7. A második alapítás

Az Oszrhoénét keresztül-kasul bejáró legendák egy másik csoportja szerint a mai értelembe vett Edessza városát egy másik ősi kultúrhérosz, egy bizonyos Khoszró alapította még valamikor az ősidőkben. Khoszró állítólag csatornákat és gátakat épített az itt átfolyó hegyi vízerek útjában. A csermelyek elvezetésével és felduzzasztásával egy szent tavat, amolyan vízgyűjtő medencét hozott létre a majdani város fellegvárának közepén, és ebbe a tóba a szíriai Istennő, Szulka (Atargatisz) szent halait telepítette. A halakat Khoszró az Eufrátesz nyugati partján épült Hierapolisz Bambükéből (Membíj) hozatta. (Sztrabón valamilyen oknál fogva e két helyet egyetlen városnak hitte: „A folyón túl 4 skhoinos (60 stadion) távolságra fekszik Bambyké, amelyet Edessának, meg Hierapolisznak is neveznek; ebben a syriai Atargatis istennőt tisztelik.”) A szent medencéből bárki ihatott, aki azonban a halakat bántotta, arra rút kínhalál várt. A szent medence mindmáig megtalálható Edessza központjában, igaz, a muszlim hódítás után a mellé épített mecset tisztálkodási szertartásaihoz használták fel a vizét. Az ősi Khoszró név a valóságban egy hajdani perzsa szatrapát, azaz tartományurat takarhat, aki nagyszabású építkezéseket rendelhetett el a területen. A feltételezhetően az akhaimenida-perzsa birodalom tündöklésének idején élő szatrapa a várost a kor szokásaihoz híven önmaga után nevezte el, a később ide erőszakkal betelepített örmény anyanyelvű lakosság ajkán azonban ez a név Khoszróról Oszróra módosult, amit az örmény ábécé egyik elődjével, még egy ékírásos betűkészlettel Osrhoe-nak írtak. Ebből a hangalakból származik a későbbi latin Osrhoene, amit idővel az őslakos örmények Ourhaj-nak, míg az arámi-származék anyanyelvű szíriaiak Ourhoj-nak ejtettek. A párthus-kori ékírásos szövegek ugyanakkor Orrhoe-nak vagy Arrhoe-nak írják a város nevét. Az arabok aztán ebből csináltak Er Rohát, vagy ar-Ruhát (a vérben oldódó lélek) ami a későbbi korokban Orfává vagy Urfává módosult a nép ajkán. Mai török lakosai szintén így hívják a várost, a híres Sanli-Urfát („A fényes Urfát”).
E második nyelvészeti eredetelmélet szerint tehát Oszrhoéné állama és annak fővárosa nem a tizek tanácsa, hanem a perzsa Koszró után kapta volna a nevét.
Edesszának a klasszikus ókorban még egy másik várost hívtak, a makedón királyság hajdani kultikus fővárosát, a királyi család tumbájának otthont adó erődöt, szó szerinti illír fordításban a „Hét Vízesés Városát”. Ezt az egyedülálló szépségű természetrajzi formációiról híres balkáni kisvárost manapság már Vodenának hívják egy szláv eredetű névalak nyomán, de Nagy Sándor keleti hódításainak idején még javában virágzott a világhódító hadvezért „fialó” királyváros, Edessza kultusza, s a keleti szír végeken állomásozó makedón és görög katonák merő honvágyból keresztelhették át a heves sodrású hegyi folyók által körbevett katonai támaszpontjukat Kis-Edesszának. A diadokhosz I. Szeleukosz Nikátór (uralkodott Kr. e. 305-tól Kr. e. 281-ig), Nagy Sándor birodalmának egyik örököse úgy döntött, hogy itt fogja kiépíteni a jövendőbeli Szeleukida Birodalom egyik kulcsfontosságú hellenisztikus polisz-központját, és amikor Kr. e. 303-ban nagyszabású építkezésekbe kezdett az önálló postaállomással, karavánszerájokkal, kereskedőtelepekkel, kaszárnyákkal és egy kicsiny erőddel is rendelkező területen, alapító oklevelében ezt az Edessza nevet tette hivatalossá. Az új Edessza már a modernebb hadviselési szabályok által támasztott követelményeknek is eleget tett, ami a környék régi fővárosáról, a síkságra épült, földsáncokkal körülvett Harránról (Karrhaeról) már nem mondható el — Nagy Sándor pikás falanxai, lovas portyázói és bámulatos hadigépei pillanatokon belül tönkretehették a régi város gyengécske védműveit. Az új Edessza ellenben egy három oldaláról magas hegyekkel takart sziklaplatón épült, egy olyan magaslaton, amit kétfelől meredek falakban végződő szakadék határolt, s a fennmaradó lejtőn csak egyetlen járható út vezetett felfelé. Magát az edesszai fellegvárat, a Nimród-erődöt termetes terméskő falak övezték, s e várfalak megfeleltek a kor nyújtotta legmodernebb hadászati követelményeknek. Így sokkal jelentősebb védelmet tudott felmutatni, mint bármelyik környékbeli település.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, meg kell jegyeznünk, hogy a szeleukida IV. Antiokhosz Epiphanész, aki Kr. e. 175 és 164 között uralkodott, átkeresztelte a mi Edesszánkat Antiókhiára (pontosabban Callirhoe-i Antiókhiára, ami szó szerinti fordításban azt jelenti: „a mályva-mák Antiokhia”), mivel az eredeti Antiókhia, a Szeleukida Birodalom hivatalos fővárosa fellázadt a folyton idegen országokban — többnyire Egyiptomban, Palesztinában, Arábiában vagy az Iráni-fennsíkon — háborúskodó IV. Antiokhosz ellen, viszont a király e kínos közjáték idején sem akart kultikus főváros nélkül maradni; ezért birodalmának minden fontosabb tartományi székhelyét átkeresztelte valamilyen Antiókhiára, és jelentős városfejlesztésekbe kezdett. Oszrhoéné területe ezekben az időkben további egzotikus lakosokkal bővült, a királyhoz hű szeleukida hatalmasságok elhagyták a számukra hírtelen veszélyessé váló, független városállammá nyilvánított ős-Antiókhiát, és mindenestől áttelepültek az ilyen felfuttatott tartományi székhelyekbe. De ekkoriban kezdtek tömegesen bevándorolni, és munkát keresve letelepülni a korábbi nomád életmódot elhagyó északi arab — musztáribá — és nabateus törzsek is.
Végül Kr. e. 132-ben, a Szeleukida Birodalom széthullásával épp ezek az arab törzsek ragadták magukhoz a hatalmat a környéken az uralomra jutó Abgar-dinasztia képében, innen számítjuk a független Edessza város és Oszrhoéné országának történetét. A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Kr. e. 129-ben, tehát alig három évvel az Abgar-dinasztia hatalomra jutása után Edesszában, Arju fejedelem udvarában tiszteletüket tették az új félnomád perzsa államalakulat, a Párthus Birodalom képviselői is, akik jelentős katonai-gazdasági fölényükkel feltétel nélküli behódolásra kényszerítették az Abgarokat, így az ország névleg ugyan független maradt, de a gyakorlatban ettől kezdve egyszerű párthus bábállammá alacsonyodott. Az Abgar-dinasztia összesen 34 uralkodót (a görög források toparchosként emlegetik az Abgaridák rangját, amit szó szerint „helybéli fejedelem”-ként fordíthatunk) adott Edesszának, mielőtt Kr. sz. 244-ben el nem tűnt a krónikákból.