1. Oszrhoéné fekvése és gazdasága

Oszrhoéné fejedelemsége területileg a Kis-Ázsia déli határain végigfutó monumentális anatóliai hegységlánc, a Toros-hegység (Taurosz) keleti részhegységeinek egyikétől, az úgynevezett Antitorostól délebbre, s az Eufrátesz felső folyása és a Tigris felső folyása által közbezárt földsávon helyezkedett el, a négyszögben, amit délkeletről a Khábur folyó zárt le. Az egyes pontokon füstölgő torkú, netán lángokat köpő vulkánkúpokkal pettyezett, de mégis szorosan egymásba kapaszkodó, reszelős hátú hegygerincek hófödte csúcsai szinte az eget verik, oldalukon meredek gleccserek és heves sodrású hegyi patakok zúdulnak alá a mélyebben fekvő területekre, a komor völgyeket csupán keskeny, alig járható szorosok kötik össze egymással imitt-amott. A napfényben csillogó jégfolyamok sziklapartjain kőszáli kecskék és zergék figyelik a mezopotámiai civilizációt tápláló két nagy folyam szülőföldjét. A mélybe alászálló Tigris és Eufrátesz itt még nem az a szelíd, kényelmes lassúsággal hömpölygő magabiztos folyamóriás, aminek a lentebbi alföldek lakói ismerik, hanem ezernyi kanyarral, vízeséssel és földalatti barlangcsatornával előre törő, dacosan ide-oda csapódó vadvízi folyócskák, amelyek hosszas küzdelemben tudnak csak felülkerekedni az útjukat keresztező patak-riválisokon és tó-gáncsokon, csak azért, hogy aztán termékeny, bővizű esőfelhők által öntözött rónaságokon folytassák útjukat a sivatagosabb vidékek felé. Ahogyan azt Sztrabón is megjegyzi:

„… A Tigris keresztülfolyik a Thópitis nevű tó közepén annak szélességében, amint azonban a másik parthoz ér, nagy zajjal és hullámzással a föld alá bújik, s jó messzire láthatatlanul folyik tovább, míg Gordyaiától (Gordüénétől) nem messze ismét a felszínre tőr. Eratosthenés szerint olyan erővel tör a tavon keresztül, hogy bár a tó sós és halak nincsenek benne, ezen a részen édes, gyors áramlású és halakban bővelkedik…”

Az ilyen helyeken még sót is lehetett párolni az élelmesebb államszervezetek irányítása alatt.
Ezen a vidéken jelenleg két nagyobb ország osztozkodik: Törökország és Szíria.
A fejedelemség fővárosa, Edessza is az Eufrátesz egyik mellékfolyójának, a Dajszannak (ez egybefolyva a Cullab patakkal alkotja a Balikh-folyót) az északi partján feküdt, egy festői, vízesésekben és meredek esésű hegyi csermelyekben gazdag hegyvidéken, amit minden oldalról egy termékeny alföld vett körbe. Ez az alföld a közeli asszír város, Harrán nyomán Harrán síkságaként lett ismert a történelemben és a Bibliában. Ez a vidék a „termékeny félhold” egyik legtermékenyebb szakasza, hogy Gordon Childe klasszikus meghatározásával éljünk. A Harrán-alföld jól öntözött búza-, köles-, szezám-, rozs- és árpaföldjei mindig is fontos szerepet játszottak a világpolitikában. Étkezéshez és a kozmetikumokhoz egyaránt szezámolajat használtak, népszerű exporttermék volt még a lucerna. A gabona takarmányként való feldolgozása után hátramaradt szalmából és sárból kellemesen hűs házbelsőket biztosító vályogtéglák készülhettek, minden igényt kielégítve. Ahol hiányzott a vetemény, ott békés marhacsordák kérődztek, másutt hatalmas ménesek, nem ritkán onagerek (vagyis vadszamarak: Equus hemionus hemippus) vágtattak a pusztákon. Hús és izomerő: itt mindenki megtalálhatta a neki tetsző értékeket, senkinek sem kellett nélkülöznie. A délibb területeken, a sivatag határán még jól jöhettek a pálmafából származó termékek is: liszt, kenyér, bor, ecet, méz, sőt, mindenféle fonott áru készült a datolyapálma áldásaiból. Oszrhoénében a telek hidegek, a nyarak viszont forróak. Ennek ellenére a Harrán-alföldön élő népek mindig is viszonylag könnyebben boldogultak a természet kihívásaival, mint a tőlük délebbre, netán északabbra élő balszerencsésebb társaik. Gyümölcsöskertjeiket, szántóföldjeiket soha nem kellett kizárólag a folyamok vérét szívó öntözőcsatornák és az iráni felföldről ismert földalatti féregjáratok, a quanatok kényének-kedvének kitenni, mert a tenger felől könnyelműen erre kószáló, ám a hegygerincek reszelős fogsorai közt megrágcsált, fájdalmukban életadó könnyeket ontó esőfelhők mindig is elegendő csapadékot biztosítottak a viszonylag kényelmes mezőgazdasági termeléshez. Ezért aztán hol a zord hegyvidékek kérges szívű lakói szálltak alá, hogy megpróbálják visszavenni azt, ami hitük szerint az ő jussuk lenne — hisz az ő hegyormaik urai, a Tesubok és Baálok okozták a viharokat, amelyek az alföldet szoptatták —; hol pedig a sztyeppék, szavannák és dűnetengerek szívós vándorai törtek északnak a folyamok forrásvidéke felé, mert itt keresték a puhányabb ellenfeleket és a gazdagabb legelőket, amik eltarthatják nyájaikat. A síkvidéki Harrán városa később sem tűnt el, csupán átalakult: a görög hódítást követő időkben átkeresztelték Carrhaera, a római történetíróknál ezen a néven fut a város. Egyes források még Azzuzként is hivatkoznak Harránra, de erre még majd külön kitérünk a megfelelő fejezetnél.
Maga a Dajszan, a Harrán-alföldet átszelő bővizű folyó neve szó szerinti fordításban azt jelenti: „heves sodrású hegyi folyó”, „zuhatag”. Érdemes megjegyezni ezt a nevet, mert a későbbiek során még fontos lesz! A görögök ezt a nevet fordították Scirtosnak, majd a párthusok Aborrhasznak. Az elkövetkezendő évszázadok során számos költő, művész és filozófus nyert ihletet a Dajszan fodrozódó habjaiból, a partokat elfüggönyöző fűzfalombokból, rájuk még külön kitérünk a későbbiekben. Az ország gazdaságpolitikája számára jelentős másik nagy folyót, a Khaburt (vagy Háburt) a görögök Basileiosnak keresztelték, királyi méreteinek köszönhetően. Maga az Eufrátesz valahol az Antitorosz völgyeiben egy nagy ívű hegyvidéki kanyarral kitérőt tesz nyugat felé, ezzel jelentős területeket csatolva a keleti partjának pusztaságaihoz, mielőtt egy csaknem szabályos félkört leírva vissza nem tér a keleti mederbe. Ez a három, számos vízeséssel szabdalt, hódvárakkal pettyezett, meredeken kanyargó vízi országút lett Edessza gazdagságának egyik kulcsa. Partjaikon vámszedő révek, hidak és kikötők létesültek, habjaikon fát, fémeszközöket és nyersanyagokat úsztattak le a hegyi népek, míg az alföld lakói gabonát, kerámiákat és kész termékeket küldtek nekik vissza — a légmentesen összevarrt és levegővel felfújt kecskebőr tömlőkön lebegő uszályaikat, a kalakkukat a gátakon gürcölő rabszolgák és igavonó barmok vontatták a sodrásnak felfelé. Más utazók kis vitorlásokkal vágtak neki a folyami országutaknak, s a halászok néha aszfalttal tömörített nádcsónakokon, netán bivalybőr bevonattal leszigetelt, kerekfenekű hajókkal, úgynevezett guffákkal merészkedtek ki a nyílt vizekre. A nádasban vadludak és más égi népség lelt menedékre, a nyugalmasabb folyóágakban szorgos halászok vetették ki hálóikat, hogy a gazdag halállományból szemezgethessenek. A fazekasműhelyek és az írnokiskolák mesterei egyaránt e vizek agyagából nyerték szakmájuk alapanyagát. De innen nyerték a nyersanyagot egy másik fontos hivatás képviselői is; Erathoszthenész egy Sztrabónnál fennmaradt részlet tanulsága szerint a következőképp ír a földszurokról:

„A folyékony, amelyet naphthának neveznek, Susisban képződik, a száraz pedig, amely megkeményedhetik, Babilóniában (itt tágabb értelembe véve: a Folyóközben); ennek a forrása az Eufrátesz közelében van, s mikor az utóbbi a hóolvadás következtében kiárad, ez is megárad és a folyóba ömlik, itt azután nagy darabokba áll össze, s ezek felhasználhatók az égetett téglából készülő ház építésénél.”

Maga Sztrabón ehhez már csak azt teszi hozzá:

„… Ami a szárazat illeti, már említettük, hogy mennyire hasznos, különösen a házépítésnél. Azt is mondják, hogy a fonott vízi járművek, ha földiszurokkal bekenik őket, vízhatlanok lesznek…”

Ha már a „folyékony földszurok”-nál tartunk, talán érdemes kitérni arra, hogy az ilyen naftakutak — a kőolajgejzírek — Oszrhoéné területén is megtalálhatóak mind a mai napig. Már az ókorban is különleges jelentőségük volt: ezekből készítették a háborúkban használatos „görögtüzet” (amit valójában már a perzsák is használtak Kr. e. 500 tájékán), a naftavetőkben és katapultokban használatos különleges vegyi tüzelőanyagot, ami állítólag még a vizek felszínén is égett, és eloltani csak homokkal, ecettel, vizelettel, és más savas folyadékokkal lehetett. Ahogy Sztrabón írja:

„… A folyékonynak azonban, amelyet naphthának neveznek, különös sajátossága van. Ha ugyanis a naphthát tűzhöz közelítjük, a tűz belekap, és ha egy vele bekent tárgyat közelítünk a tűzhöz, az égni kezd s vízzel sem lehet eloltani (mert annál jobban ég), legfeljebb nagyon nagy mennyiséggel, hanem agyaggal, ecettel, timsóval vagy madárléppel elfojtva kialszik. Alexandrosz (Nagy Sándor) állítólag próbaképpen a fürdőben naphthával öntött le egy gyermeket, s fáklyát vitt a közelébe; a gyermek azonnal égni kezdett s el is pusztult volna, de a körülállók gyorsan nagy mennyiségű vizet zúdítottak rá, és így megmentették. Poseidonios szerint Babylóniában a naphthaforrások részint fehér, részint fekete naphthát adnak, ezek közül egyesek folyékony ként (a fehér naphthaforrásokat értem, mert ezek vonzzák magukhoz a lángot), a fekete naphthaforrások pedig folyékony földiszurkot, s a lámpákban olaj helyett ezt égetik.”

A fővárostól északkeleti irányban alig 30km távolságban kezdődnek a vulkanikus Karaca-hegy(ség) lejtői, délebbre pedig ott van a Dzsabal Abd-al-Aziz, a fejedelmi szikla, amit istenként tiszteltek a környéken lakó arab törzsek. Itt az ókorban bőséges faanyagot biztosító, sűrű platán-, olajfa-, mandula-, dió-, füge-, gránátalma-, ciprus- és cédruserdők, valamint állattenyésztéshez legelőt nyújtó dúsfüvű rétek boríthatták a hegyormokat. A rideg állattartáshoz szokott juhászok vastaggyapjús nyájaikkal napokig kóborolhattak anélkül, hogy emberi településre lelhettek volna. A völgyekben faszénégető boglyák ontották a füstöt, egyes napsütötte hegyoldalakon finom szemű, ősi nemesítésű szőlőtőkék sorakoztak. A Kaukázus környéke volt a szőlő egyik géncentruma, ahogyan azt már Nyikoláj Vavilov (1887-1943) is megállapította. Oszrhoéné italméréseiben mindig bőséggel csordogált a jó pincékben őrzött bor és a gazdagon díszített kerámiákból csapolt árpa- és mézsör. Az erdőségek vadászai hegyi oroszlánt (egy a Moszul melletti Tell-Balawában talált kapu domborműve Asszur-naszir-pal nyugati hadjáratát mutatja be, amelynek során oroszlánokra vadászott a Dajszan mentén), karakált (sivatagi hiúzt), szír barna medvét (Ursus arctos syriacus), szír farkast, szír hiénát, „iráni dámvad” szarvast (Dama dama mesopotamica), vadkant és különféle madarakat űztek; a medvéhez, oroszlánhoz, farkashoz és vadkanhoz hasonló vadállatokat szívesen használták vásári mutatványosok előadásain, illetve különleges épületek udvaraiban rettegéskeltő házőrzőnek. Egyes rangosabb előkelőségek még azt is megengedhették maguknak, hogy időnként kerecsensólyommal fogassák el a kisebb emlősöket — nyulakat, rókákat és nyestféléket —, a későbbi keresztes háborúk idején sok európai nemes innen tanulta el e szakma fogásait, igaz, a módszernek voltak európai hagyományai is. Volt azonban itt más madárfajta is, pl. különféle keselyűk. Azonban úgy tűnik, hogy az egyik legegzotikusabb itt őshonos vadállatfajtát, a jellegzetes megjelenésű szír elefántot (mamutot?) a Kr. e. VII. században kiirtották a vadászni vágyó asszír hadurak. Ettől kezdve véget ért az elefántcsont bútorok és az elefántcsont berakásos mozaikok divatja, ha valaki mégis ilyen kegytárggyal akarta elkápráztatni környezetét, annak messzi földről kellett behozatnia a drága elefántcsontot, vagy vízilovak csontját használta ilyen célra. Több másik állat is hasonló sorsra jutott, köztük egy népszerű háziállatcsoport, a cibetmacska-félék. A sziklák némelyikéről mészkövet is fejtettek, ezekből készültek a zsúfolt városok bérházai, s e városokban elszeparált kerületekre oszolva éltek a különféle etnikumok, vallások, törzsek és mesterségek képviselői. A színesebb kőzetdarabokat nagyszerű mozaikok megalkotására használták az edesszai művészek, ezeknek a mozaikokhoz használt egzotikus köveknek kontinensnyi távolságba átívelő kereskedelme volt. (De kereskedtek itt más festékanyagokkal is, pl. a Kaukázus környékének bíbortetűjének, vagy a föníciai tengeri csigák váladékával megfestett kelmékkel.) Másutt sötét tárnák vezettek a hegyormok gyomrába, hogy az ott érlelt drága érceket felszínre hozzák. A környező hegyekben réz- (bár ennek elsősorban Ciprus volt a központja), ón-, vas-, ólom-, ezüst-, és aranylelőhelyek lapultak. A bányák tőszomszédságában kohók és kovácsműhelyek dolgoztak a drága ékszereken és fegyvereken, a szigorúan titkos helyszínű bányászfalvakat vérszomjas kopókkal felszerelt fejedelmi őrjáratok vigyázták. A sivatag homokját néhol üvegfúváshoz használták. Egyes helyeken talán még kőszenet is bányásztak. Ahogy Sztrabón mondja:

„Az országban ugyanis jó legelők vannak, a növényzet részére kedvező, még az örökzöld növények is virulnak, sőt, az amómón fűszer is, oroszlánok is vannak ott; van azonkívül naphthája és gangétis köve, amelytől a csúszómászók menekülnek.”

Egy szó, mint száz: Oszrhoéné területe az ókorban maga lehetett a földi paradicsom.