföld”, ez nem összetévesztendő Harránnal, ez egy vulkanikus fennsík Szíria és Jordánia közt). „Az én Uram (Marun) a kutyákkal” részre egy hatrai Kerberosz-szobor ad magyarázatot: itt ugyanis a kutya gazdája Nergal, az alvilág istene. Bar-Nemré valószínűleg ugyanőt takarja. Gadlat valószínűleg a Gad és az Allat szavak összeírásából született. Gad a „Tükhé” kifejezés arámi megfelelője, az Allat pedig Allah női társának neve.
Érdekes leletegyüttes található a Szumatar Harabesi oázisban. Az óázis közepén szent hegy áll, körülötte hét szentély, mindegyik a planétaisteneknek szentelve, méghozzá, ha hihetünk az epigrafikus emlékeknek, Sebat hónap újholdján lettek felszentelve, ami a későbbi szábeusok szent ünnepe. A hét szentély elrendezése is megfelel annak, amit Masudi („az arabok Hérodotosza”) és al-Dimasqi közöl a rejtélyes szektáról. A központi hegy barlangjaiban vannak különféle invesztitúra-domborművek, amik Szumatar Istenét ábrázolják, amint épp hatalmi jelvényeket nyújt át a megrendelőket ábrázoló figuráknak. A jelképek a feliratok tanulsága szerint egy bizonyos Marelahé istent szimbolizálnak. Marelahé azt jelenti, hogy „az Istenek Ura”. A modern kutatás úgy gondolja, ez lehetett Szin holdisten eufemizmusa. Szent jelképei többek közt olyan oroszlánok, akiknek holdsarló van a fején, illetve bikák. Ugyanezt az istent imádták Harránban, több másik planétaistenséggel egyetemben. Női társa volt Ningal vagy Nikkal, illetve közös lányuk, Bath-Nikkal, akit már az akkád nyelvű ékírásos szövegek is nagyra méltattak. Ez volt Szin triádja.
Különleges szerepet játszottak a perzsa mágusok és Zarathusztra. A párthus időkben létezett egyfajta zoroasztriánus szinkretizmus, amit hiteles egykorú források hiányában nem ismerünk részleteiben. A Szásszánida-birodalom feltűnése után nagy reformok zajlottak a zoroasztriánus vallásban is, a később ismert kánont ekkoriban kezdték lejegyezni. A szasszanida-korszak első uralkodói mind-mind patronáltak egy-egy karizmatikus zoroasztriánus szektavezért, akik a saját szájízük szerint értelmezték a tanokat, és megállapították, hogy ezek közül mit tartanak ortodoxnak. Ilyen szektavezér volt pl. a híres Máni próféta is, vagy nagy ellenfele, Kártír móbed. Kettejük harcából Kártír került ki az ortodoxia meghatározójaként, ez azonban nem zárta le a vallásújítók sorát: gondoljunk csak a zurvanizmusra, a dzsundi-sápuri Akadémia nyelvészeire, vagy Mazdak forradalmára. Léteznek vallásjogi szövegek és kondíciók, amit a mai napig nem tudunk megnyugtatóan elhelyezni a térképen, ilyen pl. az a vallásjogi szöveggyűjtemény, ami előírja a hithű zoroasztriánusoknak, hogy kötelességük vérfertőzést végrehajtani.
A helyi zsidóságnak szintén volt egy sajátos ismérve: használták a Palműrából is ismert mezuza rítusát, azaz a városkapura (ami az ókori közel-kelet világában a vámosok és pénzváltók piaca, s egyben hiteles hely, mert napközben itt fordul meg a legtöbb ember), illetve minden általuk lakott ház kapujára kiírták a Shémát, vagyis a Második Törvénykönyv 6. részének híres verseit:

4 Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!
5 Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!
6 Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked.
7 Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!
8 Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.
9 Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!

A történet ott kezd érdekessé válni, hogy a szardisz-i Melito, az Ószövetség keresztény kánonjának összeállítója (180 körül) feljegyzett egy történetet, miszerint az Edesszaiak egy zsidó nőt, Kuthbát imádnak, aki megmentette a város patríciusát, Bakrut. A ktb igető a sémi nyelvekben az írással áll kapcsolatban, ismerünk egy nabateus istenséget, akit Kuthbai-nak hívtak. De akkor miért zsidó nő, és ki az a Bakru? Talán V. Abgar?
Karrhae még egy szempontból játszik fontos szerepet a térség történelmében. Kr. e. 200 tájékán ugyanis itt élt és alkotott a szír próféta, a Harráni Baba. Őrá a szír egyházatyák többnyire csupán azért emlékeztek, mert állítólag megjósolta Jézus Krisztus, vagyis a Messiás eljövetelét (valószínűleg olyasféle jóslat lehetett ez, mint Vergiliusz híres 9. eklogája, ami egy Megváltóként várt misztériumisten születését jósolta meg, és amit utólag Jézusra értelmeztek), viszont történetünk szempontjából sokkal fontosabb, hogy egy időben kinyilatkozott egy ennél sokkal érdekesebb próféciát is:

„Egy nagy uralkodó fog jönni nyugatról Azzuzba, és itt majd halálát leli.”

Azzuz Harrán akkori neve volt (talán a város közelében álló Dzsabal Abd-al-Aziz hegység nyomán, ami mellesleg az iszlámban Allah egyik neve), de vajon ki lehet az a nagy nyugati uralkodó, aki épp Harránban, a későbbi Karrhajban fogja a halálát lelni? A válaszhoz meg kell várnunk, míg eljutunk a római császárok oszrhoénéi cselekedeteit tárgyaló részekig.