A magyar honfoglalás zsidó vonatkozásairól levéltöredék

Manapság sajnos nem divat, hogy valaki, aki hebraisztikával foglalkozik, az egyben a magyar honfoglalás után is érdeklődjön, pedig igazándiból a kettő jól kiegészítené egymást: a középkori történelmi és filozófiai irodalom egy jelentős része héber nyelvű volt, a különféle fennmaradt rabbinikus munkák, és a fusztát-miszr-i genizah iratállománya felbecsülhetetlen kincsesbányája lenne az ilyen forrásoknak, az ehhez kapcsolódó kazár és karaita történelmi kutatásoknak pedig még nemzetközi elismertsége is van.
Ráadást van is ezzel kapcsolatban egy kósza szóbeli elmélet, ami cirkál a köztudatban, bár még soha senki nem vette a fáradságot, hogy alaposan leellenőrizze, vagy tudományosan letisztázza. Nem tudom, hallottad-e, ezért nagy vonalakban felvázolnám (elnézést, ha ez egy kicsit szájbarágós szöveg, de eredetileg valaki másnak fejtettem ki írásban, és most praktikai okokból átmásolom ebbe a levélbe):

Úgy tudjuk, hogy a Kazár birodalom uralkodó rétege a 750-es évektől, azaz Bulán kagán uralkodásától kezdve kacérkodott a zsidó vallás egy fajtájával. A 800-as évek elején (837/838) már arab dirhemeket utánzó pénzérméket is verettek, "Mózes, Isten prófétája" felirattal. Ibn Fadlan leírásából tudjuk azt is, hogy egy-egy kazár kagán uralkodása ekkoriban maximum 40 évig tartott, utána rituális emberáldozat keretében kivégezték. Majd több egybevágó forrásból -- többek közt Konstantin-Cirill és Metód életrajzából, illetve Haszdái ibn Sháprutnak a József kagánnal folytatott levelezéséből -- tudjuk azt is, hogy 860-62 tájékán a kazár kagán udvarában megjelentek a három nagy világvallás, a kereszténység, a zsidóság és az iszlám követei. Ekkor a nyilvános teológiai vitában a zsidóságé lett a győzelem, ezért a kagán áttért a rabbinikus hitre, amely a judaizmus máig legelfogadottabb vállfaja, és amely az ó-izraeli vallások (szándékosan használom ezt a kifejezést, mivel a manapság sokszor helytelenül emlegetett "zsidó vallás", tehát a döntően a farizeus mozgalomból született rabbinikus irányzat egyidős a kereszténységgel, nem igazán régebbi annál; mindkét vallás a tőlük gyökeresen különböző ó-izraeli vallásokból származik) szent könyvén, az ószövetségi Biblián kívül elfogad bizonyos szóbeli hagyomány útján fennmaradt kiegészítő törvényeket, amelyek írásos lejegyzésben a "rabbinikus irodalom" gyűjtőfogalma alá tartoznak: azaz a Talmudok és a különféle kommentárok, mesék, átértelmezések, stb.
A képet tovább színesíti egy rejtélyes szekta-etnikum, a karaiták megjelenése (illetve egy velük rokonítható másik szekta-etnikum, rájuk lentebb térek ki). A hagyományos elmélet szerint a karaiták akkor szakadtak el a rabbinikus vallástól, amikor Anan ben Dávid I. sz. 760 környékén elvesztette a babiloni zsidóság -- azaz a korabeli "civilizált világ" zsidó diaszpóráinak -- szellemi vezetőjeként funkcionáló "resh galuta" (másként exilarcha, a "száműzetés fejedelme") címet, holott e rang viselője jelentős politikai-gazdasági hatalommal rendelkezett a kalifátus államapparátusán belül. Úgy tudjuk, a vesztes felkarolt egy már korábban is létező szakadár, fundamentalista vallási irányzatot, a karaiták mozgalmát, amely a hagyományos vallásjog megreformálását tűzte ki céljául. Mondhatnánk, hogy a karaiták eretnekek, és vallásuk egy fellazult, ál-zsidó vallás (ez a szakirodalom "mosaic law" kifejezésének félreértéséből ered), azonban az alaposabb vizsgálat mást mutat: a karaitizmus nem lazít, hanem szigorít a rabbinikus törvényeken, ugyanis nem fogadja el a számos kiskaput nyújtó Talmudot és a többi utólagos hagyományt, hanem kizárólag a mózesi öt könyv, azaz a rigolyózusan kidolgozott Tóra hitelességét fogadja csak el.

Márpedig a Tóra, önmagában, enyhítő kommentár és jogi kiskapuk nélkül a legzordabb fejezet a bibliai korpuszban. Már maga a főszereplő elég ijesztő képet nyújt: a bibliai Mózes egy önmagával meghasonlott, a kegyetlen, vérszomjas és féltékeny Isten parancsolataival viaskodó figura, akit az Úr rettenetes hatalma elszigetel saját népétől, családjától, de még a saját személyazonosságától is. Az olykor a legsötétebb fekete mágia eszköztárával harcba induló Mózes idővel maszkot húz arcára, hogy alattvalói ne érzékelhessék isteni kiválasztottságát, lemészároltatja még saját feleségeinek és fiainak törzseit -- az amalekitákat és a midianitákat -- is a fajtisztaság homályos eszméjének a nevében, végül drámai halált hal az izraelita honfoglalás előestéjén: nincs kimondva, de valószínűleg saját népe mutatta be őt emberáldozatként az Úrnak. Jelentős még a történetben a 40 éves pusztai vándorlás momentuma is. Ez a közhiedelemmel ellentétben nem az izraelita törzsek földrajzi tájékozatlanságával magyarázható, hanem a felismeréssel, hogy a negyven éves pusztai vándorlás küzdelmei és nélkülözései során életét veszti az idősebb, tehát még az egyiptomi civilizáció elpuhultságában felnövekedett nemzedékek minden tagja, s az új, immáron a kóborlás évei során egységbe forrott, életerős és kegyetlen habiru nemzedék ütőképes nomád hadsereget alkot, akik zökkenőmentesen és lelkiismeret-furdalás nélkül tudják végrehajtani a honfoglalás jelentős véráldozatokat követelő hadjáratát.
Nem csoda hát, hogy a jóval engedékenyebb rabbinikus vallás tartott a karaiták túlzott megerősödésétől, ezért már Szaadja gáon (882-942), a korabeli diaszpórák akadémiai rendszerét, az úgynevezett jesivákat irányító egyik legnagyobb vallástudós vezetésével felléptek ellene, és módszeresen felszámolták. Kisebb karaitaellenes mozgalmak azonban már korábban is jelentkeztek a babiloni diaszpórában, ezért már korán megindult egyfajta karaita misszió (inkább migráció), amely az ismert diaszpórák jesiváinak befolyási határán kívülre akarta kimenteni a mozgalmat. Talán egy ilyen korai misszió eredménye volt Bulán kagán "áttérése". (Mivel a Tóra szigorúbban veszi a prozelitizmus fajtisztasági törvényeit, ezért valószínű, hogy ez esetben Bulán anyja már eleve egy a hárembe került zsidó nő volt, Bulán tehát nem tett mást, mint hogy nyilvánosan is elkezdte gyakorolni a gyermekkora óta belé nevelt vallási törvényeket.). Ez magyarázná kagán személye köré felépített vallási szertartások egy részét, pl. az isteni kiválasztottnak tartott kagán elzárkózását a külvilágtól, a 40 évenként bemutatott rituális emberáldozatot, a nomád életforma harcos hagyományát, stb.
Ezen elmélet szerint tehát 860 körül a kazáriai karaiták elvesztették Obadiah kagán támogatását, és helyükbe a kevesebb emberáldozatot követelő rabbinikus irányzat képviselői léptek az államvallás szintjére. Ez érthető okokból hasadáshoz vezetett a kazár politikai elit berkeiben, ezért a hatalomból kizárt régi előkelőségek, az eltörökösödött karaiták távozni kényszerültek. Itt illeszkedik be a mozaikba Bíborbanszületett Konstantin (a DAI) azon állítása, hogy a honfoglaló türkök szövetségre léptek a Kazáriából elüldözött három kabar törzzsel, illetve, hogy az Álmos-ág azért kapta meg a fejedelmi címet, mert az ő harcosaik voltak a legbátrabbak a csatában, és ezért ők harcoltak legelöl. A nomád hadviselés későbbi, már jobban dokumentált eseteiből ismert az alapelv, hogy a sztyeppei háborúkban a frontvonalra nem az a törzs vagy népcsoport kerül, amelyik a legbátrabb, hanem az, amelyik a legfrissebben csatlakozott a törzsszövetséghez, ezért még nem bizonyított -- jelen esetben tehát a három kabar törzsre gyanakodhatunk. Ezek szerint a csatában elől járó Álmos és Árpád eredetileg a kazár szakadárok fejedelmei voltak, honfoglaló harcuk a pusztában vándorló izraeliták honfoglalását imitálja, Álmos halála pedig Mózes feláldozásának visszhangja, pont, ahogyan az a Tórában áll. Ehhez járul a Kijev környéki Szombathelyről, a honfoglalásra készülő magyarok szálláshelyéről szóló szóbeszéd, no meg egy pár furcsa honfoglalás-kori síremlék (pl. a híres szerbiai Celarevó temetője), illetve a hagyományos kontextusban értelmezhetetlen "Zsidóvár" elnevezésű középkori települések létezése. Ismeretes az is, hogy az Álmos-ág fejedelmi tekintélye csak a honfoglalás pillanatáig tartott, utána a már új hazára talált törzsek vérszövetsége felbomlott, és mindegyik törzs önálló bel- és külpolitikát kezdett folytatni. Majdnem véletlen az, hogy később az Árpád-ház mégis vissza tudta szerezni az elsőbbséget, méghozzá azért, mert a többi törzs erőforrásai kimerültek a kalandozások jelentős emberáldozatokat kívánó hadjárataiban, és a "szent királyok ága" csak Taksony uralkodását követően tudta újra egyesíteni a Kárpát-medencét a saját égisze alatt.

Még érdekesebb egy kevéssé ismert zsidó szekta, a Magarijja léte. Erről több forrásunk is fennmaradt, a legfontosabb egy X. századi karaita szerző, Jakub Kirkiszáni beszámolója, aki szerint a karaitákkal rokonítható Magarijja tagjait azért hívják "a barlang embereinek", mert egy barlangban találták szent könyveiket, s e szemmel láthatóan ősi szövegkorpuszok tanúságtétele alapján elvetették a rabbinikus zsidóság korabeli, "elkorcsosult" szokásait. A Magarijjára vonatkozó forrásokat vizsgáló modern kutatók úgy vélik, hogy a Magarijja alapítói a qumráni tekercsekhez hasonló lappangó szövegeket találtak valami palesztinai barlangban, és ezek előírásait kezdték megvalósítani a gyakorlati életben. Több olyan szokást is gyakoroltak ugyanis, ami csak ezekben a szabályzatokban fordul elő.
Ezen elmélet szerint tehát az Árpád-ház Taksonyig karaita, vagy még inkább magarijja hitű zsidókból állt volna, akik később áttértek a kereszténységre. Ugyanez az elmélet magyarázná a "délibábos" őstörténészek vesszőparipáit, azaz a honfoglaló magyarság esetleges szórványos kulturális kapcsolatait az ókori kelet népeivel: a sumérok kultúrájának némely vonása (egyes elszigetelt szavak, jelképek) fennmaradt az akkádok körében, az akkádok a saját innovációikkal együtt továbbadták azt az asszíroknak, az asszírok Babilonnak, a párthus korra teljes autonómiát nyert babiloni zsidóság pedig később elterjesztette ezt a sztyeppén -- íme a sumér-magyar rokonság igaz története. Természetesen ez az elmélet még csak megvitatásra sem kerülhet mindaddig, amíg valaki nem veszi a bátorságot, hogy tisztes, a tudományos publikációktól elvárt formában lejegyezze, vagy hogy valaki áttanulmányozza a középkori zsidó irodalom kincsesbányáját, a Fusztat-Miszr-i genizah levélanyagát idevágó pro- és kontra-bizonyítékok érdekében. Mindenesetre ez az elmélet tisztázná, miért játszottak olyan jelentős szerepet az Árpád-ház gazdaságpolitikájában a különféle zsidó és muszlim, "káliz-tatár" szakemberek, és miért van az, hogy a középkori magyar törvényhozás rendeletei olyan feltűnően harmonizálnak a zsidóság elszigetelődésre törekvő belső jogszabályaival.

(Felületesen nézve a Kálmán-féle törvények szelleme ugyanis egybevág a zsidó vallásjog azon elvével, hogy a zsidóság és gój népek közötti túlzott keveredés a tisztasági szabályok elértéktelenedéséhez, következésképp a vallási identitás elveszítéséhez vezetne. Történelmietlen az a modern tudományos szemlélet, hogy a zsidóságot a xenofób külvilág kényszeríttette elszigetelődésre a világon mindenütt: érdekes, hogy a marokkói mellahok majdnem ugyanakkor jönnek létre, mint az első európai gettók, pedig a korabeli iszlám világban a zsidókat nem igazán üldözték, vagy legalábbis nem jobban, mint a többi vallási kisebbséget. Egyszerűen arról van szó, hogy a rabbinikus vallási-politikai elitnek könnyebb volt így kontrollálnia a saját hitsorosait, akik akkor még nem gondoltak arra, hogy később ezek a gettók börtönökké válhatnak. Az elszigetelődés iránti igény valószínűleg kölcsönös volt mindenütt, ahol a zsidóság csak megjelent, s egyben ez biztosította a zsidó közösségek gazdasági előnyét is -- az akkori sikerszakmák, a rabszolga-kereskedelem és a kölcsönügyletek bonyolítása például tipikusan olyan üzletágak, amelyeknél nem jó, ha a két üzlettárs túl bensőséges viszonyt ápol egymással. És mivel az egyes közösségek szociális hálózatát tulajdonképpen ezek az üzletemberek finanszírozták, ezért ők lettek a közösség látens vezetői, a diaszpórák többi képviselője pedig az alkalmi "antiszemita" -- merthogy ez már csak azért sem lehetett szisztematikus vallási gyűlölet a Krisztus-gyilkosok ellen, mivel a korabeli kereszténység még nem volt az a mély lelkiségi mozgalom, amivé később vált, gyakran még a korabeli papok sem ismerték a Bibliát vagy a hitük teljes vallástörténeti háttérét, mert ez a műveltség csak a reformáció és a humanizmus előestéjén vált széles körben elterjedté -- üldözések során egyszerűen annak a levét itta meg, hogy nem tudta magát függetleníteni a hálózattól, és vakon követte politikai vezetőit. Ez a mózesi Törvény árnyoldala: a túlzott elkülönülés bizony fokozott paranoiát szül.

Érdekesebb elméletekre ad okot az a tény, hogy a Kálmán-féle törvényekhez nincs szankció csatolva, ezért egyes jogtörténészek Marczali Henrik idejében úgy vélték, hogy jogi értelemben használhatatlanok, azaz igazi büntető-törvénykönyvként soha senki nem használta őket, inkább csak amolyan jelképes törvénycikkekről van szó, amit esetleges politikai támadások elkerülése érdekében szövegeztek meg, hogy ha a gregoriánus reformban buzgolkodó nyugatról ellátogat ide néhány legátus, legyen mit felmutatni nekik. Ezek szerint a korabeli magyar államnak szüksége volt a disznóhústól tartozkodó alattvalók -- tehát a zsidók és a muszlimok -- jelenlétére. Ellenvethetjük persze, hogy talán nem a római jog ma ismert szabályai szerint jegyezték le őket...).