A felhasznált művek (előfordulhat, hogy elfelejtettem megemlíteni pár cikket, vagy könyvet):

A felhasznált művek (előfordulhat, hogy elfelejtettem megemlíteni pár cikket, vagy könyvet):


Szépirodalom:

1., Morisz Szimasko: A Nagy Mágus (Mazdak) — Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977 (a jegyzeteket írta: Szalmási Pál, Jeremiás Éva)

2., Firdauszi: Sáh-náme, a Királyok könyve Kisfaludy-Társaság, Budapest (fordította Radó Antal)

3., Jorge Louis Borghes novellái

Újságcikk:

Egy érdekes cikk még 1957-ből D. S. Rice: From Sin to Saladin: http://www.caeno.org/_Eponym/pdf/Rice_Adad%20guppi%20discovered.pdf

Szír templomépítészet:
http://nasrani.net/2008/01/26/the-syrian-christian-church-an-architectural-overview/

Lexikonok:

August Pauly, Georg Wissowa, Wilhelm Kroll, Kurt Witte, Karl Mittelhaus, Konrat Ziegler, eds. Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft: neue Bearbeitung, Stuttgart: J. B. Metzler, 1894–1980.

Hubert Cancik, Helmuth Schneider, eds., Der neue Pauly. Enzyklopädie der Antike. Das klassische Altertum und seine Rezeptionsgeschichte, Stuttgart: J.B. Metzler, 2003, 11611 pages

Ehsan Yarshater, Ahmad Ashraf, eds. Encyclopædia Iranica Center for Iranian Studies, Columbia University http://www.iranica.com/newsite/

David Noel Freedman, Hans Dieter Betz (Greco-Roman Religion); James H. Charlesworth (Apocrypha and Pseudepigrapha); Frank Moore Cross (Old Testament); William G. Dever (Archaeology); A. Kirk Grayson (Mesopotamia and Assyriology); Peter Machinist (Bible and Ancient Near East); Abraham J. Malherbe (New Testament); Birger A. Pearson (Early Christianity); Jack M. Sasson (Bible and Ancient Near East); and William R. Schoedel (Early Christian Literature) ed. Anchor Bible Dictionary Yale University CD-ROM

Charles G. Herbermann (Professor of Latin and Librarian of the College of the City of New York), Edward A. Pace (Professor of Philosophy in the Georgetown Catholic University), Condé B. Pallen, Editor, Rt. Rev. Thomas J. Shahan, (Professor of Church History in the Georgetown Catholic University), and John J. Wynne, S.J. (Editor of The Messenger), Catholic Encyclopedia: Copyright © Encyclopedia Press. 1913; Robert Appleton Company New York, NY. Volume 1: 1907; Volume 2: 1907; Volume 3: 1908; Volume 4: 1908; Volume 5: 1909; Volume 6: 1909; Volume 7: 1910; Volume 8: 1910; Volume 9: 1910; Volume 10: 1911; Volume 11: - 1911; Volume 12: - 1911; Volume 13: - 1912; Volume 14: 1912; Volume 15: 1912
Catholic Online Catholic Encyclopedia Digital version Compiled and Copyright © Catholic Online
http://www.newadvent.org/cathen/

Vanyó László: „Szír keresztény irodalom” szócikk in: Magyar Katolikus Lexikon http://lexikon.katolikus.hu/

CYRUS ADLER, Ph.D. (Departments of Post-Biblical Antiquities and the Jews of America.) President of the American Jewish Historical Society; Assistant Secretary, Smithsonian Institution, Washington, D. C. ;WILHELM BACHER, Ph.D. (Departments of the Talmud and Rabbinical Literature.) Professor in the Jewish Theological Seminary, Budapest, Hungary.; GOTTHARD DEUTSCH, Ph.D. (Department of History from 1492 to 1906.) Professor of Jewish History, Hebrew Union College, Cincinnati, Ohio; Editor of "Deborah."; RICHARD GOTTHEIL, Ph.D. (Departments of History from Ezra to 1492 and History of Post-Talmudic Literature.) Professor of Semitic Languages, Columbia University, New York; Chief of the Oriental Department, New York Public Library.; EMIL G. HIRSCH, Ph.D., LL.D. (Department of the Bible.) Rabbi of Chicago Sinai Congregation, Chicago, Ill.; Professor of Rabbinical Literature and Philosophy, University of Chicago; Editor of "The Reform Advocate." ; JOSEPH JACOBS, B.A. (Departments of the Jews of England and Anthropology; Revising Editor.) Formerly President of the Jewish Historical Society of England; Author of "Jews of Angevin England," etc.; KAUFMANN KOHLER, Ph.D. (Departments of Theology and Philosophy.) President of Hebrew Union College, Cincinnati, Ohio; Rabbi Emeritus of Temple Beth-El, New York.; HERMAN ROSENTHAL. (Department of the Jews of Russia and Poland.) Chief of the Slavonic Department, New York Public Library.; ISIDORE SINGER, Ph.D. Managing Editor. (Department of Modern Biography from 1750 to 1906.); CRAWFORD HOWELL TOY, D.D., LL.D. (Departments of Hebrew Philology and Hellenistic Literature.) Professor of Hebrew in Harvard University, Cambridge, Mass.; Author of "The Religion of Israel," etc.; I. K. FUNK, D.D., LL.D. (Chairman of the Board.) Editor-in-Chief of the Standard Dictionary of the English Language, etc.; FRANK H. VIZETELLY, F.S.A. (Secretary of the Board.) Associate Editor of the Standard Dictionary; Author of "The Preparation of Manuscripts for the Printer," etc.; WILLIAM POPPER, M.A., Ph.D. (Associate Revising Editor; Chief of the Bureau of Translation.) Instructor in Semitic Languages, University of California, Berkeley, Cal.; Author of "The Censorship of Hebrew Books." Copyright 2002 JewishEncyclopedia.com.:
Jewish Encyclopedia 1901-1906
www.jewishencyclopedia.com

Hugh Chisholm ed. Encyclopaedia Britannica. Eleventh Edition (Cambridge University Press 1910–1911) - Project Gutenberg Encyclopedia
http://en.wikipedia.org/wiki/Encyclop%C3%A6dia_Britannica_Eleventh_Edition

Pallas Nagy Lexikona: „Szír nyelv és irodalom” szócikk
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/

Vásáry István, Hamar Imre, Ivanics Mária (szerk.): Keleti Történeti Kronológia (ELTE oktatási segédanyag, Bölcsész Konzorcium, Antiqua et Orientale, 2004)
https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Keleti.torteneti.kronologia/index.asp_id=38

Simon Róbert: Iszlám Kulturális Lexikon, Corvina Kiadó, Budapest, 2009

Szótárak, nyelvkönyvek:

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.

Zólyomi Gábor, Déri Balázs (szerk.) Ókori és keleti nyelvek és írások (ELTE oktatási segédanyag, Bölcsész Konzorcium, Antiqua et Orientale, 2004)
https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Okori.es.keleti.nyelvek.es.irasok/index.asp_id=136.html

Kaukázusi albán palimpszeszt, fordítása, illetve a hozzá fűzött szótár és nyelvkönyv (Dr. Zaza Alexidze, Institute of Manuscripts in Tbilisi, Georgia: zaza_alexidze@hotmail.com)
http://www.azer.com/aiweb/categories/magazine/ai113_folder/113_articles/113_zaza_quick_facts.html

Akkád szótár (szerk. Olivier Lauffenburger):
http://www.premiumwanadoo.com/cuneiform.languages/dictionary/index_en.php

Források:

Apokrif iratok: Apokrif levelek — Telosz Kiadó, Budapest, 1999

Apokrif iratok: Az apostolok csodálatos cselekedetei — Telosz Kiadó, Budapest, 1996

A törzsek származásáról, avagy a Kincsesbarlang — Helikon Kiadó, Prométheusz Könyvek 8, Gyula, 1985 (Hahn-Puskás-Ormos-Fröhlich)

Az egyiptomi szerzetesek története = Historia monachorum in Aegypto / Tyrannius Rufinus; ford., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Pataki Elvira. – Piliscsaba : PPKE BTK, 2004

Biblia

Bardajszan művének jelenleg készül fordítása Pesthy Mónika és Simon Róbert gondozásában. Egy angol fordítás hozzáférhető az internetről: http://www.newadvent.org/fathers/0862.htm Az idézet viszont nem ebből, hanem Drijvers angol fordítása alapján készült, általam.

Mózes Bar Képha: Paradicsomkommentár — Magyar Könyvklub, Budapest, 2001 (Kövér András, Lukács Ilona, Pesthy Monika),

Chorenei Mózes: Nagy-Örményország története (fordította: Szongott Kristóf) Szamosújvár, Auróra, 1892

Ugyanez angol lábjegyzetekkel: R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978,

Cassius Dio:
http://penelope.uchicago.edu/Thayer/E/Roman/Texts/Cassius_Dio/home.html

Csodatévő Takla Hájmánót. Válogatás - Helikon Kiadó, Prométheusz Könyvek 13, Gyula, 1986 (Ormos);

Pseudo-Dionysius of Tel-Mahre: Chronicle, Part III. Tr. by Witold Witakowski. Liverpool, 1997 (Liverpool University Press - Translated Texts for Historians)

Euszebiosz egyháztörténete - Ókeresztény írók 4. (szerk. Vanyó László) SZIT, Budapest, 1983.;

St. Ephraim of Syria, Translated by A. S. Duncan Jones, 1904 in: http://homepages.which.net/~gk.sherman/baaaa.htm

„Fénylő ölednek édes örömében…”. A sumer irodalom kistükre, ant., összeáll., ford., bev., jegyz., Komoróczy Géza: 1970;

Florus: Róma háborúi — fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Havas László
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: L. Annaei FLORI EPITOMAE DE TITO LIVIO BELLORUM OMNIUM ANNORUM DCC LIBRI II. ED. O. ROSSBACH (LEIPZIG 1896) ISSN 0324-6469 ISBN 963 07 1881 2, Európa Könyvkiadó, 1979 (http://www.romaikor.hu/index.php?p=florus_roma_haborui#jump )

Bibliotheca Caucasica sorozat 3. kötete: Hajk és Bél harca — A régi örmény irodalom kincsestára I. Ókor - Középkor; válogatta, szerkesztette, a történeti és irodalmi bevezetőket írta: Dr. Schütz Ödön; Életünk Könyvek, Szombathely, 1995;

Historia Augusta: Válogatás (Szerkesztő: Ferenczy Endre; Fordító: Terényi István) Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1968

Josephus Flavius: A zsidók története (XI-XX. könyv) (Gondolat Könyvkiadó–Talentum Kft., 1944.)

Szamoszatai Lucianosz: De Dea Syria (angolból én fordítottam)
http://www.sacred-texts.com/cla/luc/tsg/index.htm

Marcus Iunianus Iustinus: A világkrónika - Helikon Kiadó, 1992

Bánfalvi András: Mennydörgés - A Nag Hammadi gnosztikus evangéliumok, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 2002;
http://www.gnosis.org/naghamm/nhl.html

Ókori keleti történeti chrestomathia. Szerk.: Harmatta János. Budapest, Osiris, 2003.;

Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (fordította: Máthé Elek) http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/index.htm

Porphűriosz: Tartózkodás a húsételektől: http://thriceholy.net/Texts/Porphyry2.html

Sima Qian: A hunok legkorábbi története - A Shi Ji 110. kötete (kínaiból magyarra fordította: Du Yaxiong és Horváth Izabella) Magyar Ház, Budapest, 1997;

Szokratész egyháztörténete Szent István Társulat, Budapest, 1984, (Fordította Baán István)

Sztrabón: Geographika Gondolat Kiadó, Budapest, 1977 (Földy József ford.)

Tacitus: Évkönyvek
http://old.perseus.tufts.edu/cgi-bin/ptext?lookup=Tac.+Ann.+12.10



Mártírakták (ezeket végül nem használtam, csak összevetésképp, a kísérő kommentárok miatt):

Braun, Oskar (Hrsg.): Ausgewählte Akten persischer Märtyrer. Mit einem Anhang: Ostsyrisches Mönchsleben. (Bibliothek der Kirchenväter, 1. Reihe, Bd. 22). München 1915
http://www.unifr.ch/bkv/buch137.htm

Walker, Joel Thomas: The legend of Mar Qardagh: narrative and Christian heroism in late antique Iraq University of California Press, 2006

Epigráfia:

Drijvers, H. J. W. Old Syriac (Edessean) Inscriptions. Leiden: E. J. Brill, 1972.;

A. Г. Aбpaмян: Дешифровка надлисей кавкаэских агван, Ерван, 1964; köszönet Szalmási Pálnak a kölcsönadott kötetért

Jog:

Szemelvények az ókori kelet jogforrásaiból (Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből) — Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003 (Jany János, Salát Gergely, Dezső Csaba)

Jany János: Ókori jogi kultúrák
http://www.btk.ppke.hu/db/02/20/m00001220.pdf

Atlaszok, természetrajz:

Roaf, Michael. A mezopotámiai világ atlasza. Helikon – Magyar Könyvklub 1998.

John Rogerson, A bibliai világ atlasza (Budapest: Helikon Kiadó, “1994”);

John Baines & Jaromír Málek, Az ókori Egyiptom atlasza (Budapest: Helikon Kiadó, 2000);

Tim Cornell & John Matthews, A római világ atlasza (Budapest: Helikon, 1999);

Brentjes, Burchard/ [a kislexikont Stohl Gábor írta].: Vadállatból háziállat - Budapest: Gondolat, 1976.

Csőre Pál: A solymászat története, TerraPrint, 1996

Ibrahim Atalay: Mountain Ecosystems of Turkey http://www.kfunigraz.ac.at/geowww/hmrsc/pdfs/hmrsc7/atalay29-38.pdf

Der Spiegel 2006. március 6. és június 3.: A kölni Max Planck Terménykutatási Intézet kutatásai szerint ma 68 olyan gabonafélét ismerünk, ami egy a Karaca-hegy lejtőin őshonos vadnövénytől származik.

Kronológia:

Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás, Budapest, 1983.
(letölthető innen: http://mek.niif.hu/04700/04744/html/index.htm)

Web-lapok (interaktív térképek, régészeti anyag, fotók, szöveggyűjtemények stb.):

http://www.parthia.com/
http://www.edessa.com/
http://www.heritageinstitute.com/zoroastrianism/; http://www.dmoz.org/Society/Religion_and_Spirituality/Zoroastrianism/;
http://www.gnosis.org/library.html
http://www.tertullian.org/
http://www.voskrese.info/spl/index.html
http://www.ocf.org/OrthodoxPage/
http://www.armenia.com/
www.encyclopedia.com
www.mandaeanworld.com
www.elvis.rowan.edu/-kilroy/JEK/06/10.html
http://rbedrosian.com/historyw.html
http://www.cavemanart.com/osroene/osroene.htm

Tankönyvek:

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (a Ré fiai átdolgozott kiadása) Osiris, Budapest, 2002

Henry Chadwick: A korai egyház — Osiris Kiadó, Budapest, 2003

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma. (Egyetemi Tankönyv). Budapest, Tankönyvkiadó, 1992.;

Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Szerk. Németh György. Budapest, Osiris Kiadó, 2007.;

Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Budapest, Osiris, 2005

Zene:

A szír liturgikus zene felidézéséhez lásd: Marie Keyrouz nővér olyan keleti liturgikus zenéket énekel, aminek dallamvilága változatlan egészen az őskeresztény időktől. (Köszönet Szilasi Alexnak.)
http://www.keyrouz.com/

McKinnon, James W.: 'Christian Church, music of the early', Grove Music Online ed. L. Macy (Accessed 11 July 2006), Grove Music - Access by subscription only

Website containing transcribed text and translation of the Oxyrhynchus hymn, and a recording.

Oxyrhynchus 1786 at Oxyrhynchus Online, with low- & high- resolution images of the papyrus itself.


Theológia:
Dolhai Lajos: Az ókeresztény egyház liturgiája — A liturgia fejlődése az egyházatyák írásainak tükrében. JEL Könyvkiadó, 2001
Tim Hegedűs: Necessity and Free Will in the Tought of Bardaisan of Edessa. Laval théologique et philosophique, vol. 59, n° 2, 2003, p. 333-344. http://www.erudit.org/revue/ltp/2003/v59/n2/007425ar.pdf

Vigh Adrienn: Néhány vonás Szír Szent Efrém egyházértelmezéséből Teológiai doktorátusi értekezés,1997

Görög filozófia:

Bertrand Russell: A nyugati filozófia története Göncöl Kiadó, 2004;

Ch. Stead: Filozófia a keresztény ókorban (Historia philosophiae), Osiris kiadó, Budapest: 2002.;

Long A. A.: Hellenisztikus filozófia Osiris, 1998; stb.

Maróth Miklós: A görög filozófia története. – Piliscsaba : PPKE BTK, 2002.

R. T. Wallis, Az újplatonizmus (ford. Buzási G.), Budapest: Osiris, 2002

Szakirodalom:

Apor Éva: Irán, birodalmak – hagyományok, Kőrösi Csoma Társaság, Budapest, 1985.;
Babelon, E. Numismatique d' Edesse en Mesopotamie, Melange numismatiques, 2eme serie. Paris, 1893.
Ball, Warwick: Rome and the East, Routledge; New Edition edition (January 16, 2001)
Bauer, Walter. Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity. Philadelphia: Fortress Press, 1971.
Baum, Wilhelm – Winkler, Dietmar W.: The Church of the East: a concise history Routledge-Taylor and Francis group, 2003
http://www.ewidgetsonline.com/dxreader/Reader.aspx?token=HGrc9aQYvNasgU44RmuhbA%3d%3d&rand=907407386&buyNowLink=
Bellinger, A. R. The Excavations at Dura-Europos, Final Report vol. VI, The Coins. New Haven: Yale University Press, 1949.
Bermant, Chaim- Weitzman, Michael: Egy ismeretlen ókori civilizáció, Ebla, Gondolat, Budapest, 1986
Bibaniuk, Petro B.T.: The Roots of Christian Hesychasm in Indian Religions Ukrainian Free University: Studies in Eastern Christianity Volume 5 Munich-Toronto 1998 3/13
Boll, Franz - Bezold, Carl: Csillaghit és csillagfejtés Helikon Kiadó, 1987
Brock, Sebastian: "Eusebius and Syriac Christianity" in Harold W. Attridge and Gohei Hata eds. Eusebius, Christianity and Judaism Leiden: E. J. Brill, 1992.
Brock, Sebastian: Greek into Syriac and Syriac into Greek in: Syriac Perspectives on Late Antiquity, 1984
Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása 200-1000 — Európa születése sorozat, Atlantisz könyvkiadó, Budapest, 1999
Burkitt, F. Crawford. Early Christianity outside the Roman Empire: Two lectures Delivered at Trinity College, Dublin. Cambridge: University Press, 1899.
Boyce, Mary (1975), The History of Zoroastrianism, 1, Leiden: Brill,;

Boyce, Mary (1982), The History of Zoroastrianism, 2, Leiden: Brill;

Boyce, Mary (1979), Zoroastrians: Their Religious Beliefs and Practices, London: Routledge;

Boyce, Mary (1984), Textual sources for the study of Zoroastrianism, Manchester: Manchester UP;

Boyce, Mary (1987), Zoroastrianism: A Shadowy but Powerful Presence in the Judaeo-Christian World, London: William's Trust

Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása. Napkelettől Napnyugatig - Kőrösi Csoma Kiskönyvtár Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969;

Clark, Peter (1998), Zoroastrianism. An Introduction to an Ancient Faith, Brighton: Sussex Academic Press;
Charlesworth, James, ed. The Old Testament Pseudepigrapha, vols. 1&2. New York: Doubleday, 1985.
Conomos, Dimitri E.: A korakeresztény és bizánci éneklés története és gyakorlata in: Katekhón 2006/III/1
Cook, S. A., Adcock, F. E., Charlesworth, M. P. Cambridge Ancient History, vol. XI. Cambridge: University Press, 1969.
Dadoyan, Seta B.: The Armenian Intermezzo in Bilad as-Sham Between the Fourt/Tenth and Sixth/Twelwfth Centuries. in.: David Richard Thomas: Syrian Christians under Islam: the first thousand years, Brill

Déri Balázs: Mani a “baptisták” között. Mani gyermek és ifjúkora az ún. kölni Mani-Kódex szerint. In: Vallástudományi Szemle 2008 / 4

Dijkstra, Klaas: Life and loyalty: a study in the socio-religious culture of Syria and Mesopotamia in the Graeco-Roman Period based on Epigraphical Evidence Brill, Leiden, 1995,

Dirven, Lucinda "The Author of De Dea Syria and his cultural heritage", Numen 44.2 (May 1997), pp. 153–179.

Dirven, Lucinda: The Palmyrenes of Dura-Europos: a study of religious interaction in Roman Syria; Brill, Leiden, 1992;
Dussaud, René (1868-1958) La penetration des Arabes en Syrie avant l'Islam. Paris: 1955
Drijvers, H. J. W. East of Antioch. London: Variorum Reprints, 1984.
Drijvers, H. J. W. Cults and Beliefs at Edessa. Leiden: E. J. Brill, 1980.
Drijvers, H. J. W. Old Syriac (Edessean) Inscriptions. Leiden: E. J. Brill, 1972.
Drijvers, H. J. W. Bardaisan of Edessa. Assen, Netherlands: Royal VanGorcum, 1966.
Drews, Robert (1995). The End of the Bronze Age: Changes in Warfare and the Catastrophe of ca. 1200 B.C..
Princeton, New Jersey: Princeton University Press.

Djakonov [Diakonoff], I. M.: Az ókori Közel-Kelet társadalma. Bp. 1972. (Az ELTE Ókori Történeti Tanszékeinek kiadványai, 2).;

Edwell, Peter: Between Rome and Persia. The middle Euphrates, Mesopotamia and Palmyra under Roman control, London 2008.;

Pretty, Robert Arthur: Dialogue on the true faith in God; Peeters, Leuven, 1997,

East of Byzantium: Syria and Armenia in the Formative Period (ed. N. G. Garsoian; T. F. Matthews; R. W. Thomson) Dumbarton Oaks Symposium, Washinton DC, 1982;

Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról; Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 10, Akadémiai Kiadó, Budapest 1971

Fowden, Garth: Empire to Commonwealth: Consequences of Monotheism in Late Antiquity. Princeton University Press 1993

Filoramo, Giacomo: A gnoszticizmus története; ford.: Dobolán Katalin. Budapest, Hungarus Paulus ; Kairosz, 2000

Frye, Richard Nelson (Harvard 1920-) „Assyria and Syria: Synonyms” in: Journal of Near Eastern Studies (JNES) Chicago, 1992 http://www.youtube.com/watch?v=_KesgkBziUs

Függőkert, Orientalisztikai tanulmányok 1-2. mondAT Kft, Budapest, 2003-2005; (Jany János, Nagy Kornél cikkei)

Fröhlich Ida (szerk.): Az Utókor Hatalma — Újraírt szövegek, Kréné, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005

Ghirsman, Roman.: Az ókori Irán, médek, perzsák, párthusok. Gondolat, Budapest 1981.;

Gutmann, Joseph "The Dura Europos Synagogue Paintings and Their Influence on Later Christian and Jewish Art" Artibus et Historiae 9'.17 (1988), pp. 25-29.;

Graves, Robert - Patai, Raphael: Héber mítoszok Gondolat Kiadó, Bp. 1969,

Griffith, Sidney (Catholic University of America, Washington, D.C).: Christianity in Edessa and the Syriac-Speaking World: Mani, Bar Daysan and Ephraem; The Struggle for Allegiance on the Aramean Frontier http://www.sage.edu/faculty/salomd/nyssa/edessa.htm

Green, Tamara M.: The city of the Moon god: religious traditions of Harran Brill, 1992

Hackel, Sergei: The Byzantine Saint St Vladimir’s Seminary Press, Crestwood, New York, 2001

Hauptmann, H. (Heidelberg). Nevalı Çori: Eine Siedlung des akeramischen Neolithikums am mittleren Euphrat (1991/92) Nürnberger Blätter 8/9

Hahn István: Istenek és népek; Minerva, 1968;

Harrak, Amir (Toronto): The ancient name of Edessa in: Journal of Near Eastern Studies (JNES) 51 no 3. 1992 (Chicago)

Healey, John F. (University of Manchester): The Edessan Milieu and the Birth of Syriac, 2007 † http://syrcom.cua.edu/Hugoye/Vol10No2/HV10N2Healey.html

Herbert Christian Merillat: The Gnostic Apostle Thomas, 1997, http://www.gnosis.org/thomasbook/toc.html

Hill, G. F. British Museum Collections, Arabia, Mesopotamia and Persia. London: 1922.

Hopkins, C., 1979 The Discovery of Dura Europos, (New Haven and London).

Hovannisian, Richard G.: The Armenian people from ancient to modern times: from antiquity to the fourteenth century. Palgrave Macmillan. 1997, pp. 69–70.

Hunt, Arthur S., and H. S. Jones. 1922. "Christian Hymn with Musical Notation", The Oxyrhynchus Papyri, edited by Bernard P. Grenfell, Arthur S. Hunt, E. Lobel et al., 15:21–25. London: Egypt Exploration Fund.

Jóbst Ágnes: Gyógyító Csillagok, Balassi Kiadó, Budapest, 2000.

Johnson, William A.: Ancient Greek Music on Papyrus: http://classics.uc.edu/music/index.html

Kákosy László: Fény és Káosz — A kopt gnosztikus kódexek; Bp., 1984.,

Kákosy László: Egyiptológus szemmel Indiában, Indiáról in.: Az alexandriai időisten: válogatott tanulmányok Osiris Kiadó, Budapest, 2001

Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit, Akadémiai Kiadó, Bp, (1978)

Keiser, Helen A nagy istenő városa – Uruk négyezer éve. Régészekkel a Tigris és Euphratesz között. Gondolat, Budapest, 1973.

Kennedy, Hugh: The Byzantine and Early Islamic Near East Ashgate Publishing, 2006
Kertész István: Hellénisztikus történelem, História Könyvtár Monográfiák 13, szerk. Glatz Ferenc. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000;

Key-Fowden, Elizabeth: The Barbarian Plain: Saint Sergius between Rome and Iran (Transformation of the Classical Heritage 28), Berkeley: University of California Press, 1999. 227 pp. + xxii with bibliography.

Klengel, Horst Az ókori Szíria története és kultúrája. Gondolat, Budapest 1977.

Klengel, Horst Nomádok az ókori Elő-Ázsiában. Gondolat, Budapest 1985.

Klengel-Brandt, Evelyn: Utazás az ókori Babilónba Corvina Kiadó, Budapest, 1973.;

Klima, Jozeph: Az ókori Mezopotámia Bp. 1983.;

Kuhrt, Amelie, Az ókori Közel-Kelet. Piliscsaba, 2005.

Kugel, James L.. Traditions of the Bible. 1998;
Koenen, Ludwig. "From Baptism to the Gnosis of Manichaeism" in Bentley Layton, ed. The Rediscovery of Gnosticism, II, Sethian Gnosticism. Leiden: E. J. Brill, 1981.
Koester, Helmut. History and Literature of Early Christianity, vol. 2. Berlin and New York: Walter De Gruyter, 1980.
Kósa Gábor: „Szinkretizmus vagy szintézis? Tertium non datur? A manicheizmus eredete és más vallásokhoz fűződő viszonya.”, in: Világosság 42: 20–57
Komoróczy Géza: Az asszír nemzet http://www.hebraisztika.hu/attachments/00000134.pdf

Komoróczy Géza: Zsidó diaszpórák a szasszanida-perzsa birodalomban — Egyetemi jegyzetfüzet-sorozat ELTE Hebraisztika tanszék 2004;

Komoróczy Géza: Vallási kisebbségek a Szásszánida Perzsiában (egyetemi jegyzet ELTE, BTK Hebraisztika és Asszírológia Tanszék);

Komoróczy Géza: Az ókori Mezopotámia vallásai (Források) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988);

A középkori örmény történetírás
http://dzsundi-sapur.blogspot.com/2008/07/kzpkori-rmny-trtnetrs-cikktredk.html

A királyideológia változásai egy örmény krónikában
http://dzsundi-sapur.blogspot.com/2008/07/kirlyideolgia-vltozsai-keresztnysg.html

Kraus, Naftali: A Talmud bölcsei Az ősi forrás sorozat 3. Kötet — Ulpius-ház 2000,

Levy, Kenneth. 1958–62. "The Byzantine Sanctus and its Modal Tradition in East and West". Annales Musicologiques 6: 7–67.

Lincoln, Bruce: Thomas-Gospel and Thomas-Community: A New Approach to a Familiar Text, in: Novum Testamentum vol. XIX. 1977, BRILL.

Lipiński, Edward: The Aramaeans: their ancient history, culture, religion Peeters Publishers, Leuven 2000

MacEvitt, Christopher Hatch: The Crusades and the Christian World of the East: Rough Tolerance, University of Pennsylvania Press, 2008

Malech, George David - Malec, Nestorius George: History of the Syrian nation and the old Evangelical-Apostolic Church of the East Gorgias Press, 2006
McCullough, Stewart W. A Short History of Syriac Christianity to the Rise of Islam. Chico, CA: Scholars Press, 1982.
Malandra, William W. (1983), An Introduction to Ancient Iranian Religion. Readings from the Avesta and Achaemenid Inscriptions, Minneapolis: U. Minnesota Press;

McKinnon, James W. 2001. "Christian Church, Music of the Early. §II: Special Issues, 8. The Musical Character of Early Christian Song". The New Grove Dictionary of Music and Musicians, edited by Stanley Sadie and John Tyrrell. New York: Grove’s Dictionaries.

Meyendorff, John: Birodalmi egység és keresztény szakadások Az egyház 450 és 680 között — Bizantinológiai Intézet Alapítvány, Budapest, 2001;

Mirkovic, Alexander (Vanderbilt University): Edessa: the Parthian period:
http://ecole.evansville.edu/articles/pedessa.html
Millar, Fergus. The Roman Near East. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1993.
Moffett, Samuel Hugh: A History of Christianity in Asia Volume I: Beginings to 1500 Orbis Books, Maryknoll, New York;

Neugebauer, Otto Egzakt tudományok az Ókorban, Budapest, 1984.

Neusner, Jacob: A History of the Jews in Babylonia Brill, Leiden, 1969;

Oates, Joan. Babilon. General Press Kiadó, Budapest; 2005

Oppenheim, A. Leo. Az ókori Mezopotámia. Gondolat Budapest 1982.;

Pöhlmann, Egert, and Martin L. West. 2001. Documents of Ancient Greek Music: The Extant Melodies and Fragments. Oxford: Clarendon Press

Richmond, Diana (1978) Antar and Abla: a Bedouin romance Quartet Books, London

Redgate, Anne Elizabeth: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998
Sivan, Hagith: University of Kansas (dinah01@ku.edu): Rewiew of Martin Wallraff (ed.), Iulius Africanus: Chronographiae. The Extant Fragments. In collaboration with Umberto Roberto and Karl Pinggéra, William Adler. Die griechischen christlichen Schriftsteller der ersten Jahrhunderte, NF 15. Translated by W. Adler. Berlin-New York: Walter de Gruyter, 2007.
in: Bryn Mawr Classical Review 2008.04.43
http://bmcr.brynmawr.edu/2008/2008-04-43.html

Saleh Thaier: A mandeusok — az utolsó gnosztikus vallás követői (Kálvinista Szemle, 2000): http://thaier.jeeran.com/Mandeusok.htm;

Stoneman, Richard: Palmyra and its empire: Zenobia's revolt against Rome ; University of Michigan, 1992;

Simon Róbert: A Korán világa Helikon Kiadó, Budapest, 1987

Simon Róbert: Máni és Mohamed in: Orientalista Kelet-Közép-Európában. Válogatott tanulmányok. Isis-könyvek. Történeti elemzések 2. Szombathely, Savaria 1997

Sirat, Colette: A zsidó filozófia a középkorban a kéziaratos és nyomtatott szövegek alapján — Logosz Kiadó, Budapest, 1999;
Segal, J. B. Edessa, the Blessed City. Oxford: Clarendon Press, 1970.
Seibert, Ilse: A nő az ókori Keleten. Budapest 1975.

Spät Eszter: Late Antique Motifs in Yezidi Oral Tradition; doktori disszertáció http://www.personal.ceu.hu/students/09/Eszter_Spat/

Spät Eszter: The Yezidis (2 ed.), London: Saqi (published 2005);

Teres Ágoston: Biblia és asztronómia (Mágusok és a csillag Máté evangéliumában) — Springer Orvosi Kiadó Kft., Debrecen, 1998

Toumanoff, Cyril: Studies in Christian Caucasian History, Georgetown, 1963

Tóth István: The Destruction of the Sanctuaries of Iuppiter Dolichenus at the Rhine and in the Danube Region. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 25, 109-116. 1973

Thomson, R. W.: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978,
Tscherikower, V. "Die hellenistischen Staedtegruendungen vom Alexander dem Grossen bis auf die Roemerzeit", in: Philologus Suppl. 19, Leipzig 1927, 51-58.
Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története, Balassi Kiadó, 2003;

Vavilov, Anton: Origin and Geography of Cultivated Plants (translated by Doris Love). 1992. Cambridge University Press, Cambridge

Vermes Géza: The Changing Faces of Jesus, London, Penguin 2001

Vermes Géza: Jesus in his Jewish Context, Minneapolis, Fortress Press 2003

Vermes Géza: The Authentic Gospel of Jesus, London, Penguin 2004

Vermes Géza: The Passion, London, Penguin 2005

Vermes Géza: Jesus the Jew: A Historian's Reading of the Gospels, Minneapolis, Fortress Press 1973

Wigram, William Ainger: An Introduction to the History of the Assyrian Church Gorgias Press, 2004

Yamauchi, Edwin M.: Gnostic ethics and Mandaean origins Gorgias Press, 2004


http://www.ewidgetsonline.com/dxreader/Reader.aspx?token=HGrc9aQYvNasgU44RmuhbA%3d%3d&rand=907407386&buyNowLink=

http://www.librarything.com/author/drijvershjw

17. Caracalla, a szír császár, és az önálló Oszrhoéné vége

A római seregek állandó jelenlétével megszűnt az edesszai királyok korábban élvezett mozgástere. A római túszként nevelkedő Severius IX. Abgar bar Abgar, Rabo fia már csak azért térhetett vissza hazájába, hogy pontot tegyen a történet végére. Ugyanis Kr. u. 212-ben követte apját Edessza trónján, de Septimus Severus fia és örököse, M. Aurélius Antoninus Bassianus, közismertebb gúnynevén Caracalla („a köppenyes”) már a következő évben tiszteletét tette nála. Az újabb keleti hadjáratra készülő, ifjú, heves dühkitöréseiről hírhedt császár — aki saját öccsét, Gétát az anyja karjai közt szúrta le, mindössze 2 évvel korábban —, s aki anyja, Julia Domna révén maga is az emesai (ez ma Homsz) szír-arab papkirályi családból származott, úgy döntött, hogy 213-14 telét a lakályos Edesszában tölti. Itt azonban szemet szúrt neki Abgar uralkodásának néhány visszássága, ezért valamikor 214 januárjában színe elé idéztette az elvileg autonóm uralkodót, majd rövid kihallgatást követően megfosztotta őt rangjától. Az indok a hatalommal való visszaélés, és a római alattvalók sanyargatása volt. Ne feledjük, ez alig másfél évvel az után történt, hogy Caracalla kiadta a Constitutio Antoninianat, ami minden szabadon született római alatvalónak polgárjogot adott, ez volt a jogi alap a lokális dinasztia elmozdítására, annk ellenére, hogy elvileg a leváltott Severius Abgar kiskorú fia, Antonius IX. Ma’nu bar Abgar még hatalmon maradt egészen 240-ig, igaz, 216-tól már csak jelképes uralkodó az újonnan megszervezett határprovinciában. Innentől kezdve Edessza pénzérméin nem tűnik fel többé a függetlenséget jelző szír felirat, ehelyett a colonia-vá nyílvánított várost a feliratok Aurelia Antonina, Macrius, Opelia Macriniana, Marcia, Antoniana, Aurelia, Alexandriana neveken jegyzik. 353 éves fennálása után megszünt a független edesszai állam.
Caracalla innentől kezdve regénybe illő életet élt. 215-ben például Alexandriában járt, ahol annyira felbosszantotta egy őt gúnyoló, „igazságos testvérgyilkosságából” szatírát csináló színdarab, hogy dühében kivégeztette a fél várost. Hosszas diplomáciai tárgyalások során Kr. u. 216-ban elérte, hogy a párthusok egy hercegnőt küldjenek neki, mondván: ezzel a házassággal akarja megpecsételni a birodalmak közti új, most kialakítandó szövetséget. Ezzel az ürüggyel szabadon vonulhatott be különleges „násznépével”, állig felfegyverzett seregeivel az ellenséges terület szívébe, akárcsak eszményképe, Nagy Sándor. Az esküvőre érkező menyasszonyt, és párthus előkelőségekből álló kíséretét azonban egytől-egyig megölette, mint azt a szír Herodiánusz krónikájából is kitűnik. Így vette kezdetét Caracalla háborúja a párthusok ellen. De Caracalla számára nem csak azért volt ismerős ez a vidék, mert korábban, még Caesarként (Kr. u. 196-tól) és Augusztuszként (198-tól) már járt itt, amikor apja oldalán harcolt a párthusok ellen. Anyja, aki emeszai főpapi családból származott, beavatta őt a környéken tisztelt istenek kultuszaiba, akiket római császárként is támogatott, minden lehetséges eszközzel. Így nyert például különleges jelentőséget a kommagenei Jupiter Dolichenus (a szíriai Doliche titokzatos főistenének) különleges Baál-kultusza (amiről még a Mithrász-kultusznál is kevesebbet tudunk), aminek misztérium-vallása annyira összekötődött a Severus-dinasztiával, hogy amikor az utolsó családtagot megölték, a kisázsiai isten földalatti katonai szentélyeit egyszerre záratták be és temették el a birodalom több pontján is. Egy másik elmélet Baalbek templomait hozza összefüggésbe a császári kultusz titokzatos istenségével. Nem meglepő tehát, hogy Caracalla maga is aktív résztvevője volt eme enigmatikus keleti kultuszok rítusainak. Ez lett a veszte is, ahogy a történetíró mondja:

Aelius Spartianus: Antoninus Caracallus (Historia Augusta)

„VI. Ezután az örmények elleni és a parthus háborúra fordította figyelmét, és olyan embert (Cassius Dio LXXVII. 21,1 alapján Teocritust, a felszabadítottját) tett meg hadvezérnek, akinek erkölcsei hasonlóak voltak az övéhez. Innen Alexandriába ment, és itt a gymnasiumban (a sportpályán) összehívta a népet és megszidta: megparancsolta, hogy az egészséges férfiakat sorozzák be katonának. Azokat, akiket kiválogatott, megölte, Ptolemaiosz Euergetész példáját követve, aki nyolcadikként viselte ezt a nevet. Ezenkívül jelt adott a katonáknak, hogy vendéglátóikat öljék meg, így Alexandriában nagy mészárlást vitt véghez. Majd a cadusiusok (harcos méd nép a Kaszpi-tenger partján) és a babiloniak területén áthatolva, csak úgy szedett-vedett módon megütközött a parthusok satrapáival, és az ellenségre még vadállatokat is küldött. Abban a levélben, amelyet úgy írt a senatusnak, mintha győzelmet aratott volna, Parthicusnak nevezte magát. A Germanicus nevet ugyanis már apja (Septimus Severus császár) életében megszerezte. Majd mivel ismét hadat akart üzenni a parthusoknak, a telet Edessában töltötte, és onnan Lunus isten kedvéért Carraeba ment. És éppen a születésnapján, április hatodikán, ami a Megalensia ünnepe (ezt az ünnepet Kr. e. 204-től tartották meg Magna Mater tiszteletére áprilisban) is, mikor szükségét végezni félrevonult, Macrinus, a testőrparancsnok, aki csapdát állított neki, megölte és utána megkaparintotta a főhatalmat. Cinkostársai voltak a gyilkosságban még Nemesianus és testvére Apollinaris, Triccianus, aki a második parthus legio parancsnokaként harcolt és a válogatott lovascsapatok élén állt. Nem volt ismeretlen a terv Marcus Agrippa (szolgai születésű, de Severus, Caracalla és Macrinus alatt magas pozícióba került) előtt sem, aki a hajóhad parancsnoka volt, és ezenkívül a hivatalnokok közül igen soknak tudomása volt róla Martialis révén.
VII. Carrae és Edessa között félúton ölték meg, miután leszállt a lováról, hogy hólyagján könnyítsen, és méghozzá azon testőrei között ölték meg, akik szintén részesei voltak a merényletnek. Mikor a lovásza a lóra felsegítette, akkor szúrta tőrét a császár oldalába, és mindenki egyhangúlag azt kiáltotta, hogy ezt Martialis tette. És mivel Lunus istent említettük, tudni kell, hogy a műveltebbek között az a nézet járja, és Carrae lakosai is úgy tartják, hogy aki a hold istenségét női névvel és női nemben nevezi meg (Luna-nak), az mindig az asszonyok alázatos szolgája lesz, de aki úgy hiszi, hogy ez az istenség férfi, mindig uralkodni fog a felesége fölött, és nem esik áldozatul asszonyi cselvetésnek. Ezért a görögök és az egyiptomiak, bár Lunát deusnak (férfi istenségnek) mondják, ugyanúgy, mint ahogy a homo (ember) szót használják a nőre is, mindazonáltal titkos szertartásaikon mégis Lunus-nak nevezik.”

Emlékezzünk csak a négyszáz évvel korábbi jóslatra:

„Egy nagy uralkodó fog jönni nyugatról Azzuzba, és itt majd halálát leli.”

Caracalla tehát az általa megszüntetett független oszrhoéné-i fejedelemség területén lelte halálát Kr. u. 217-ben. De Caracallával nem ért véget a szír kereszténység egzotikus története, igaz, dolgozatunk most csak nagyjából eddig tudta követni a keleti egyháztörténetet. Egy adosságunk maradt még: befejezni Bardajszan élettörténetét.
Ha hinni lehet az örmény krónikáknak, köztük is elsősorban a Khorennei Mózes-féle hagyománynak, Caracalla oszroénéi politikája elidegenítette az edesszai udvar szellemi vezetőit is a rómaiaktól. Így több edesszai előkelőség, köztük Bardajszan is, északra menekült, Örményországba. Itt lelkes, bár nem túl sikeres hittérítőként, és az örmény állam történetének egyik első krónikásaként tisztelik (eszerint munkáit szírül írta, de később lefordították görögre), sőt, Edesszai Mihálynál olyan hagyomány is fennmaradt, hogy itt is halt meg, családtagjai körében, a legendás Ani városában.
Valószínű azonban, hogy később visszatért Kőországból (ha elment egyáltalán), mert a következő nemzedékbe tartozó Porphűriosz szerint jelen volt Edesszában akkor, amikor egy indiai követség járt a Severus-dinasztia egyik császáránál, és ez az élmény annyira megihlette, hogy rögtön egy könyvet is írt Indiáról. A későbbi kutatás szerint ez a vándorló szerzetesekből, úgynevezett shramanákból álló követség Elagabalus (más néven Héliogabalusz) császár udvarában tette a tiszteletét 218-ban. Caracalla nemi és egyéb identitás-zavarban szenvedő másod-unokaöccse, akit Emesza (Homsz) főistenéről, a meteoritkő formájában is tisztelt, de valójában egy szent hegytetőben rejtező El-Gabal-ról neveztek el, 218 és 222 közötti uralkodása során maga is egyfajta államilag támogatott monoteizmust próbált megvalósítani, igaz, itt a császári kultusz középpontjában ő maga állt, mint a Sol Invictus, vagyis a Legyőzhetetlen Napisten földi megtestesülése. Ugyan a császár alakját besötítette a későbbi fekete legenda — az az eset például egész biztos nem történt meg, amit a neoklasszicista Alma-Tadema is megfestett, miszerint vacsoravendégeit rózsaszirmokba folytotta volna —, de feltételezhetjük, hogy továbbra sem bánt kesztyűs kézzel a „bizarr keleti kultusznak” (a kereszténységnek) hódoló Edesszával. Ekkoriban már hosszú évszázadok óta megszokott dolognak számított, hogy India trónján olyan uralkodók ülnek, akik kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban állnak a Nyugattal. Az athéni Akadémián indiai diákok is hallgattak előadásokat, sőt, néhány indiai bölcs itt is halt meg, még a sírköveiket is olvassuk, India partjain római kereskedelmi telepek tevékenykedtek, zarándokok és kereskedők áramlottak a karavánutakon is. Nem csoda hát, ha Bardajszan, vagy az őt idéző tűroszi Porphűriosz — neve szerint „a bíborra jogosult”, a főniciai hercegi családból származó, pogány, neoplatonista filozófus, aki az elevenen rothadó Plotinosz leghűségesebb tanítványaként egy filozófusok által uralt városállam-utópiát készült megvalósítani Róma mellett Platón Állama mintájára — mindent tudni akart erről a távoli világról:

„Tudnillik az indiaiak poliszai sok különálló közösségből épülnek fel, és van közöttük egy isteni bölcsességgel megáldott törzs, akiket a görögök gűmnoszofistáknak szoktak hívni. De ezek között is van két szekta, akik közül az egyikben a Brahminok az előljárók, a másodikban a Samanaeánusok. A Brahminok faja azonban öröklés útján jut az isteni bölcsességhez, mint mifelénk a papság. De a Samanaeánusokat választják, olyan emberek közül, akik megküzdenek a szent beavatásért. És a különbségek, amik miatt tisztelni kell őket, a következők: A Brahminok mindannyian egyetlen őstől származnak, mert mindannyian ugyanannak az ősapának és ősanyának a gyerekei. De a Samanaeánusok nem egyetlen család leszármazottai, hanem India minden nemzetéből lettek összeválogatva. Ahogyan ezt a babiloni Bardajszan meséli, aki a mi atyáink idejében élt, és személyesen ismerte azokat az indiaiakat, akik Damadamisszal együtt a Caesarhoz küldettek.”(Porphűriosz: De abstin., iv, 17)


Petro B.T. Bibaniuk: The Roots of Christian Hesychasm in Indian Religions című cikkében még azt is feltételezi, hogy a keleti szerzetesség jóga-szerű meditatív gyakorlatait, a hesychasmost is itt vették át a Bardajszan-tanítványok az indiai követektől.
Bardajszan Kr. u. 222-ben, 67 éves korában halt meg. 225-ben véget ért a párthus-dinasztia regnálása, és perzsiában a Szásszánidák vették át a hatalmat. Bardajszan halálával tehát véget ért egy egész korszak az ókori közel-kelet történetében.
Az Abgar-dinasztia következő uralkodója csak jelképesen uralkodott a rómaiak felügyelete alatt Antonius IX. Ma’nu néven. Van rá bizonyítékunk, hogy III. Gordiánusz (238-44) idején megpróbálták restaurálni az Abgar-dinasztia hatalmát egy bizonyos X. Abgar (Frahad) vezénylete alatt, akit végül Philipus Arabs, a Róma 1000 éves fennállását pogány rítusok szerint megünneplő — különben valószínűleg keresztény — katonacsászár üldözött el trónjáról Kr. u. 248-ban, mivel az Edesszaiak fellázadtak ellene. 259-ben az edesszai csata után a szásszánida Shápur seregei rövid időre újra elfoglalták a várost, de aztán sietve távozniuk kellett. De előfordulhat, hogy az irániak ismét rehabilitálták a dinasztiát, mert ismerünk egy pahlavi (közép-perzsa) forrást, ami 293-ban megemlít egy bizonyos abgarida ’Amr királyt, aki hűséget esküdött a Szásszánidáknak.
Még egyetlen apró részlet marad hátra: Kr. u. 230 körül szír keresztények egy csoportja visszahozta Tamás Apostol ereklyéit Indiából, hogy Edesszában temessék el őket. Innentől kezdve terjed el az a tévhagyomány (vagy ha az indiai kusánok közt valóban a párthus Szurén-családból eredő leszármazottakat tisztelhetünk, akkor talán ez nem is igazi tévhagyomány), hogy Tamás apostol a perzsák birodalmába ment hittérítőként.

16. Bardajszan, a „zúgó patak fia”, és a világ első keresztény állama

Amikor őskeresztény egyházatyákra gondolunk, általában önmegtartóztató életet élő, végtelenül zárkózott, álmatag szemű és jámbor lelkű költők, esetleg égő tekintetű, mennydörgő haragú és folyton a feloldozó mártírhalál lehetőségét kereső, csontsovány aszkéták, netán testben-lélekben nyomorék, egész életüket egy magányos templomoszlophoz kötözve leélő koldusok, de mindenképp a hétköznapi társadalom keretein kívül rekedt csuhás férfiak, rongyokba burkolódzó remeték vagy jócskán elhízott eunuchok jelennek meg a képzeletünkben. Az angyali megjelenésű Órigenész egyházatya, aki nem volt sem férfi, sem nő igazán; Tertulliánosz, a korán született fanatikus inkvizítor, aki addig üldözte a hitükben eltévelyedő eretnekeket, míg végül maga is egy lett közülük; a pajzán Szent Jeromos, a könyvtár-ízű tudás és a porosodó kódexek gyógyíthatatlan szerelmese; Szent Ágoston, ki az élete egy részét különféle obskúrus szekták bűvkörében élte le. Humoruk szinte alig van, világi vágyuk még kevesebb, a testet és az élet örömeit megvetik, a nagyvilági életet és a sürgő-forgó embereket, ha csak lehet, kerülik, az evilági sikereket feláldozzák a túlvilági boldogságért.
Nem így Bardajszan, és az általa képviselt korai keleti egyház. Ha őt képzeljük magunk elé, a szír Efrém leírása nyomán, akkor egy gazdag selyemkaftánba vagy nemezmentébe, bőrből varrt lovaglónadrágba és hegyes orrú csizmába bújt párthus herceget kell magunk elé képzelni, fején valami fríg sapkával vagy tiarával, ékszerekkel, díszes övvel, oldalán karddal és egy tegez íjjal. Talán még vadászkopók is kísérték, kesztyűbe bújtatott karján pedig ott pihent egy kecses kerecsensólyom. Ahogy egy reklámszöveg mondaná: „Bar Dajszan, a "Zúgó patak fia" szír egyházatya volt Oszroénében, Edesszában, Kr.u. 200 körül, a világtörténelem legelső keresztény uralkodójának, VIII. vagy IX. Abgarnak az udvarában. Nem egyszerűen miniszter volt, tehát járatos a korabeli politika útvesztőjében, a háremhölgyek intrikáiban; de kiválóan ismerte a görög filozófiát, a "káldeus" asztrológiát, lovagolt, vívott, íjászversenyeket nyert, költeményeket és zsoltárokat írt, plusz a tanítványai által feljegyzett dialógusaiban, "Az országok törvényeinek könyvében" bemutatta az egész akkor ismert világot, Indiától Írországig. Egyesek szerint ő a szerzője a Gyöngyhimnusznak, ennek a lírai imának, ami viszont Tamás apostol apokrif cselekedeteiben maradt fenn. Utódai gnósztikus eretnekséggel és hedonizmussal vádolták, pedig csak annyi a bűne, hogy felszentelt egyházi személy létére nem volt aszkéta, és nem fordult el a világtól. Egyszersmind ő a történelem egyik szürke eminenciása: valószínű ugyanis, hogy ő vázolta fel a Mandíliont, tehát Jézus Krisztus ma ismert legnépszerűbb képmásának, minden ikon ősatyjának a rajzát. Így tehát kézműve ma ott van majd minden keresztény templomban, míg ő maga szinte teljesen feledésbe merült...”
De a tények ennél egy kicsit bonyolultabbak.
Bardajszannak több életrajza is fennmaradt. Az elsőt Mabbug-i Agapiusz vázolta fel a Kitab-al’Unwan-ban (10. század). Ezt bővítette ki Edesszai Mihály a XII. században, amikor belefoglalta Krónikájába. A XIII. században alkotó Bar Hebraeus Egyháztörténetében további ellentmondások találhatóak. Az önmagukat Bardajszanra visszavezető örmény krónikákról már nem is beszélve.
Ami biztosnak látszik, az az, hogy Bardajszan Kr. u. 154 julius 11.-én született Edesszában, gazdag, befolyásos, az udvarhoz közel álló szülők, Nahuma és Nah’siram gyermekeként. Szülei a várost átszelő folyóról nevezték el őt, és a koronaherceggel együtt neveltették, valószínűleg VIII. Ma’nu uralkodása alatt. A vele személyesen találkozó Julius Africanus párthusnak nevezte őt, a kortárs Porphűriosz babiloninak, a római Hippolitosz örménynek, a szír Efrém, a Szentlélek Hárfája pedig az arameusok filozófusának. Ha figyelembe is vesszük a tévedések lehetőségét, még akkor is valószínű marad, hogy vegyes, messzire érő rokoni kapcsolatokkal rendelkező családból származhatott, mint minden valamirevaló arisztokrata.
Nem teljesen egyértelmű, de úgy tűnik, hogy Bardajszan szüleinek menekülniük kellett valami háremintrika miatt. Az Eufrátesz túloldalán, Hierapolis-Mabbúgban leltek menedékre, a Szír Istennő városában. Itt a fiút egy Anubuzbar nevű pogány pap nevelte, aki beavatta őt a babiloni asztrológia rejtelmeibe. Utóbb ennek köszönhette rossz hírét. Valószínű, hogy itt tanulta el a sztoikus filozófia nézeteit is. Kr. u. 177-ben trónra lépett VIII. Abgar, így Bardajszan visszatérhetett szülőhazájába, ahol azonnal bizalmi pozíciót foglalt el az új udvartartásban.
De ekkor már valami megváltozott benne. Kr. u. 179-ben, huszonöt éves korában meghallotta Edessza „püspökének”, Hisztaszpesznek a prédikációját. Ez gyökeresen megváltoztatta életét: teológiai oktatásban részesült, megkeresztelkedett, sőt, valamiféle diakónussá vagy presbiterré szentelték.
Hogy nem lett teljes értékű pap, azt onnan sejtjük, hogy volt egy fia, Harmoniusz, akit Athénban neveltetett, az Akadémián, a korszak legnagyobb görög filozófusainak keze alatt, és aki később átvette a helyét az egyházban, és folytatta életművét. (A keresztes háborúk forgatagában író Edesszai Mihály krónikája szerint Bardajszan másik két fia Abgarun és Hasdu, mindhárman ott álltak apjuk halálos ágyánál.) Továbbra is világi ember maradt hát, Julius Afrikanus azt írja róla, hogy egyszer látta, amint a római követség elkápráztatására egy kis akrobatamutatványt hajt végre: kirendelt egy fiút az udvar közepére, kezében egy pajzzsal. A fiú maga elé tartotta a pajzsot, Bardajszan pedig telelődözte azt nyílvesszőkkel. De nem ám akárhogy! A pajzsba fúródott vesszők a pajzs mögött bujkáló fiú arcának vonásait rajzolták ki, apró részletességgel. Tell Vilmos is megirigyelhette volna ezt a mutatványt!
Talán e személyes karizmájának köszönheti, hogy sikerült megtérítenie VIII. Abgart is. Hogy pontosan milyen vallási nézetei voltak, arról az utókornak eltér a véleménye. A szalamiszi Epiphániusz, Szent Efrém és mások úgy vélték, hogy Bardajszan gnósztikus eretnek volt, sőt, azt is tudni vélték, hogy valentiniánus volt. Ennek ellentmondani látszik, hogy egyes beszámolók szerint apológiát írt Markion és Valentinusz ellen. Mégis, az utolsó nagy szír egyháztörténész, a mongol il-kánok uralma alatt alkotó Bar Hebraeusz Edesszai Jákob elbeszélése nyomán úgy véli, hogy Hüsztaszpész püspök utóda, ’Aqi püspök kiátkozta Bardajszant, akinek eretnek hívei, a bardajszanidák még évszázadokig tengődtek Oszrhoénében, az ortodoxabb paulitiánusok nagy ellenfeleiként. Mivel azonban a püspökök jelenléte e korban igencsak megkérdőjelezhető, ezen kívül az ortodoxia fogalma sem lehetett ennyire tisztázott, felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg kiátkozták-e Bardajszant? Egyáltalán, gnósztikus volt?
A modern kutatás szerint nem. Drijvers, és nyomában Samuel Hugh Moffett, a Princeton professzora úgy véli, hogy Bardajszan egyetlen bűne a szinkretizmus volt, és nem a gnoszticizmus (bár ellenvethetjük: nem a szinkretizmusból született a gnószticizmus is? ). Egy olyan világban, ahol egymás mellett élt a kereszténység, a görög filozófia, a babiloni asztrológia, a zoroasztriánus kozmológia és tűzkultusz, a különféle misztériumvallások, a népi mágia… csodálkozunk még azon, hogy egy karizmatikus gondolkodó megpróbálja ezeket egy közös szintézisbe foglalni, hogy hasson kora entelektüelljeire? Hisz fiatalabb kortársa, Órigenész ugyanezt tette. Bardajszannál egyedül a forma rendhagyó. Fennmaradt ugyanis egy platóni dialógus, amiben két edesszai nemes, Semasgram (akinek családját már említettük korábban az apostolok kapcsán, tehát a család befolyásos maradt a mártír-akták leírásának időpontjáig) és Avida beszélget a világ dolgairól. A mű „Az országok törvényeinek könyve” címet kapta, vagy másképpen: „Beszélgetés a Sorsról”. (Bardajszannak van egy másik műve, egy bizonyos Antoninusnak dedikált a „Végzet ellen”, amit nem ismerünk, de gyakran összekeverik ezzel az előbbivel.) E munkát valószínűleg Bardajszan tanítványa, Fülöp jegyezte le mestere tanításai alapján, s egyben ez a szír irodalom legősibb darabja (modern kiadásai egy VII. századi kódexből valók). Szó van itt mindenről, Kínáról, Indiáról, Rómáról, a Brit szigetekről, germánokról, amazonokról, az északi sztyeppéken vágtató lovasokról, és azok népszokásairól.
Ebből az értekezésből kiderül, hogy a barátok beszélgetésébe bekapcsolódó Bardajszan valamikor hitt abban, hogy a csillagok határozzák meg az embert, de ma már tudja, hogy ez csak olyan korlát, mint a természet törvényei, vagy a társadalmak különbségei. Az embernek szabad akarata van, és kultúrától függetlenül meglelheti az isteni igazsághoz vezető ösvényt. Ez a szabad akarat azonban különleges, mert a végső döntés mégis Istené, aki valamilyen szinten beleszól az élet dolgaiba. Az asztrológiáról szólva fel is vázol három népszerű véleményt. Az első a pogányoké, akik abszolult hatalmat tulajdonítanak a csillagoknak és az istenek képében tisztelt hét bolygónak. A második az epikureusoké, akik úgy tartják, hogy az ember létezése a teremtetlen világ atomjain alapszik, ilyenformán teljesen véletlenszerű, egyedül az ember saját szabad akaratán alapszik, így semmi nem lehet előre megjósolható. A harmadik tanítás egyfajta arany középút: az embernek van bizonyos mértékig szabad akarata, de nagyban függ az isteni jóindulattól. Azt hihetnénk, hogy ez az autentikus keresztény álláspont, de nem. Mert a negyedik, legmeglepőbb vélemény pont az övé, a keresztény tanítóé! Hallgassuk csak:

„…Amennyire én meg tudom állapítani, a dolgok szemléletének ez a három útja részben igaz, részben hamis… Azért hamis, mert elkerüli figyelmüket az Isten bölcsessége. Ez az a bölcsesség, ami világokat hozott létre, megteremtette az embert, meghatározta a Vezérlő Jelek mozgásának rendjét, és hatalmat adott nekik ahhoz, hogy hassanak egymásra. Én úgy hiszem, hogy ott van ez a hatalom Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban. De az itt felsorolt lények nem egyenlő arányban osztoznak a hatalomban. Mert aki a legvégső hatalommal rendelkezik mindenekfelett, az Egy… Tehát mégis létezik valami, amit a Káldeusok jobb híjján Végzetnek neveznek.”

Szinte ugyanez az érvelés köszön vissza egy egyiptomban talált különleges szöveggyűjtemény, a III. Nag Hammadi kódex egyik nem kimondottan keresztény gnósztikus írásából, az Áldott Eugnosztoszból:

„…A filozófusok összességében három különböző nézetet hírdetnek a világ elrendezéséről, és így nem értenek egyet. Egyesek azt mondják, hogy a világ önmagát rendezte el. Néhányan azt, hogy a Gondviselés irányítja. Mások azt, hogy a Végzet. Nos, ezek egyike sem igaz…
Mindenki, aki meg tud szabadulni az előb leírt három nézettől, és egy másik nézet segítségével eljut odáig, hogy hitet tesz az igazság Istene mellett, és őt illetően mindenben egyetértésre jut: az halhatatlan ember, aki a halandók közt időzik.
Az Egyetlen, aki létezik, Kimondhatatlan. Egy Uralkodó sem ismerte őt, sem a Hatalom, sem az Alattvalók, és egyetlen Teremtmény sem, a világ teremtésétől fogva, Önmagát kivéve.”

Akárhogy is, a Bardajszannál is tetten érhető hierarchia („…Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban…”) egyfajta emanációs láncot képez. Ez természetesen az arisztotelészi filozófia Tabula Porphyriana (Arbor Porphyrianus) asszociációs láncának felel meg, a hierarchikus táblázat-modellnek, amibe fel lehet írni a világ összes dolgát. A hierarchia felsőbb pontjain állók hatni tudnak az alsókra, de a felettük állókra már nem — azok viszont hathatnak rájuk. Ezért van az, hogy a csillagok és a bolygók képesek hatni az emberre, Istenre (és az Egyre?) viszont már nem. Ismét azt láthatjuk tehát, hogy Bardajszant a korabeli tudományos világkép, a népszerű görög filozófiai eszmék tévesztették meg.
Vagy megtévesztették? Hisz utólag kifejti, hogy bárki leelenőrizheti: a gazdagok időnként elszegényednek, a szegényekből meg nem lesz gazdag, csupán, mert arra vágynak. Van, hogy a gazdag is beteg lesz, és bármennyit is fizetne érte, nem szerezheti vissza egészségét. Egyesek gyerekeket nevelnek, pedig soha nem akartak, mások, akik gyereket akarnak, soha nem tudnak világra hozni egyet. Gazdagság és szegénység, betegség és gyerek: mind-mind olyan dolog, ami kívül áll az ember szabad akaratán. Ezért hát egyszere igaz, hogy van Végzet, és egyszere hamis. Ez a Végzet alá van rendelve Istennek, de fölötte áll a természet törvényeinek. Az, hogy a gyermek megöregszik, természeti törvény. Az, hogy a felnövő gyermek néha beteg lesz vagy lenyomorodik, a Végzet munkája, ami néha segít a természet törvényeinek, néha gátolja őket. A mai teológusok is valami hasonlót állítanak.
Aki a világot uralja, az Egy, bár három alakban létezik: a megközelíthetetlen Atya, az Élet Anyja, vagyis a Szentlélek, és a Fiú, másként a világot vezérlő Ige, a Logosz (ami a sztoikus filozófiában is központi helyet foglal el). Olyan Szentháromság ez, ami még a nagy dogmaformáló zsinatok előtt jött létre. Nincs ebben semmi eretnekség.
Bardajszan nem ítélte el az Ószövetség vagy az Újszövetség könyveit, nem ítélt magának prófétai sugallatot, szerinte a görög logika ismerete, a kontemplatív igeolvasás elegendő ahhoz, hogy az ember felismerje a Szentírásban az Isteni akaratot. Nézete szerint a világ és a Teremtés alapvetően Jó, a keresztény embernek tehát nem kell elítélnie a világ örömeit. A házas élet, az egészséges szex még meg is tisztít. Nincs ebben semmi aszketizmus, semmi természetellenes lemondás.
Kozmológiai világnézete a következő: alul a teljes Sötétség, felül Isten, az örök, természetfeletti Ragyogás. A kettő között ott a négy őselem: fehér fény, vörös tűz, kék szél, zöld víz. Amikor egy véletlen folytán megbomlott az egyensúly, és a Sötétség elkeveredett az őselemekkel, akkor keletkezett a Gonosz a világban. Egyedül Jézus Krisztus megjelenése állíthatta vissza a világ rendjét.
Jézus azonban nem az egyetlen forrása a megváltásnak, hisz a megváltás már jóval a teremtés előtt megkezdődött. És e folyamatról a leírása pont olyan átláthatatlan álomképekből áll, mint későbbi megihletettjének, a szasszanida Máni prófétának a látomása. E mitológia legnagyobb részét ellenfelei polémiáiból — elsősorban Szent Efrém 55. himnuszából és Epiphániusz munkájából — ismerjük, így nem biztos, hogy mindenben tükrözik Bardajszan eredeti gondolatait. H. H. Schraeder még azt is felveti, hogy esetleg Bardajszan fiának, Harmoniusznak, vagy esetleg valaki másnak, egy bardajszanista „szektavezérnek”, egy bizonyos Marinusznak a gondolatait tükrözik, és semmi köze nincs a filozófus eredeti nézeteihez. Marinusz, akit egy bizonyos „Adamantiusz dialógusából” ismerünk, először jutott el addig a teológiai állításig, hogy megkérdőjelezze a Sátán teremtettségét, szerinte a Gonosz ugyanolyan örök erő, mint Isten. Ez a nézet vált később Máni próféta egyik alaptanításává. Hogy Bardajszant ellenfelei milyen szenvedéllyel támadták, arra jó példa Szent Efrém e pár sora:

„És ha azt gondolja, hogy ő mondta ki az utolsó igazságot,
Akkor pogányságba esett
Ó, Bar Dajszan
A Dajszan-folyó fia,
Kinek az esze pont olyan híg, mint a neve!”

Az ok? Nos, úgy tűnik, Bardajszan nem csak jó sportoló, filozófus, udvaronc volt, de kiváló költő és zenész is. (Bár megjegyzendő: Sozomenosz szerint ez a zseniális nyelvész-költő valójában Bar Dajszan fia, Harmoniusz volt, aki egyben az első szír nyelvtant is összeállította görög grammatikusok munkái nyomán.) Oszroénében közkézen forgott vagy száz himnusz, amit neki tulajdonítottak. A 300-as években élő Szent Efrém életcéljának tekintette, hogy olyan új költeményeket írjon ugyanazokra a szír nyelvre jellemző metrikus szabályokra, amelyek átvehetik Bardajszan himnuszainak a helyét. Nem járt teljes sikerrel, Rabbula edesszai püspök úgy találta 431-432-ben, hogy e szekta mindenütt virágzik. A VII. században Edesszai Jakab még maga is találkozott velük. A VIII. században György, az arab törzsek püspöke kivonatot készített Bardajszannak egy asztrológiai munkájából. A X. században Maszudi, a XII.-ben Shahsrasztani hivatkozik arra, hogy Bardajszan hívei beolvadtak a manicheusok közé. Himnuszai tehát kétségtelenül hatottak a köztudatra. Ezek közül a himnuszok közül néhányat ismerni is vélünk, ilyen pl. a Gyöngy-himnusz, ami Tamás apokrif cselekedeteiben maradt fenn:

„Amikor beszélni nem tudó csecsemő voltam atyám országában, és szüleim gazdagságában és bőségében pihentem, szüleim elláttak útravalóval, és elküldtek hazánkból, Keletről. Ezeknek a kincstáraknak a gazdagságából nagy és könnyű terhet állítottak össze, hogy vinni tudjam egyedül. A fentieknél arany a teher és a nagy kincstárak ezüstje, meg a kalcedón Indiából és a gyöngyök Maisanból. Felfegyvereztek acéllal, és levették rólam a drágakövekkel ékes, arannyal átszőtt ruhát, amelyet irántam való szeretetükben készítettek és az aranyszínű köntöst, mely illett fiatal koromhoz. Egyezséget kötöttek velem, és bevésték értelmembe, hogy el ne felejtsem, ki vagyok, és így szóltak hozzám: "Ha lemész Egyiptomba és elhozod onnan azt az egyetlen gyöngyöt, mely ott van az emberevő sárkánynál, hogy magadra öltsed a drágakövekkel ékes ruhát és a köntöst, melyet levettél, akkor királyságunk hírnöke leszel dicső bátyáddal együtt.”
Elindultam Keletről fáradtságos és félelmetes úton két vezetővel, de tapasztalatlan voltam abban, hogy ilyen úton járjak. Miután elhaladtunk Maisan határai mellett (itt van a keletről származó áruk lerakodóhelye), megérkeztem a babiloniak országába. Amint megérkeztem Egyiptomba, vezetőim, akik velem együtt tették meg az utat, elváltak tőlem, én pedig, mivel minél hamarabb a sárkány ellen akartam indulni, a barlangjához közel ütöttem tanyát, és lestem, mikor tér nyugovóra és alszik el, hogy elvegyem a gyöngyömet. Mivel azonban egyedül voltam, megváltozott a külsőm, és máshogy néztem ki, mint az enyémek. Ott találkoztam keletről való rokonommal, aki szabad, jó kiállású és szép ifjú volt, előkelők gyermeke. Odajött és csatlakozott hozzám, társam volt, barátom és útitársam lett. Lelkére kötöttem, hogy óvakodjék az egyiptomiaktól és attól, hogy együtt legyen ezekkel a tisztátlanokkal. Magamra öltöttem a ruhájukat, hogy ne tűnjek idegennek, mint aki kívülről érkezik, hogy elvegye a gyöngyöt, nehogy az egyiptomiak felébresszék ellenem a sárkányt. Nem tudom honnan, de megtudták, hogy nem az országukból való vagyok, és csellel addig mesterkedtek, mígnem ettem táplálékukból. Elfelejtettem, hogy királynak a fia vagyok, és az ő királyuk szolgája lettem. Eljutottam a gyöngyhöz is, amelyért a szüleim küldtek, táplálékuk súlyától azonban mély álomba merültem.
Szüleim is megtudták, hogy mi történt velem, és bánkódtak miattam. Közhírré tétették egész királyságukban, hogy mindenki jöjjön kapuinkhoz. Akkor Parthenia királyai és az előkelők és Kelet főemberei határozatot hoztak velem kapcsolatban, hogy ne maradjak Egyiptomban. Írtak is nekem a hatalmasok, és a következőket közölték velem: „Atyádtól, a királyok királyától és anyádtól, Kelet uralkodójától és testvéredtől, második fiunktól, Egyiptomban levő fiunknak békesség. Ébredj fel és kelj fel az álomból, hallgasd meg a levél szavait, és emlékezz rá, hogy királyok fia vagy. Rabszolgaigába hajtottad a fejed, emlékezz arannyal átszőtt ruhádra. Emlékezz a gyöngyre, amelyért Egyiptomba küldtünk. A te neved „az élet könyve”, akárcsak fivéredé, akit itt hagytál országunkban.”
Ezt a levelet, az én levelemet a király jobbjával lepecsételte Babilon gonosz fiai és Labirintus gonosz démonjai miatt. Amint eljutott hozzám ez a hang, felriadtam álmomból, a levelet magamhoz vettem, megcsókoltam és elolvastam. Az állt benne, ami a szívembe volt vésve. Rögtön visszaemlékeztem arra, hogy királyok fia vagyok, és szabad lényem saját természetét keresi. Visszaemlékeztem a gyöngyre is, amely miatt leküldtek Egyiptomba. Harci szekerekkel indultam hát a félelmetes sárkány ellen, és elvettem erejét azzal, hogy kimondtam atyám nevét. Miután elragadtam tőle a gyöngyöt, visszafordultam, hogy hazavigyem szüleimnek. Levetettem a szennyes ruhát, és ott hagytam azok országában, majd azonnal elindultam a fény irányába, keleten fekvő hazám felé. Egy útelágazásnál találtam magam, a levél pedig mintha beszélt volna: felkeltett engem álmomból és vezetett fényével. És néha olyannak tűnt szemeim előtt, mint a királyi selyemköntös. Ahogy így vezetett és húzott a szeretet, elhaladtam Labirintus mellett, és balra magam mögött hagyva Babilont, elérkeztem a Közép országába, a nagy partvidékre.
Nem emlékeztem már fényemre, hiszen még gyermek voltam, egészen fiatal, amikor hátrahagytam atyám királyságában. De amint megtaláltam a ruhát, mely úgy hasonlított hozzám, mint a tükörképem, és magamat teljes egészében láttam benne, rögtön felismertem és láttam magam általa, hogy kettéváltunk, bár ugyanonnan származunk, és ismét egyek vagyunk egy alakban. Sőt, azt is láttam, hogy a kincstárnokok, akik a köntöst hozzák, ketten vannak, de külseje ugyanaz a kettőnek, és mindkettőn ugyanaz a királyi jel van. A kincset és a gazdagságot a kezükben tartották, és odaadták nekem jutalmamat, a gyönyörűséges ruhát pedig, amely arannyal volt díszítve ragyogó színekben, hozzáillő színű drágakövekkel és gyöngyökkel, magasba emelték, és a királyok királyának a képe teljes egészében kitöltötte az egészet; a magasban zafír kövekkel volt művészien kiverve.
Láttam aztán, hogy az egészen a tudás mozgásai haladnak át, és hogy szólni készül. Hallottam, amint a következőket mondja: „Én azé vagyok, aki a legbátrabb minden ember között, aki miatt maga az atya írt tele engem.” Magam is észrevettem, hogy termetem az elvégzett feladat arányában gyarapodott. A királyi mozgások mind megpihentek rajtam. A köntös sietett annak a kezéből, aki tartotta, és igyekezett ahhoz, aki megkapja őt. Engem is hajtott a vágy, hogy feléje induljak, és megkapjam. Kinyújtottam a kezem, és megkaptam teljes szépségében, királyi köpenyemet pedig rávettem föléje. Miután felöltöztem, felemelkedtem a béke és jámborság helyére, és fejemet meghajtva hódoltam az Atya fényessége előtt, aki ezt küldte nekem, hiszen megtettem, amivel megbíztak, ő pedig hasonlóképp megtette, amit megígért. És kezdettől fogva fennálló királyi palotájának kapujában csatlakoztam hozzá. Örült nekem, és magához vett palotájába. Összes alattvalója himnuszokat zengett szentségeshangon. Megígérte nekem, hogy a királyok királyának ajtajához is együtt fogunk odaérkezni, hogy ajándékaimmal és a gyönggyel együtt az ő társaságában jelenjek meg a király előtt.”

Spat Eszter, a CEU doktorandusza úgy véli, hogy itt ragadhatóak meg a ruha teológiájának kezdetei, ami a mai napig jelen van az iraki jezidik vallásvilágában.
De a lényeg: ha a hagyomány mégis igaz, Bardajszan egyfajta nemi dualizmusban álló hierarchiát vélt felfedezni az isteni személyekben. Szerintem ez az ősi mezopotámiai és görög mitológiák hatásának is betudható. E hierarchia valahogy így nézett ki: az Atya és az Élet Anyja (a Szentlélek) szexuális közösüléséből teremtetett Krisztus, a Logosz. Őt embrió formájában beültették Máriába (tehát nem szűznemzés történt, Mária csak egy eleven inkubátor), ebből született a Názáreti Jézus (ez egyfajta doketizmus, tehát olyan eretnekség, ami tagadja Jézus — az anyagi világban járó Isten — halandó korlátjait). Jézusnak két idősebb nővére is volt, mindkettőt a Szentlélek szülte: a Tenger és a Szárazföld. Az Atya természetesen a Nap, az Anya-Szentlélek pedig a Hold. Az Élet Fia, vagyis a Logosz fény formájában terjedt a Naptól a Holdig, majd onnan visszaverődött a Földre. Mintha csak Máni tanításait hallanánk. Nem véletlen: Ibn al-Nadim Fihrist-je, ez a X. században készült könyvkatalógus, ami a bagdadi könyvesboltok választékát volt hivatva áttekinteni, feltüntet egy bizonyos Titkok Könyvét, amit Máni írt Bardajszan tanításairól. Megjegyzendő: Bardajszan végzett valami obskúrús asztrológiai számítást (talán zoroasztriánus millenarista mintára), ami alapján megállapította, hogy a világ csak 6000 évig áll fönn, mielőtt eljön az Apokalipszis. Egyesek ezért hozzák kapcsolatba hermetista közösséggel, vagy az olyan vallásokkal, mint a mandeizmus.
Lehet tehát, hogy a mi fogalmaink szerint mégis eretnek volt. Ám ettől a tény még tény marad: Bardajszan, és a köré szerveződött szellemi mozgalom azon munkálkodott, hogy egyfajta keresztény államot hozzon létre Edesszában VIII. Abgar közreműködésével. Ám ez a keresztény állam nem kirekesztő volt, mint nyugati rokonai, hanem befogadó, mint a párthus állam.
Bardajszan alakja „mellesleg” hathatott a szír szentkultusz heroista tónusú hagiográfiájára is. Mar Qardagh VII. századi legendája (ami egy adiabénéi szent életét meséli el, aki a 344 és 377 közötti perzsa pogányüldözések idején élt) pl. egy olyan tipikus keleti szentet állít elénk, aki kezdetben fejedelmi vadászaton űzi a vadat, görög filozófus módjára érvel, majd egész zoroasztriánus családját meggyőzi, hogy költözzenek fel vele a hegyekbe, a szír remete-aszkéták közé, végül lázadni merészel a keresztény közösséget fenyegető pogány sah ellen. Ebből a vadászó-filozofáló nemes leírása tökéletesen illik Bardajszanra, valószínűleg az ő példája ösztönözte a hasonló életvitelt folytató későbbi keleti szenteket is.
Bardajszan életének és munkásságának további elemzéséhez azonban ismernünk kell Edessza sorsának további fordulatait.

15. Az első bizonyíthatóan keresztény uralkodó

A több keresztény vértanú halálát elrendelő filozófus-császár, Marcus Aurelius idejében azonban bekövetkezik a nagy összeomlás, a korábban rendíthetetlennek látszó Római Birodalmat sorban támadják meg a környező népek. Így nyomulnak előre 163-ban a párthusok is, átkelnek az Eufráteszen, s útközben elsöprik az Abgar-dinasztiát is. A helyükre egy párthus helytartó, Wá’el bar Sahru („a Hold gyermeke”) kerül, aki párthus királyok arcképével díszített érméket nyom, és szír nyelvű feliratokat hagyott maga után. Wa’el pénzérméi egy templomot ábrázolnak, alatta egy felirat, amit E. Babelon nagy óvatosan Elul-nak fordított, ami egy hónap neve. Nem igazán értjük, hogy ez mire utal. VIII. Ma’nu a római táborban lelt menedékre, de nem kellett sokat bújdosnia: 165-ben, a Lucius Verus társcsászár által irányított ellencsapás részeként Avidius Cassius légiói megostromolják Edesszát. A város lakosai maguk koncolják fel a náluk elszállásolt párthus helyőrséget, majd megnyitják a kapukat a rómaiak előtt. VIII. Ma’nu visszatérhet a városba, kliens-királyi paktumot köt a birodalommal, és felveszi a Philoromaiosz („rómaiakat szerető”) melléknevet.
Az idillnek az Öt Császár Éveként elhíresült eseménysorozat vetett véget. Miután Rómában a praetoránus gárda tagjai meggyilkolták a Commodus császár halálában — és így az Antoninus-dinasztia pusztulásában — jelentős szerepet játszó Pertinax császárt (Kr. u. 194), és utódjának egyszerre három önjelölt katona-császár is jelentkezett, a keleti végeken általános felkelés tör ki Párthia mellett. Ebben az egyik kulcsszereplő a dinasztia következő tagja, a Kr.u. 177-ben trónra lépő VIII. Abgar (VIII. Ma’nu fia), aki a legnagyobb formátumú politikus volt a családban. Uralkodása alatt számtalan filozófus, költő, szobrász és más művész érkezett a kicsiny államba, ezért Edesszát hamarosan „Kelet Athénja”-ként kezdték emlegetni. VIII. Abgar a 194-es felkelés idején csatlakozott Adiabéné királyához, Narsai-hoz, hogy együtt ostromolják meg Niszibiszt. Amikor a helyzetet rendezni kívánó, afrikai (pun-berber) származású, lendületes katona-császár, Lucius Septimius Severus, a későbbi Severus-dinasztia megalapítója a helyszínre érkezik, a két király hajlandó találkozni vele, és tárgyalásokat folytatnak. Amikor Severus elkezdte őket faggatni, hogy mégis mit gondoltak, amikor ostrom alá vettek egy római erődöt, azt a kifogást találták, hogy Niszibisz az ellenjelölt hadurat, a szír légiók által császárnak kikiáltott Pescennius Nigert támogatta. Sokat rontott a presztízsükön az is, hogy az ostrom alapvetően sikertelen maradt, megölték ugyan Niger néhány emberét, de az erődöt bevenni nem sikerült. Septimus Severus kedvéért átadták a római foglyaikat, de nem kívántak az általuk uralt városokba újabb római helyőrséget engedni, sem átadni területeket. A szírek makacskodásába belefáradó Severus ekkor egy gyors csatában legyőzte Abgart, Párthia önjelölt „királyok királyát”, majd Niszibisznek colonia-státuszt adott helytállásáért cserébe. Visszavonultában egy procuratort nevezett ki a római provinciává szervezendő Oszrhoéné élére. Nem tudjuk pontosan, hogy ez az új provinciaszékhely hol volt, Edessza ugyanis továbbra is fél-független státuszt élvezett.
Ekkor végre VIII. Abgar is megérezte, hogy más szelek fújnak, ezért ravasz módon nevet váltott, ezen túl fellengzősen Lucius Aelius Aurelius Septimus VIII. Abgar-nak kellett őt hívni, és fiait is római túsznak adta. A gesztusok láttán Severus megenyhült, és visszaadta a tartományt jogos tulajdonosainak. Severus távozása után szinte rögtön megérkeztek a párthus seregek, hogy visszafoglalják Niszibiszt. Abgár viszont ekkor már képzett íjjászokat bocsátott a római procurator rendelkezésére. A visszatérő Septimus Severus 197-98-ban egy gyors hadjáratban csapást mért a betörő párthusokra, és megerősítette Abgár kliens-királyi státuszát, aki ismét használhatta a „királyok királya” rangot. Sőt, az eredmények láttán elégedett Severus meghívta Abgart Rómába, igaz, az elhúzódó párthus háborúk miatt ez a látogatás csak valamikor Kr. u. 204 után valósulhatott meg. Abgar Rómában olyan fogadtatásban részesült, amiben utoljára a Nérót meglátogató örmény király, az Arzakuni Tiridatész részesült, még Kr.u. 66-ban. Ekkor emelték Severus diadalívét is, ami a párthusok feletti győzelmének állít emléket. VIII. Abgar sem akart betegesen álszerénynek látszani, ezentúl csak Rabo Abgarnak, vagyis a „Nagy Abgarnak” hívatta magát. Mindazonáltal továbbra sem lett nyugati ember: szívében még mindig párthus helytartótéként gondolkodott, mert saját királyságában messzemenően toleráns volt a különféle vallások és ideológiák képviselőivel.
Korábban már felvetettük a keresztény templomok kérdését. Nos, úgy tűnik, hogy a világ legelső keresztény temploma Edesszában épült fel, valamikor a II. század második felében, VIII. Abgar uralkodása idején. Erről egyelőre nem régészeti leletek, hanem az Edesszai krónika számol be:

„Az 513. évben, Septimius Severus uralkodása idején (Kr. u. 201-ben) Abgar király uralkodása idején… a csermely, mely a nagy palota oldalából fakad… túlcsordult minden oldalon… a vizek megsemmisítették a nagy és gyönyörű palotát és elsöpörtek mindent, ami az útjukba került — a varázslatos és szépséges épületeket a városban, mindent, ami a folyó közelében volt délen és északon. De a legtöbb kárt a keresztények templomában okozták a kriptákban. Több mint 2000 ember halt meg a csapásban.”

Ez az az incidens, amitől kezdve a város felügyelői kénytelenek voltak a városfalon aludni. Nem tudjuk persze, hogyan is nézett ki ez a templom. Vajon már ekkor is elkerítették a Szentek Szentjét valami lepellel vagy ikonosztázzal? Valószínűleg igen, hisz egyes források szerint a korakeresztény időkben még Hispániában is használtak ikonosztázt. És hogy nézhetett ki az oltár? Későbbi, IV. és V. századi szír templomok oltárkői az úgynevezett balikkal-ok. Ezek közepére egy peremmel elkerített lavorszerű mélyedést faragtak, amiből egy kis vércsatorna vezetett valahová oldalra. Ebből gondoljuk, hogy a korai szír-keresztény egyházban a judaizáló hatások eredményeként még elevenen élt az állatáldozat bemutatásának ősi szokása. Később, a szokás feledésbe merülése után ezeket az oltárköveket bemalterozták a templomok falába.
Említettük már, hogy a keresztény templomok kezdetben egyszerű lakóházak belső teréből lehettek kialakítva, ezért a keleti keresztény templomépítészet kezdetben megkülönböztethetetlen a helyi lakóházaktól. Valószínűleg ezért nincsenek megbízható régészeti emlékeink a legkorábbi időkből. Később itt is kezdtek nagyobb épületeket átvenni, átépíteni. A római infrastruktúrák által meghódított területeken ez az állami bírósági csarnokok, a tágas bazilikák átvételét jelentette. Keleten, a szír területeken azonban kialakult egy különleges építkezési stílus is, aminek eredetét iráni mintákban kereshetjük, amik viszont indiai buddhista hatásra alakultak ki, az úgynevezett caitjákból. Ezek a mártíriumok. Ezek lényegében kör alaprajzú épületek, amelyek közepén egy mártírhalált halt szent sírja nyugodott. Az ide elzarándokoló hívek beléphettek az épületbe, körbejárták a síremléket, majd távoztak. Később az ilyen mártíriumok köré keresztény templomokat építettek, sőt, a hagyomány némi módosítással bekerült az iszlám szufizmus türbéibe is.
De nem csak az első hivatalos templomok jelentek meg itt, talán már maga az uralkodó is keresztény lett, erről így számol be Bardajszan egyházatya munkája, Az országok törvényeinek könyve (másként Párbeszéd a Sorsról):

„Szíriában és Edesszában van egy olyan szokás, hogy Tar’ata hívei kasztrálják magukat. Amikor azonban Abgar király megtért, elrendelte, hogy minden férfi kezét vágják le, aki kasztráltatta magát. Azóta egyetlen férfi sem kasztráltatta magát a fejedelemségben.”

További gyanakvásra ad okot egy apró elszólás. Ugyanis Septimius Severus császár seregeit 195-ben elkísérte Sextus Julius Africanus, a Jeruzsálemben született, de egyes feltételezések szerint berber etnikumú katona-orvos/könyvtáros (Henry Chadwick korán született bibliai régésznek titulálta), aki egyszersmind a keresztény patrisztika egyik kiemelkedő alakja, a világkrónika-írás és a népi vallásosság kutatásának atyja, az alexandriai Origenész egyházatya levelezőtársa. Amikor az Edesszai udvar nemeseit mutatja be, akikkel még egy közös vadászatra is elment, Abgar királyról így beszél: „Szent ember volt.” Már az is furcsa lenne, ha egy római író egy barbárt ily magas pederesztára helyez. De még furcsább, ha tudjuk, hogy írónk keresztény, tehát aligha nevezne szentnek egy pogányt!
Kérdés persze, hogy milyen lehetett az a kereszténység, ami gyökeret eresztett a II. századi Edesszában?
Walter Bauer: Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity. (Philadelphia: Fortress Press, 1971.) című munkájában lefekteti a tézist, hogy a legtöbb keresztény ezekben az időkben olyasféle áramlatokhoz tartozott, amit mi most eretnekségnek tartanánk. Gnósztikusok, azok közül is elsősorban az Ószövetséget a Sátán-Demiurgosz művének tartó markioniták, illetve szélsőséges aszkéták, a nemiséget elvető enkratiták jártak-keltek az akkori Szíriában.
Valóban, hisz valószínűleg a közeli Adiabénében élt és alkotott az enkratita mozgalom II. századi megalapítója, Tatianus egyházatya is, a szír nyelvű Biblia-fordítás megalkotója. Az ő hatása még évszázadokkal később is érezhető volt a szír irodalmon, mint azt például a III. századi Tamás cselekedetei című apokrif apostol-történet is bizonyítja. Ebben a műben ilyen Tamás apostolnak tulajdonított tanításokat olvashatunk:
„Charisios jókedvűen ment haza, mert azt hitte, hogy felesége észhez tért, és olyan lesz, mint amilyen volt mielőtt hallotta volna az isteni tanítást, és hitt volna Jézusban. De hazaérve lenyírt hajjal és megszaggatott ruhában találta. Amikor ezt látta, így szólt hozzá: "Úrnőm, Mygdonia, miféle szörnyű betegség uralkodik rajtad? Miért tettél Ilyet?"
(...)
Miközben Charisios könnyek között így beszélt, Mygdonia csendben ült és a mennyezetet nézte. Charisios ismét odament hozzá és így szólt:"Fenséges úrnőm, Mygdónia, emlékezz vissza rá, hogy India összes asszonya közül téged választottalak és vettelek el, mint a legszebbet, holott kaphattam volna feleséget nálad sokkal szebbet is. De hazudok, Mygdónia: az Istenekre mondm, India egész országában nem lehet találni hozzád foghatót. Jaj nekem mindenestől, hiszen még válaszolni sem akarsz nekem. Sérts meg, ha kedved tartja, csak legalább méltass egy szóra...Te vagy az én családom és rokonságom, és íme, most elveszítelek."
Mygdonia így válaszolt:
„Akit szeretek, különb nálad és mindannál, amid csak van. Mert a te vagyonod a földből származik, és a földbe tér vissza. Akit én szeretek, az égi, és engem is magával visz majd az égbe. A te gazdagságod el fog múlni, szépséged semmivé lesz, akárcsak ruháid és tetteid, és te csupaszon maradsz vétkeiddel. Ne emlegesd nekem a tetteket. Könyörgök az Úrhoz, hogy elfelejtselek téged, úgyhogy többé ne emlékezzek a korábbi gyönyörökre a testi együttlétben, melyek, mint árnyék tűnnek el, egyedül Jézus marad meg örökre, és azok a lelkek, akik beléje helyezik reménységüket. Maga Jézus fog eltávolítani ocsmány tetteidtől, amelyeket veled véghezvittem.”
Az enkratiták egy része nem csak a nemiséget vetette el, de mindenfajta élvezetet, köztük a bort is. Ez csak azért érdekes, mert innentől kezdve szertartásaikhoz is vizet használtak, többé nem helyettesíthette bor Krisztus vérét…
Egy másik csoport, a mandeusok egy ma is létező vallás, akik a szimbolikus „Jordán-folyó” vizébe merítik a hittársaikat, szentként tisztelik Keresztelő Szent Jánost, viszont megvetik az áruló Jézust, és gyászolnak Izrael Egyiptomból való kivonulásának ünnepén. Egyes jelek arra utalnak, hogy a mai mandeusok ezekben az időkben ott élhettek Oszrhoénében, vagy annak környékén, sőt, van olyan elmélet is, ami úgy véli, valamilyen kapcsolatban állnak az eretnek bardajszanidákkal (róluk még lentebb lesz szó). Ekkoriban azonban még szábeusoknak hívhatták őket, s később ezen a néven kerültek bele a Koránba. Az iszlám elterjedésével ezt a legalitást nyert szábeus nevet vette át a harráni pogány csillagimádó közösség is.
És ki ne hallott volna a boszkoiról, a fűevőkről, ezekről a meztelen, csupán gyökereken és vizen élő aszkétákról, akik Gilgames társához, a vadember Enkiduhoz hasonlóan járnak a vadonban, és állatokkal osztják meg barlangjaikat? Lelki rokonaik, a stiliták, vagy más néven oszlopszentek egy olyan helyi hagyományt követtek, ami már a Szamoszatai Lukiánosznál is lejegyzésre került „A szír Istennő”-ben. Ők olyan oszlopok tetején éltek, amik antik templomépületek küklopszi frízeit tartották, s amelyek felső felülete, oszlopfeje nem ritkán egy mai garzonlakásnak megfelelő szélességgel rendelkezett, középen WC-ként használható lefolyócsatornával. Az oszlopok tövébe zarándokló egyszerű hívek adták fel nekik az ételt. Ugyan e hagyomány csak a későbbi évszázadokban, Oszlopos Szent Simeon életműve nyomán került először lejegyzésre, de épp a Lukiánosz-i idézet bizonyítja, hogy itt egyfajta survivallal állunk szembe, és a hagyomány fennmaradhatott a közbenső időkben is.
Vannak elméletek, amik úgy tartják, hogy az apokrif Tamás evangélium (ami Jézus furcsa mondásait tartalmazza) is itt keletkezett Edesszában, épp ezekben az időkben. Az elméletet először Henri-Charles Puech dolgozta ki egy 1959-ben Tübingenben kiadott tanulmányában, később Guilles Quispell erősítette meg a hagyományt több egymásra épülő cikkben, ez a konstrukció azóta lényegében kikezdhetetlen. Szent Tamás, az „Iker”, India rejtélyes apostolának alakja amúgy is vissza-visszatérő motívuma az Oszrhoénéi keresztény legendáknak. Korai egyházatyák tévesen azt hitték, Tamás ide, és nem Indiába ment. De ebből csak annyi lehet az igazság, hogy kétszáz évvel később ide hozták vissza az ereklyeként tisztelt földi maradványait az indiai Malabárból.

14. Egy Abgar-fi pikáns kalandjai Trajánusszal

Mint említettük, Szanatruk uralma nem bizonyítható. Az viszont biztosnak látszik, hogy Kr. u. 109 körül az Abgar dinasztia egyik tagja, VII. Abgar bar Ezad visszavásárolta az országot, és tekintélyes pénzösszegekkel biztosította függetlenségét. Erről Dio Cassius számol be.
A következő említésre méltó incidens azokban az időkben játszódott, amikor a Római Birodalom végre legyőzte a zsigeri félelmét, hogy szembeszálljon a rettegett keleti szomszédokkal, és amikor elérkezett az idő, hogy a Nyugat ismét bekebelezze a Keletet, akárcsak Nagy Sándor korában. Persze az Abgar-dinasztia képviselői újra kétes szerepet játszottak a történetben. Az eseményekről majd száz évvel később a római consul-történetíró, a Róma történetét 80 kötetben rögzítő Lucius Cassius Dio Cocceianus számol be. Dio Cassius szerint Kr. u. 114-ben Trajánusz császár megérkezett Antiochiába, hogy megkezdje keleti hadjáratát. Az uralkodó Edesszában ekkor még mindig VII. Abgar bar Ezad volt. De adjuk át a szót a forrásoknak:

„Miután helyőrségeket hagyott hátra a kulcsfontosságú helyeken, Trajánusz megérkezett Edesszába, ahol először találkozott Abgarusszal. Mert bár Abgarusz korábban már többször is ajándékokat és követeket küldött a császárhoz, ő maga, hol ilyen ürüggyel, hol olyannal, de elmulasztott személyesen megjelenni, akárcsak Mannusz, Arábia környékbeli területeinek uralkodója, vagy Szporakesz, Anthemusia uralkodója. Most azonban, részben az ő fiának, Arbandesznek a tanácsára — aki jóképű és büszke ifjú volt, ezért Trajánusz igen kedvelte őt —, részben ez utóbbitól való félelmében, elébe járult az úton, bocsánatot kért és kegyelmet nyert, mert a fiú képességei igen erősen elkápráztatták a császárt. Így hát (Abgarusz) Trajánusz barátja lett és szórakoztatta őt egy fogadáson, majd a vacsora során behívatta a fiát, aki valami barbár táncot lejtett az uralkodó előtt…”

A „görög szerelem” ilyen mértékű jelenléte a politikában aligha jellemző egyedül az ókori Edesszára. Mindenesetre a „sármos fiú” elérte a célját, Trajánusz meghagyta trónusán Abgart, s az esetleges okvetlenkedőket elhallgattatta az a 250 teljesen felszerelt lovas íjász, akiket az edesszaiak bocsájtottak a császári csapatok rendelkezésére. Sőt, hamarosan Antemusia fent említett phylarja is azon kapta magát, hogy fővárosát, Batnae-t Abgar tanácsára megszállják a római seregek. S bár VII. Abgarnak hálásnak kellett volna lennie mindezért, azt látjuk, hogy nem az. Kr. u. 116-ban általános felkelés tör ki a szíriában háborúzó rómaiak ellen, és a hátországi rebellió egyik vezéralakja Abgar. Trajánusz visszatér, hogy megleckéztesse a felkelőket, Edessza ellen a villámsebes Lucius Quietus-t küldi, aki megostromolja és beveszi Niszibiszt, és máris a főváros felé tart. Az elkövetkező vérontásban majdnem kihal az Abgar-dinasztia, és porig ég a város, bár egy Antoninus Pius életrajzból kitűnik, hogy pár családtag (köztük VIII. Ma’nu) a pártusokhoz menekül.
117-ben meghal Trajánusz, és utódja, Hadriánusz visszaállította a status quo-t. Edessza megüresedett trónjára egy bizonyos Pharthmaspat kerül, az Arszakida-dinasztia egy tagja, akit a rómaiak eredetileg párthus bábkirálynak szántak, de közben felkelt ellene a párthus nemesség. Kezdetben áll mellette egy felügyelő is, aki később feleslegessé válik. 123-ra azonban visszatér a meggyilkolt VII Abgar testvére, VII. Ma’nu. Őt nem sokkal később, 139-ben a fia, VIII. Ma’nu követi a trónon.

13. Szánátruk uralkodása (?) és az első keresztény bizonyítékok

Ezt követően, ha hinni lehet a középkori krónikáknak, Kr. u. 91-ben Edessza átmenetileg, vagy 20 évre az Arsákuni-dinasztiából származó Szanatruk, Adiabéné és Arménia királyának fennhatósága alá került. Erről azt írja az évszázadokkal később írt, nagyobbrészt fiktív történetekkel teli, mindazonáltal nagyon olvasmányos örmény krónika:

„Tádé apostol megkeresztel egy selyem föveg-készítőt, Áddé-nak nevezi, pappá szenteli és Edesszába maga helyett hagyja királynál. Miután Abgár kiadta a rendelményt, hogy mindnyájan hallgssák Krisztus evángeliomát, Tádé Szánádrukhoz, Ábgár nővére fiához megy, kit a király az ország és a hadsereg élére tett.
(…)
Ábgár halála után az örmény birodalom két részre osztatott, mert annak fia, Ánánun Edessza királyává, és nővérének fia, Szánádruk Örményország királyává koronáztatott. Azt, mi ezeknek korában történt, mások nálamnál elébb írták meg. A leírt részletek ezek: az apostol eljövetele Örményországba, Szánádruk megtérése, hitehagyása, mert félt az örmény szatrapáktól, az apostol és kíséretének halála Sávársán kerületében, mely most Árdáznak neveztetik… a király leányának, Szántuchdnak mártíromsága az út mellett…

Ezeket a történeteket egy általam nem ismert, mindazonáltal örmény körökben népszerű mártírakta írja le, ami Tádé halálát és megigazulását meséli el. Érdekesebb viszont egy későbbi, mesébe illő bejegyzés, amit itt előrébb veszek:

Most elmondom, hogy miért neveztetett ez a fejedelem Szánádruknak. Ugyanis Ábgár nővére télies napokon utazván Örményországban, hófergeteg érte utol Kortukh hegyén. A vihar úgy elszélyesztette a kíséretet, hogy egyik sem tudta, hová szakadt el utitársa, de Szánod a pákrádúni fejedelem dajkája, ki Piurád nővére és Árdzrúni Kurán neje volt, elvevé a kis gyermeket, keblére tette és így maradt a hó alatt három nappal és három éjjel. Erre vonatkozólag mesélik, hogy egy újfajú, csodálatos, fehér, az istenektől küldött állat őrizte meg a gyermeket. De amennyire én értesültem, ezt így kell érteményezni, a felkeresőkkel volt egy fehér kutya is, mely találkozott a gyermekkel és dajkájával. A fiú dajkája nevéről Szánádruknak neveztetett, mi ezt jelenti: Szánod ajándéka.

És most vissza az eredeti történethez:

Midőn Ábgár fia, Ánánun atyja halála után kormányra jutott, nem lett örököse atyja erényeinek is, hanem kinyitotta a bálványok templomait és a pogányság tiszteletét ismét befogadta. Áddéhoz küldött, hogy csináljon neki arany sújtásos patyolat-csalmát, mint elébb is csinált atyjának. Válaszul ezt kapta: „Kezeim nem fognak csalmát készíteni azon érdemtelen fő számára, ki Krisztust, az élő Istent nem imádja.” Mire tüstént megparancsolá katonái egyikének, hogy karddal vágja le lábait. Ez elment és Addét a tanszékben ülve látta, erre elővette kardját és lábszárait levágta. Áddé azonnal kiadta lelkét. Azért említem ezt csak rövid vázlatban, mert mások már előadták. Bertalan apostol is Örményországba rendeltetett, aki szintén nálunk Árevbán városban szenvedett vértanúságot...
(…)
Szánádruk, mihelyt trónra lépett, nevelői, a vitéz Pákrádúniak és Árdzrúniak segítségével sereget gyűjt, hogy leszálljon és hadakozzék Ábgár fiával, mert az egész birodalmat akarta bírni. De míg erre törekedett, az isteni gondviselés Ábgár fián elégtételt követelt Áddé haláláért. Ugyanis az márványoszlopot állíttatott Edesszában palotája tetőzetére, és ő alant állva adta a parancsot, hogy miként állítsák fel azt, de az oszlop azoknak kezeiből, kik tartották, reája esett, lábait összetörte és megölte őt.
Erre a város lakói tüstént követséget küldöttek Szánádrukhoz, a követség — azon feltétel mellett, hogy ez nem fogja őket akadályozni a kereszténység vallásában — átadja neki a várost és a királyi kincseket. Szánádruk ráállott erre, de később nem tartotta meg szavát; mert Ábgár fiú-utódait mind karddal végeztette ki, leányait pedig a városból kivitte és Hásdiánk kerületbe telepítette le. Így küldötte Ábgár feleségeinek elsejét Ilonát lakozás végett városába: Cháránba, és reá bízta egész Mezoptámia kormányzását viszonzásulazon jótettekért, melyekben Ábgár ennek közvetítésével részesítette őtet.
Ilona hittel ékeskedve, úgy, mint néhai férje Ábgár, nem tudta tovább kiállani, hogy a bálványozók között lakjék, hanem elment Jeruzsálembe. Itt Claudius napjaiban éhség uralkodott, mint Ágáb előre megjósolta. Ilona minden kincsével Egyiptomban igen sok gabonát vétetett, és azt a szűkölködők közt osztotta szét, erről maga József (Josephus Flavius) is tesz tanúbizonyságot. Ennek jelentékeny sír-emléke mai napig is látható Jeruzsálem kapuja előtt.
Szánádruk tettei közül csak Medzbin városának felépítését tartom említésre méltónak, mely földrengés által romba dőlt. Nemcsak szétbontja és újólag még díszesebben felépítteti, de körülvéteti kettős fallal és bástyával is. Középen saját képszobrát állíttatta fel, mely kezében egy pénzdarabot tartott; ennek jelentése az, hogy a város felépítésére fordítatott minden kincs, és csak ez az egy darab maradt meg.
(…)
Trónra lépett Ártásesz, perzsa királynak tizenötödik évében, élt 30 évet. Vadászat közben nyíllövés által, mely belrészeit találta, halt el. Ez mintegy büntetés volt a kínzásért, mit szent leányán elkövetett. Lerubná, Áphsádár írónak fia írta le mindazon eseményeket, amelyek Ábgár és Szánádruk napjaiban történtek és az iratot letette az edesszai levéltárba.
Szánádruk halála után a királyság zűrzavarba esett. (Gyermekeit megölte egy fél-emberi trónbitorló, aki korábban Szanatruk leghűségesebb segédje volt.)”

A fentebbi krónika alapján Szánátrukról kialakult kép nagyon ellentmondásos. Egy uralkodó, aki egyfajta karizmatikus, machiavellisztikus hadúrként, eszközökben nem válogatva bekebelezi szomszédai — rokonai — országát? Gyermek-király, aki helyett mások döntöttek, és aki meghalt, mihelyst olyan kort ért meg, hogy igazán kezébe vehette volna sorsát? A saját lánygyermekét megölő atya? Egyáltalán, hány éves lehetett az a gyerek, ha az apa is harminc évesen halt meg? Az, hogy elvileg ő végeztette ki Judás Tádét, még jobban bonyolítja a helyzetet.
Még aggasztóbb a kép, amit a régészeti leletek és a numizmatikai emlékek nyújtanak. Szanatruknak ugyanis ezekben nincs nyoma. Arrianus nagyra méltatja az erényeit a Parthica című eposzban, de ebből nem derül ki, mikor élt. Az amúgy sem túl szavahihető szír rhétor, az évszázadokkal később alkotó Johannes Malalas úgy tudja, Edessza egyik későbbi királya, a párthus Pharthmaspat valójában Szanatruk öccsének a fia. Cassius Dio szerint Szanatruk fia, Vologészesz 116-ban lett Örményország ura. Az örmény krónikák geneológiai táblázata szerint Szanatruk anyja Ode volt, apja ismeretlen. Dominus egyik olvasata szerint Szanatruk testvére volt II. Pacorusnak. Egyes adatok arra utalnak, hogy 110-ben Axidares uralta Örményország trónját, aki a több szomszédos országot is bekebelező Atropaténéi II. Pacorus fia volt. Őt Trajánusz fosztotta meg trónjától 113-ban. Ez csak azért lényeges, mert egyes források azt állítják, hogy Szanatruk vezette a Trajánusz elleni felkelést 117-ben. Axidarés lett volna Szanatruk?
Amit biztosan tudunk, az az, hogy a századfordulóra valóban megjelent a kereszténység Oszrhoénében. Ennek legbiztosabb forrása egy himnuszgyűjtemény, ami a Salamon ódái címet kapta. Ez a 42 zsoltár valószínűleg Oszrhoéné királyságában lett először lejegyezve, valamikor az első század végén, vagy a második század elején. A liturgiakutatók számára kincsesbánya ez az írás, mert szövegeiből kikövetkeztethetünk valamit ezeknek a korai keresztényeknek a mindennapi életéből, valahogy úgy, ahogy pl. a hermetikus iratok szerzőire következtethetünk az általuk összegyűjtött dialógusok alapján. Itt megjegyezném mellesleg, hogy Drijvers egyenesen úgy hitte, hogy a korabeli Edesszában ismerték a hermetikus szövegeket is, sőt, Bardajszan egyházatya talán maga is szimpatizált velük, ezek voltak az „egyiptomi iratok”, amikre a későbbi dialógus szerint hivatkozott. A közösség tagjai pl. minden reggel kereszt alakban széttárt karokkal köszöntötték a felkelő napot (J. H. Charlesworth felhívja rá a figyelmet, hogy az ifjabb Pliniusz, ez az örökös bosszantó levélíró is valami ilyesmiről számol be, amikor Trajánusznak a Kis-Ázsiában lakó keresztényekről panaszkodik):

„Széttártam karjaim és így közeledtem Uramhoz,
Mivel karjaim távolsága Őt jelképezik.
Mert nyújtózkodásom a kereszt jelképe,
Amire felhágott, miközben visszatért a Mindenhatóhoz.”

Hogy a Dávid zsoltáraihoz hasonlító hangvételű ódák egy az ebionitákhoz, a nazareusokhoz, a korai szábeus-mandeusokhoz, az antiokhiai szerapionistákhoz, netán az elkhaszaitákhoz hasonló zsidó-keresztény közösség szellemi terméke, arra csak közvetett bizonyítékaink vannak. Az egyik óda pl. ezeket a szavakat adja Krisztus szájába:

„S eljöttek hozzám az elüldözött gójok,
de én nem szégyeltem a szeretetemet irántuk,
mert ők magas helyeken imádtak engem.”

Ez a közösség azonban nem kirekesztő, itt nyoma sincs az Újszövetség könyveiből ismert zsidó-keresztény/hellenisztikus közösség ellentétnek. Egy vers hosszasan ecseteli a keresztség rítusát, amit fehér ruhában, fejükön babérkoszorúval fogadnak az élő folyóvízben alámerülő neofiták. Feltételezhető, hogy a liturgiát énekelték, hisz a szent szövegek recitálása elég profán hatást kelthetne a dallam nélkül. Az első évezred liturgikus zenéjéről nincsenek közvetlen emlékeink. Zenei notáció nem igen létezett, mert ugyan volt egy görög zenerögzítési hagyomány, ám ez nem terjedt el széles körben a hellenisztikus keleten, a legkorábbi hasonló lejegyzési kísérlet az Oxyrhynchus-i himnusz papirusztekercsén maradt fenn a Kr. u. III. századi Egyiptomból. Közvetett emlékek alapján a korai liturgia zenéjét a későbbi szír zene hagyományaiban és a szintén későbbi zsidó házi szertartások zenéjében kereshetjük (a korai zsinagógákban nem volt használatos a zene, a Templomban pedig csak az áldozatbemutatás kísérőjeként alkalmazták). A szír egyházzenei hagyomány azonban feltételezhetően még ma is ezt a dallamvilágot használja.
Szisztematikus teológia vizsgálatokba pusztán a szövegek alapján aligha kezdhetnénk, de általánosságban megállapítható, hogy a szövegekben ábrázolt hitvallás közel áll ahhoz, amit mi ma ortodox kereszténységnek hívunk. Párhuzamok lelhetőek fel különféle kanonikus ószövetségi és újszövetségi szövegekkel, különösen János evangéliumával. Az ódákban feltűnő Szentháromság-tan értelmezésében egyedül az zavarhat meg minket, hogy a Szentlélek kifejezés arámi megfelelője nőnemű, ezért gyakran képszerűen is nőnek mutatja a munkálkodását:

„Egy kehely tejet kínáltak nekem
És én ittam belőle az Úr kegyének édes zamatát,
A Fiú maga a kehely,
Az Atya az, aki tejel,
És a Szentlélek az asszony, aki lefejte őt.”

Krisztológiája pedig teljesen a mai elképzeléseinket tükrözi. Nyoma sincs gnoszticizmusnak vagy doketizmusnak. Az egész himnusz-gyűjteményt áthatja valami tiszta, idealista misszionárius lendület. A korabeli egyházi hierarchiáról talán ez a vers tanúskodik:

„Az Ő szépségének értelmezői (talán egyfajta karizmatikus orákulumok?)
Az Ő dicsőségének felolvasói (Biblia-olvasók, kántorok, kórus?)
Az Ő szándékának hitvallói (gyóntatók, pénzszedő diakónusok?)
Az Ő gondolatainak prédikálói (a mai értelembe vett papok, lelkészek?)
Az Ő munkájának tanítói (hittanárok?)”

Ami az egyházi hierarchiát illeti: feltűnő, hogy a korai edesszai egyházban az egykorú dokumentumok szerint nincsenek püspökök. Tudjuk azt is, hogy a püspöki (pontifexi) rang nyugaton kezdetben egyszerűen teljesen felszentelt prédikáló papot jelentett, alig többet, mint ma egy plébános vagy parókus. Ez a kérdés elég vitatott, de úgy tűnik, a püspökök hivatala először a IV. században jelenik meg, korábbi iratokban nincs nyomuk, minden más csak visszavetítés a múltba. Épp ezért igen valószínű, hogy hamisítvány az a két egymást kiegészítő mártír-akta is, ami egy Bar Samja nevezetű edesszai püspök vértanúságát meséli el, aki megtérített egy pogány papot, Sharbilt. Az Addai, Aggai, Palut-féle egyenes ágú leszármazás szintén kétséges, de úgy tűnik, hogy az edesszai keresztényeket egy időben palutiánusoknak hívták, tehát egy Palut nevezetű vezető személyiség valóban létezett!!!
Sok vitát vált ki a szakirodalomban az is, hogy vajon ezeknek az első keresztényeknek voltak-e templomaik? Egyes szerzők, pl. Sághy Marianne amellett teszik le a voksot, hogy a korai keresztények nem érezték szükségét ilyesminek, mivel az ő Isten-képük túl absztrakt volt ehhez. Mások úgy vélik, a közeli Dura Europosz példája jól mutatja, hogy amint lehetett, építettek templomot a keresztények is, mert — ahogy Mircae Eliade mondja — az ember szent tér, egyfajta Axis Mundis („világtengely”) nélkül nem tudja elképzelni magát. A kérdés jelenleg elméleti, mivel tudtommal Oszrhoéné környékén (vagy másutt) még egyetlen I. századi keresztény templomot sem sikerült feltárni, ugyanis ha lett is volna ilyen templomépítő szándékuk a keresztényeknek, anyagi vagy jogi lehetőségük aligha lett volna rá.
Így vette hát kezdetét a keresztény korszak.