12. A világtörténelem első keresztény uralkodója?

A következő időkben Oszrhoéné fejedelemsége nem sok vizet zavart a világpolitika nagyszínpadán. Uralkodók jöttek és mentek, háborúkat vívtak és békéket kötöttek, népcsoportok vándoroltak és felejtődtek el mindörökre. II. Ma’nű Aloho (uralkodott Kr. e. 52-34 között) uralkodásáról semmi lényeges bejegyzést nem találtam, talán csak azt, hogy Kr. e. 36-ban, tehát az ő uralkodása alatt zajlott a Marcus Antonius féle római büntetőhadjárat a párthusok ellen. Könnyen előfordulhat, hogy ebben a hadjáratban az oszrhoénéiek is részt vettek, az ekkor Rómával szövetséges örmények csatlósaiként.

„… Antonius… Kleopátrát visszaküldte Egyiptomba, s útra kelt Arábián és Arménián át arra a helyre, ahol hadai, beleértve a szövetséges királyok csapatait is, közben összegyülekeztek. Ezek a királyok nagy számmal voltak, de legnagyobb volt közöttük Artavaszdész, Arménia királya, aki hatezer lovast és hétezer gyalogos katonát állított ki…”

A következő uralkodók még kevesebb nyomot hagytak maguk után: Paqurí (Pakor), aki Kr. e. 34-től 29-ig uralkodott, III. Abgar Kr. e 29-től 26-ig, majd jött IV. Abgar Sumaqa („a Vörös” Kr. e. 26-23), III. Ma’nu Saphlul (Kr. e. 23-4).
A napok egyhangú pergésébe akkor állott be végérvényes változás, amikor Fekete Abgar, alias V. Abgar Ukkama bar Ma’nu került a trónra. A Fekete Abgar, akit a későbbi görög szövegek Abgarosnak hívtak, III. Ma’nu fejedelem (uralkodott Kr. e. 23-tól 4-ig) idősebbik fiaként került a trónra, szinte még gyermekfejjel. Alig tizenegy esztendőnyi uralkodás után, Kr. sz. 7-ben letették a trónról, és helyébe átmenetileg öccse lépett. Hat év száműzetés után azonban ismét sikerült kezébe ragadnia a hatalmat, és többé nem is eresztette el, kerüljön bármibe: a források szerint Kr. sz. 13-tól 50-ig egyvégtében ő uralkodott (más értelmezések szerint 9-től 46-ig).
Nevét azzal írta be a történelemkönyvekbe (pl. Tacitus Annales-eibe ), hogy Kr. u. 49-ben őt küldték Zeugmába, hogy fogadja az ifjú „Meherdátészt” (Mihrdad-ot), az Arszakida herceget, aki addig politikai túszként nevelkedett Rómában, az „Isteni” Claudius, a sánta könyvmolycsászár vigyázó tekintete alatt. Feladata az lett volna, hogy elkísérje az ifjút egy katonai táborba, ahol a véreskezű párthus nagykirály, II. Gotarzész (Godarz, uralkodott Kr. u. 40 és 51 közt) ellenségei gyülekeztek. II. Gotazész ekkor már több testvérét is kivégezte, családjukkal együtt. A Róma által támogatott szövetség célja az lett volna, hogy megbuktassák a párthus nagykirályt, és helyébe egy emberibb, Róma felé is engedékenyebb (és persze veszélytelenebb) uralkodót ültessenek.
A Fekete Abgar azonban vélhetően kétkulacsos politikát játszott. Az Edesszában vendégeskedő Meherdátészt hetekig szórakoztatta színházi játékokkal, hastáncosokkal, pazar vacsorákkal és muzsikusokkal, majd csak hosszadalmas előkészületek után indult útnak, akkor is különféle kerülőutakon. Az általa vezetett sereg északnak indult, Örményország hegyeinek megkerülésével ért el Adiabénébe, pedig közben beállt a tél, ami Kőország hegyei közt bizony ritka kegyetlen tud lenni. Perzsiába érve a seregek elfoglalták Ninivét, és egy közeli hegyen fogadták a hűségesküt tevő párthus nemeseket. Közben várták az elkerülhetetlen csatát, de végül az expedíció annak rendje és módja szerint kudarcba fulladt: az ifjú és tapasztalatlan Meherdátészt elébb az adiabénéi seregek hagyták cserben, utóbb visszavonulót fújt maga a Fekete Abgar is. Leghűségesebb követőit csapdába csalták a csata hevében, ő maga egy áruló fővezére társaságában szökni próbált, azonban a férfi csapdába vezette. A Gotarzész színe elé cipelt ifjú herceg „viszonylag” enyhe eljárásban részesült: bátyja csak orrát és fülét vágatta le, de előtte még tudatta vele, hogy ő csak egy fattyú, s nem is tagja az igazi királyi háznak. Egyes modern tudományos elméletek szerint ez volt az az esemény, amit Plutarkhosz visszavetített a múltba, amikor a Crassust eláruló Abgarról beszélt, aki talán akkor már halott volt. Ahogy Tacitus írja (XII. könyv/XIV.):

„Az adiabénéi Izatész és az arab Akbarus dezertáltak a seregeikkel, igazolva a kétszínű nemzetségükről kialakult korábbi véleményt, miszerint a barbárok inkább szeretnek királyt kérni Rómától, mintsem megtartani azt.”

Fekete Abgar halála után két Ma’nu (örmény krónikákban Anánun) nevezetű fia is örökölte a trónját. Az ő uralmuk alatt zajlott a rómaiak háborúja Párthiával, Kr. u. 58-tól 63-ig, mivel mindkét állam maga akarta eldönteni, hogy kit helyezzenek Örményország trónjára, aki végül is I. Tiridatész lett, a Nérót is meglátogató zoroasztriánus főpap (a flamand Franz Cumont úgy hitte, ő alapította a római Mithrász-kultuszt), aki egyben a párthus királyi házzal, az Arszakidákkal rokonságban álló Arshakuni-dinasztia alapítójának számít. A Ma’nu-k halála után rokonuk, Szanatruk, Örményország és Adiabéné királya átmenetileg meghódította Osrhoéné-t, és egy ideig ő bitorolta a fejedelmi rangot.
Sokkal érdekesebb az a hagyomány, amit a keresztény apokrifok őriztek meg a fekete Abgarról. Birtokunkban van ugyanis két beszámoló, ami a fejedelem és Jézus Krisztus közötti levelezésről szól. Abgar ugyanis állítólag leprában, vagy valami hasonló súlyos bőrbetegségben szenvedett, és gyógyulásához a názáreti csodadoktornál kereste az elixírt. E két beszámoló kultúrtörténeti jelentőségéről majd később fogunk részletesen beszámolni, jelenleg elég az hozzá, hogy ez a két levél magyarázza meg a Krisztusi Lepel létét, illetve a Vera Ikon feltűnését. Az első beszámoló Eusebiosnak, az első keresztény egyháztörténésznek a Historia Ecclesiastiké című átfogó történeti munkájában szerepel (I, 13, 1-22):

„Az edesszai királyokról

Ami pedig Thaddeus történetét illeti, ilyesféle dolgok estek meg vele:
A mi Urunknak és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak istensége, amelynek híre csodatévő ereje miatt minden emberhez eljutott, a gyógyulás reménységével ezreket vonzott magához még azok közül is, akik Júdeától a legtávolabbi idegen vidékeken betegen sínylődtek, és mindenféle szenvedéstől gyötrődtek. Így Abgár király is, aki az Eufráteszen túli népek leghíresebb uralkodója volt, mivel a testét félelmetes és emberi erővel gyógyíthatatlan betegség pusztította, amikor Jézus nagy nevéről és csodatetteiről értesült — melyekről sokan és egybehangzóan tanúskodtak —, futárjával segélyt kérő levelet küldött hozzá, hogy gyógyítsa ki betegségéből. Akkor Jézus ugyan nem engedett a hívásnak, de legalább megtisztelte saját levelével, amit tanítványai egyikével küldött el megígérve, hogy meggyógyítsa betegségét, egyszersmind üdvösséget ad neki és minden alattvalójának. Nem sokkal később teljesült is a királynak tett ígérete. Miután Krisztus feltámadt halottaiból és felment a mennyekbe, Tamás, a tizenkét apostol egyike, isteni indíttatásra kiküldte Edesszába Thaddeust — aki maga is Krisztus hetven kiválasztott tanítványa közé tartozott —, hogy a Krisztusról szóló tanítás hírnöke és evangélistája legyen. Általa aztán beteljesedett Megváltónk minden ígérete. Az ezekről tanúskodó feljegyzések hozzáférhetőek Edesszában, az akkori királyi város irattárában. Az itt őrzött állami okiratok a régiek viselt dolgait és az Abgárral kapcsolatos eseményeket tartalmazzák, s az időtől kezdve mindmáig fennmaradtak. A leghelyesebb hát magukra a levelekre figyelni, melyeket a levéltárból kikölcsönöztem, és szír nyelvből szó szerint így fordítottam le:

Másolat arról a levélről, amelyet Abgár helybeli fejedelem írt
Jézusnak, és elküldött neki Ananios gyorsfutárral Jeruzsálembe

„Abgár helybéli fejedelem, Ouchamas fia, Jézusnak, a Jeruzsálem vidékén megjelent jóságos üdvözítőnek üdvözletét küldi. Hallottam a veled kapcsolatos dolgokról meg gyógyításaidról, amelyeket orvosságok és gyógyfüvek nélkül vittél végbe. Mert az a hír járja, hogy a vakokat látókká teszed, a sántákat járókká, a leprásokat is megtisztítod, a tisztátalan lelkeket és démonokat pedig kiűzöd, a hosszú betegségtől szenvedőket meggyógyítod, és föltámasztod a hallottakat. Amikor mindezeket rólad hallottam, arra a következtetésre jutottam, hogy csak e két lehetőség egyikéről lehet szó: vagy isten vagy, és az égből leszállva cselekedted ezeket, vagy az Isten fia vagy, aki ezeket teszed. Hát ezért írok most neked, hiszen arra van szükségem, hogy fáradj el hozzám, és gyógyítsd meg szenvedésemet. Mert hallottam, hogy a zsidók morgolódnak ellened, és ártani akarnak neked. A városom igen kicsiny, de tiszteletre méltó, amely mindkettőnknek elég.”

Ezeket írta Abgar, miután az isteni fény egy időre kissé megvilágosította. Méltó a meghallgatásra ez a levél is, amelyet Jézus küldött neki ugyanazzal a levélkézbesítővel, amely néhány sorból áll csupán, ám nagy hatású. Íme, ez a szövege:

A Jézus által írt válaszlevelek Abgar helybeli fejedelemnek, Ananiás gyorsfutár által

„Boldog vagy, mert bár nem láttál engem, mégis hittél bennem. Mert meg van írva rólam, hogy akik láttak engem, azok nem fognak hinni bennem azért, hogy akik nem láttak engem, azok higgyenek bennem és éljenek. Azzal kapcsolatban pedig, amit írtál nekem, hogy menjek el hozzád: szükséges mindazt betöltenem, amikért ideküldettem, és miután betöltöttem, szükséges, hogy felemlegessem ahhoz, aki elküldött engem. De azután, hogy felemeltettem, el fogok küldeni hozzád valakit a tanítványaim közül, hogy gyógyítsa meg szenvedésedet, és életet adjon neked azokkal együtt, akik veled vannak.”

Ezekhez a levelekhez pedig még ezeket is odaillesztették szír nyelven:

„Miután Jézus felment a mennybe, Júdás, akit Tamásnak is hívnak, elküldte Abgarhoz Thaddeus apostolt, a hetven tanítvány egyikét. Aki el is ment, és Tóbiás fia Tóbiásnál szállt meg. Amint ennek elterjedt a híre, jelentették Abgarnak, hogy megérkezett Jézus apostola, ahogyan azt megírta ő neked. Thaddeus tehát elkezdett Isten erejével gyógyítani minden betegséget és testi gyöngeséget, úgyhogy mindenki csodálkozott. Amint pedig meghallotta Abgar azokat a nagyszerű csodákat, amelyeket Thaddeus tett és azt, hogy miként gyógyított, eszébe jutott, hogy ő az, akit Jézus megígért: „Miután a mennybe emeltettem, el fogok küldeni hozzád valakit a tanítványaim közül, hogy gyógyítsa meg szenvedésedet.” Magához hívatta tehát Tóbiást, akinél Thaddeus lakott, s így szólt hozzá: Hallottam, hogy egy csodatévő férfi érkezett, és a házadban lakik: vezesd őt elém. Akkor elment Tóbiás Thaddeushoz, s azt mondta neki:
— Abgar helybeli fejedelem magához hívatott, és azt mondta, hogy vigyelek el hozzá, hogy meggyógyítsd őt.
— Elmegyek — mondta Thaddeus —, mert csodatevő erővel felruházva hozzáküldtek.
Másnap tehát korán reggel Tóbiás elment Abgarhoz, és magával vitte Thaddeust. Amikor pedig megérkezett, Abgar főemberei (a Tizek Tanácsa?) ott voltak, és körülötte álltak. Megérkezésekor azonnal nagy látomás jelent meg Abgarnak Thaddeus apostol arcán. Ezt meglátva Abgar térdre borult Thaddeus előtt. Az ott állók mindnyájan elcsodálkoztak ezen, ők ugyanis nem látták a látomást, mert az egyedül Abgarnak jelent meg. Abgar viszont aggódva kérdezte Thaddeustól:
— Valóban Jézusnak, Isten Fiának a tanítványa vagy, aki megmondta nekem: „el fogok küldeni hozzád valakit a tanítványaim közül, hogy gyógyítsa meg szenvedésedet, és életet adjon neked?”
Thaddeus így szólt:
— Mivel nagyon hittél abban, aki küldött engem, ezért küldött hozzád. És ha most is hiszel benne, akkor ahogyan hiszel, úgy fognak teljesülni szíved kiváltságai.
Abgar így felelt neki:
— Annyira hittem benne, hogy szívem szerint haderőt vittem volna magammal, hogy leverjem a zsidókat, akik megfeszítették őt, de ezt megakadályozta a Római Birodalom.
Thaddeus pedig így szólt:
— A mi Urunk beteljesítette Atyja akaratát, és teljesítve azt felment a mennybe az Atyához.
Abgar erre azt felelte:
— Én is hittem benne és Atyjában.
Thaddeus pedig azt mondta:
— Ezért teszem rád a kezemet az ő nevében.
Mihelyt pedig megtette ezt, a fejedelem tüstént meggyógyult betegségéből és szenvedéséből. Elcsodálkozott Abgar, hogy amilyen feleletet Jézustól hallott, olyanokat vitt végbe vele annak tanítványa, Thaddeus, mert őt orvosságok és növények nélkül meggyógyította. De nem csak őt, hanem Abdos fia Abdost is, aki bár köszvényes volt, mégis maga is eljött, a lábai elé borult, Thaddeus pedig imádkozva kézrátétellel meggyógyította. Sok polgártársukat is meggyógyította, miközben csodálatos és magasztos dolgokat művelt, és hirdette Isten igéjét. Ezek után azt mondta Abgar:
— Te, Thaddeus, Isten erejével végbevitted ezeket, mi magunk pedig csodálkozunk. Arra kérlek hát, ezek mellett számolj be nekem Jézus eljöveteléről, hogyan történt az, és szólj az ő erejéről is, arról, hogy milyen módon volt képes megcselekedni azokat a dolgokat, amelyekről hallottam.
Thaddeus azt mondta:
— Most nem fogok erről beszélni, de mivel azért küldettem, hogy hirdessem az igét, holnapra hívd össze nekem minden honfitársamat, mert az élet igéjét fogom hirdetni nekik és elvetni bennük. Szólok majd Jézus eljöveteléről, hogy mi módon is történt az, küldetéséről, mi miatt küldte el őt az Atya, aztán hatalmáról és cselekedeteiről, azokról a titkokról, amelyekről beszélt a világban, és hogy milyen hatalommal cselekedte mindezeket, igehirdetése újszerűségéről, a kicsinységről meg az alázatról és arról: hogyan alázta meg magát letéve, sőt, megkisebbítve istenségét. Hirdetni fogom nekik azt, hogy megfeszítették és alászállt a Hádészbe, és széthasította azt a válaszfalat, ami eddig még sohasem hasadt szét, és feltámasztotta a halottakat, és bár egyedül szállt alá, nagy sokasággal együtt ment fel Atyjához.
Abgar tehát megparancsolta, hogy már kora hajnaltól kezdve gyűljenek össze honfitársai, hogy meghallgassák Thaddeus igehirdetését, és ezek után elrendelte, hogy adjanak neki aranyat és veretlen pénzt. Ő azonban nem fogadta el, és azt mondta:
— Ha azokat, amelyek a mieink, elhagytuk, akkor hogyan fogadnánk el azt, ami a másoké?
Mindez a 340. évben esett meg (a Szeleukida Éra szerint — ez megfelel a Kr. u. 28-29. évnek).”

Ezeket a szír nyelvből fordított, nem haszon nélküli olvasásra szolgáló dolgokat a megfelelő idő szerint helyeztem ide.”

Eddig tart tehát Eusebios beszámolója. A teológus Francis Crawford Burkitt (1864-1935) munkássága óta a tudomány tudni véli, hogy e korai hagyományokból semmi sem igaz. A probléma a levelekkel a következő: Szent Ágoston (Augusztinusz) és Szent Jeromos (Hieronümosz) egyházatyák hosszas okfejtéssel bebizonyították, hogy Jézus életében nem hagyott maga után írásos dokumentumokat. Azt, hogy egyáltalán tudott írni, csak egyetlen röpke bibliai közjátékból tudjuk (inkább csak sejtjük), a házasságtörő asszony esetéből. (János evangéliuma 8: 1-11.) Abba most ne menjünk bele, hogy mire alapozzák azt, hogy Jézus szándékosan nem hagyott írásos emlékeket maga után, mert ez egy külön tanulmány témája lehetne. (Khorennei Mózes örmény krónikája úgy oldja föl ezt a dilemmát, hogy azt állítja: nem maga Jézus válaszolt, hanem diktálására „ikertestvére”, a később Indiába távozó Tamás apostol.) A levelek kronológiai hitelességének kétségbevonására mégis rossz érv az, ha azt mondjuk, hogy azért nem lehetnek valódiak, mert Jézus nem válaszolt volna írásban. Ha ugyanis Abgar tényleg elküldött volna egy követet Jézushoz, és Jézus nem vette volna a fáradtságot, hogy válaszoljon, attól még a követ nem térhetett volna vissza Abgarhoz üres kézzel — hisz ilyenkor valószínűleg igen szigorú büntetésben részesült volna. Tehát egyszerűen hamisíthatott egy levelet Jézus nevében, Jézus szavai alapján.
Sokkal nyomósabb érv a hitelesség ellen az, hogy a levelek pontatlanul idézik az Oszrhoénét vezető fejedelem nevét: „Abgar helybéli fejedelem, Ouchamas fia”. Maguk a Jézus válaszában leírt mondatok is szó szerint ugyanolyanok, mint amiket a Biblia evangéliumaiban találhatunk. Tudnunk kell azonban, hogy Jézus a maga korában viszonylag jelentéktelen történelmi figurának számított, és jelentősége csak akkor nőtt meg, amikor az általa elindított kis „szekta” már világegyházzá növekedett. Ha tehát levelezett is valakivel az akkori történelmi szereplők közül, akkor az a levélváltás nem feltétlenül lehetett elég jelentős ahhoz, hogy a kortárs irattárak megőrizzék. Így ha a közjáték emléke fenn is maradt, a későbbi korok keresztényei mégis kénytelenek lettek volna mesterségesen gyártani rá a bizonyítékokat.
A végső problémát Thaddeus apostol jelenti. Az idézett szöveg szerint Thaddeus annak a hetvenkét jelentéktelenebb apostolnak az egyike, akiket Jézus szétküldött a világban. Tevékenységéről még a szír egyházatya, Szent Efrém is megemlékezik, tehát bizonyos értelemben hiteles történelmi személy lehetett. A későbbi keresztény szerzők, köztük is elsősorban az örmény krónikások (azok közt is elsősorban a Mar Abbasz Katinának, vagyis a Tell-Qatnai Apát-úrnak tulajdonított, részben fiktív elemeken nyugvó tradíció) azonban nem tartották elég jelentőségteljes figurának ahhoz, hogy őrá hárítsák Oszrhoéné megtérítésének történetét. Ezért aztán elkezdtek mindenféle agyafúrt magyarázatokat találni arra, hogy Oszrhoéné valódi apostola nem is Thaddeus, hanem Judás Tádé, a tizenkét főapostol egyike volt. Állítólag ő vitte Krisztus halotti leplét Edesszába.
Ám a Jézus-Abgar levelezés legendája nem ér véget a Thaddeus levél felemlegetésénél. Úgy tűnik ugyanis, hogy létezik még egy dokumentum, a valamikor Kr. u. 390 és 430 közt írt Doctrina Addai (Addai apostol tanítása), ami hasonlóképp meséli el Jézus viszonyát az Oszrhoénéi királyhoz. Ez a forrás azonban bizonyos fokig hitelesebben ábrázolja Jézus alakját, vagy legalábbis azt a jézusi ideát, amit mi a kanonizált evangéliumokból ismerünk. Ugyanakkor ez a forrásszöveg Addai apostol néven emlegeti az Oszrhénéi Fejedelemséget megtérítő krisztusi követet!

„Abgar királynak, Manu király fiának a levele, amikor elküldte azt Urunkhoz Jeruzsálembe, és amikor Addai Apostol eljött hozzá Edesszába, és mindaz, amit igehirdetésének evangéliumában mondott, és ebből a világból történő eltávozása előtt parancsolt azoknak, akik megkapták tőle a pappá szentelést.
A görögök uralkodásának 343. évében (ez a Szeleukida Éra), urunk, Tiberius császár uralkodásának és Abgár király, Manu király fia uralkodásának idején, október hónap 12. napján Abgár Ukhamo elküldte Marjóbot és Semesgerómot, az ország két előkelő és nemes személyiségét, és velük együtt Hanont, a hűséges írnokot abba a városba, melyet Eleuthoropolisnak hívnak, arámul pedig Bét Gubrinnak a nemes Sabinoshoz, Eustorgios fiához, császár urunk helytartójához, aki Szíria, Fönícia, Palesztina és egész Mezopotámia fölött uralkodott. Leveleket vittek neki az ország ügyeit illetően. Amikor megérkeztek hozzá, örömmel és tiszteletadással fogadta őket. Huszonöt napig voltak nála, azután pedig megírta a választ a levelekre, és visszaküldte őket Abgár királyhoz.

Itt álljunk meg egy szóra! A Semesgeróm, Shamsigeram vagy Semasgram család később is jelentős szerepet játszott Oszrhoéné történetében, valószínűleg helyet kaptak a Tizek Tanácsában is. A név jelentése: „aki a Napot imádja”. Az ókori keleten az emeseneiek nomád törzsének sejkjeit, a későbbi Homsz városállamát megalapító, templomokat építő, és abban főpapként szolgáló Napkirályokat is így hívták, ez a családnév hagyományosan öröklődött közöttük. Előfordulhat tehát, hogy ez az edesszai nemesi család azonos azzal a másik emeszai arisztokrata nemzetséggel, ami még legendás római császárokat is adott a világnak. És most folytatódjon a beszámoló:

Amikor eltávoztak tőle, elindultak és a Jeruzsálem felé vezető úton mentek. Sok embert láttak, akik messziről jöttek, hogy lássák a Messiást, mert az általa véghez vitt csodás tettek híre távoli helyekre is eljutott. Amikor pedig Marjób, Semesgeróm, és Hanón látták ezeket az embereket, ők is elmentek velük Jeruzsálembe. Odaérve megpillantották a Messiást, és örvendeztek az őt követő tömeggel együtt. De látták a zsidókat is, amint ott álltak csoportokba verődve, és azt fontolgatták, mit tegyenek ellene. Bosszúsak voltak ugyanis, mert látták, hogy a hozzájuk tartozó népből nagy sokaság hisz benne. Ők tíz napig voltak Jeruzsálemben, és Hanon írnok leírt mindent, amit látott, és amit a Messiás ott tett, továbbá azt is, amit azelőtt tett ott, mielőtt ők odaértek volna. Azután pedig útnak indultak, és visszamentek Edesszába.
Beléptek Abgar király elé, akinek a küldetésében jártak, és átadták neki a levelekre kapott választ, melyet magukkal hoztak. Majd miután a leveleket felolvasták, nekiláttak, hogy elbeszéljenek a királynak mindent, amit láttak és amit a Messiás Jeruzsálemben tett, és Hanon írnok felolvasta a király előtt mindazt, amit leírt és magával hozott. Amikor a király meghallotta, csak hallgatott és ámult, ugyanúgy az ország nagyjai is (a Tizek Tanácsa), akik ott álltak előtte. Abgar így szólt hozzájuk:
— Ezek a csodák nem embertől, hanem Istentől származnak, mert nincs, aki életre keltse a halottakat, egyedül Isten.
Abgár szeretett volna maga átkelni és elmenni Palesztinába, hogy saját szemével lássa mindazt, amit a Messiás tett, de mivel nem volt szabad olyan római területeken áthaladnia, melyek nem az ő fennhatósága alá tartoztak, nehogy ezzel gyűlöletes viszályt robbantson ki, levelet írt, és elküldte Hanon írnokkal a Messiásnak. Hanon Edesszából március 14-én indult el, és április 12-én, egy szerdai napon érkezett Jeruzsálembe, és Gamaliélnek, a zsidók főemberének házában találta a Messiást. Felolvasták előtte a levelet, mely a következőképpen szólt:

„Abgar Ukhamo Jézusnak, a jó orvosnak, aki megjelent Jeruzsálem városában. Békesség, Uram. Hallottam rólad és gyógyításodról, hogy nem orvosságokkal és gyökerekkel gyógyítasz, hanem szavakkal nyitod meg a vakok szemét, készteted mozgásra a bénát, tisztítod meg a leprást, adod vissza a süket hallását, szavakkal gyógyítod meg a szellemeket, az őrültséget okozó démonokat és a gyötrődőket, sőt, halottakat is feltámasztasz. Amikor hallottam ezekről a nagy csodákról, melyeket véghezvittél, arra a meggyőződésre jutottam, hogy vagy Isten vagy, aki alászállta az égből és mindezt cselekedte, vagy Isten Fia vagy, hogy mindezt véghezviszed. Ezért írok neked, kérlek téged, gyere el hozzám, mivel tisztellek téged, és azt a betegségemet, mely kínoz engem, gyógyítsd meg, mert hiszek benned. Hallottam továbbá azt is, hogy a zsidók zúgolódnak ellened, és üldöznek téged, sőt, keresztre is akarnak feszíteni, és azon törik a fejüket, hogy ártsanak neked. Uralkodom efölött a kicsi, de szép város fölött, elegendő kettőnknek, hogy békességben éljünk benne.”

Amikor Jézus a zsidók főpapjának házában megkapta a levelet, így szólt Hanon írnokhoz:
— Menj, és mond meg uradnak, aki téged hozzám küldött: áldott vagy, mert bár nem láttál engem, mégis hiszel bennem. Meg van ugyanis rólam írva: akik látnak engem, nem hisznek bennem, akik pedig nem látnak, azok hisznek. Azt írod nekem, hogy menjek el hozzád: amiért ide lettem küldve, mostantól bevégeztetett, és én visszatérek Atyámhoz, aki küldött. Miután majd felemelkedtem hozzá, elküldöm hozzád egyik tanítványomat, hogy gyógyítsa meg betegségedet, és tegyen egészségessé téged, továbbá térítse meg mindazokat, akik veled vannak az örök életre. Városod áldott lesz, és ellenség soha többé nem fog uralkodni fölötte.
Amikor Hanon írnok látta, hogy Jézus így beszélt hozzá, mivel a király festője volt, fogta, megfestette Jézus képét a legjobb festékkel, és elvitte magával urának, Abgar királynak. Amikor Abgar király meglátta ezt a képet, nagy örömmel fogadta, és nagy hódolattal helyezte el palotáinak egyik termében. Hanon írnok mindent elbeszélt neki, amit Jézustól hallott, mert szavai írásban voltak lejegyezve.
Miután pedig a Messiás felemelkedett az égbe, Júdás Tamás elküldte Abgarhoz Addai apostolt, a hetvenkét tanítvány egyikét.

A következőkben megtudjuk, hogyan gyógyítja meg Addai Abgar királyt és más betegeket, hogyan tér meg az egész város, és hogyan alapítja meg Addai Edesszában az egyházat, miközben a pogány papok is áttérnek, és lerombolják a bálványokat és a régi oltárokat.

Abgar király, mivel nem haladhatott át római területeken, hogy elmenjen Palesztinába, és megölje a zsidókat, amiért keresztre feszítették a Messiást, levelet írt, és elküldte Tiberius császárnak. A levél így szólt:

„Abgár király üdvözli Tiberius császárt. Mivel tudom, hogy felséged előtt semmi sincs rejtve, tudatom erős és nagy hatalmaddal, hogy az uralmad alatt álló zsidók, akik Palesztina területén élnek, keresztre feszítették a Messiást anélkül, hogy halált érdemlő bűnt követett volna el, miután jeleket és csodákat tett előttük, és hatalmas csodatetteket és jeleket mutatott nekik, így még holtakat is életre keltett előttük. Amikor keresztre feszítették, a Nap elsötétült, a föld pedig megrendült, és minden teremtmény reszketett, mintegy magától emiatt az esemény miatt, megdermedt az egész teremtett világ és minden lakója. Felséged tehát tudja, milyen parancsot kell adnia a zsidó népet illetően, amiért ezt tette.”

Tiberius császár pedig válaszolt, és a választ elküldte Abgar királynak. A következőket írta neki:

„Megkaptam a levelet tőled, hűséges hívemtől, és felolvasták előttem azzal kapcsolatban, amit a zsidók tettek a kereszttel. Pilátus helytartó is tudatta Aulbinosszal, a kormányzómmal ezeket a dolgokat, melyekről írtál nekem. A háború miatt azonban, mely ebben az időben az ellenem fellázadt hispánokkal folyik, nem tudtam vizsgálatot tartani ebben az ügyben. De amint nyugalomhoz jutok, kész vagyok törvényesen ítélkezni a zsidók fölött, akik törvénytelenül jártak el. Ezért Pilátus helyére is, akit korábban ott helytartómmá tettem, másvalakit küldtem, őt pedig kegyvesztettként bocsátottam el, amiért eltért a törvénytől, és a zsidók akaratát teljesítette, amikor a kedvükért keresztre feszítette a Messiást. Holott aszerint, amit hallottam róluk, a halál keresztje helyett inkább az lett volna az illő, hogy hódoljanak neki, és az lett volna a helyes, hogy leboruljanak előtte, különösképpen, mivel saját szemükkel látták mindazt, amit tett. Te pedig az irántam való hűségedhez, valamint magad és atyáid dicséretes állhatatosságához méltóan jól tetted, hogy írtál nekem.”

Amikor pedig Tiberius nyugalomhoz jutott a háborútól, elküldött és megöletett néhányat a palesztinai zsidóság vezetői közül. Amikor Abgar ezt meghallotta, őszintén örült, amiért a zsidók megkapták büntetésüket, ahogy igazságos.”

Nem biztos, hogy ez a befejezés a legkeresztényibb szellemben íródott, viszont legalább erélyes, ugyanakkor kissé álomvilágban élő uralkodónak ábrázolja a Fekete Abgart. Viszont egészen biztos, hogy Tiberius császárból hiányzott az ilyesfajta rokonszenv a keresztények ügye iránt, és Pilátust sem a Jézussal kapcsolatos incidens következményeként váltották le, hanem az évekkel később bekövetkezett szamaritánus lázadás miatt. Erről az áruló zsidó krónikás, a Flavius-dinasztia szolgálatában álló Josephus Flavius számol be A zsidók történetében:

„Miután a lázadást leverték, a samariai tanács követeket küldött Vetelliushoz, Syria consulviselt helytartójához, hogy panaszt emeljen Pilatus ellen a szamaritánusok lemészárlása miatt… Erre Vitellius barátját, Marcellust nevezte ki Judea helytartójának, s megparancsolta Pilátusnak, hogy térjen vissza Rómába és ott védekezzék a császár előtt a samariaiak vádjai ellen… De mielőtt Rómába érkezett volna, meghalt Tiberius.”

Viszont az Addai-beszámoló szerzője valamivel alaposabban járt utána a történelmi tényeknek, és viszonylag hitelesen ábrázolta a Jézus tevékenységének idején zajló eseményeket, az ott megjelenő történelmi figurákat. Érdekes, hogy közvetlenül egyik beszámolóban sincs szó az állítólagos Krisztusi Lepelről, viszont mindkét beszámolóban jelentős szerepet játszik egy rejtélyes arckép, a Vera Ikon („az Igaz Képmás”), azaz Jézus hiteles képmása! (Lásd az aláhúzott részeket.) Akárhogy is, még ha a Fekete Abgar kapcsolatba is lépett Jézussal és a híveivel — ami azért eléggé kétséges —, attól még a kereszténység a Kr. u. első században nem tudott gyökeret ereszteni Oszrhoénében. A későbbi hagyomány sem feltétlenül állította ezt. A XIV. századi krónikás, Amr Ibn Matta szerint pl. Addai tanítványa, Mári továbbment Edesszából, és megalapította a Szeleukeiai püspöki széket, ahol mártírhalála után Papa lett a keresztények új lelkipásztora. Ez persze VI. századi állapotok visszavetítése a múltba, a mártíraktákból ismert Mári sokkal később élt. Mindenesetre ez jól jellemzi a közfelfogást. Még több mint egy századot kell arra várnunk, hogy feltűnjön a színen az első hitelesebben dokumentálható zsidó-keresztény hittérítő, a valódi Addai vagy Aggai. Valószínű tehát, hogy a későbbi beszámolók szerzői egész egyszerűen összekeverték Thaddeus tanítvány, Judás Tádé apostol, és Addai püspök alakját, és ezekből született a levelekben emlegetett rejtélyes hittérítő alakja. Addai nevét azért jegyezzük meg, mert később még jelentős szerepet fog játszani a város történetében.