Dzsundi-Sápur Akadémiája: Kommentár Raoul Renier: Éjfél kapitány című regényéhez

Nem szoktam internetes fórumokat látogatni, most is csak azért tettem kivételt, mert tegnap elolvastam Kornya Zsolt Éjfél Kapitányos regényét (szégyen-gyalázat, eddig nem jutott rá időm), és meglepődve tapasztaltam, hogy azért van benne némi fejlődőképesség: ez a regény majdnem olyan, mintha a Zsolt helyett Gáspár Andris írta volna. (Tényleg, mi lett az Andrissal? Olyan

régóta várom már az új regényeit.) Monumentális hadiflotta-jelenetek, pozitív értelembe vett keresztény szereplők, egyik főszereplő sem sátánista őrült, ráadást még csapatmunka is van (mondjuk, ezek a fickók a történelemkönyvek szerint később sorban ki fogják nyírni egymást) -- szinte már sok ez a jóból!

Mondjuk, azt mindenki sejtette, hogy előbb vagy utóbb megírja Joannész Tzimiszkész életét -- egyrészt, mert állítólag szereti a Tzimische vámpírklánt, másrészt, mert Tzimiszkész is alacsony emberke volt, tehát Kornya könnyen tud azonosulni vele. Ráadást kellett egy regény, ami megmagyarázza, hogyan keletkezett a Sötét Mersant vámpír-szeretője, aki talán Tzimiszkész szerelme, Theophanó (a regényben a pórias nevén, Anasztáziának hívták) császárnő lesz. A történelem egyik érdekessége ugyanis, hogy nem tudjuk, miként halt meg Theophanó, vagy hogy meghalt-e egyáltalán...

Szintén érdekesnek találtam, hogy a híres Basileus főruhatárnokot (Bringas későbbi utódját) nem eunuchnak, hanem egy önmagát eunuchnak álcázó nőnek ábrázolta. Mekkora ötlet, a legtöbb egyetemi hallgató úgyis azért utálja a bizánci történelmet, mert szerintük unalmas: mindig az eunuchok veszik át a hatalmat, és többnyire a császárnékkal hadakoznak. Amúgy ez egy érdekes, gyakran félreértett motívum, mert eunuch és eunuch között is van különbség! Ha valakit gyerekkorában tesznek eunuchá, akkor az még szexuálisan aktív marad -- sőt --, csak a férfias testalkatát meg a nemzőképességét veszti el, ami viszont egy fogamzásgátlók nélküli világban nem hátrány, hanem előny, tehát az ilyen eunuch a hatalmát onnan szerzi, hogy lefekszik minden nővel, aki csak a császári udvarban megfordul, akik hálából vagy kényszerből információkkal látják el őt; az ilyen eunuch mellesleg haláláig növésben ma

rad, mint egy serdülő tinédzser, mivel a hormonjai nem szólhatnak többé ebbe bele, tehát ha él vagy száz évet, akár két és fél-három méter magas óriás lesz belőle, igazi angyali jelenség. Míg akit felnőttkorában kasztráltatnak -- ilyen volt pl. Szent Jeromos, a legismertebb Biblia-fordító egyházatya --, az férfias jelenség marad ugyan, csak épp a szexuális képességeit veszti el -- ettől azonban maradnak szexuális vágyai, csak éppen impotens lesz, tehát nem tudja kiélni magát. (A harmadik csoportba az olyanok tartoznak, mint Órigenész egyházatya, aki szerintem már a kasztrálása előtt sem lehetett genetikailag színtiszta férfi, mert amennyire én tudom, már a serdülőkora után kasztrálták, mégis nőies jelenség maradt, tehát eredetileg valószínűleg valami hermafrodita lehetett.) Tehát olyan, hogy szexuális vágy nélküli ember, nem létezik, pedig az eunuchokkal foglalkozó regényírók legtöbbje ezt sugallja!

Ugyanakkor úgy vélem, stilisztikai és történelemhűségi szempontból ez eddig a legtre

hányabban összedobott regénye. (Nyílván sürgősen kellett a pénz, ezért dobott már megint sutba minden értékítéletet.) Egyrészt döbbenten vettem észre, hogy a regény még hozzávetőlegesen sincs befejezve, aztán itt vannak ezek az általa bevezetett, szerintem részben saját találmányú szavak (mondjuk ez még lehet szándékos is), meg ezek a magyartalan nyelvtani szerkezetű mondatok (kiborítóak ezek a felcserélt alighanemes szerkezetek), és akkor még ott vannak azok az oldalak, amiken a tördelőszerkesztő szúrt el valamit. Mondjuk ez még nem olyan vészes, még így is ő maradt az egyik legszebb nyelvezetű magyar író.

A nagyobb baj az, hogy ebben a regényben teljesen sikerült összekuszálnia a történelmi eseményeket. Nyílván fejből írta a regényt, törikönyv nélkül, emlékezetből, vagy micsoda, mert ha megírás előtt csak egy kicsit is újra utána olvasott volna, rögtön feltűnt volna, hogy mennyire összekavart mindent. Először is, összecserélt két eseményt: amennyire én tudom, a Niképhorosz Phokasz lázadásra nem a jóval korábbi dicsőséges krétai hadjárat (a krétai hadisarcból fizették Athanasius atya Athosz-hegyi lavrájának az alapítását is), hanem a döcögősebb szíriai és kilikiai hadjárat után került sor (amit Kornya a regényben tévedésből korábbra datált), a hadsereg nagyobbrészt gyalogszerrel vonult be a fővárosba, és nem a flottával. Mire a katonái befutottak, Niképhorosz Phokasz már rég otthon volt, és megrendezte az ünnepélyes diadalmenetet is, viszont a császár halálát követően a fővárosban zajló intrikák miatt a testőrségével együtt bemenekült a Hagia Sophiába, ott elbarikádozta magát, és addig tartotta a frontot, míg meg nem érkezett az erősítés. Ám ezt az időszakot nem Bizánc hanyatlásának koraként tartjuk számon, hanem éppen ellenkezőleg, a bizánci Aranykor egyik jelentékeny közjátékának!

Másodszor: a törzsökös arab Hamdánida-dinasztiában Sajf ad-Daula nevű emírből assz'em kettő

volt, az elsővel háborúzott Phokas és Tzimiszkész, a második, jó 50 évvel később élt "A Hit Kardja" (mert ezt jelenti a név) csak egy gyerek volt, amikor egy Lulu nevezetű mameluk hadvezére elvesztette a háborút az egyiptomi Fatimidák ellen, s így az ifjú II. Sharíf (Mohamed prófétától származó) Sajf ad-Daula (1010 körül) a dinasztia utolsó előtti tagjaként meghalt egy csatában. (A dinasztia utolsó sarja emigrált Bizáncba.) Ezt a két embert keverte össze Kornya a visszaemlékezés-jelenetben. Az első Sajf ad-Daula (kb. 943-967 között uralkodott), aki meghódította, átépítette és székhelyévé tette Aleppót, valóban igen fogékony volt a művészetek, elsősorban a költészet iránt (az udvarában élt és alkotott a legnagyobb arab költők, tudósok és filozófusok egész sora), ugyanakkor ő maga nem volt költő, csak az egyik unokaöccse, Abu Firas

Al-Hamadani dédelgetett ilyen ambíciókat. A kölyök verseit még ma is olvassák, pedig bizánci hadifogságban halt meg, mert odahaza belekeveredett egy költői versenyekkel vegyített udvari intrikába, mire büntetésből elküldték őt a határra, egy végvár védelmére, hogy harcoljon Tzimiszkészék ellen, és a vele küldött hadvezérek a csata hevében "teljesen véletlenül" visszavonultak a falakról a sereggel együtt, miközben őt és a testőreit bekerítette az ellenség. Érdekes módon a családjának sem volt sürgős, hogy kifizessék a szabadon bocsátásáért követelt borsos váltságdíjat... Ez az első Sajf ad-Daula azonban nem vesztett hadjáratot Bizánc ellen, hanem tulajdonképpen megnyerte azt!

Érdekesebb viszont, hogy ennek a korábbi Sajf ad-Daulának volt a vezírje Abu

Naszr ibn Muhammad al-Farábi (870-954), a híres arab filozófus, a legnagyobb közép-ázsiai filozófusok és polihisztorok közé tartozott. Második Mesternek nevezték őt, s elsőnek Arisztotelészt tartották. A Szir-darja partján fekvő Farabban született, s több filozófiai, matematikai és fizikai mű őrzi nevét. Ezek a könyvek úgy születtek, hogy a sikeres vezír (azaz amolyan miniszterelnök) al-Farábit egy udvari összeesküvés után lecsukták, és a börtönben ülve, unalmában írta meg az arab filozófia legnagyobb alkotásait, köztük a saját utópisztikus társadalmának, az Ideális Városnak (Medinet al-Fadíla) a leírását. A tudományok felosztásáról írott Kitáb ihszá al-ulum című könyvében összefoglalja az ismeretek minden területét, a teológiától a csillagászatig.

Az emberi test szerveiről írott traktátuma alapján megállapíthatjuk, hogy az orvostudomány feladatainak és céljainak meghatározásában Ibn Szína közvetlen elődjének tekinthető. Írt ezenkívül egy traktátumot az elméleti és a gyakorlati orvoslásról. Nem kis mértékben Farábié az érdem, hogy Európa tudósai megismerkedtek Arisztotelész tanításával. Nemcsak az által, hogy bemutatta Arisztotelész főbb műveit, hanem azzal is, hogy nagy munkát végzett annak érdekében, hogy Arisztotelész haladó gondolatairól lehántsa Platón idealista koncepcióit. Ezzel kapcsolatban sokan kritizálták, hogy rosszindulatúan eltorzította vagy pontatlanul idézte a görög forrásokat, viszont tudni kell, hogy ő eleve al-Kindi arab nyelvű fordításai alapján dolgozott, ráadást az Arisztotelész-kommentárokat puszta emlékezetből írta meg, mivel a börtönőrök könyveket nemigen adtak a kezébe. (Nyílván hasonló okokból tévedett Kornya is.) Farábi készítette elő az egész középkori kultúra egyik legkimagaslóbb alakjának, Avicennának (ibn Sínának) a fellépését.

De megfordult a hamdánida udvarban több híres filológus (pl. Ibn Kahlaweh), Korán-kommentátor, plusz az arab történelem egyik legnagyobb költője, Abu at-Tajjibi Ahmadi ibn Husszejn Al-Mutanabbi, a "Prófétáskodó" (915-965) is, akit azért becéztek így, mert

írástudatlan nagyvárosi csavargóként kezdte az életét, de aztán kivándorolt a sivatagba a beduin törzsek közé, ahol a verseivel úgy feltüzelte a népet, hogy azok prófétának nézték, és katonai felkelést indítottak Bagdad ellen. A lázadást leverték, a Prófétácskát elfogták (kivégezni nem merték, nehogy mártír egyen belőle), de ő ismét megszökött, elvetődött a hamdánida udvarba, ahol a verseivel úgy megbabonázta

az emírt, Sajf ad-Daulát, hogy az horribilis évjáradékot adott neki, különleges kiváltságokat kapott, majd hamarosan elvette feleségül az emír egyik lányát, és tulajdonképpen átvette a hamdánida udvar irányítását, ő lett volna a trónörökös. (Ő csukatta be az útjába álló al-Farábit a börtönbe, és ő küldte a határharcba az addigi trónörököst, Abu al-Firast, a költő unokaöccsöt.) Végül azonban az emírt is idő előtt el akarta tetetni láb alól, ezért újra menekülnie kellett, és még sok hasonló botrányos karriert csinált más kortárs iszlám fejedelemségekben, mielőtt egy vérbosszú áldozatává vált volna valahol az Iráni-fennsík és Irak határában.

Három: az örmények nem Gjon-nak, hanem Hovhannesnek mondják a Jánost. A Gjon tudtommal egy albán név. Fogalmam sincs, Kornya miért pont ezt a nevet választotta, lehet, hogy egyszerűen összekevert valamit. Maga a Tzimiszkész-átírás sem hangzik túl örményesen, az örmény nevek általában -án-ra (kb. az x nemzetségből származó, pl. Aram Khacsaturian "A kereszt adománya", Karajan "Sötét", stb.), vagy -ci-re (kb. az x helyről származó, pl.: Movses Khorenaci "Khorenei Mózes" vagy Ananias Sirakaci "Siráki Ananiás", vagy épp eltorzítottan Georgio Armani) végződnek. Remélem, a második kiadás előtt már ki fogja javítani az ilyen bakikat...

Ja, még egy észrevétel a regénnyel kapcsolatban: azért Phokas jellemét i

gazán élethűen adta vissza Kornya, ráadást elsütött egy poént, amit talán sokan nem vettek észre, azt írja a Tzimiszkész megtalálását követő jelenetben, hogy Phokas maga sem eszik húst. Ebből talán sokan arra következtethetnek, hogy a katonái iránti szolidaritásából hagyta el a húsételek fogyasztását, pedig nem így van: Niképhorosz Phókasz hírhedt volt a vegetarianizmusáról, ez is az egyik penitenciás fogadalma, amit a szerzetesek róttak ki rá büntetésből valami vétségéért.