10. Az első Abgár uralkodók

Az első hivatalos Abgár uralkodót, az Oroszlán Arjut egy felszabadított eunuch rabszolgája, Abdu bar Maz’ur követte a trónon, talán nem minden cselvetés nélkül. A párthusok ugyan hivatalosan szerződést kötöttek Arjuvel, nem hivatalosan azonban bosszanthatta őket a távoli uralkodó önfejűsége, tehát egy gyengébb kezű trónkövetelőt segíthettek a helyébe, talán valami udvari intrika (mérgezés vagy merénylet) által. Abdut viszont egy bizonyos Fradhasht bar Gebaru nevű nagyformátumú politikus, Arju egyik közeli rokona és hajdani koronahercege — igaz, az ma már tisztázhatatlan, hogy ez a rokon a családfa melyik ágáról származik — váltotta le, a tulajdonképpeni Abgar vagy Abgarosz család ősatyja. Talán nem teljesen megalapozatlan az a feltételezés, miszerint a Fradhasht apjaként megjelölt Gebaru neve az új-szír gaboro szóval rokonítható, aminek jelentése „hatalmas”. Ez a névrokonság azért lényeges, mert megmagyarázná a család nevének, az Abgarnak a jelentését.
Az abgar szó ugyanis az arabban „sántát” is jelenthet, a nagy népszerűségnek örvendő Antar regényekben így hívták a főhős lovát. Elképzelhető tehát, hogy a család egy ilyen táltos paripa nyomán kapta a nevét, mégsem túl valószínű. A szír nyelvben azonban nem szokatlan eljárás a neveket jelölő szavak összevonása, hogy egy új szót kaphassunk belőle. Ha tehát valaki a „Hatalmas Úr” (na jó, szó szerint a „Hatalmasság Atyja”) jelentésű Abo Gaboro névből egyetlen szót akar képezni, az rövidítheti Abgarnak is. Hasonló a helyzet az Abo Gero (a „Nyilazás Atyja”), azaz a „Mesterlövész” névvel is. Az oszrhoénéi hadosztályok mindig is híresek voltak nyíllövészeti tudományukról, a későbbi római hadtestekben rendszeresen szolgált egy-egy Harrán-alföldi mesterlövész hadosztály. Ezek hát a legelterjedtebb elméletek az Abgár-dinasztia nevének megmagyarázására.
Fradhasht elsőszülött fia, Bakru követte a trónon — a bakru szó jelentése ugyanis „elsőszülött”. Ezt a Bakru-t viszont az ő saját elsőszülöttje, Barbakrész követte a trónon, aki viszont ritka rossz emlékű zsarnoknak bizonyult. Majdnem húsz évig, Kr. e. 112-től 94-ig sikerült megőriznie a trónját, mielőtt egy nemesi felkelés távozásra nem kényszerítette. Helyébe 94-ben egy Ma’nu nevezetű, az örmények által támogatott trónbitorlót választottak fejedelemmé a Tizek Tanácsában, akinek helyzetét nehezítette, hogy a fővárosból elmenekülő Barbakrész továbbra is az ország jogos uralkodójának tekintette magát, és szövetségeseivel ismét a hatalomra tört. Valószínű különben, hogy Oszrhoéné polgárháborúja teljes egészében az örmény király, Nagy Tigranész ügynökeinek a munkája, mert Arménia ekkoriban máris a nagyszabású világhódító hadjáratára készülődött. Arméniának állt egyedül érdekében, hogy a szomszédos államocska trónján ne egy erőskezű uralkodó, hanem egy hasznavehetetlen bábfejedelem üljön. Ma’nu még abban az évben elesett a polgárháborúban, így a felkelők kénytelenek lettek egy új ellenfejedelmet választani I. Abgar Fiqu személyében. Két év elkeseredett küzdelem után Kr. e. 92-ben Barbakrészt kivégezték, így végre I. Abgar Fiqu, a „Sánta” kezébe vándorolt a hatalom. Abgar a trónviszály utáni időszakot azzal töltötte, hogy megpróbálta eltakarítani a polgárháborúban felhalmozódott romokat.
Nem volt azonban elég okos ahhoz, hogy belássa, nem érdemes ujjat húzni a kortárs nagyhatalmakkal. Országlásának végén ugyanis I. Abgar is belekeveredett a Kis-Ázsiát megrázó öldöklő háborúkba, amit a terjeszkedő római birodalom vívott az itt hatalomra törő mini-birodalmakkal.
A háborút közvetve az váltotta ki, hogy a kis-ázsiai Bithüniai királyság uralkodója törvényes örökös nélkül hunyt el, s ezért végrendeletében a római államra hagyta az országot. A szomszédos Pontus uralkodója, VI. Nagy Mithridátész viszont úgy gondolta, hogy ez a trón a jog szerint őt illetné meg, ezért Kr. e. 88 táján inváziós seregeket indított az itáliai polgárháborúkkal lekötött figyelmű Róma keleti provinciái ellen.
Komplikálta a képletet, hogy a Pontussal szomszédos nagyhatalom, Arménia, azaz Nagy-Örményország trónján ekkoriban egy a párthus udvarban túszként felnevelt stratégiai géniusz, a Vivaldi operájában is megénekelt életű II. Nagy Tigranész uralkodott. Tigranész és Mithridátész kölcsönös meg nem támadási és együttműködési szerződést kötöttek egymással Kr. e. 94-ben, s e szerződést egy dinasztikus házassággal pecsételték meg: Tigranész feleségül vette a pontusi király lányát.
Tigranész és Mithridátész jól átgondolt, összehangolt ütemezésű hadműveletekkel látott neki a környező országok kizsigerelésének és bekebelezésének. Legelébb az északi kaukázusi albán törzsek szállásterületeit dúlták fel. Ezt követte az Arméniával és Pontussal egyaránt szomszédos Kappadokia. Kappadokia elfoglalása esetén Mithridátészé lett volna a föld, Tigranészé az olcsó rabszolgaként elhurcolható emberanyag. Ezt követően Tigranész délnek fordult volna, hogy Szíria, majd Júdea elfoglalása után keletnek fordulhasson, és elfoglalhassa a Párthus Birodalmat. Mithridatész ezalatt elindult volna nyugatnak, hogy Kis-Ázsia maradékának elfoglalása után folytathassa Görögország és a teljes Fekete-tenger vidék meghódításával.
A már Kr. e. 93-ban megkezdett hadműveleteket igazándiból csak a 88-as invázió tudta világméretű háborúvá duzzasztani. Az „Epheszoszi éjszaka” néven közismerté vált hadműveletben mintegy 80.000 kis-ázsiai római telepest mészároltak le a pontusiak. Sullát, a karizmatikus homoszexuális hadvezért, akit a szenátus bízott meg a háború vezetésével, a nép megfosztotta hatalmától és a fővezérséget Mariusra ruházta. Válaszul Sulla a seregei élén bevonult Rómába, leverte a népfelkelést és visszaállította a szenátus hatalmát. Közben Mithridátész egyre előrébb nyomult a római területeken. Sulla kénytelen-kelletlen visszatért a frontra, és elkeseredett háborúba kezdett a pontusiak ellen, eközben azonban az északra menekült Marius is hazatért Rómába, és borzasztó mészárlást rendezett az optimata párt tagjai között. A felfordulásnak csak az vetett ideiglenes gátat, hogy maga Marius meghalt. Sulla így időt nyert, és Athén elfoglalása után megsemmisítő csapást mért Mithridátész seregeire is. 84-ben aláírták a békét, ennek feltételeit azonban csak egy újabb háborúval lehetett betartatni. Ezt azonban Sulla már nem várta meg, visszatért Rómába, és véres leszámolásba kezdett Máriusz párthívei és azoknak a városon kívül rekedt szövetségesei, az itáliai samniusok és lucanusok között.
Ezalatt az arméniai seregek is benyomultak Asszíriába és Médiába, elérték Ninivét és Arbélát. Parthia kénytelen lett kapitulálni. Azokon a területeken kívül, amelyeket Tigranész annak idején, a trónra lépésekor átadott, most pedig visszavett, az övé lett még Parthia valamennyi északnyugati tartománya. Ugyanakkor Arméniától függő helyzetbe kényszerült Atropaténé is. A párthus uralkodó Kr. e. 85-ben Tigranes javára lemondott a „királyok királya” címről. A párthus békével egy időben írta alá Sulla a megállapodást Mithridatésszel. Tigranész kihasználta az alkalmat — tudniillik Rómát teljesen lekötötte a Sulla- és Máriusz-pártiak közt dúló polgárháború, a pontoszi királyság pedig még nem heverte ki a Róma elleni háború sebeit —, és sorra foglalta el a hanyatlófélben levő Szeleukida Birodalom tartományait. A Földközi-tenger partjai felé hatolva elfoglalta Kommagénét az Eufrátesz ottani átkelőhelyeit, majd különösebb erőfeszítés nélkül meghódította Szíriát, Föníciát és Kilikia sík területeit. A Szeleukidák Birodalma megszűnt létezni, Tigranész a régi birodalom legközvetlenebb örökösének nyilvánította magát.
E kontinensnyi vérontásban a független Oszrhoénéi Fejedelemség csak úgy maradhatott fenn, ha a győztesek oldalára áll. Ez jelen esetben egyértelműen Arméniát jelentette. I. Abgár, aki már a hatalmát is az örmény ügynökök aknamunkájának köszönhette, most végre meghálálhatta ezt a segítséget Tigranésznak, és kiválóan képzett oszrhoénéi lovas íjászalakulatokat küldött az inváziós seregek oldalán. Ezekben az években még kimondottan jól jött Abgárnak ez a szövetség, Oszrhoéné gazdasága valósággal felvirágzott a bőséges hadisarcok és a temérdek erőszakkal elhurcolt idegen rabszolga könnyei és verejtéke árán. Ezzel vette kezdetét az első Oszrhoénéi aranykor.
Ám félelmetes időszak volt ez az aranykor. 78-ban Mithridatész és Tigranész újból Kappadokia ellen vonult és elfoglalta annak fővárosát, Mazakát. Megállapodásuk értelmében Kappadokia földje Mithridateszé lett, míg az egész zsákmány — egyebek közt a Kappadokiából elhajtott 300.000 főnyi lakosság — Tigranesznek és hadvezéreinek, azaz például Abgárnak jutott. Az i. e. I. század hetvenes éveiben II. Tigranész már egy hatalmas állam ura volt; birodalma a Kurától a Jordánig és a Földközi-tengertől a Kaszpi-tóig terjedt. Tigranész i. e. 77-ben az örmény fennsík déli részén, 50 km-re a Tigristől, egyik mellékfolyójának, a Nümfeiosnak a partján új várost alapított, és ezt tizenkét hellenisztikus kisázsiai város erőszakkal Arméniába telepített lakosságával népesítette be. A Tigranokertának elnevezett város lett a hatalmas birodalom új fővárosa. Így ír erről az örmény krónikás:

„Miután Tigrán, az örmények királya a zsidó foglyokat Ármávirbe és Vártkesz várába, mely Kászách folyó mellett fekszik, elhelyezte, -- a hegyi rablókat egészen megsemmisítette és a Mithridátért öltött gyászt letette — a római hadseregek ellen Syriába indult, hogy magát azokon megbosszulja. Elébe megy neki a római tábornok Gabinius, kit Pompeius Rómába visszatértekor maga helyett hátrahagyott. Mivel Gabinius nem tudott ellenállani Tigránnak, Ptolemaeust hozva fel ürügyül az Euphráton át visszatér Egyiptomba. Azután titkon egyességre lépett Tigránnal, kinek kiadja nővére fiát, a fiatal Mithridátot, kit Pompeius Mazácában fogott el és azt híreszteli, hogy az alattomban osont el.”

Ekkoriban a térség városaiban már vegyes eredetű lakosság robotolt: az otthonaikból elhurcolt görögök, szírek, zsidók, perzsák, örmények, stb. mind-mind külön negyedekben éltek, saját örökletes mesterségeiknek hódoltak, különféle vallási irányzatokat honosítottak meg. A városlakók a kézművességen és a kereskedelmen kívül még földműveléssel is foglalkoztak. Az országok arisztokratái a párthus típusú feudalizmusnak hódoltak: az arisztokraták a fejedelemtől kapták a földet, de ezeken a birtokokon többnyire rabszolgák és familiárisok robotoltak, családi kliensek felügyelete mellett. A különféle vallások egyházainak és szentélyeinek önálló birtokai és beosztottjai voltak, a főpapok nem tartoztak elszámolással senkinek, csupán a Tizek Tanácsának. A hivatalos állami kultusz főpapja az ország második emberének számított a fejedelem után, épp ezért mindig az Abgar családból választottak erre a pozícióra valakit. Lényegében így nézhetett ki a teljes Oszrhoénéi társadalom keresztmetszete.
Kr. e. 74-ben azonban egy ambiciózus hadvezér, L. Licinius Lucullus vette át az ázsiai hadműveletek irányítását, mivel már több évtizedes tapasztalata volt a környékbeli viszonyok közt. Lucullus korábban Sulla egyik tisztjeként kezdte meg a karrierjét, és az ő feladata volt, hogy jól felszerelt hajóhadakkal fedezze a tenger felől a római hadműveleteket. Később Lucullust konzullá választották, és őt bízták meg a Mithridátesz elleni hadjárat megszervezésével és kivitelezésével. Lucullus nagy vehemenciával vettette bele magát a közdelembe. Miután i. e. 70-ben leverték Mithridatész seregeit, erőiket szövetségese: Tigranesz ellen összpontosították és 69 tavaszán ostrom alá fogták Tigranokertát. Tigranes megkísérelte ugyan felmenteni az ostromlott várost, próbálkozása azonban kudarcot vallott: az arméniai seregek vereséget szenvedtek. Tigranokerta ostroma még így is több hónapig tartott. Arménia fővárosa csak úgy került az ellenség kezére, hogy Tigranész zsoldosai és a hellenisztikus városokból erőszakosan odatelepített lakosok bent a városban fellázadtak és megnyitották a kapukat a rómaiak előtt.
Előtte azonban még sor került az Oszrhoéné számára jelentős ütközetre. I. Abgar ugyanis egy felmentő sereg élén Tigranokerta irányába vonult. Seregeit azonban Lucullus egyik fővezére, Sextilius legátus Kr. e. 68-ban megállásra készerítette, csatába provokálta és tönkreverte valahol Tigranokerta alatt. A csatában maga I Abgár Piqa is elesett.