17. Caracalla, a szír császár, és az önálló Oszrhoéné vége

A római seregek állandó jelenlétével megszűnt az edesszai királyok korábban élvezett mozgástere. A római túszként nevelkedő Severius IX. Abgar bar Abgar, Rabo fia már csak azért térhetett vissza hazájába, hogy pontot tegyen a történet végére. Ugyanis Kr. u. 212-ben követte apját Edessza trónján, de Septimus Severus fia és örököse, M. Aurélius Antoninus Bassianus, közismertebb gúnynevén Caracalla („a köppenyes”) már a következő évben tiszteletét tette nála. Az újabb keleti hadjáratra készülő, ifjú, heves dühkitöréseiről hírhedt császár — aki saját öccsét, Gétát az anyja karjai közt szúrta le, mindössze 2 évvel korábban —, s aki anyja, Julia Domna révén maga is az emesai (ez ma Homsz) szír-arab papkirályi családból származott, úgy döntött, hogy 213-14 telét a lakályos Edesszában tölti. Itt azonban szemet szúrt neki Abgar uralkodásának néhány visszássága, ezért valamikor 214 januárjában színe elé idéztette az elvileg autonóm uralkodót, majd rövid kihallgatást követően megfosztotta őt rangjától. Az indok a hatalommal való visszaélés, és a római alattvalók sanyargatása volt. Ne feledjük, ez alig másfél évvel az után történt, hogy Caracalla kiadta a Constitutio Antoninianat, ami minden szabadon született római alatvalónak polgárjogot adott, ez volt a jogi alap a lokális dinasztia elmozdítására, annk ellenére, hogy elvileg a leváltott Severius Abgar kiskorú fia, Antonius IX. Ma’nu bar Abgar még hatalmon maradt egészen 240-ig, igaz, 216-tól már csak jelképes uralkodó az újonnan megszervezett határprovinciában. Innentől kezdve Edessza pénzérméin nem tűnik fel többé a függetlenséget jelző szír felirat, ehelyett a colonia-vá nyílvánított várost a feliratok Aurelia Antonina, Macrius, Opelia Macriniana, Marcia, Antoniana, Aurelia, Alexandriana neveken jegyzik. 353 éves fennálása után megszünt a független edesszai állam.
Caracalla innentől kezdve regénybe illő életet élt. 215-ben például Alexandriában járt, ahol annyira felbosszantotta egy őt gúnyoló, „igazságos testvérgyilkosságából” szatírát csináló színdarab, hogy dühében kivégeztette a fél várost. Hosszas diplomáciai tárgyalások során Kr. u. 216-ban elérte, hogy a párthusok egy hercegnőt küldjenek neki, mondván: ezzel a házassággal akarja megpecsételni a birodalmak közti új, most kialakítandó szövetséget. Ezzel az ürüggyel szabadon vonulhatott be különleges „násznépével”, állig felfegyverzett seregeivel az ellenséges terület szívébe, akárcsak eszményképe, Nagy Sándor. Az esküvőre érkező menyasszonyt, és párthus előkelőségekből álló kíséretét azonban egytől-egyig megölette, mint azt a szír Herodiánusz krónikájából is kitűnik. Így vette kezdetét Caracalla háborúja a párthusok ellen. De Caracalla számára nem csak azért volt ismerős ez a vidék, mert korábban, még Caesarként (Kr. u. 196-tól) és Augusztuszként (198-tól) már járt itt, amikor apja oldalán harcolt a párthusok ellen. Anyja, aki emeszai főpapi családból származott, beavatta őt a környéken tisztelt istenek kultuszaiba, akiket római császárként is támogatott, minden lehetséges eszközzel. Így nyert például különleges jelentőséget a kommagenei Jupiter Dolichenus (a szíriai Doliche titokzatos főistenének) különleges Baál-kultusza (amiről még a Mithrász-kultusznál is kevesebbet tudunk), aminek misztérium-vallása annyira összekötődött a Severus-dinasztiával, hogy amikor az utolsó családtagot megölték, a kisázsiai isten földalatti katonai szentélyeit egyszerre záratták be és temették el a birodalom több pontján is. Egy másik elmélet Baalbek templomait hozza összefüggésbe a császári kultusz titokzatos istenségével. Nem meglepő tehát, hogy Caracalla maga is aktív résztvevője volt eme enigmatikus keleti kultuszok rítusainak. Ez lett a veszte is, ahogy a történetíró mondja:

Aelius Spartianus: Antoninus Caracallus (Historia Augusta)

„VI. Ezután az örmények elleni és a parthus háborúra fordította figyelmét, és olyan embert (Cassius Dio LXXVII. 21,1 alapján Teocritust, a felszabadítottját) tett meg hadvezérnek, akinek erkölcsei hasonlóak voltak az övéhez. Innen Alexandriába ment, és itt a gymnasiumban (a sportpályán) összehívta a népet és megszidta: megparancsolta, hogy az egészséges férfiakat sorozzák be katonának. Azokat, akiket kiválogatott, megölte, Ptolemaiosz Euergetész példáját követve, aki nyolcadikként viselte ezt a nevet. Ezenkívül jelt adott a katonáknak, hogy vendéglátóikat öljék meg, így Alexandriában nagy mészárlást vitt véghez. Majd a cadusiusok (harcos méd nép a Kaszpi-tenger partján) és a babiloniak területén áthatolva, csak úgy szedett-vedett módon megütközött a parthusok satrapáival, és az ellenségre még vadállatokat is küldött. Abban a levélben, amelyet úgy írt a senatusnak, mintha győzelmet aratott volna, Parthicusnak nevezte magát. A Germanicus nevet ugyanis már apja (Septimus Severus császár) életében megszerezte. Majd mivel ismét hadat akart üzenni a parthusoknak, a telet Edessában töltötte, és onnan Lunus isten kedvéért Carraeba ment. És éppen a születésnapján, április hatodikán, ami a Megalensia ünnepe (ezt az ünnepet Kr. e. 204-től tartották meg Magna Mater tiszteletére áprilisban) is, mikor szükségét végezni félrevonult, Macrinus, a testőrparancsnok, aki csapdát állított neki, megölte és utána megkaparintotta a főhatalmat. Cinkostársai voltak a gyilkosságban még Nemesianus és testvére Apollinaris, Triccianus, aki a második parthus legio parancsnokaként harcolt és a válogatott lovascsapatok élén állt. Nem volt ismeretlen a terv Marcus Agrippa (szolgai születésű, de Severus, Caracalla és Macrinus alatt magas pozícióba került) előtt sem, aki a hajóhad parancsnoka volt, és ezenkívül a hivatalnokok közül igen soknak tudomása volt róla Martialis révén.
VII. Carrae és Edessa között félúton ölték meg, miután leszállt a lováról, hogy hólyagján könnyítsen, és méghozzá azon testőrei között ölték meg, akik szintén részesei voltak a merényletnek. Mikor a lovásza a lóra felsegítette, akkor szúrta tőrét a császár oldalába, és mindenki egyhangúlag azt kiáltotta, hogy ezt Martialis tette. És mivel Lunus istent említettük, tudni kell, hogy a műveltebbek között az a nézet járja, és Carrae lakosai is úgy tartják, hogy aki a hold istenségét női névvel és női nemben nevezi meg (Luna-nak), az mindig az asszonyok alázatos szolgája lesz, de aki úgy hiszi, hogy ez az istenség férfi, mindig uralkodni fog a felesége fölött, és nem esik áldozatul asszonyi cselvetésnek. Ezért a görögök és az egyiptomiak, bár Lunát deusnak (férfi istenségnek) mondják, ugyanúgy, mint ahogy a homo (ember) szót használják a nőre is, mindazonáltal titkos szertartásaikon mégis Lunus-nak nevezik.”

Emlékezzünk csak a négyszáz évvel korábbi jóslatra:

„Egy nagy uralkodó fog jönni nyugatról Azzuzba, és itt majd halálát leli.”

Caracalla tehát az általa megszüntetett független oszrhoéné-i fejedelemség területén lelte halálát Kr. u. 217-ben. De Caracallával nem ért véget a szír kereszténység egzotikus története, igaz, dolgozatunk most csak nagyjából eddig tudta követni a keleti egyháztörténetet. Egy adosságunk maradt még: befejezni Bardajszan élettörténetét.
Ha hinni lehet az örmény krónikáknak, köztük is elsősorban a Khorennei Mózes-féle hagyománynak, Caracalla oszroénéi politikája elidegenítette az edesszai udvar szellemi vezetőit is a rómaiaktól. Így több edesszai előkelőség, köztük Bardajszan is, északra menekült, Örményországba. Itt lelkes, bár nem túl sikeres hittérítőként, és az örmény állam történetének egyik első krónikásaként tisztelik (eszerint munkáit szírül írta, de később lefordították görögre), sőt, Edesszai Mihálynál olyan hagyomány is fennmaradt, hogy itt is halt meg, családtagjai körében, a legendás Ani városában.
Valószínű azonban, hogy később visszatért Kőországból (ha elment egyáltalán), mert a következő nemzedékbe tartozó Porphűriosz szerint jelen volt Edesszában akkor, amikor egy indiai követség járt a Severus-dinasztia egyik császáránál, és ez az élmény annyira megihlette, hogy rögtön egy könyvet is írt Indiáról. A későbbi kutatás szerint ez a vándorló szerzetesekből, úgynevezett shramanákból álló követség Elagabalus (más néven Héliogabalusz) császár udvarában tette a tiszteletét 218-ban. Caracalla nemi és egyéb identitás-zavarban szenvedő másod-unokaöccse, akit Emesza (Homsz) főistenéről, a meteoritkő formájában is tisztelt, de valójában egy szent hegytetőben rejtező El-Gabal-ról neveztek el, 218 és 222 közötti uralkodása során maga is egyfajta államilag támogatott monoteizmust próbált megvalósítani, igaz, itt a császári kultusz középpontjában ő maga állt, mint a Sol Invictus, vagyis a Legyőzhetetlen Napisten földi megtestesülése. Ugyan a császár alakját besötítette a későbbi fekete legenda — az az eset például egész biztos nem történt meg, amit a neoklasszicista Alma-Tadema is megfestett, miszerint vacsoravendégeit rózsaszirmokba folytotta volna —, de feltételezhetjük, hogy továbbra sem bánt kesztyűs kézzel a „bizarr keleti kultusznak” (a kereszténységnek) hódoló Edesszával. Ekkoriban már hosszú évszázadok óta megszokott dolognak számított, hogy India trónján olyan uralkodók ülnek, akik kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban állnak a Nyugattal. Az athéni Akadémián indiai diákok is hallgattak előadásokat, sőt, néhány indiai bölcs itt is halt meg, még a sírköveiket is olvassuk, India partjain római kereskedelmi telepek tevékenykedtek, zarándokok és kereskedők áramlottak a karavánutakon is. Nem csoda hát, ha Bardajszan, vagy az őt idéző tűroszi Porphűriosz — neve szerint „a bíborra jogosult”, a főniciai hercegi családból származó, pogány, neoplatonista filozófus, aki az elevenen rothadó Plotinosz leghűségesebb tanítványaként egy filozófusok által uralt városállam-utópiát készült megvalósítani Róma mellett Platón Állama mintájára — mindent tudni akart erről a távoli világról:

„Tudnillik az indiaiak poliszai sok különálló közösségből épülnek fel, és van közöttük egy isteni bölcsességgel megáldott törzs, akiket a görögök gűmnoszofistáknak szoktak hívni. De ezek között is van két szekta, akik közül az egyikben a Brahminok az előljárók, a másodikban a Samanaeánusok. A Brahminok faja azonban öröklés útján jut az isteni bölcsességhez, mint mifelénk a papság. De a Samanaeánusokat választják, olyan emberek közül, akik megküzdenek a szent beavatásért. És a különbségek, amik miatt tisztelni kell őket, a következők: A Brahminok mindannyian egyetlen őstől származnak, mert mindannyian ugyanannak az ősapának és ősanyának a gyerekei. De a Samanaeánusok nem egyetlen család leszármazottai, hanem India minden nemzetéből lettek összeválogatva. Ahogyan ezt a babiloni Bardajszan meséli, aki a mi atyáink idejében élt, és személyesen ismerte azokat az indiaiakat, akik Damadamisszal együtt a Caesarhoz küldettek.”(Porphűriosz: De abstin., iv, 17)


Petro B.T. Bibaniuk: The Roots of Christian Hesychasm in Indian Religions című cikkében még azt is feltételezi, hogy a keleti szerzetesség jóga-szerű meditatív gyakorlatait, a hesychasmost is itt vették át a Bardajszan-tanítványok az indiai követektől.
Bardajszan Kr. u. 222-ben, 67 éves korában halt meg. 225-ben véget ért a párthus-dinasztia regnálása, és perzsiában a Szásszánidák vették át a hatalmat. Bardajszan halálával tehát véget ért egy egész korszak az ókori közel-kelet történetében.
Az Abgar-dinasztia következő uralkodója csak jelképesen uralkodott a rómaiak felügyelete alatt Antonius IX. Ma’nu néven. Van rá bizonyítékunk, hogy III. Gordiánusz (238-44) idején megpróbálták restaurálni az Abgar-dinasztia hatalmát egy bizonyos X. Abgar (Frahad) vezénylete alatt, akit végül Philipus Arabs, a Róma 1000 éves fennállását pogány rítusok szerint megünneplő — különben valószínűleg keresztény — katonacsászár üldözött el trónjáról Kr. u. 248-ban, mivel az Edesszaiak fellázadtak ellene. 259-ben az edesszai csata után a szásszánida Shápur seregei rövid időre újra elfoglalták a várost, de aztán sietve távozniuk kellett. De előfordulhat, hogy az irániak ismét rehabilitálták a dinasztiát, mert ismerünk egy pahlavi (közép-perzsa) forrást, ami 293-ban megemlít egy bizonyos abgarida ’Amr királyt, aki hűséget esküdött a Szásszánidáknak.
Még egyetlen apró részlet marad hátra: Kr. u. 230 körül szír keresztények egy csoportja visszahozta Tamás Apostol ereklyéit Indiából, hogy Edesszában temessék el őket. Innentől kezdve terjed el az a tévhagyomány (vagy ha az indiai kusánok közt valóban a párthus Szurén-családból eredő leszármazottakat tisztelhetünk, akkor talán ez nem is igazi tévhagyomány), hogy Tamás apostol a perzsák birodalmába ment hittérítőként.