13. Szánátruk uralkodása (?) és az első keresztény bizonyítékok

Ezt követően, ha hinni lehet a középkori krónikáknak, Kr. u. 91-ben Edessza átmenetileg, vagy 20 évre az Arsákuni-dinasztiából származó Szanatruk, Adiabéné és Arménia királyának fennhatósága alá került. Erről azt írja az évszázadokkal később írt, nagyobbrészt fiktív történetekkel teli, mindazonáltal nagyon olvasmányos örmény krónika:

„Tádé apostol megkeresztel egy selyem föveg-készítőt, Áddé-nak nevezi, pappá szenteli és Edesszába maga helyett hagyja királynál. Miután Abgár kiadta a rendelményt, hogy mindnyájan hallgssák Krisztus evángeliomát, Tádé Szánádrukhoz, Ábgár nővére fiához megy, kit a király az ország és a hadsereg élére tett.
(…)
Ábgár halála után az örmény birodalom két részre osztatott, mert annak fia, Ánánun Edessza királyává, és nővérének fia, Szánádruk Örményország királyává koronáztatott. Azt, mi ezeknek korában történt, mások nálamnál elébb írták meg. A leírt részletek ezek: az apostol eljövetele Örményországba, Szánádruk megtérése, hitehagyása, mert félt az örmény szatrapáktól, az apostol és kíséretének halála Sávársán kerületében, mely most Árdáznak neveztetik… a király leányának, Szántuchdnak mártíromsága az út mellett…

Ezeket a történeteket egy általam nem ismert, mindazonáltal örmény körökben népszerű mártírakta írja le, ami Tádé halálát és megigazulását meséli el. Érdekesebb viszont egy későbbi, mesébe illő bejegyzés, amit itt előrébb veszek:

Most elmondom, hogy miért neveztetett ez a fejedelem Szánádruknak. Ugyanis Ábgár nővére télies napokon utazván Örményországban, hófergeteg érte utol Kortukh hegyén. A vihar úgy elszélyesztette a kíséretet, hogy egyik sem tudta, hová szakadt el utitársa, de Szánod a pákrádúni fejedelem dajkája, ki Piurád nővére és Árdzrúni Kurán neje volt, elvevé a kis gyermeket, keblére tette és így maradt a hó alatt három nappal és három éjjel. Erre vonatkozólag mesélik, hogy egy újfajú, csodálatos, fehér, az istenektől küldött állat őrizte meg a gyermeket. De amennyire én értesültem, ezt így kell érteményezni, a felkeresőkkel volt egy fehér kutya is, mely találkozott a gyermekkel és dajkájával. A fiú dajkája nevéről Szánádruknak neveztetett, mi ezt jelenti: Szánod ajándéka.

És most vissza az eredeti történethez:

Midőn Ábgár fia, Ánánun atyja halála után kormányra jutott, nem lett örököse atyja erényeinek is, hanem kinyitotta a bálványok templomait és a pogányság tiszteletét ismét befogadta. Áddéhoz küldött, hogy csináljon neki arany sújtásos patyolat-csalmát, mint elébb is csinált atyjának. Válaszul ezt kapta: „Kezeim nem fognak csalmát készíteni azon érdemtelen fő számára, ki Krisztust, az élő Istent nem imádja.” Mire tüstént megparancsolá katonái egyikének, hogy karddal vágja le lábait. Ez elment és Addét a tanszékben ülve látta, erre elővette kardját és lábszárait levágta. Áddé azonnal kiadta lelkét. Azért említem ezt csak rövid vázlatban, mert mások már előadták. Bertalan apostol is Örményországba rendeltetett, aki szintén nálunk Árevbán városban szenvedett vértanúságot...
(…)
Szánádruk, mihelyt trónra lépett, nevelői, a vitéz Pákrádúniak és Árdzrúniak segítségével sereget gyűjt, hogy leszálljon és hadakozzék Ábgár fiával, mert az egész birodalmat akarta bírni. De míg erre törekedett, az isteni gondviselés Ábgár fián elégtételt követelt Áddé haláláért. Ugyanis az márványoszlopot állíttatott Edesszában palotája tetőzetére, és ő alant állva adta a parancsot, hogy miként állítsák fel azt, de az oszlop azoknak kezeiből, kik tartották, reája esett, lábait összetörte és megölte őt.
Erre a város lakói tüstént követséget küldöttek Szánádrukhoz, a követség — azon feltétel mellett, hogy ez nem fogja őket akadályozni a kereszténység vallásában — átadja neki a várost és a királyi kincseket. Szánádruk ráállott erre, de később nem tartotta meg szavát; mert Ábgár fiú-utódait mind karddal végeztette ki, leányait pedig a városból kivitte és Hásdiánk kerületbe telepítette le. Így küldötte Ábgár feleségeinek elsejét Ilonát lakozás végett városába: Cháránba, és reá bízta egész Mezoptámia kormányzását viszonzásulazon jótettekért, melyekben Ábgár ennek közvetítésével részesítette őtet.
Ilona hittel ékeskedve, úgy, mint néhai férje Ábgár, nem tudta tovább kiállani, hogy a bálványozók között lakjék, hanem elment Jeruzsálembe. Itt Claudius napjaiban éhség uralkodott, mint Ágáb előre megjósolta. Ilona minden kincsével Egyiptomban igen sok gabonát vétetett, és azt a szűkölködők közt osztotta szét, erről maga József (Josephus Flavius) is tesz tanúbizonyságot. Ennek jelentékeny sír-emléke mai napig is látható Jeruzsálem kapuja előtt.
Szánádruk tettei közül csak Medzbin városának felépítését tartom említésre méltónak, mely földrengés által romba dőlt. Nemcsak szétbontja és újólag még díszesebben felépítteti, de körülvéteti kettős fallal és bástyával is. Középen saját képszobrát állíttatta fel, mely kezében egy pénzdarabot tartott; ennek jelentése az, hogy a város felépítésére fordítatott minden kincs, és csak ez az egy darab maradt meg.
(…)
Trónra lépett Ártásesz, perzsa királynak tizenötödik évében, élt 30 évet. Vadászat közben nyíllövés által, mely belrészeit találta, halt el. Ez mintegy büntetés volt a kínzásért, mit szent leányán elkövetett. Lerubná, Áphsádár írónak fia írta le mindazon eseményeket, amelyek Ábgár és Szánádruk napjaiban történtek és az iratot letette az edesszai levéltárba.
Szánádruk halála után a királyság zűrzavarba esett. (Gyermekeit megölte egy fél-emberi trónbitorló, aki korábban Szanatruk leghűségesebb segédje volt.)”

A fentebbi krónika alapján Szánátrukról kialakult kép nagyon ellentmondásos. Egy uralkodó, aki egyfajta karizmatikus, machiavellisztikus hadúrként, eszközökben nem válogatva bekebelezi szomszédai — rokonai — országát? Gyermek-király, aki helyett mások döntöttek, és aki meghalt, mihelyst olyan kort ért meg, hogy igazán kezébe vehette volna sorsát? A saját lánygyermekét megölő atya? Egyáltalán, hány éves lehetett az a gyerek, ha az apa is harminc évesen halt meg? Az, hogy elvileg ő végeztette ki Judás Tádét, még jobban bonyolítja a helyzetet.
Még aggasztóbb a kép, amit a régészeti leletek és a numizmatikai emlékek nyújtanak. Szanatruknak ugyanis ezekben nincs nyoma. Arrianus nagyra méltatja az erényeit a Parthica című eposzban, de ebből nem derül ki, mikor élt. Az amúgy sem túl szavahihető szír rhétor, az évszázadokkal később alkotó Johannes Malalas úgy tudja, Edessza egyik későbbi királya, a párthus Pharthmaspat valójában Szanatruk öccsének a fia. Cassius Dio szerint Szanatruk fia, Vologészesz 116-ban lett Örményország ura. Az örmény krónikák geneológiai táblázata szerint Szanatruk anyja Ode volt, apja ismeretlen. Dominus egyik olvasata szerint Szanatruk testvére volt II. Pacorusnak. Egyes adatok arra utalnak, hogy 110-ben Axidares uralta Örményország trónját, aki a több szomszédos országot is bekebelező Atropaténéi II. Pacorus fia volt. Őt Trajánusz fosztotta meg trónjától 113-ban. Ez csak azért lényeges, mert egyes források azt állítják, hogy Szanatruk vezette a Trajánusz elleni felkelést 117-ben. Axidarés lett volna Szanatruk?
Amit biztosan tudunk, az az, hogy a századfordulóra valóban megjelent a kereszténység Oszrhoénében. Ennek legbiztosabb forrása egy himnuszgyűjtemény, ami a Salamon ódái címet kapta. Ez a 42 zsoltár valószínűleg Oszrhoéné királyságában lett először lejegyezve, valamikor az első század végén, vagy a második század elején. A liturgiakutatók számára kincsesbánya ez az írás, mert szövegeiből kikövetkeztethetünk valamit ezeknek a korai keresztényeknek a mindennapi életéből, valahogy úgy, ahogy pl. a hermetikus iratok szerzőire következtethetünk az általuk összegyűjtött dialógusok alapján. Itt megjegyezném mellesleg, hogy Drijvers egyenesen úgy hitte, hogy a korabeli Edesszában ismerték a hermetikus szövegeket is, sőt, Bardajszan egyházatya talán maga is szimpatizált velük, ezek voltak az „egyiptomi iratok”, amikre a későbbi dialógus szerint hivatkozott. A közösség tagjai pl. minden reggel kereszt alakban széttárt karokkal köszöntötték a felkelő napot (J. H. Charlesworth felhívja rá a figyelmet, hogy az ifjabb Pliniusz, ez az örökös bosszantó levélíró is valami ilyesmiről számol be, amikor Trajánusznak a Kis-Ázsiában lakó keresztényekről panaszkodik):

„Széttártam karjaim és így közeledtem Uramhoz,
Mivel karjaim távolsága Őt jelképezik.
Mert nyújtózkodásom a kereszt jelképe,
Amire felhágott, miközben visszatért a Mindenhatóhoz.”

Hogy a Dávid zsoltáraihoz hasonlító hangvételű ódák egy az ebionitákhoz, a nazareusokhoz, a korai szábeus-mandeusokhoz, az antiokhiai szerapionistákhoz, netán az elkhaszaitákhoz hasonló zsidó-keresztény közösség szellemi terméke, arra csak közvetett bizonyítékaink vannak. Az egyik óda pl. ezeket a szavakat adja Krisztus szájába:

„S eljöttek hozzám az elüldözött gójok,
de én nem szégyeltem a szeretetemet irántuk,
mert ők magas helyeken imádtak engem.”

Ez a közösség azonban nem kirekesztő, itt nyoma sincs az Újszövetség könyveiből ismert zsidó-keresztény/hellenisztikus közösség ellentétnek. Egy vers hosszasan ecseteli a keresztség rítusát, amit fehér ruhában, fejükön babérkoszorúval fogadnak az élő folyóvízben alámerülő neofiták. Feltételezhető, hogy a liturgiát énekelték, hisz a szent szövegek recitálása elég profán hatást kelthetne a dallam nélkül. Az első évezred liturgikus zenéjéről nincsenek közvetlen emlékeink. Zenei notáció nem igen létezett, mert ugyan volt egy görög zenerögzítési hagyomány, ám ez nem terjedt el széles körben a hellenisztikus keleten, a legkorábbi hasonló lejegyzési kísérlet az Oxyrhynchus-i himnusz papirusztekercsén maradt fenn a Kr. u. III. századi Egyiptomból. Közvetett emlékek alapján a korai liturgia zenéjét a későbbi szír zene hagyományaiban és a szintén későbbi zsidó házi szertartások zenéjében kereshetjük (a korai zsinagógákban nem volt használatos a zene, a Templomban pedig csak az áldozatbemutatás kísérőjeként alkalmazták). A szír egyházzenei hagyomány azonban feltételezhetően még ma is ezt a dallamvilágot használja.
Szisztematikus teológia vizsgálatokba pusztán a szövegek alapján aligha kezdhetnénk, de általánosságban megállapítható, hogy a szövegekben ábrázolt hitvallás közel áll ahhoz, amit mi ma ortodox kereszténységnek hívunk. Párhuzamok lelhetőek fel különféle kanonikus ószövetségi és újszövetségi szövegekkel, különösen János evangéliumával. Az ódákban feltűnő Szentháromság-tan értelmezésében egyedül az zavarhat meg minket, hogy a Szentlélek kifejezés arámi megfelelője nőnemű, ezért gyakran képszerűen is nőnek mutatja a munkálkodását:

„Egy kehely tejet kínáltak nekem
És én ittam belőle az Úr kegyének édes zamatát,
A Fiú maga a kehely,
Az Atya az, aki tejel,
És a Szentlélek az asszony, aki lefejte őt.”

Krisztológiája pedig teljesen a mai elképzeléseinket tükrözi. Nyoma sincs gnoszticizmusnak vagy doketizmusnak. Az egész himnusz-gyűjteményt áthatja valami tiszta, idealista misszionárius lendület. A korabeli egyházi hierarchiáról talán ez a vers tanúskodik:

„Az Ő szépségének értelmezői (talán egyfajta karizmatikus orákulumok?)
Az Ő dicsőségének felolvasói (Biblia-olvasók, kántorok, kórus?)
Az Ő szándékának hitvallói (gyóntatók, pénzszedő diakónusok?)
Az Ő gondolatainak prédikálói (a mai értelembe vett papok, lelkészek?)
Az Ő munkájának tanítói (hittanárok?)”

Ami az egyházi hierarchiát illeti: feltűnő, hogy a korai edesszai egyházban az egykorú dokumentumok szerint nincsenek püspökök. Tudjuk azt is, hogy a püspöki (pontifexi) rang nyugaton kezdetben egyszerűen teljesen felszentelt prédikáló papot jelentett, alig többet, mint ma egy plébános vagy parókus. Ez a kérdés elég vitatott, de úgy tűnik, a püspökök hivatala először a IV. században jelenik meg, korábbi iratokban nincs nyomuk, minden más csak visszavetítés a múltba. Épp ezért igen valószínű, hogy hamisítvány az a két egymást kiegészítő mártír-akta is, ami egy Bar Samja nevezetű edesszai püspök vértanúságát meséli el, aki megtérített egy pogány papot, Sharbilt. Az Addai, Aggai, Palut-féle egyenes ágú leszármazás szintén kétséges, de úgy tűnik, hogy az edesszai keresztényeket egy időben palutiánusoknak hívták, tehát egy Palut nevezetű vezető személyiség valóban létezett!!!
Sok vitát vált ki a szakirodalomban az is, hogy vajon ezeknek az első keresztényeknek voltak-e templomaik? Egyes szerzők, pl. Sághy Marianne amellett teszik le a voksot, hogy a korai keresztények nem érezték szükségét ilyesminek, mivel az ő Isten-képük túl absztrakt volt ehhez. Mások úgy vélik, a közeli Dura Europosz példája jól mutatja, hogy amint lehetett, építettek templomot a keresztények is, mert — ahogy Mircae Eliade mondja — az ember szent tér, egyfajta Axis Mundis („világtengely”) nélkül nem tudja elképzelni magát. A kérdés jelenleg elméleti, mivel tudtommal Oszrhoéné környékén (vagy másutt) még egyetlen I. századi keresztény templomot sem sikerült feltárni, ugyanis ha lett is volna ilyen templomépítő szándékuk a keresztényeknek, anyagi vagy jogi lehetőségük aligha lett volna rá.
Így vette hát kezdetét a keresztény korszak.