1. Előzmények: a koraközépkori örmény történetírás
A modern történelemtudomány szinte állandó viták kereszttüzébe helyezi a koraközépkori örmény történetírást. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a fennmaradt történelmi források többnyire kései kópiákban, a IX.-től a XVII. századig terjedő időközben készült kéziratos kötetekben maradtak fönn, nagyobbrészt a pontos cím és a szerző nevének tisztázása nélkül. A később nyomtatásban is kiadott alkotások sajtó alá rendezői, s nyomukban a korai történelemtudomány is csak úgy tudott rendet teremteni a fennmaradt kéziratok között, hogy egyrészt figyelembe vette a szerzők személyével kapcsolatos közvéleményt, ami néhol a folyamatosan egymásra utaló történelmi munkákban is lejegyzésre került, másrészt az adott kötetek filológiai és tartalmi elemzéséből próbált meg következtetni a keletkezés körülményeire. Így eshet meg, hogy a szakirodalomban folyamatos vita tárgyát képezi minden egyes koraközépkori történelmi munka szerzőjének kiléte, az alkotás időpontja, vagy épp a szerző által eredetileg használt irodalmi nyelv kérdése.
Ami ma egyedül hitelesnek látszik, az az önálló örmény ábécé megalkotójának, Meszrop Mastocnak az élettörténete, ami Mastoc legkedvesebb tanítványának, Korjun-nak a munkája, íly módon tehát a legelső örmény nyelvű irodalmi mű. Ezzel kapcsolatban rögtön az elején leszögezendő, hogy úgy tűnik, az örmény irodalomban a VIII. századig a Meszrop jelző nem volt elterjedve, s az ábécé feltalálóját egyszerűen Mastoc-nak, azaz „Szertartáskönyvnek” hívták.[1]A hagyomány szerint Mastoc Szahak (Izsák) katholikosz, a reformer szellemű örmény egyházfő kíséretéhez tartozott, aki felismerte, hogy az autokefál örmény egyház nem maradhat fenn önálló, anyanyelvű írásbeliség nélkül. Korábban az örmény egyház ugyanis nagyobbrészt görög és szír katolikus központok liturgikus oktatására hagyatkozott, önálló értelmiségi képzés Arméniában akkor már évszázadok óta nem létezett. Ugyan régészeti leletekből, határkövekről és templomok oldaláról ismerünk korábbi örmény feliratokat is, ezek azonban az ókori közel-kelet írásrendszerein, ékírásos vagy karcolt arámi jelek segítségével készültek. Szahak tehát megbízta Mastoc-ot és egy általa vezetett kis kutatócsoportot, hogy gyűjtsék össze a korábbi feliratokat, és ezek segítségével élesszék fel tetszhalálából az örmény irodalmat. Mastoc és tanítványainak egy csoportja be is járta a korabeli Örményország területeit, sőt, kutatókat küldtek az akkori világ nagy könyvtáraiba, kulturális központjaiba is, így sikerült összegyűjteni a hajdani írásbeliség maradványait, egy 28 betűből álló ábécét, amit a hagyomány szerint a szír Dániel, Arzéné püspöke bocsátott a rendelkezésükre. Ezeket a jeleket Kr. u. 393-ban kísérleti jelleggel bevezették az oktatásban, egy maroknyi kiválasztott gyermeken letesztelve a rendszer használhatóságát. Ez azonban még nem bizonyult megfelelő módszernek, mivel a kiválasztott gyermekek nem voltak képesek megfelelően használni az írásrendszer nyelvtani szabályait, a rendszer további tökéletesítésre szorult. Ekkor Mastoc és tanítványainak köre merőben új ábécé megtervezésébe és hangtani kijelölésébe kezdett, hogy egy tökéletesebb, az élő örmény nyelv igényeinek megfelelőbb fonetikus és grafikai rendszert hozzanak létre. Így született meg a Kr. u. 404 és 406 között a mai örmény ábécé őse, a 36 betűből álló nagybetűs jerkathagir, azaz a „vasírás”, ami egészen a XI. századig változatlan formában maradt fönn. Tulajdonképpen ez lett a klasszikus örmény irodalom nyelvének, az úgynevezett grabar-nak („írott nyelv”) az ábécéje. Az írás megjelenésével megindult az örmény műfordítói mozgalom, s az első lefordított munka a legendás hírű örmény Biblia lett, amit hamarosan további klerikális munkák követtek: Euszebiosz egyháztörténete, Nazianzoszi Gergely beszédei, stb. Az új ábécé elterjedése fellendítette az örmény történetírói irodalom kifejlődését is.
A történészek által hagyományosan legkorábbinak datált szerzőről, P’avsztosz Buzandac’i-ról (Bizánci Fausztosz-ról) évszázadokig feltételezték, hogy személyében eredetileg egy Örményország bizánci hódoltság alá eső területeiről származó, de munkáját még görögül író kortárs IV. századi szerzőt, talán egy korabeli püspököt tisztelhetünk. Ugyanezen érvelés szerint Buzandac’i-nak a Kr. u. 387-tel, Arméniának Bizánc és a szasszanida Irán közti felosztásának évével záródó munkáját a későbbiek során, az örmény ábécé elterjedését követően valaki lefordította örmény nyelvre. Azonban a fordító már erősen antiklerikális érzületű személy lehetett, így egyes helyeken módosításokat végzett az eredeti textúrán, talán ennek is köszönhető, hogy a mű hitelességét már a hozzá kronológiailag legközelebb álló örmény történetíró, a történetet 485-ig tovább folytató Ghazar P’arpec’i (Parp-i Lázár) is kétségbe vonta. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Buzandac’i munkája rejtélyes módon csakis olyan kéziratokban maradt fenn, amelyekben az ismert szöveg elejét már III. fejezetnek tüntetik fel, ugyanakkor a „Kezdetek” alcímet viseli, egyes elemzők tehát feltételezik, hogy valamikor egy nagyobb világkrónika-kompiláció részét képezhette, amihez az első fejezeteket valaki más írta. Ráadást az örmény Buzandac’i szöveg szerzője szemmel láthatóan nem ismerte a korabeli római császárok neveit és uralkodási éveit, mivel Kr. u. 319-től 384-ig folyamatosan csak Valens-t emlegeti császárként, ami egy kortárs bizánci szerzőtől legalábbis furcsa.[2]
Az említett Ghazar P’arpec’i a maga részéről feltételezhetően nemesi származású szerzetes volt, aki gyermekkorában a kartli-i (grúziai) őrgrófságban dajeakut-ként, azaz váltott gyermekként (tulajdonképpen szerződéses túszként) együtt nevelkedett a főnemes Vahan Mamikonjan-nal, akivel életre szóló barátságot kötött. A Mamikonjan-ok családja állította ki ekkoriban a legfőbb örmény hadúr szerepét játszó főnemest, miután az utolsó párthus eredetű örmény királyt, a tehetetlen IV. Arsakot az örmény nemesség és az örmény egyház vezetői 428-ban megfosztották trónjától, ezzel lényegében megszüntetve a királyság intézményét Arménia perzsa hódoltsági területein. Vahan később, egy általa vezetett Irán-ellenes szabadságharcot, az úgynevezett Vahaneanc’-ot követően Örményország perzsa fennhatóság alá eső területeinek marzpán-ja, azaz alkirálya lett, kivívva ezzel egyfajta örmény autonómiát a szasszanida-perzsa államszervezeten belül. Vahan apáttá nevezte ki P’arpec’i-t a Mamikonjan-oknak a korabeli örmény fővárosban, Vagharshapat-ban alapított nemzetségi kolostora élére, azonban P’arpec’i-nek hamarosan rosszakarói mesterkedéseinek következtében menekülnie kellett innen.[3]Száműzetésében írta meg mentegetőző levelét Vahanhoz, amit később egy szerkesztő az általa írt Történelem utolsó fejezete után csatolt, s életrajzi adatait legnagyobbrészt ebből a levélből ismerjük. E levélnek később még kiemelt szerepe lesz Movszesz Khorenac’i azonosításában.
P’arpec’i munkájában elsősorban a Mamikonjan család dicsőségének próbált emléket állítani, s ezért mintegy drámai ellenpontként a Vahaneanc’ leírása elé beiktatta a másik nagy örmény szabadságharc, a kudarcba fulladt Vardananc’ ismertetését is. Ezt a korábbi szabadságharcot 450-ben Vahan nagybátyja, (I.) Vardan Mamikonjan robbantotta ki ellenlépésként arra, hogy a szasszanida Irán megpróbálta felszámolni az akkor már intézményesült örmény kereszténységet, és ismét be kívánta vezetni a megreformált zoroasztrizmus egy formáját államvallásként a csatlós tartományokban. Vardan bízott abban, hogy Bizánc segítségére lesz a függetlenségi harcban, azonban csalatkoznia kellett, mivel Konstantinápoly a hunok fenyegetése miatt nem merte kockára tenni a keleti határok stabilitását. 451-ben Vardant és seregét az avarajri síkságon tönkreverték a perzsa seregek, a túlélő nemességet és az egyházi vezetőket a szasszanidák életfogytiglan tartó száműzetésbe küldték a Kaszpi-tengertől nyugatra, a belső-ázsiai sztyeppékkel szomszédos háborús határvidékekre. Az avarajri csatában hősi halált halt Vardan Mamikonjant később szentté avatta az örmény egyház. Jeghise (Elise) vardapet (a vardapet tiszteletbeli rang, jelentése körülbelül „egyháztanító”) jeremiádja, ami a Vardan és társai címet viseli, ugyancsak ennek a Vardananc’-nak állít méltó emléket. A szerző életéről csak másodlagos forrásaink vannak: egy X. századi dél-örmény szatellit-királyság, Vaszpurakan krónikásának, Thovma Artsruni-nak maradt fenn egy feljegyzése arról, hogy Jeghise eredetileg a déli Mokk tartományból származó szerzetes lehetett, későbbi amatunik-i püspök, aki 449-ben részt vett az zoroasztrizmus ellen fellépő artashati nemzeti zsinaton is. Mégis, ezt a származtatást egyesek VII. századi kegyes hamisítványnak tartják, s a legkorábbi ismert verzió is inkább VI. századi lehet.[4]
A kegyes hagyomány mégis azt a számos verzióban fennmaradt alkotást tartja a legkorábbi örmény krónikának, amit az örmény hagiográfia-irodalom iskolapéldájának nevezhetünk: az örmények apostolának, Világosító Szent Gergelynek és leszármazottjainak az életéről készült monumentális művet, amit egy bizonyos Agathangelosz-nak (a görög név jelentése: „Jó hír”) tulajdonítanak. A számos változatban fennmaradt mű egy párthus származású nemesi család sarjaként mutatja be a későbbi Világosító Szent Gergelyt, akinek apja a perzsa sah megbízásából meggyilkolja a politikailag túlságosan megerősödött II. Khoszró örmény királyt, mivel Khoszró sikeres háborút folytatott a szasszanida Irán ellen. Bosszúból az örmény arisztokrácia tagjai kivégzik a gyilkos egész családját, egyedül a római birodalom kis-ázsiai területére menekített csecsemő, Gergely marad életben. Hasonló sorsra jut a meggyilkolt király gyermeke, (IV. Nagy) Trdat (Tiridates) is, aki viszont Diokletianus császár környezetébe kerül túszként, s itt nevelik, hogy később, hazájába visszatérve Róma politikai érdekeit képviselhesse. A száműzetésben élő trónörökös azonban idővel maga köré gyűjti az emigráns örményeket, így találkozik az ifjú Gergellyel is, akinek származásáról mit sem tud, ezért a kíséretébe fogadja. Gergely és Trdat politikai ambíciói azonban ütköznek egymással: Trdat a nemzeti hagyományok megőrzésében, a forráshoz való visszatérésben látja az örménység jövőjét, ezért Arménia hagyományos isteneinek hitét szeretné megújítani, igaz, ezek az istenek a perzsa szinkretizmus hatására erősen „eliranizálódtak”. Gergely azonban a radikális új hitben, a kereszténységben keresi az alternatívát. Konfliktusuk igazándiból akkor éleződik ki, amikor mindketten hazatérnek, s Gergely megpróbálja áttérésre bírni az örmény arisztokráciát, s ekkor derül fény Gergely valódi származására is. Büntetésből válogatott kínzásoknak vetik alá, hogy hite megtagadására kényszerítsék, majd, amikor ez hasztalannak bizonyul, évekre bezárják őt egy földalatti verembe, a mai Khor Virap kolostorerőd pincéjében. Helyzete nem is változott volna, ha időközben a diokletianus-i keresztényüldöztetések következtében meg nem jelenik az örmény fővárosban egy csapat keresztény apáca, vezetőjük a méltóságteljes Gajane. Trdat beleszeret Hripszime-be, az apácaközösség egyik előkelő származású neveltjébe, aki azonban a király közeledését többszöri kísérlet ellenére is visszautasítja. Trdat ekkor Gajanét próbálja megzsarolni, hogy az kényszerítse Hripszimét engedelmességre, azonban az asszonyt nem lehet megzsarolni. Trdat ekkor bosszúból kivégezteti az egész közösséget. Pár nappal később azonban vadászat közben leesik a kocsiról, és elborult elmével bolyongani kezd, mivel azt hiszi, vaddisznóvá változott. A fővárosban ezalatt elszabadulnak az indulatok, a király betegsége a trónért versengő hatalmasokból is kihozza az állatot. Hogy a helyzetet megmentse, a király húga, a titokban keresztény Khosróviducht felidézi a börtönbe zárt Gergely alakját, akit megkerestet, és a király színe elé hurcol. Miután Gergely meggyóntatja a királyt és az udvarnépet, a betegségéből felgyógyuló Trdat rendeletben államvallássá nyilvánítja a kereszténységet, s Gergelyt megbízza, hogy térjen vissza az időközben Nagy Konstantin uralma alá került római birodalomba, hogy ott a megfelelő tanulmányok elvégzése után püspökké szentelhessék, s visszatérte után megalapozhassa az örmény katolikus egyházszervezetet. Gergely hazatérte után a folyóparton egy tömeges szertartás során megkereszteli a főváros, Vagharshapat — a későbbi egyházi székhely, Etsmiadzin — teljes lakosságát, templomokat épít, ereklyéket és szent iratokat gyűjt, tanítványokat vesz maga mellé, s a korábbi pogány papság gyermekeit keresztény neveltetésben részesíti, hogy azok az új hitben tudják továbbörökíteni a családi hagyományokat. Idővel ő maga is visszavonul, politikai pozícióját vér szerinti fiai és unokái öröklik, akik idővel örmény pátriárkából az autokefál egyház katholikosz-i dinasztiájává lépnek elő.
Agathangelosz ugyan munkája bevezetőjében azt állítja magáról, hogy ő Rómából érkezett királyi jegyző, s szemtanúként számol be az eseményekről, azonban bizonyos stiláris eszközökből, textuális párhuzamokból kitűnik, hogy a mű egy jóval későbbi kegyes hamisítvány, talán az örmény graecophil iskola mestermunkája. A graecophil, vagy más néven hellenizáló iskola egy különleges örmény irodalmi mozgalom volt, ami feltehetően 570 tájékán jött létre Konstantinápolyban, és körülbelül 730-ig virágzott. Az iskola egyik vezéralakja a Legyőzhetetlen Dávid volt, a neoplatonikus filozófus, aki egy időben az alexandriai Olymiodorus iskoláját vezette, s akit később tévesen Meszrop Mastoc tanítványi körével hozott kapcsolatba a kegyes hagyomány. Az irányzat képviselői olyan nyelvújító műfordítók és írók voltak, akik az örmény nyelvet alkalmasabbá próbálták tenni a klasszikus görög auktorok munkáinak olvasására, s ennek érdekében változtatásokat eszközöltek a nyelvtanon és a helyesíráson, illetve számos új szakterminust vezettek be. Iskolájuk az örmény műfordítások reneszánszát hozta el, illetve számos eredeti munka került ki a kezükből.[5]Ám Agathangelosz munkáiból a legtöbb fönnmaradt példány nem sokkal a X. század előtt készült kompiláció, amit másolóik különféle aktuálpolitikai utalásokkal egészítettek ki. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy fennmaradt koraközépkori örmény források ennek ellenére hivatkoznak rá, még maga Ghazar P’arpec’i is megemlíti őt a krónikája elején, mint közvetlen előzményt. A legelfogadottabb nézet szerint tehát a szöveg tartalmi magja mégis úgy 450 tájékán állhatott össze, amikor már meghonosodott az önálló örmény írásbeliség.
A graecophil iskola fordításai között maradt fenn Pszeudo-Callisthenes Nagy Sándor regénye, illetve számos másik klasszikus mű másolata: Josephus Flavius Zsidó háborúja, Alexandriai Philon filozófiai munkái, Szokratész egyháztörténete, stb.
Szintén szerző és név nélkül maradt fenn egy krónika, amit első publikálói a máskülönben ismeretlen élettörténetű Szebeosz püspöknek a Hérakleiosz császárról írt történeteként azonosítottak.[6]A mű egyébként nem csak Hérakleiosz császár koráról, az utolsó nagy bizánci-perzsa háború véres eseményeiről szól, hanem röviden összefoglalja az előző évszázad történéseit is. Megemlítésre kerül például II. Vardan Mamikonjan 572-es lázadása a perzsák ellen, a kelet-római birodalomból száműzött pogány értelmiségieket befogadó I. Khoszró Anusirván (531-79) reformpolitikája, az örménygyűlölő Mauritius császár és veje, a kereszténységgel kacérkodó II. Khoszró Aparvéz sah között kialakulni látszó bizánci-szasszanida szövetség — amikor is mind a keresztény teológiai vitákba bocsátkozó Bizánc, mind az erős belpolitikai viszályoktól megosztott Irán erősen örményellenes politikát folytatott —, illetve Mushegh Mamikonjan és a Jeruzsálemet elfoglaló Bahrám Csobin tábornokok közti intrikus küzdelem. A mű mindezeken kívül kitekintést enged a korabeli Közel-Kelet egyéb tájékaira is, egészen az arab invázióig, pontosabban 641-ig, Muavijja kalifa trónra léptéig bezárólag. Szebeosz-ról feltételezik, hogy kortárs VI. századi alkotó volt, aki rendhagyó módon egyik nemesi családhoz sem húzott, hanem kizárólag az autokefál örmény apostoli egyháznak tartozott hűséggel, stílusának gördülékenysége azonban többekben kétséget ébresztett.
Szebeosz püspök történetének szerves folytatása Ghevond (Levond) vardapet munkája, aki Mohamed próféta halálától 789-ig beszéli el Örményország történetét. Munkájában bemutatja az arabok első, akkor még csak ideiglenes zsákmányszerző portyáit Arméniába, a bizánci-arab határvidékeken kialakuló elkeseredett állóháborúkat, a kis-ázsiai eretnekmozgalmak megerősödését, illetve azt, hogy a dvin-i osztikán-i (kormányzói) hivatal létrehozása után miként irtották ki módszeresen az örmény főnemesség vezető családjait, és a kalifátus miként sodorta bele a Kazáriával és a belső-ázsiai nomád hadurakkal vívott csatározásokba a Kaukázusontúli területeket. Némileg cinikus hangvételű anekdotákkal fűszerezett munkájából kitetszik a szomorú tanulság: Arménia csupán felvonulási terület az egymással viaskodó nagyhatalmak gyilkos párviadalában.
Ugyanennek a kornak, az első kazár betöréseknek a hiteles beszámolóját nyújtja az Uti tartományból származó szemtanú, Viro Kalankatuac’i (Kalankatujk-i Víró) katholikosz, aki a mai Azerbajdzsán és Hegyi Karabakh területén osztozkodó hajdani szatellit-állam, a kaukázusi Albánia (Aghvan) autonóm egyházfője lehetett. Munkája kivonatokban maradt csak fenn, több más hasonló kortárs munkával együtt egy rendkívül furcsa mű, A kaukázusi albánok története című X. századi szöveggyűjteményben, amit egy bizonyos Movszesz Daszhuranc’i (Daszhuran-i Mózes) szerkesztett egybe. A kaukázusi albánok kultúrája a világtörténelem egyik nagy rejtélye, mert bár tudjuk, hogy egykor önálló államisággal, saját autokefál egyházzal és sajátos, 54 betűből álló írásrendszerrel rendelkeztek, kultúrájukból mára mégsem maradt fenn szinte semmi. A kevés emlék közé tartozik egy maroknyi epigráfiai töredék, egy a Matenadaranban — a jereváni földalatti kézirattárban — őrzött kódex hátlapjára írt, eltorzult ábécé,[7]és egy épp a közelmúltban felfedezett, szenzációs IV. századi imakönyv — amit a Sínai-hegyi Szent Katalin kolostor könyvtárában találtak meg a kutatók egy grúz kézirat lapjain, emiatt jelenleg is folyik a palimpszesztes lelet rekonstruálása, desifrírozása és értékelése[8]—, illetve ez a bizonyos örmény krónika. Viro katholikosz beszámolóján kívül helyet kapott még a kötetben Iszrael püspök leírása a kaukázusi hunok pogány szertartásairól, illetve Dzsuanser albán herceg haditetteiről szóló változatos elbeszélésfüzér, ami lényegében a korabeli udvari énekmondók, a guszan-ok hősénekeiből készült válogatás. Ezt zárja a VII. század második felében élt örmény költő, Davtak kertog (azaz „rhétor”) 680 körül keletkezett siratódala, ami lényegében a legkorábbi világi témájú örmény költemény, aminek a költőjét is ismerjük. Az Albánia történetének érdekességéhez hozzátartozik az is, hogy egy XIII. századi félreértés miatt a kötet szerkesztőjét, Movszesz Daszhuranc’i-t és Viro Kalankatuac’i katholikosz személyét összekeverték, így e művet egészen a közelmúltig a sosem létező Movszesz Kalankatuac’i munkájaként tartották számon.
Ugyan nem kifejezetten történetíró, de történeti szempontból is jelentős alkotó Ananias Sirakac’i (sirák-i Ananiás), a VII. századi polihisztor. Elsősorban matematikai, csillagászati, geográfiai, kozmológiai és kronológiai munkákat írt, illetve neki köszönhetjük egy naptártörténeti unikum, az önálló örmény időszámítás és öröknaptár bevezetését. Sirakac’i munkásságáról elég bizonytalan kép él bennünk. Későbbi örmény történetírók elbeszéléséből tudjuk, hogy miután beutazta az akkori Kis-Ázsia kulturális központjait, hazatért, hogy az örmény egyház fejének, Anasztáz katholikosz-nak a segítségével iskolát alapítson. Iskolája számára egy kivonatos, lexikonszerű tankönyvcsomagot készített, amiben összeállította a középkori hét szabad művészet oktatásához szükséges tanagyagot. A könyvcsomag címe K’nnikon, azaz Kánon lett. Tanítói ambícióit azonban később fel kellett adnia, a rosszhiszemű pletykák szerint azért, mivel diákjai félreértelmezték szavait, s ezért szégyenbe hozták őt, azonban sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen azért hagyta félbe az oktatást, mivel a katholikosz halálával elvesztette a legfőbb anyagi támogatóját. Mivel K’nnikonjával balszerencséjére épp a Kr. u. 666. évben készült el, a későbbi legendák boszorkánymester és feketemágus hírébe hozták, aki száműzetésben halt meg, könyveit elégették.[9]A legújabb időkben e K’nnikon részeként azonosították a korábban Khorenac’i-nak tulajdonított Földrajzot is, ami Hewsen közelmúltban kiadott kritikai kiadásában vált világhírűvé.[10]
Korábban felmerült, hogy Sirakac’i kompilációjának része lehet az Örmény Névtelen krónikája is, amit ismernek az Ősök krónikája, az Első krónika vagy a Hippolytus krónikája címeken is. Ezt a rövidke kis munkát azonban éppúgy lehet Szebeosz-hoz kapcsolni, mint mondjuk Khorenac’i-hoz. Mi több, a mű első fejezete szinte teljes átfedést mutat Khorenac’i művével, így a korábbi szakirodalom gyakorta Pszeudo-Khorenac’i néven hivatkozott rá. Más fejezetei azonban élesen elütnek ettől, s talán a legfurcsább fejezetének azt tarthatjuk, amelyikben a Mamikonjan család őstörténetéről fűz be egy szubjektív elbeszélést. Eszerint a szerző a királyi udvarban összetalálkozott egy a selyemúton érkezett kínai követtel, aki elmesélte neki, hogy a Mamikonjan család nem őshonos a világ ezen szegletében, mivel a családot két Kínából száműzött herceg, Mamik és Konjak alapította, akiket a perzsa sah nevezett ki az örmény tartományok élére.[11]
Meg kell még említenünk még egy nem kimondottan történelmi alkotást, Hovhannes Mamikonjan (Mamikonjan János) középkori lovagregényét, a Taron történetét. Szerzője azt állítja, hogy munkáját 680-81 tájékán állította össze olyan korábbi, az apátok által készített bejegyzésekből, amiket a nyugati Taron tartomány Glak kolostorában gyűjtött össze. A történet Taron tartomány ősi főnemesi családjának, a Mamikonjan tartományuraknak öt generációját mutatja be, amint Glak családi kolostorának védelmében harcolnak a hódító seregek ellen. A történet az utolsó nagy perzsa-bizánci háború idején játszódik, mert megemlítik benne a Hérakleiosszal rivális II. Khoszró Aparvéz sahot, ám a műben bemutatott főszereplők közül egyet sem lehet hiteles történelmi személlyel azonosítani. A regényben felvonultatott alakok szinte természetfelettiek, vallási fanatizmussal átitatottan védelmezik határvidéki hazájukat, imáikat azonban nem Istenhez vagy Krisztushoz címezik, hanem egy bizonyos Szent Karapethez, a család védőszentjéhez, aki a csaták hevében nemegyszer személyesen is megjelenik közöttük, hogy az oldalukon harcoljon. Még furcsább, hogy a szerző szerint a nők nem léphetnek be a férfiakkal együtt a keresztény templomba, noha ez a szegregáció semmilyen más korabeli műben nem szerepel. Ebből, és a más örmény történetírók — P’avstos Buzandac’i, Sebeos, Ghevond vardapet, Movses Khorenac’i — műveiből átvett motívumokból arra következtethetünk, hogy az alkotás jóval későbbi, talán X. századi, s a szerzője feltehetően olyan muzulmán író lehetett, aki csak felületesen ismerte a keresztény szokásokat.[12]
X. századi irodalomhoz tartozik még pár jelentős szerző: Thovma Artsruni, aki a déli, Vaszpurakani (Van-tó melletti) örmény szatellit-királyság urainak, az Artsruni-aknak a családjából származott, és egyben ő volt a királyság hivatalos történetírója; de a források megemlékeznek egy bizonyos Sapuh Bagratuni-ról is, az Artsruni-akkal rokonságban álló, mégis rivális észak-örményországi királyi család, a Bagratuni-ak (Bagratidák) hivatalos történetírójáról is;[13]ismerünk egy névtelenül fennmaradt IX-X. századi mesés anekdotagyűjteményt, az úgynevezett A vaszpurakani névtelen beszélykötetét, illetve egy a nép ajkán fennmaradt eposz-füzért, amit a modern néprajz-kutatók némileg önkényesen a David Szaszunc’i (Szaszun-i[14]Dávid) cím alatt gyűjtöttek össze, stb.
Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenünk, hogy számos olyan nem kimondottan történelmi szerzőt is ismerünk, akinek munkájából képet kaphatunk a korabeli Örményország társadalmi viszonyaira: egyházi liturgiakönyvek szerkesztői, az eretnekmozgalmak ellen fellépő írók vitairatai, szentek életéről beszámoló alkotások, stb. Ezek felsorolása azonban szükségtelenül elnyújtaná tanulmányunkat.
[1] R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978, Commentary on the Literary Sources
[2] Robert Bedrosian: P’awstos Buzandac’i’s Histoy, New York, 1985, Translator’s Preface
[3] Robert Bedrosian: Ghazar P’arpec’i’s History, New York, 1985, Translator’s Preface
[4] Biographisch-Bibliographisches Kirchenlexikon, Band I (1990) Spalten 1500-1501 Autor: Friedrich Wilhelm Bautz; illetve Anne Elizabeth Redgate: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998, 159. oldal
[5] Anne Elizabeth Redgate: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998, 159. oldal
[6] Robert Bedrosian: Sebeos’ History, New York, 1985, Translator’s preface
[7] A. Г. Aбpaмян: Дешифровка надлисей кавкаэских агван, Ерван, 1964
[8] http://www.azer.com/aiweb/categories/magazine/ai113_folder/113_articles/113_zaza_quick_facts.html
A leletről bővebb felvilágosítást ad: Dr. Zaza Alexidze, Institute of Manuscripts in Tbilisi, Georgia: zaza_alexidze@hotmail.com
[9] Anne Elizabeth Redgate: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998, 188. oldal
[10] Paulik Ágnes: „A világ bemutatása” — egy 7. századi örmény Földrajz a Steppe népeiről, in: Források a korai magyar történelem ismeretéhez, szerkesztette: Róna-Tas András; Balassi Kiadó, Budapest, 2001
[11] R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978, Appendix
[12] Robert Bedrosian: John Mamikonean’s History of Taron, New York, 1985, Translator’s Preface
[13] Az ö munkáját azonban még nem sikerült minden kétséget kizáróan azonosítani.
[14] A vad Szasszuni határvidék még Tovma Artsruni szerint is a szökevények és az öntörvényű hegylakók gyűjtőhelye, akik saját, nehezen érthető nyelvjárásban beszéltek, ezért talán sokkal ősibb, még az ókorban ide menekült etnikumok nyomai is kimutathatóak lennének bennük. Lásd erről: Anne Elizabeth Redgate: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998, 7. oldal; illetve R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge, Massachusetts, 1978, I: 23 (112. o):
„… /Az asszír Senekerim egyik száműzetésbe kényszerült fiát/, Szanasszárt, a mi diadalmas ősünk, Szkajordi („a szkíta fia”) a mi országunktól délnyugatra, a mondott Asszíria határai közelében letelepítette, ahol is a leszármazottjai sokasodtak és szaporodtak és benépesítették a Sim-nek nevezett hegyet (Hübschmann szerint ez a Szaszuni-hegyvidék egyik hegye).”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése