16. Bardajszan, a „zúgó patak fia”, és a világ első keresztény állama

Amikor őskeresztény egyházatyákra gondolunk, általában önmegtartóztató életet élő, végtelenül zárkózott, álmatag szemű és jámbor lelkű költők, esetleg égő tekintetű, mennydörgő haragú és folyton a feloldozó mártírhalál lehetőségét kereső, csontsovány aszkéták, netán testben-lélekben nyomorék, egész életüket egy magányos templomoszlophoz kötözve leélő koldusok, de mindenképp a hétköznapi társadalom keretein kívül rekedt csuhás férfiak, rongyokba burkolódzó remeték vagy jócskán elhízott eunuchok jelennek meg a képzeletünkben. Az angyali megjelenésű Órigenész egyházatya, aki nem volt sem férfi, sem nő igazán; Tertulliánosz, a korán született fanatikus inkvizítor, aki addig üldözte a hitükben eltévelyedő eretnekeket, míg végül maga is egy lett közülük; a pajzán Szent Jeromos, a könyvtár-ízű tudás és a porosodó kódexek gyógyíthatatlan szerelmese; Szent Ágoston, ki az élete egy részét különféle obskúrus szekták bűvkörében élte le. Humoruk szinte alig van, világi vágyuk még kevesebb, a testet és az élet örömeit megvetik, a nagyvilági életet és a sürgő-forgó embereket, ha csak lehet, kerülik, az evilági sikereket feláldozzák a túlvilági boldogságért.
Nem így Bardajszan, és az általa képviselt korai keleti egyház. Ha őt képzeljük magunk elé, a szír Efrém leírása nyomán, akkor egy gazdag selyemkaftánba vagy nemezmentébe, bőrből varrt lovaglónadrágba és hegyes orrú csizmába bújt párthus herceget kell magunk elé képzelni, fején valami fríg sapkával vagy tiarával, ékszerekkel, díszes övvel, oldalán karddal és egy tegez íjjal. Talán még vadászkopók is kísérték, kesztyűbe bújtatott karján pedig ott pihent egy kecses kerecsensólyom. Ahogy egy reklámszöveg mondaná: „Bar Dajszan, a "Zúgó patak fia" szír egyházatya volt Oszroénében, Edesszában, Kr.u. 200 körül, a világtörténelem legelső keresztény uralkodójának, VIII. vagy IX. Abgarnak az udvarában. Nem egyszerűen miniszter volt, tehát járatos a korabeli politika útvesztőjében, a háremhölgyek intrikáiban; de kiválóan ismerte a görög filozófiát, a "káldeus" asztrológiát, lovagolt, vívott, íjászversenyeket nyert, költeményeket és zsoltárokat írt, plusz a tanítványai által feljegyzett dialógusaiban, "Az országok törvényeinek könyvében" bemutatta az egész akkor ismert világot, Indiától Írországig. Egyesek szerint ő a szerzője a Gyöngyhimnusznak, ennek a lírai imának, ami viszont Tamás apostol apokrif cselekedeteiben maradt fenn. Utódai gnósztikus eretnekséggel és hedonizmussal vádolták, pedig csak annyi a bűne, hogy felszentelt egyházi személy létére nem volt aszkéta, és nem fordult el a világtól. Egyszersmind ő a történelem egyik szürke eminenciása: valószínű ugyanis, hogy ő vázolta fel a Mandíliont, tehát Jézus Krisztus ma ismert legnépszerűbb képmásának, minden ikon ősatyjának a rajzát. Így tehát kézműve ma ott van majd minden keresztény templomban, míg ő maga szinte teljesen feledésbe merült...”
De a tények ennél egy kicsit bonyolultabbak.
Bardajszannak több életrajza is fennmaradt. Az elsőt Mabbug-i Agapiusz vázolta fel a Kitab-al’Unwan-ban (10. század). Ezt bővítette ki Edesszai Mihály a XII. században, amikor belefoglalta Krónikájába. A XIII. században alkotó Bar Hebraeus Egyháztörténetében további ellentmondások találhatóak. Az önmagukat Bardajszanra visszavezető örmény krónikákról már nem is beszélve.
Ami biztosnak látszik, az az, hogy Bardajszan Kr. u. 154 julius 11.-én született Edesszában, gazdag, befolyásos, az udvarhoz közel álló szülők, Nahuma és Nah’siram gyermekeként. Szülei a várost átszelő folyóról nevezték el őt, és a koronaherceggel együtt neveltették, valószínűleg VIII. Ma’nu uralkodása alatt. A vele személyesen találkozó Julius Africanus párthusnak nevezte őt, a kortárs Porphűriosz babiloninak, a római Hippolitosz örménynek, a szír Efrém, a Szentlélek Hárfája pedig az arameusok filozófusának. Ha figyelembe is vesszük a tévedések lehetőségét, még akkor is valószínű marad, hogy vegyes, messzire érő rokoni kapcsolatokkal rendelkező családból származhatott, mint minden valamirevaló arisztokrata.
Nem teljesen egyértelmű, de úgy tűnik, hogy Bardajszan szüleinek menekülniük kellett valami háremintrika miatt. Az Eufrátesz túloldalán, Hierapolis-Mabbúgban leltek menedékre, a Szír Istennő városában. Itt a fiút egy Anubuzbar nevű pogány pap nevelte, aki beavatta őt a babiloni asztrológia rejtelmeibe. Utóbb ennek köszönhette rossz hírét. Valószínű, hogy itt tanulta el a sztoikus filozófia nézeteit is. Kr. u. 177-ben trónra lépett VIII. Abgar, így Bardajszan visszatérhetett szülőhazájába, ahol azonnal bizalmi pozíciót foglalt el az új udvartartásban.
De ekkor már valami megváltozott benne. Kr. u. 179-ben, huszonöt éves korában meghallotta Edessza „püspökének”, Hisztaszpesznek a prédikációját. Ez gyökeresen megváltoztatta életét: teológiai oktatásban részesült, megkeresztelkedett, sőt, valamiféle diakónussá vagy presbiterré szentelték.
Hogy nem lett teljes értékű pap, azt onnan sejtjük, hogy volt egy fia, Harmoniusz, akit Athénban neveltetett, az Akadémián, a korszak legnagyobb görög filozófusainak keze alatt, és aki később átvette a helyét az egyházban, és folytatta életművét. (A keresztes háborúk forgatagában író Edesszai Mihály krónikája szerint Bardajszan másik két fia Abgarun és Hasdu, mindhárman ott álltak apjuk halálos ágyánál.) Továbbra is világi ember maradt hát, Julius Afrikanus azt írja róla, hogy egyszer látta, amint a római követség elkápráztatására egy kis akrobatamutatványt hajt végre: kirendelt egy fiút az udvar közepére, kezében egy pajzzsal. A fiú maga elé tartotta a pajzsot, Bardajszan pedig telelődözte azt nyílvesszőkkel. De nem ám akárhogy! A pajzsba fúródott vesszők a pajzs mögött bujkáló fiú arcának vonásait rajzolták ki, apró részletességgel. Tell Vilmos is megirigyelhette volna ezt a mutatványt!
Talán e személyes karizmájának köszönheti, hogy sikerült megtérítenie VIII. Abgart is. Hogy pontosan milyen vallási nézetei voltak, arról az utókornak eltér a véleménye. A szalamiszi Epiphániusz, Szent Efrém és mások úgy vélték, hogy Bardajszan gnósztikus eretnek volt, sőt, azt is tudni vélték, hogy valentiniánus volt. Ennek ellentmondani látszik, hogy egyes beszámolók szerint apológiát írt Markion és Valentinusz ellen. Mégis, az utolsó nagy szír egyháztörténész, a mongol il-kánok uralma alatt alkotó Bar Hebraeusz Edesszai Jákob elbeszélése nyomán úgy véli, hogy Hüsztaszpész püspök utóda, ’Aqi püspök kiátkozta Bardajszant, akinek eretnek hívei, a bardajszanidák még évszázadokig tengődtek Oszrhoénében, az ortodoxabb paulitiánusok nagy ellenfeleiként. Mivel azonban a püspökök jelenléte e korban igencsak megkérdőjelezhető, ezen kívül az ortodoxia fogalma sem lehetett ennyire tisztázott, felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg kiátkozták-e Bardajszant? Egyáltalán, gnósztikus volt?
A modern kutatás szerint nem. Drijvers, és nyomában Samuel Hugh Moffett, a Princeton professzora úgy véli, hogy Bardajszan egyetlen bűne a szinkretizmus volt, és nem a gnoszticizmus (bár ellenvethetjük: nem a szinkretizmusból született a gnószticizmus is? ). Egy olyan világban, ahol egymás mellett élt a kereszténység, a görög filozófia, a babiloni asztrológia, a zoroasztriánus kozmológia és tűzkultusz, a különféle misztériumvallások, a népi mágia… csodálkozunk még azon, hogy egy karizmatikus gondolkodó megpróbálja ezeket egy közös szintézisbe foglalni, hogy hasson kora entelektüelljeire? Hisz fiatalabb kortársa, Órigenész ugyanezt tette. Bardajszannál egyedül a forma rendhagyó. Fennmaradt ugyanis egy platóni dialógus, amiben két edesszai nemes, Semasgram (akinek családját már említettük korábban az apostolok kapcsán, tehát a család befolyásos maradt a mártír-akták leírásának időpontjáig) és Avida beszélget a világ dolgairól. A mű „Az országok törvényeinek könyve” címet kapta, vagy másképpen: „Beszélgetés a Sorsról”. (Bardajszannak van egy másik műve, egy bizonyos Antoninusnak dedikált a „Végzet ellen”, amit nem ismerünk, de gyakran összekeverik ezzel az előbbivel.) E munkát valószínűleg Bardajszan tanítványa, Fülöp jegyezte le mestere tanításai alapján, s egyben ez a szír irodalom legősibb darabja (modern kiadásai egy VII. századi kódexből valók). Szó van itt mindenről, Kínáról, Indiáról, Rómáról, a Brit szigetekről, germánokról, amazonokról, az északi sztyeppéken vágtató lovasokról, és azok népszokásairól.
Ebből az értekezésből kiderül, hogy a barátok beszélgetésébe bekapcsolódó Bardajszan valamikor hitt abban, hogy a csillagok határozzák meg az embert, de ma már tudja, hogy ez csak olyan korlát, mint a természet törvényei, vagy a társadalmak különbségei. Az embernek szabad akarata van, és kultúrától függetlenül meglelheti az isteni igazsághoz vezető ösvényt. Ez a szabad akarat azonban különleges, mert a végső döntés mégis Istené, aki valamilyen szinten beleszól az élet dolgaiba. Az asztrológiáról szólva fel is vázol három népszerű véleményt. Az első a pogányoké, akik abszolult hatalmat tulajdonítanak a csillagoknak és az istenek képében tisztelt hét bolygónak. A második az epikureusoké, akik úgy tartják, hogy az ember létezése a teremtetlen világ atomjain alapszik, ilyenformán teljesen véletlenszerű, egyedül az ember saját szabad akaratán alapszik, így semmi nem lehet előre megjósolható. A harmadik tanítás egyfajta arany középút: az embernek van bizonyos mértékig szabad akarata, de nagyban függ az isteni jóindulattól. Azt hihetnénk, hogy ez az autentikus keresztény álláspont, de nem. Mert a negyedik, legmeglepőbb vélemény pont az övé, a keresztény tanítóé! Hallgassuk csak:

„…Amennyire én meg tudom állapítani, a dolgok szemléletének ez a három útja részben igaz, részben hamis… Azért hamis, mert elkerüli figyelmüket az Isten bölcsessége. Ez az a bölcsesség, ami világokat hozott létre, megteremtette az embert, meghatározta a Vezérlő Jelek mozgásának rendjét, és hatalmat adott nekik ahhoz, hogy hassanak egymásra. Én úgy hiszem, hogy ott van ez a hatalom Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban. De az itt felsorolt lények nem egyenlő arányban osztoznak a hatalomban. Mert aki a legvégső hatalommal rendelkezik mindenekfelett, az Egy… Tehát mégis létezik valami, amit a Káldeusok jobb híjján Végzetnek neveznek.”

Szinte ugyanez az érvelés köszön vissza egy egyiptomban talált különleges szöveggyűjtemény, a III. Nag Hammadi kódex egyik nem kimondottan keresztény gnósztikus írásából, az Áldott Eugnosztoszból:

„…A filozófusok összességében három különböző nézetet hírdetnek a világ elrendezéséről, és így nem értenek egyet. Egyesek azt mondják, hogy a világ önmagát rendezte el. Néhányan azt, hogy a Gondviselés irányítja. Mások azt, hogy a Végzet. Nos, ezek egyike sem igaz…
Mindenki, aki meg tud szabadulni az előb leírt három nézettől, és egy másik nézet segítségével eljut odáig, hogy hitet tesz az igazság Istene mellett, és őt illetően mindenben egyetértésre jut: az halhatatlan ember, aki a halandók közt időzik.
Az Egyetlen, aki létezik, Kimondhatatlan. Egy Uralkodó sem ismerte őt, sem a Hatalom, sem az Alattvalók, és egyetlen Teremtmény sem, a világ teremtésétől fogva, Önmagát kivéve.”

Akárhogy is, a Bardajszannál is tetten érhető hierarchia („…Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban…”) egyfajta emanációs láncot képez. Ez természetesen az arisztotelészi filozófia Tabula Porphyriana (Arbor Porphyrianus) asszociációs láncának felel meg, a hierarchikus táblázat-modellnek, amibe fel lehet írni a világ összes dolgát. A hierarchia felsőbb pontjain állók hatni tudnak az alsókra, de a felettük állókra már nem — azok viszont hathatnak rájuk. Ezért van az, hogy a csillagok és a bolygók képesek hatni az emberre, Istenre (és az Egyre?) viszont már nem. Ismét azt láthatjuk tehát, hogy Bardajszant a korabeli tudományos világkép, a népszerű görög filozófiai eszmék tévesztették meg.
Vagy megtévesztették? Hisz utólag kifejti, hogy bárki leelenőrizheti: a gazdagok időnként elszegényednek, a szegényekből meg nem lesz gazdag, csupán, mert arra vágynak. Van, hogy a gazdag is beteg lesz, és bármennyit is fizetne érte, nem szerezheti vissza egészségét. Egyesek gyerekeket nevelnek, pedig soha nem akartak, mások, akik gyereket akarnak, soha nem tudnak világra hozni egyet. Gazdagság és szegénység, betegség és gyerek: mind-mind olyan dolog, ami kívül áll az ember szabad akaratán. Ezért hát egyszere igaz, hogy van Végzet, és egyszere hamis. Ez a Végzet alá van rendelve Istennek, de fölötte áll a természet törvényeinek. Az, hogy a gyermek megöregszik, természeti törvény. Az, hogy a felnövő gyermek néha beteg lesz vagy lenyomorodik, a Végzet munkája, ami néha segít a természet törvényeinek, néha gátolja őket. A mai teológusok is valami hasonlót állítanak.
Aki a világot uralja, az Egy, bár három alakban létezik: a megközelíthetetlen Atya, az Élet Anyja, vagyis a Szentlélek, és a Fiú, másként a világot vezérlő Ige, a Logosz (ami a sztoikus filozófiában is központi helyet foglal el). Olyan Szentháromság ez, ami még a nagy dogmaformáló zsinatok előtt jött létre. Nincs ebben semmi eretnekség.
Bardajszan nem ítélte el az Ószövetség vagy az Újszövetség könyveit, nem ítélt magának prófétai sugallatot, szerinte a görög logika ismerete, a kontemplatív igeolvasás elegendő ahhoz, hogy az ember felismerje a Szentírásban az Isteni akaratot. Nézete szerint a világ és a Teremtés alapvetően Jó, a keresztény embernek tehát nem kell elítélnie a világ örömeit. A házas élet, az egészséges szex még meg is tisztít. Nincs ebben semmi aszketizmus, semmi természetellenes lemondás.
Kozmológiai világnézete a következő: alul a teljes Sötétség, felül Isten, az örök, természetfeletti Ragyogás. A kettő között ott a négy őselem: fehér fény, vörös tűz, kék szél, zöld víz. Amikor egy véletlen folytán megbomlott az egyensúly, és a Sötétség elkeveredett az őselemekkel, akkor keletkezett a Gonosz a világban. Egyedül Jézus Krisztus megjelenése állíthatta vissza a világ rendjét.
Jézus azonban nem az egyetlen forrása a megváltásnak, hisz a megváltás már jóval a teremtés előtt megkezdődött. És e folyamatról a leírása pont olyan átláthatatlan álomképekből áll, mint későbbi megihletettjének, a szasszanida Máni prófétának a látomása. E mitológia legnagyobb részét ellenfelei polémiáiból — elsősorban Szent Efrém 55. himnuszából és Epiphániusz munkájából — ismerjük, így nem biztos, hogy mindenben tükrözik Bardajszan eredeti gondolatait. H. H. Schraeder még azt is felveti, hogy esetleg Bardajszan fiának, Harmoniusznak, vagy esetleg valaki másnak, egy bardajszanista „szektavezérnek”, egy bizonyos Marinusznak a gondolatait tükrözik, és semmi köze nincs a filozófus eredeti nézeteihez. Marinusz, akit egy bizonyos „Adamantiusz dialógusából” ismerünk, először jutott el addig a teológiai állításig, hogy megkérdőjelezze a Sátán teremtettségét, szerinte a Gonosz ugyanolyan örök erő, mint Isten. Ez a nézet vált később Máni próféta egyik alaptanításává. Hogy Bardajszant ellenfelei milyen szenvedéllyel támadták, arra jó példa Szent Efrém e pár sora:

„És ha azt gondolja, hogy ő mondta ki az utolsó igazságot,
Akkor pogányságba esett
Ó, Bar Dajszan
A Dajszan-folyó fia,
Kinek az esze pont olyan híg, mint a neve!”

Az ok? Nos, úgy tűnik, Bardajszan nem csak jó sportoló, filozófus, udvaronc volt, de kiváló költő és zenész is. (Bár megjegyzendő: Sozomenosz szerint ez a zseniális nyelvész-költő valójában Bar Dajszan fia, Harmoniusz volt, aki egyben az első szír nyelvtant is összeállította görög grammatikusok munkái nyomán.) Oszroénében közkézen forgott vagy száz himnusz, amit neki tulajdonítottak. A 300-as években élő Szent Efrém életcéljának tekintette, hogy olyan új költeményeket írjon ugyanazokra a szír nyelvre jellemző metrikus szabályokra, amelyek átvehetik Bardajszan himnuszainak a helyét. Nem járt teljes sikerrel, Rabbula edesszai püspök úgy találta 431-432-ben, hogy e szekta mindenütt virágzik. A VII. században Edesszai Jakab még maga is találkozott velük. A VIII. században György, az arab törzsek püspöke kivonatot készített Bardajszannak egy asztrológiai munkájából. A X. században Maszudi, a XII.-ben Shahsrasztani hivatkozik arra, hogy Bardajszan hívei beolvadtak a manicheusok közé. Himnuszai tehát kétségtelenül hatottak a köztudatra. Ezek közül a himnuszok közül néhányat ismerni is vélünk, ilyen pl. a Gyöngy-himnusz, ami Tamás apokrif cselekedeteiben maradt fenn:

„Amikor beszélni nem tudó csecsemő voltam atyám országában, és szüleim gazdagságában és bőségében pihentem, szüleim elláttak útravalóval, és elküldtek hazánkból, Keletről. Ezeknek a kincstáraknak a gazdagságából nagy és könnyű terhet állítottak össze, hogy vinni tudjam egyedül. A fentieknél arany a teher és a nagy kincstárak ezüstje, meg a kalcedón Indiából és a gyöngyök Maisanból. Felfegyvereztek acéllal, és levették rólam a drágakövekkel ékes, arannyal átszőtt ruhát, amelyet irántam való szeretetükben készítettek és az aranyszínű köntöst, mely illett fiatal koromhoz. Egyezséget kötöttek velem, és bevésték értelmembe, hogy el ne felejtsem, ki vagyok, és így szóltak hozzám: "Ha lemész Egyiptomba és elhozod onnan azt az egyetlen gyöngyöt, mely ott van az emberevő sárkánynál, hogy magadra öltsed a drágakövekkel ékes ruhát és a köntöst, melyet levettél, akkor királyságunk hírnöke leszel dicső bátyáddal együtt.”
Elindultam Keletről fáradtságos és félelmetes úton két vezetővel, de tapasztalatlan voltam abban, hogy ilyen úton járjak. Miután elhaladtunk Maisan határai mellett (itt van a keletről származó áruk lerakodóhelye), megérkeztem a babiloniak országába. Amint megérkeztem Egyiptomba, vezetőim, akik velem együtt tették meg az utat, elváltak tőlem, én pedig, mivel minél hamarabb a sárkány ellen akartam indulni, a barlangjához közel ütöttem tanyát, és lestem, mikor tér nyugovóra és alszik el, hogy elvegyem a gyöngyömet. Mivel azonban egyedül voltam, megváltozott a külsőm, és máshogy néztem ki, mint az enyémek. Ott találkoztam keletről való rokonommal, aki szabad, jó kiállású és szép ifjú volt, előkelők gyermeke. Odajött és csatlakozott hozzám, társam volt, barátom és útitársam lett. Lelkére kötöttem, hogy óvakodjék az egyiptomiaktól és attól, hogy együtt legyen ezekkel a tisztátlanokkal. Magamra öltöttem a ruhájukat, hogy ne tűnjek idegennek, mint aki kívülről érkezik, hogy elvegye a gyöngyöt, nehogy az egyiptomiak felébresszék ellenem a sárkányt. Nem tudom honnan, de megtudták, hogy nem az országukból való vagyok, és csellel addig mesterkedtek, mígnem ettem táplálékukból. Elfelejtettem, hogy királynak a fia vagyok, és az ő királyuk szolgája lettem. Eljutottam a gyöngyhöz is, amelyért a szüleim küldtek, táplálékuk súlyától azonban mély álomba merültem.
Szüleim is megtudták, hogy mi történt velem, és bánkódtak miattam. Közhírré tétették egész királyságukban, hogy mindenki jöjjön kapuinkhoz. Akkor Parthenia királyai és az előkelők és Kelet főemberei határozatot hoztak velem kapcsolatban, hogy ne maradjak Egyiptomban. Írtak is nekem a hatalmasok, és a következőket közölték velem: „Atyádtól, a királyok királyától és anyádtól, Kelet uralkodójától és testvéredtől, második fiunktól, Egyiptomban levő fiunknak békesség. Ébredj fel és kelj fel az álomból, hallgasd meg a levél szavait, és emlékezz rá, hogy királyok fia vagy. Rabszolgaigába hajtottad a fejed, emlékezz arannyal átszőtt ruhádra. Emlékezz a gyöngyre, amelyért Egyiptomba küldtünk. A te neved „az élet könyve”, akárcsak fivéredé, akit itt hagytál országunkban.”
Ezt a levelet, az én levelemet a király jobbjával lepecsételte Babilon gonosz fiai és Labirintus gonosz démonjai miatt. Amint eljutott hozzám ez a hang, felriadtam álmomból, a levelet magamhoz vettem, megcsókoltam és elolvastam. Az állt benne, ami a szívembe volt vésve. Rögtön visszaemlékeztem arra, hogy királyok fia vagyok, és szabad lényem saját természetét keresi. Visszaemlékeztem a gyöngyre is, amely miatt leküldtek Egyiptomba. Harci szekerekkel indultam hát a félelmetes sárkány ellen, és elvettem erejét azzal, hogy kimondtam atyám nevét. Miután elragadtam tőle a gyöngyöt, visszafordultam, hogy hazavigyem szüleimnek. Levetettem a szennyes ruhát, és ott hagytam azok országában, majd azonnal elindultam a fény irányába, keleten fekvő hazám felé. Egy útelágazásnál találtam magam, a levél pedig mintha beszélt volna: felkeltett engem álmomból és vezetett fényével. És néha olyannak tűnt szemeim előtt, mint a királyi selyemköntös. Ahogy így vezetett és húzott a szeretet, elhaladtam Labirintus mellett, és balra magam mögött hagyva Babilont, elérkeztem a Közép országába, a nagy partvidékre.
Nem emlékeztem már fényemre, hiszen még gyermek voltam, egészen fiatal, amikor hátrahagytam atyám királyságában. De amint megtaláltam a ruhát, mely úgy hasonlított hozzám, mint a tükörképem, és magamat teljes egészében láttam benne, rögtön felismertem és láttam magam általa, hogy kettéváltunk, bár ugyanonnan származunk, és ismét egyek vagyunk egy alakban. Sőt, azt is láttam, hogy a kincstárnokok, akik a köntöst hozzák, ketten vannak, de külseje ugyanaz a kettőnek, és mindkettőn ugyanaz a királyi jel van. A kincset és a gazdagságot a kezükben tartották, és odaadták nekem jutalmamat, a gyönyörűséges ruhát pedig, amely arannyal volt díszítve ragyogó színekben, hozzáillő színű drágakövekkel és gyöngyökkel, magasba emelték, és a királyok királyának a képe teljes egészében kitöltötte az egészet; a magasban zafír kövekkel volt művészien kiverve.
Láttam aztán, hogy az egészen a tudás mozgásai haladnak át, és hogy szólni készül. Hallottam, amint a következőket mondja: „Én azé vagyok, aki a legbátrabb minden ember között, aki miatt maga az atya írt tele engem.” Magam is észrevettem, hogy termetem az elvégzett feladat arányában gyarapodott. A királyi mozgások mind megpihentek rajtam. A köntös sietett annak a kezéből, aki tartotta, és igyekezett ahhoz, aki megkapja őt. Engem is hajtott a vágy, hogy feléje induljak, és megkapjam. Kinyújtottam a kezem, és megkaptam teljes szépségében, királyi köpenyemet pedig rávettem föléje. Miután felöltöztem, felemelkedtem a béke és jámborság helyére, és fejemet meghajtva hódoltam az Atya fényessége előtt, aki ezt küldte nekem, hiszen megtettem, amivel megbíztak, ő pedig hasonlóképp megtette, amit megígért. És kezdettől fogva fennálló királyi palotájának kapujában csatlakoztam hozzá. Örült nekem, és magához vett palotájába. Összes alattvalója himnuszokat zengett szentségeshangon. Megígérte nekem, hogy a királyok királyának ajtajához is együtt fogunk odaérkezni, hogy ajándékaimmal és a gyönggyel együtt az ő társaságában jelenjek meg a király előtt.”

Spat Eszter, a CEU doktorandusza úgy véli, hogy itt ragadhatóak meg a ruha teológiájának kezdetei, ami a mai napig jelen van az iraki jezidik vallásvilágában.
De a lényeg: ha a hagyomány mégis igaz, Bardajszan egyfajta nemi dualizmusban álló hierarchiát vélt felfedezni az isteni személyekben. Szerintem ez az ősi mezopotámiai és görög mitológiák hatásának is betudható. E hierarchia valahogy így nézett ki: az Atya és az Élet Anyja (a Szentlélek) szexuális közösüléséből teremtetett Krisztus, a Logosz. Őt embrió formájában beültették Máriába (tehát nem szűznemzés történt, Mária csak egy eleven inkubátor), ebből született a Názáreti Jézus (ez egyfajta doketizmus, tehát olyan eretnekség, ami tagadja Jézus — az anyagi világban járó Isten — halandó korlátjait). Jézusnak két idősebb nővére is volt, mindkettőt a Szentlélek szülte: a Tenger és a Szárazföld. Az Atya természetesen a Nap, az Anya-Szentlélek pedig a Hold. Az Élet Fia, vagyis a Logosz fény formájában terjedt a Naptól a Holdig, majd onnan visszaverődött a Földre. Mintha csak Máni tanításait hallanánk. Nem véletlen: Ibn al-Nadim Fihrist-je, ez a X. században készült könyvkatalógus, ami a bagdadi könyvesboltok választékát volt hivatva áttekinteni, feltüntet egy bizonyos Titkok Könyvét, amit Máni írt Bardajszan tanításairól. Megjegyzendő: Bardajszan végzett valami obskúrús asztrológiai számítást (talán zoroasztriánus millenarista mintára), ami alapján megállapította, hogy a világ csak 6000 évig áll fönn, mielőtt eljön az Apokalipszis. Egyesek ezért hozzák kapcsolatba hermetista közösséggel, vagy az olyan vallásokkal, mint a mandeizmus.
Lehet tehát, hogy a mi fogalmaink szerint mégis eretnek volt. Ám ettől a tény még tény marad: Bardajszan, és a köré szerveződött szellemi mozgalom azon munkálkodott, hogy egyfajta keresztény államot hozzon létre Edesszában VIII. Abgar közreműködésével. Ám ez a keresztény állam nem kirekesztő volt, mint nyugati rokonai, hanem befogadó, mint a párthus állam.
Bardajszan alakja „mellesleg” hathatott a szír szentkultusz heroista tónusú hagiográfiájára is. Mar Qardagh VII. századi legendája (ami egy adiabénéi szent életét meséli el, aki a 344 és 377 közötti perzsa pogányüldözések idején élt) pl. egy olyan tipikus keleti szentet állít elénk, aki kezdetben fejedelmi vadászaton űzi a vadat, görög filozófus módjára érvel, majd egész zoroasztriánus családját meggyőzi, hogy költözzenek fel vele a hegyekbe, a szír remete-aszkéták közé, végül lázadni merészel a keresztény közösséget fenyegető pogány sah ellen. Ebből a vadászó-filozofáló nemes leírása tökéletesen illik Bardajszanra, valószínűleg az ő példája ösztönözte a hasonló életvitelt folytató későbbi keleti szenteket is.
Bardajszan életének és munkásságának további elemzéséhez azonban ismernünk kell Edessza sorsának további fordulatait.