9. Az Abgár-dinasztia hatalomra jutása

Az Abgar-dinasztia uralkodásának korai éveiből szinte csak egy-két történeti eseményt tudunk megnevezni. Ezek közé tartozik az első Abgar király, Arju, a Kígyó fia hatalomra jutása, majd behódolása a párthusoknak.
Arju uralkodásának kezdetén a Szeleukida Birodalom élén VII. Antiokhosz Szidétész Euergetész (uralkodott Kr. sz. 136-tól 129-ig) állt. Ez az uralkodó gyilkossággal szerezte meg a szeleukida trónt egy katonai puccsal hatalomra jutó tábornoktól, Diodotostól, miután az megölette VII. Antiokhosz apját, bátyját és unokatestvéreit, akik korábban mindannyian bábkirályokként szolgáltak Diodotos irányítása alatt. A trónviszályokban megosztott birodalom lakosai azonban kihasználták a központi hatalom meggyengülését, egymás után lázadtak fel és kiáltották ki függetlenségüket a kisebb-nagyobb tartományok, városállamok. Ezek a kis területű, egymással is acsarkodó országocskák azonban nem tudtak ellenállni a hatalma teljében világhódító hadjáratba kezdő Párthus Törzsszövetségnek, ami egymás után foglalta el a megosztott kiskirályságokat. VII. Antiokhosz minden erejét arra koncentrálta, hogy a keletről előretörő párthusok hódításának ellenálljon, ezért amikor Edessza dúsgazdag kormányzója, Arju Kr. e. 132-ben kikiáltotta a szeleukida központtól északabbra elhelyezkedő, félreeső Oszrhoéné függetlenségét, senki nem vette a fáradságot, hogy ellentmondjon neki. Azonban Kr. e. 129-ben, Médiában összecsapott egymással a II. Frátész által vezetett Párthus Törzsszövetség és VII. Antiokhosz többnyire görögökből álló zsoldosserege. A csatát Frátész nyerte, pedig a harchoz zsoldba hívott szkíta seregeinek legnagyobb része még meg sem érkezett. Antiokhosz maga holtan maradt a csatamezőn, feltehetően öngyilkos lett. Frátész ekkor követeket küldött Edesszába, hogy behódolásra kényszerítse Oszrhoéné pimasz fejedelmét. Valószínűleg mindenestől be is kebelezte volna az országot, csakhogy ekkor váratlan balsors érte a párthus királyt:

„Amikor az Antiokhosz által a párthus királyság ellen megkísérelt támadás megtorlásaként háborút akart indítani Szíria ellen, a szkíták megmozdulása visszaszólította saját birodalmának megvédésére. A szkítákat ugyanis Antiokhosz, szíriai király ellen a párthusok zsold fejében segítségül hívták, de mivel csak a háború befejezése után érkeztek, a későn nyújtott segítség szégyene miatt megfosztották őket a kialkudott zsoldtól. Azok bosszankodtak azon, hogy ekkora utat hiába tettek meg, és azt követelték, hogy vagy kapják meg a fáradozásukért járó jutalmat, vagy pedig jelöljenek ki számukra más ellenséget. De mivel csak gőgös válaszban részesültek, ezen megsértődtek, s a párthusok határait kezdték pusztítani…”

Itt érdemes megállni egy pillanatra a Kr. sz. II. században alkotó történetíró, Marcus Junianusz Justinusz „Historiae Philippicae” című krónikájában, hogy egy kicsit eltöprenghessünk azon, mi a búbánatot kerestek itt a szkíták? A probléma igen összetett, a válasz lényegében a következő: A belső-ázsiai sztyeppéken ezekben az időkben bontogatta szárnyait a világhatalomra törő Hsziungnu (Hun) Birodalom, a mi európai hunjaink ősapái. Legnagyobb ellenfeleik a Han-dinasztia kínai császárai voltak, akik kémek és ügynökök ezreit küldték a Nagy Falon túlra, hogy azok mozgósítsák a hunok többi ellenségét. A leghíresebb ilyen kém-követ a „kínai Marco Polo”, Csang Csien volt, akinek híres önéletrajzi írásait Sze Ma Csien dolgozta fel a nagy epikus történelemkönyvében, a több száz kötetes Si-csiben („Történelmi jegyzetek”-ben) — e regényfolyam viszont a Han-dinasztia hivatalos évkönyveibe, a Han-suba kerültek bele, s máig élvezetes olvasmányt nyújtanak. A Vu-ti császár (i. e. 140-87) megbízásából útnak indult nagykövetet a Nagy Fal hsziungnu oldalán hun portyázók fogták el, a danhu elé szállították, és ott „kegyetlen büntetésben” részesült: erőszakkal feleségül vetettek vele egy hun hercegnőt, aki szexuális játékszerként kezelte őt és még egy gyermeket is szült neki. Többévnyi ilyen fogság után azonban már mindenki azt hitte, hogy beilleszkedett a hun közösségbe, és többé nem hagyja el őket, ezért már nem figyelték minden lépését — Csang Csien azonban egy óvatlan pillanatban megszökött, és miközben a hunok a hazafelé vezető úton keresték, ő inkább az ellenkező irányban folytatta a küldetését. Így jutott el Kr. e. 129-ben egészen a Párthus Birodalom legészakibb tartományáig, Baktriáig, ahonnan csak három évvel később tért vissza Kínába. A Csang Csienhez hasonló kínai ügynökök kapcsolatba léptek a Hun Birodalomnak a Kínával átellenes oldalán élő népekkel és törzsszövetségekkel, köztük a jüe-csikkel és a szaka (kínai forrásokban szai-vang) szkítákkal. A jüe-csik a mai Kína területén őshonos, magas, karcsú, szőke és kékszemű, illetve vörös hajú és zöldszemű fehér emberek voltak, a mi keltáink távoli, sivataglakó rokonai, az indiai kusánok ősei. A mai tudományos közvélemény többnyire tokhároknak nevezi őket egy félreértés miatt. A szkíták ellenben türk etnikumú, igaz, szintén szőkés és kékszemű, de alacsony termetű lovas-nomádok voltak. Megegyezés született, hogy ezek a népek a kínaiakkal összhangban hadba indulnak a két tűz közé szorított Hun Birodalom ellen, és megdöntik a hatalmát. Erről a későbbi kínai történetíró, Sze Ma Csien így emlékezik meg „A hunok legkorábbi története” című művében:

„Öt évvel a majii hadjárat után (Kr. e. 129-ben), ősszel a han kormány (Kína) harcba küldte négy hadvezérét, hogy tíz-tízezer lovas élén mindegyik indítson meglepetésszerű támadást a hsziungnuk (a hunok) ellen a határ menti piacoknál. Vie-King hadvezér Shanggu-ból Longcshengbe nyargalt, rabul ejtett hétszáz hsziungnut és megölte őket. Gongsun He hadvezér Junzhongból indult, de nem tudott foglyokat ejteni. Gong Ao hadvezér Daiból vette útját észak felé, de vereséget szenvedett a hsziungnuktól és elesett több mint hétezer katonája. A Jamenből induló Li Guang hadvezér is sikertelenül járt, maga is foglyul esett, de később sikerült neki megszökni és visszatérni han földre…”

A krónika további része bővebben ecseteli az öldöklő háború részleteit, de a lényeg, azt hiszem, ennyiből is nyilvánvaló: a kínaiak alábecsülték a hunok haderejét, ezért csúfos kudarcot vallottak. Hasonlóképp jártak a Hun Birodalom túloldalán nekigyürkőző népek is, akiknek épp ezért hirtelen nagyon forróvá vált a talpuk alatt a talaj. Így hát kapva kaptak az alkalmon, hogy meghívott zsoldosseregként vonulhatnak be a tőlük délebbre elhelyezkedő Párthus Birodalomba, ahol szép csendben meghúzhatják magukat, míg a nekivadult hunok a kínaiakon töltik ki a dühüket. Ezeket a szép reményeiket döntötte romba az Arsakida király, Frátész, amikor kiutasította őket az országából. Nézzük, mi lett ennek az eredménye:

„… Frátész tehát ellenük indult, és királysága kormányzását időközben egy bizonyos Himeroszra, fiatalkori barátjára bízta. Ez megfeledkezvén eddigi életéről és arról, hogy csupán helytartó, a babiloniakat és több más várost zsarnoki kegyetlenséggel, szégyenletes módon sanyargatta. Maga Frátész a háborúba magával vitte azt a görögökből álló (zsoldos) sereget, amelyet még Antiokhosz támadásakor fogságba ejtett, és azóta gőgös kegyetlenséggel nyomott el. Teljesen megfeledkezve arról, hogy a fogság nem törte meg ellenséges lelkületüket, s az elszenvedett méltatlan és igazságtalan bánásmód csak elkeserítette őket. Amikor a csata során észrevették a párthusok csatasorának megingását, fegyverestül az ellenséghez álltak át. Így álltak régóta áhítozott bosszút az egész párthus seregen, és ezzel Frátész királynak véres pusztulását okozták…”

Erre mondják azt, hogy pech. De ami az egyik embernek balsors, az a másiknak jószerencse. Jelen esetben a mi Arju barátunk járt jól, mert az új párthus uralkodónak nem maradt sem ereje, sem ideje azzal törődni, hogy őt móresre tanítsa. Így hát inkább kölcsönös meg nem támadási és együttműködési szerződést írtak alá, amiben lefektették, hogy Oszrhoéné fejedelme megőrizheti függetlenségét, amennyiben nem fordul a párthus érdekekkel szemben. A fejedelem, a Toparchos ezt a szuverén hatalmat a helyi arisztokratacsaládokból választott Tizek Tanácsa, a Bet-Esrojo (Oszrhoéné Háza) közreműködésével gyakorolta, aminek összetételébe viszont a párthusok is beleszólhattak. A Tizek Tanácsa máskülönben a nevével ellentétben nem tíz, hanem tizenkettő tagból állt, Arju uralkodásától kezdve a Tanács tagjának számított maga fejedelem, és az ifjú koronaherceg is. Ez a szerződés még évszázadokkal később is érvényben maradt, egyszerűen azért, mert mindkét fél számára igen kényelmesnek bizonyult. Ezért is nevezték a későbbi krónikák Oszrhoéné királyságát félig-meddig gúnyosan „a párthusok leányának”. Diadalának azonban Arju nem örülhetett sokáig, mert alig egy évvel később, Kr. e. 127-ben ő is elhalálozott.
Érdekes tény az, hogy Arju neve az egyházi szír nyelvben — és csakis ott — jelentéssel bír, Arju azt jelenti, „Oroszlán”. Beszélő név Arju második neve, a bar Havju is, ennek jelentése „a Kígyó fia”. Ezért a legmodernebb történeti interpretációk úgy vélik, hogy Arju etnikailag talán egy Oszrhoénében eleve őslakos ős-szír népcsoporthoz, a Kadim Szurjanilarhoz tartozott. Ezzel szemben az idősebb Pliniusz (Nat. Hist. VI, 117), Tacitusz (Ann. XII, 12. 10), Plutarkhosz és a többi ókori szerző külön hangsúlyozta, hogy az Abgár-dinasztia alapítója arab származású kalmárok gyermeke volt. Erről például Plutarkhosz így nyilatkozik (Crassus élete 21.): „Mialatt Crassus ezen tépelődött és gondolkodott, megérkezett egy arab törzsfő, név szerint Ariamnész (II. Abgar), egy csalárd és hitszegő ember, akit a balsors a legnagyobb veszedelemre és romlásra hozott a rómaiak útjába.” Vagy hallgassuk meg Tacituszt: „Odahivatja tehát a királykérés kezdeményezőit, s tábort ütvén Zeugmánál (Oszrhoéné nyugati határvárosánál), ahonnan a legkönnyebben át lehet kelni a folyón, a párthus előkelőségek s Acbarus arab király megérkezése után figyelmezteti Meherdatest, a barbárok heves fellángolásai a késlekedéstől lelohadnak vagy hűtlenségbe csapnak át, ezért sürgősen folytassa, amit megkezdett.”. Megfontolandó tény különben, hogy az ezekben a forrásokban feltüntetett neveket a modern tudósok csupán a hasonló hangzásuk és az általuk uralni vélt területek miatt hozzák kapcsolatba az Abgar dinasztiával, tehát van némi esély rá, hogy egyszerű félreértésről van szó, és az antik szerzők a valóságban valamiféle az Abgaroktól független arab sejkek és kiskirályok cselekedeteit jegyezték fel! Bizonyos középkori örmény világkrónikák, például Movszesz Chorenaci (Khorennei Mózes) „Nagy-Örményország története”, vagy Siráki Ananiás „Geográfiká”-ja ellenben amellett teszik le a voksot, hogy az Abgár-dinasztia örmény eredetű volt. Mint az idézet is mutatja:

„Ábgár, Ársám fia, Ársávir perzsa királynak 20-ik évében jut a kormányra. Ez az Ábgár Ávák-ájr-nak neveztetett kiváló szelídsége- és bölcsességéét; ezekhez járult termete is. Mivel ezt a nevet a görögök és szírek nem tudták helyesen kiejteni, Ábgárnak nevezték. Uralkodásának második esztendejében Örményország minden tartománya a rómaiak adója alá esett. Ugyanis Augustus császár — miként Lukács evángélioma mondja — parancsot adott, hogy népszámlálás eszközöltessék minden helyen.
Miért is a rómaiaknak Örményországba küldött megbízottjai magukkal hozva Augustus császár szobrát, azt minden templomban felállították. Ezen idő tájban született üdvözítőnk, Jézus Krisztus, az Isten fia.
Ugyanazon napokban Ábgár és Herodes között egyenetlenkedés történik. Herodes ugyanis megparancsolá, hogy az ő szobrát a császári szobor mellé állítsák Örményország templomaiban. Mivel Ábgár ezt nem tette, Herodes ürügyet keres az ellenségeskedésre és a trákok meg a germánok seregét rablójárat módjára a perzsák tartományába azon meghagyással küldi, hogy Ábgár birodalmán menjenek keresztül. De Ábgár ebbe bele nem egyezik, hanem ellenáll. „Azt parancsolta a császár — mondja — hogy a seregek pusztán menjenek keresztül a perzsák tartományába.” Erre megharagudott Herodes, de rajta személyesen mivel sem bosszulhatta meg magát; mert különféle fájdalmak fogták volt el büntetésül azért, amit Krisztus ellen merészelt, — amint azt József (Josephus Flavius) elbeszéli. Azért fivérének fiát, egyszersmind vejét (leánya előbb Feror nevű fivérének volt neje) küldi ellene, ki nagy számú katonasággal utazik el, elérkezik Mesopotámiába, hol Ábgárral Bugnán kerület táborhelyén találkozik, de a harcban halálát lelte, serege pedig megfutamodott. Erre tüstént meghalt Herodes is, és Augustus Judaea fejedelmévé annak fiát Archelaust tette.”

Érezhető tehát, hogy az örmény krónikás elég furcsa módon kompilált, összehordott hetet-havat.
A kérdésre megnyugtató válasz hiteles források hiányában nem születhet, azonban pár dolgon érdemes elgondolkodni. Az Abgar-dinasztia uralkodásáról szóló forrásanyag legnagyobb része szír krónikások munkáiban, illetve szír anyanyelvű városlakóknak készült pénzérméken maradt fenn. Értelemszerű, hogy ők a saját nyelvükre fordítsák le az ismerősen csengő neveket — mint láthattuk, a görög és latin forrásokban többnyire kicsit más néven futnak ugyanezek az uralkodók! De még ha sikerülne is minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy az Abgarok eredetileg szír neveken hivatták magukat, az sem lenne perdöntő bizonyíték az etnikai hovatartozás terén. Hisz ha egy dúsgazdag arab sejk letelepszik egy többnyire szír anyanyelvű vidéken, és továbbra is meg akarja őrizni a gazdasági előnyét és a személyi tekintélyét, akkor bizonyos fokú nyelvi asszimilálódásra kényszerül — s tudjuk, hogy ma sem szokatlan a kettős anyanyelv a szír-arab vidékeken. Ez megmagyarázná azt, hogy miért használtak az Abgar-dinasztia uralkodói szír neveket. Felvethetjük ugyanakkor, hogy ha már a nyelvük is szír volt, no meg a kultúra is, amiben éltek, akkor ugyan miért tekintenénk őket még mindig araboknak, és nem szíreknek?
És ami az állítólagos örmény kapcsolatokat illeti: joggal feltételezhetjük, hogy az akkoriban megerősödő Arménia, azaz Nagy-Örményország déli szomszédjának számító Oszrhoénének érdekében állt, hogy szövetséget kössön az agresszív külpolitikát folytató örmény királyi házzal. A korabeli Arménia ugyanis szélsőséges rabszolgatartó állam volt, a nemesek udvarában százszámra gürcöltek az idegen országokból elhurcolt carajok (hadifogoly-földmunkások). Az embertelen bánásmód miatt tömegével haltak meg az ilyen rabszolgák. Új rabszolgákat ugyebár csakis katonai portyákkal lehet beszerezni, portyákat pedig csakis a szomszédos államok kárára lehet végrehajtani. Valószínű tehát, hogy Arju, vagy valamelyik utódja, például Fradasht, Gebar’u fia a hatalomra jutását követően feleségül vett egy örmény hercegnőcskét, csak hogy e politikai házassággal szavatolja az országok közötti békét.