15. Az első bizonyíthatóan keresztény uralkodó

A több keresztény vértanú halálát elrendelő filozófus-császár, Marcus Aurelius idejében azonban bekövetkezik a nagy összeomlás, a korábban rendíthetetlennek látszó Római Birodalmat sorban támadják meg a környező népek. Így nyomulnak előre 163-ban a párthusok is, átkelnek az Eufráteszen, s útközben elsöprik az Abgar-dinasztiát is. A helyükre egy párthus helytartó, Wá’el bar Sahru („a Hold gyermeke”) kerül, aki párthus királyok arcképével díszített érméket nyom, és szír nyelvű feliratokat hagyott maga után. Wa’el pénzérméi egy templomot ábrázolnak, alatta egy felirat, amit E. Babelon nagy óvatosan Elul-nak fordított, ami egy hónap neve. Nem igazán értjük, hogy ez mire utal. VIII. Ma’nu a római táborban lelt menedékre, de nem kellett sokat bújdosnia: 165-ben, a Lucius Verus társcsászár által irányított ellencsapás részeként Avidius Cassius légiói megostromolják Edesszát. A város lakosai maguk koncolják fel a náluk elszállásolt párthus helyőrséget, majd megnyitják a kapukat a rómaiak előtt. VIII. Ma’nu visszatérhet a városba, kliens-királyi paktumot köt a birodalommal, és felveszi a Philoromaiosz („rómaiakat szerető”) melléknevet.
Az idillnek az Öt Császár Éveként elhíresült eseménysorozat vetett véget. Miután Rómában a praetoránus gárda tagjai meggyilkolták a Commodus császár halálában — és így az Antoninus-dinasztia pusztulásában — jelentős szerepet játszó Pertinax császárt (Kr. u. 194), és utódjának egyszerre három önjelölt katona-császár is jelentkezett, a keleti végeken általános felkelés tör ki Párthia mellett. Ebben az egyik kulcsszereplő a dinasztia következő tagja, a Kr.u. 177-ben trónra lépő VIII. Abgar (VIII. Ma’nu fia), aki a legnagyobb formátumú politikus volt a családban. Uralkodása alatt számtalan filozófus, költő, szobrász és más művész érkezett a kicsiny államba, ezért Edesszát hamarosan „Kelet Athénja”-ként kezdték emlegetni. VIII. Abgar a 194-es felkelés idején csatlakozott Adiabéné királyához, Narsai-hoz, hogy együtt ostromolják meg Niszibiszt. Amikor a helyzetet rendezni kívánó, afrikai (pun-berber) származású, lendületes katona-császár, Lucius Septimius Severus, a későbbi Severus-dinasztia megalapítója a helyszínre érkezik, a két király hajlandó találkozni vele, és tárgyalásokat folytatnak. Amikor Severus elkezdte őket faggatni, hogy mégis mit gondoltak, amikor ostrom alá vettek egy római erődöt, azt a kifogást találták, hogy Niszibisz az ellenjelölt hadurat, a szír légiók által császárnak kikiáltott Pescennius Nigert támogatta. Sokat rontott a presztízsükön az is, hogy az ostrom alapvetően sikertelen maradt, megölték ugyan Niger néhány emberét, de az erődöt bevenni nem sikerült. Septimus Severus kedvéért átadták a római foglyaikat, de nem kívántak az általuk uralt városokba újabb római helyőrséget engedni, sem átadni területeket. A szírek makacskodásába belefáradó Severus ekkor egy gyors csatában legyőzte Abgart, Párthia önjelölt „királyok királyát”, majd Niszibisznek colonia-státuszt adott helytállásáért cserébe. Visszavonultában egy procuratort nevezett ki a római provinciává szervezendő Oszrhoéné élére. Nem tudjuk pontosan, hogy ez az új provinciaszékhely hol volt, Edessza ugyanis továbbra is fél-független státuszt élvezett.
Ekkor végre VIII. Abgar is megérezte, hogy más szelek fújnak, ezért ravasz módon nevet váltott, ezen túl fellengzősen Lucius Aelius Aurelius Septimus VIII. Abgar-nak kellett őt hívni, és fiait is római túsznak adta. A gesztusok láttán Severus megenyhült, és visszaadta a tartományt jogos tulajdonosainak. Severus távozása után szinte rögtön megérkeztek a párthus seregek, hogy visszafoglalják Niszibiszt. Abgár viszont ekkor már képzett íjjászokat bocsátott a római procurator rendelkezésére. A visszatérő Septimus Severus 197-98-ban egy gyors hadjáratban csapást mért a betörő párthusokra, és megerősítette Abgár kliens-királyi státuszát, aki ismét használhatta a „királyok királya” rangot. Sőt, az eredmények láttán elégedett Severus meghívta Abgart Rómába, igaz, az elhúzódó párthus háborúk miatt ez a látogatás csak valamikor Kr. u. 204 után valósulhatott meg. Abgar Rómában olyan fogadtatásban részesült, amiben utoljára a Nérót meglátogató örmény király, az Arzakuni Tiridatész részesült, még Kr.u. 66-ban. Ekkor emelték Severus diadalívét is, ami a párthusok feletti győzelmének állít emléket. VIII. Abgar sem akart betegesen álszerénynek látszani, ezentúl csak Rabo Abgarnak, vagyis a „Nagy Abgarnak” hívatta magát. Mindazonáltal továbbra sem lett nyugati ember: szívében még mindig párthus helytartótéként gondolkodott, mert saját királyságában messzemenően toleráns volt a különféle vallások és ideológiák képviselőivel.
Korábban már felvetettük a keresztény templomok kérdését. Nos, úgy tűnik, hogy a világ legelső keresztény temploma Edesszában épült fel, valamikor a II. század második felében, VIII. Abgar uralkodása idején. Erről egyelőre nem régészeti leletek, hanem az Edesszai krónika számol be:

„Az 513. évben, Septimius Severus uralkodása idején (Kr. u. 201-ben) Abgar király uralkodása idején… a csermely, mely a nagy palota oldalából fakad… túlcsordult minden oldalon… a vizek megsemmisítették a nagy és gyönyörű palotát és elsöpörtek mindent, ami az útjukba került — a varázslatos és szépséges épületeket a városban, mindent, ami a folyó közelében volt délen és északon. De a legtöbb kárt a keresztények templomában okozták a kriptákban. Több mint 2000 ember halt meg a csapásban.”

Ez az az incidens, amitől kezdve a város felügyelői kénytelenek voltak a városfalon aludni. Nem tudjuk persze, hogyan is nézett ki ez a templom. Vajon már ekkor is elkerítették a Szentek Szentjét valami lepellel vagy ikonosztázzal? Valószínűleg igen, hisz egyes források szerint a korakeresztény időkben még Hispániában is használtak ikonosztázt. És hogy nézhetett ki az oltár? Későbbi, IV. és V. századi szír templomok oltárkői az úgynevezett balikkal-ok. Ezek közepére egy peremmel elkerített lavorszerű mélyedést faragtak, amiből egy kis vércsatorna vezetett valahová oldalra. Ebből gondoljuk, hogy a korai szír-keresztény egyházban a judaizáló hatások eredményeként még elevenen élt az állatáldozat bemutatásának ősi szokása. Később, a szokás feledésbe merülése után ezeket az oltárköveket bemalterozták a templomok falába.
Említettük már, hogy a keresztény templomok kezdetben egyszerű lakóházak belső teréből lehettek kialakítva, ezért a keleti keresztény templomépítészet kezdetben megkülönböztethetetlen a helyi lakóházaktól. Valószínűleg ezért nincsenek megbízható régészeti emlékeink a legkorábbi időkből. Később itt is kezdtek nagyobb épületeket átvenni, átépíteni. A római infrastruktúrák által meghódított területeken ez az állami bírósági csarnokok, a tágas bazilikák átvételét jelentette. Keleten, a szír területeken azonban kialakult egy különleges építkezési stílus is, aminek eredetét iráni mintákban kereshetjük, amik viszont indiai buddhista hatásra alakultak ki, az úgynevezett caitjákból. Ezek a mártíriumok. Ezek lényegében kör alaprajzú épületek, amelyek közepén egy mártírhalált halt szent sírja nyugodott. Az ide elzarándokoló hívek beléphettek az épületbe, körbejárták a síremléket, majd távoztak. Később az ilyen mártíriumok köré keresztény templomokat építettek, sőt, a hagyomány némi módosítással bekerült az iszlám szufizmus türbéibe is.
De nem csak az első hivatalos templomok jelentek meg itt, talán már maga az uralkodó is keresztény lett, erről így számol be Bardajszan egyházatya munkája, Az országok törvényeinek könyve (másként Párbeszéd a Sorsról):

„Szíriában és Edesszában van egy olyan szokás, hogy Tar’ata hívei kasztrálják magukat. Amikor azonban Abgar király megtért, elrendelte, hogy minden férfi kezét vágják le, aki kasztráltatta magát. Azóta egyetlen férfi sem kasztráltatta magát a fejedelemségben.”

További gyanakvásra ad okot egy apró elszólás. Ugyanis Septimius Severus császár seregeit 195-ben elkísérte Sextus Julius Africanus, a Jeruzsálemben született, de egyes feltételezések szerint berber etnikumú katona-orvos/könyvtáros (Henry Chadwick korán született bibliai régésznek titulálta), aki egyszersmind a keresztény patrisztika egyik kiemelkedő alakja, a világkrónika-írás és a népi vallásosság kutatásának atyja, az alexandriai Origenész egyházatya levelezőtársa. Amikor az Edesszai udvar nemeseit mutatja be, akikkel még egy közös vadászatra is elment, Abgar királyról így beszél: „Szent ember volt.” Már az is furcsa lenne, ha egy római író egy barbárt ily magas pederesztára helyez. De még furcsább, ha tudjuk, hogy írónk keresztény, tehát aligha nevezne szentnek egy pogányt!
Kérdés persze, hogy milyen lehetett az a kereszténység, ami gyökeret eresztett a II. századi Edesszában?
Walter Bauer: Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity. (Philadelphia: Fortress Press, 1971.) című munkájában lefekteti a tézist, hogy a legtöbb keresztény ezekben az időkben olyasféle áramlatokhoz tartozott, amit mi most eretnekségnek tartanánk. Gnósztikusok, azok közül is elsősorban az Ószövetséget a Sátán-Demiurgosz művének tartó markioniták, illetve szélsőséges aszkéták, a nemiséget elvető enkratiták jártak-keltek az akkori Szíriában.
Valóban, hisz valószínűleg a közeli Adiabénében élt és alkotott az enkratita mozgalom II. századi megalapítója, Tatianus egyházatya is, a szír nyelvű Biblia-fordítás megalkotója. Az ő hatása még évszázadokkal később is érezhető volt a szír irodalmon, mint azt például a III. századi Tamás cselekedetei című apokrif apostol-történet is bizonyítja. Ebben a műben ilyen Tamás apostolnak tulajdonított tanításokat olvashatunk:
„Charisios jókedvűen ment haza, mert azt hitte, hogy felesége észhez tért, és olyan lesz, mint amilyen volt mielőtt hallotta volna az isteni tanítást, és hitt volna Jézusban. De hazaérve lenyírt hajjal és megszaggatott ruhában találta. Amikor ezt látta, így szólt hozzá: "Úrnőm, Mygdonia, miféle szörnyű betegség uralkodik rajtad? Miért tettél Ilyet?"
(...)
Miközben Charisios könnyek között így beszélt, Mygdonia csendben ült és a mennyezetet nézte. Charisios ismét odament hozzá és így szólt:"Fenséges úrnőm, Mygdónia, emlékezz vissza rá, hogy India összes asszonya közül téged választottalak és vettelek el, mint a legszebbet, holott kaphattam volna feleséget nálad sokkal szebbet is. De hazudok, Mygdónia: az Istenekre mondm, India egész országában nem lehet találni hozzád foghatót. Jaj nekem mindenestől, hiszen még válaszolni sem akarsz nekem. Sérts meg, ha kedved tartja, csak legalább méltass egy szóra...Te vagy az én családom és rokonságom, és íme, most elveszítelek."
Mygdonia így válaszolt:
„Akit szeretek, különb nálad és mindannál, amid csak van. Mert a te vagyonod a földből származik, és a földbe tér vissza. Akit én szeretek, az égi, és engem is magával visz majd az égbe. A te gazdagságod el fog múlni, szépséged semmivé lesz, akárcsak ruháid és tetteid, és te csupaszon maradsz vétkeiddel. Ne emlegesd nekem a tetteket. Könyörgök az Úrhoz, hogy elfelejtselek téged, úgyhogy többé ne emlékezzek a korábbi gyönyörökre a testi együttlétben, melyek, mint árnyék tűnnek el, egyedül Jézus marad meg örökre, és azok a lelkek, akik beléje helyezik reménységüket. Maga Jézus fog eltávolítani ocsmány tetteidtől, amelyeket veled véghezvittem.”
Az enkratiták egy része nem csak a nemiséget vetette el, de mindenfajta élvezetet, köztük a bort is. Ez csak azért érdekes, mert innentől kezdve szertartásaikhoz is vizet használtak, többé nem helyettesíthette bor Krisztus vérét…
Egy másik csoport, a mandeusok egy ma is létező vallás, akik a szimbolikus „Jordán-folyó” vizébe merítik a hittársaikat, szentként tisztelik Keresztelő Szent Jánost, viszont megvetik az áruló Jézust, és gyászolnak Izrael Egyiptomból való kivonulásának ünnepén. Egyes jelek arra utalnak, hogy a mai mandeusok ezekben az időkben ott élhettek Oszrhoénében, vagy annak környékén, sőt, van olyan elmélet is, ami úgy véli, valamilyen kapcsolatban állnak az eretnek bardajszanidákkal (róluk még lentebb lesz szó). Ekkoriban azonban még szábeusoknak hívhatták őket, s később ezen a néven kerültek bele a Koránba. Az iszlám elterjedésével ezt a legalitást nyert szábeus nevet vette át a harráni pogány csillagimádó közösség is.
És ki ne hallott volna a boszkoiról, a fűevőkről, ezekről a meztelen, csupán gyökereken és vizen élő aszkétákról, akik Gilgames társához, a vadember Enkiduhoz hasonlóan járnak a vadonban, és állatokkal osztják meg barlangjaikat? Lelki rokonaik, a stiliták, vagy más néven oszlopszentek egy olyan helyi hagyományt követtek, ami már a Szamoszatai Lukiánosznál is lejegyzésre került „A szír Istennő”-ben. Ők olyan oszlopok tetején éltek, amik antik templomépületek küklopszi frízeit tartották, s amelyek felső felülete, oszlopfeje nem ritkán egy mai garzonlakásnak megfelelő szélességgel rendelkezett, középen WC-ként használható lefolyócsatornával. Az oszlopok tövébe zarándokló egyszerű hívek adták fel nekik az ételt. Ugyan e hagyomány csak a későbbi évszázadokban, Oszlopos Szent Simeon életműve nyomán került először lejegyzésre, de épp a Lukiánosz-i idézet bizonyítja, hogy itt egyfajta survivallal állunk szembe, és a hagyomány fennmaradhatott a közbenső időkben is.
Vannak elméletek, amik úgy tartják, hogy az apokrif Tamás evangélium (ami Jézus furcsa mondásait tartalmazza) is itt keletkezett Edesszában, épp ezekben az időkben. Az elméletet először Henri-Charles Puech dolgozta ki egy 1959-ben Tübingenben kiadott tanulmányában, később Guilles Quispell erősítette meg a hagyományt több egymásra épülő cikkben, ez a konstrukció azóta lényegében kikezdhetetlen. Szent Tamás, az „Iker”, India rejtélyes apostolának alakja amúgy is vissza-visszatérő motívuma az Oszrhoénéi keresztény legendáknak. Korai egyházatyák tévesen azt hitték, Tamás ide, és nem Indiába ment. De ebből csak annyi lehet az igazság, hogy kétszáz évvel később ide hozták vissza az ereklyeként tisztelt földi maradványait az indiai Malabárból.