manicheus handout (ELTE művészettörténeti előadás, 2003, ma már nem tartom túl meggyőzőnek az elméletet)

Manicheus szimbólumok
Hieronymos Bosch festményein?

1. rész: a „tiltott világvallás”, a manicheizmus ismérvei:
A manicheizmus előzménye a szinkretista gnózis. A „gnózis” (görög) szó = „manda” (a szír-arámi nyelvben) = „tudás”, „beavatottság”, „bizonyosság a természetfelettiről”. Nagy Sándor, majd a római birodalom hódításait követően a világ eddig egymástól elszigetelt, távoli kultúrái folyamatos kapcsolatba kerülnek egymással, eszmék, áruk és emberek áramlanak Indiától egészen Hispániáig. Az új, „globalizált” világban a művelt, gazdag felsőbb társadalmi rétegek tájékozódhatnak a sajátjuktól teljesen különböző kultúrákról, világnézetekről, és ez identitászavarhoz, értékvesztéshez vezet, az emberek kiszolgáltatottnak érzik magukat. A hagyományos vallásokba vetett hit meggyengül, helyette a filozófiában és a távoli, egzotikus vallásokban keresik a lelki felfrissülést, létrejönnek a „vegyes”, szinkretista vallások, amelyek számos különböző nép vallási hiedelmeit egyesítik önmagukban, társadalmilag is kimutatható szinten pedig általában kis létszámú helyi szektákban bukkannak a felszínre, amit egy-egy karizmatikus vallásalapító szervez maga köré, ám ezek a szekták gyakran még egymással is rivalizálnak. Ha hittételeikben volt közös vonás, akkor az az anyagi világ megvetése, a földi javakkal, a testi élményekkel és a mindennapi élet kaotikusságával szemben érzett előítélet, megcsömörlöttség, undor: a gnosztikusok egy szebb, tisztább, átláthatóbb világról álmodoztak, egy tisztán szellemi valóságról, amit csak a haláluk után érhetnek el, és amiben isteni hatalmat nyerhetnek. Legfőbb kérdésük ez volt: „Ha Isten tökéletes, akkor hogy lehet, hogy az állítólag általa teremtett világ ilyen tökéletlen?” Válaszuk: „Az az Isten (görögül Demiurgosz, a „munkálkodó isten”), aki a világot teremtette, nem lehet azonos azzal az Istennel, aki az eszmék téren és időn túli, mindenható és tökéletes Istene. A világot teremtő Demiurgosz tehát csak a másik, igazi Isten leszármazottja/teremtménye, ami csak egy fatális kozmikus baleset következtében jött létre, ő viszont aljasságból teremtette meg a mi világunkat.”. A gnosztikus szekták mai utolsó túlélője az iraki mandaizmus, egy mind az iszlámtól, mind a kereszténységtől, mind a zsidóságtól jól elkülöníthető vallás, ami vallásalapító prófétájaként Keresztelő Szent Jánost tiszteli, és amely vízbemerítős rítusairól, sajátos kódex-illusztrációiról és varázsigékkel telifirkált talizmán-csészéiről híres.
Máni próféta élete: egy Patek nevezetű perzsa előkelőség fiaként született valahol Mezopotámiában, gyermekkorában egy perzsa, keresztény, zsidó, örmény, párthus, stb. hívőket egyaránt a tagjai közé soroló ökomenikus gnosztikus szekta, a K. u. 100 körül élt Elkaszai „próféta” hívei nevelték. Apjától zaklatott lelkialkatot örökölt, ráadást nyomorékként, sántán jött a világra, valószínűleg teljes testi-lelki kitaszítottságban nevelkedett. 12 éves korában „látomások” kezdték gyötörni, ekkor a szekta tagjai, csak hogy megszabaduljanak tőle, eladták rabszolgának. Szerencsére száműzetésében is akadtak tanítómesterei, állítólagos egyiptomi varázstekercsek hordozói, akik megtanították a szent szövegek olvasására. Száműzetése éveiben Máni bejárhatta a nemesi köztársaság anarchiájától labilis, a teljes gazdasági-politikai széthullás határán egyensúlyozó párthus birodalmat, a „perzsa reneszánszra” készülődő Iránt. Indiában megismerkedett a Buddhizmus, a Hinduizmus és a Dzsainizmus tanításaival, a Selyemút határvárosaiban kínai kereskedőkkel beszélgetett, északon „turáni” lovasnomád népek sámánjaival találkozott, nyugaton görög filozófiát, keresztény patrisztikát, egyiptomi eredetű misztériumvallásokat, zsidó szokásjogi nézeteket tanult, mindezt pedig szülőföldje ősvallásával, a perzsa zoroasztriánus tanok akkori formáival egyesítette. 24 éves korában e hatások kifinomult vallási-kozmológiai világképpé álltak össze a lelkében, saját mitológiát, saját imákat és meditációkat, saját vallási rítusokat dolgozott ki magának, majd egy újabb látomás sürgetésére világvallás-alapító prófétának nyilvánította magát. Időközben rendszerváltás zajlott Iránban, a párthus nemesi köztársaságot elsöpörte az erősen központosított szasszanida-perzsa despotizmus, ami egy központosított iráni államvallás/ideológia kidolgozását tűzte ki céljául. Mivel Máni apja, Petek is a legfelsőbb politikai elit köreihez tartozott, ezért az ismét egymásra talált családtagok kibékülhettek, és Patek beajánlására a sahok sahja, a birodalomegyesítő I. Sápur magához vette Máni prófétát, mint egy esetleges államvallás megtervezőjét. Máni megkezdte a reménybeli világvallás egyházának megszervezését, papi hierarchiát dolgozott ki, 7 szentírásban foglalta össze tanításainak lényegét, apja pénzén híveket toborzott, misszionáriusokat képzett ki, szétküldte őket a birodalom minden tájára. I. Sápur azonban meghalt, és az örökségéért vívott harcban Mani rossz trónörökös oldalára állt: a több éves hatalmi harcból I. Bahrám kerül ki győztesen, aki a maga részéről Kártír móbed (zoroasztriánus főpap) vallását támogatja, és Mánit, mint eretneket kivégzik: élve megnyúzzák, feldarabolják, stb. Halála után mártírnak tekintik, örökségét az apja, Patek viszi tovább; a vallása önálló életre kell, és immáron saját útján halad tovább a fejlődésben.
A manicheizmus mitológiája dióhéjban: A manicheus vallás 2 princípiumot és 3 világkorszakot ismer. Eszerint a világban két isten uralkodik — a Fény Atyja és a Sötét Úr —, s ezek ketten az egymás elleni harc során hozták létre az anyagi világot. Kezdetben nem ismerték egymást, de aztán a Sötét Úr bekebelezte a fény világát, és így eltorzította azt, de a Fény Atyja már megkezdte a felszabadító háborút, és egyszer újra diadalmaskodni fog, az lesz a 3. világkorszak, a Szétválás Ideje, amikor Jézus megjelenik, hogy egy ítélőszékről (béma) elveszejtse a romlott világot. Az anyagi világ kezdetben a Fény börtöneként jött létre a Sötétségben, de aztán a Fény követei átalakították, és most nem más, mint egy rafinált gépezet, amely arra szolgál, hogy a Fény Országának részecskéit megszabadítsa e börtönből. A fény harcosai: az Élet Anyja, az Első Ember, a hermafrodita Harmadik Küldött, stb. létrehozták a Fény tartományait, a különféle köztes Mennyországokat: az Éter, a Szellő, a Ragyogás, a Láng, a Víz. Velük szemben ott sorakoznak a Sötétség küldöttei, a pokol démonai. Ők is öt tartományra oszlanak: Sötétség (csúszómászók, uruk a Sárkányféreg), Posvány (úszók, fejedelmük egy döglött Hal), Fergeteg (szárnyasok, hercegük a Sas), Füst (négylábúak, Vaddisznó), Tűzkatlan (kétlábúak, vezérük a Démon). Az emberi nem a Démon teremtménye, amit a Sötét Úr a saját hasonlatosságára készített, csak hogy minden emberbe elrejthessen egy kicsiny Fényszilánkot, egy darabot Istenből. Az emberi test tehát undok börtön, amiben a fényrészecskék újra meg újra reinkarnálódni kényszerülnek, a létezés célja az, hogy az emberi nem kihaljon, mert csak akkor lesz újra szabad minden Fényszilánk, hogy újra egyesülhessen Istennel. A végítélet idején a Fény utolsó részecskéit egy Szoborban gyűjtik össze, ami felmegy az Égbe. Az Anyagot, összes megszemélyesítésével, démonaival és áldozataival, az elkárhozottakkal együtt valamiféle „golyóbisba” (a bóloszba) zárják, és egy óriási gödör mélyére hajítják, melyet egy szikla pecsétel le. Ekkor fog a két szubsztancia végleg különválni egymástól.
A manicheizmus nagyfokú kultúrpesszimizmusa miatt sohasem tudott igazán meghonosodni a világban, pedig átmenetileg követőkre talált még az olyan nagyformátumú személyek képében is, mint pl. Szent Ágoston. Mivel a manicheizmus etika végcélja az emberiség kihalásának elősegítése volt, hívei hallgatólagosan megtűrték, sőt, privilegizálták a szexualitásnak minden olyan formáját, ami nem vezethetett gyermeknemzéshez. Ennek Bosch képeinél még jelentősége lesz.
2. rész: Hieronymos Bosch és a manicheizmus
Bosch élete: Az általunk Bosch-ként ismert festő élettörténetéről kevés biztosat tudunk. Még a festményei is többnyire csak más festők másolataiban, átfestve vagy szétvagdosva maradtak fönn. A művészettörténészek jelenleg körülbelül 8 autentikus alkotást ismernek el tőle, ám nem tudjuk pontosan, melyik festményét mikor készítette. Személyes feljegyzés, levél, napló vagy jegyzet nem maradt fenn tőle, csupán pár jegyzőkönyv és számla tartalmazza a nevét. Legszemélyesebb emléke egy rajz, ami talán öregkori önarcképe lehet. 1516-ban halt meg, feltehetően 66 éves korában, tehát 1450 körül kellett születnie, s’Hertogenbosch-ban (kb. „Hercegberek-tő”), egy 20 000-es flamand városkában. (Kortársa volt tehát Kolumbusz Kristófnak, Luther Mártonnak, Habsburg Miksának, stb. .) Valódi neve Jheronimus Anthonis-zoon van Aken volt, a Bosch csak felvett név, a szülővárosa után. Nagyapja, apja, 3 nagybátyja és egy öccse szintén festő volt, ő maga sem tűnt volna ki, ha tartja magát a családi hagyományokhoz. A feljegyzések szerint 1474-ben 3 részletben visszafizetendő kölcsönt vett fel a helyi festőcéh tagjaitól, ebből megházasodott, felesége egy vele egykorú polgárasszony volt. A házasságból mégsem született gyermek, s Bosch szakmai élete is zsákutcába jutott, a feljegyzések szerint ezidőtájt fokozatosan eladósodott. Utolsó lehetőségként 1486-87 között S’Hertogenbosch legjelentősebb templomában, a Sanct Jans (Szent János) katedrálisban kapott munkát az egyik mellékkápolna restaurálásán, ami a csodatevő Szűzanya-oltáráról volt híres. Körülbelül ekkor fogadta be őt soraiba egy környékbeli tisztes polgárokból és arisztokratákból toborzott titkos, elitista szekta, egyfajta lelkiségi mozgalom, ami a kápolna nyomán a Boldogságos Miasszonyunk Társaság nevet viselte, és ami úgynevezett „hattyúestjeiről” volt hírhedt. (A Társaság belső szerkezetéről, a hattyúestek rítusairól, a szekta céljairól természetesen semmit sem tudunk.) Művészete ettől kezdve megváltozott, fokozatosan egyre bizarrabb formát öltött, ám a társaság befolyása minden esetleges kritikától megvédte őt. Az ezt követő években Bosch anyagi helyzete rendeződött, s a Társaság kapcsolatrendszerén keresztül egyre több megbízást kapott, immáron ő adott kölcsönöket másoknak, sőt, művészete hamarosan Európa-szerte híres lett. 1595 után a feljegyzések önellentmondásosak lettek, Bosch talán három Európai utat tett, esetleg kapcsolatba lépett más korabeli művészekkel is. Egyes művészettörténészek (pl. Slatkes, Knight) úgy vélik, hogy 1510 táján Velencében is megfordult, ahol Gorgione a 3 filozófus című festményén is megörökítette őt, Leonardo és önmaga társaságában. Művészetének egyes motívumait kapcsolatba hozzák még Tullio Lombardo páduai szobraival, Bellinivel, stb. Talán ezekben az utolsó években készítette az olyan munkáit, mint a Kánai mennyegző, a Keresztrefeszítés, Szent János Pathmos szigetén, stb. Műveit már életében másolni kezdték, halála után pedig az európai művészet egyik magányos, irányzatokon felülemelkedő óriásának nyilvánították. Elburjánzó fantáziájának részletgazdag, hátborzongatóan dekadens szimbólumrendszerét máig nem sikerült minden kétséget kizáróan megfejteni. A szakértők különféle antikvitásbeli misztériumkultuszokból lopott motívumokat, antiklerikális utalásokat, szodómiára utaló jeleket vélnek felfedezni benne, mások úgy látják, hogy a hiperérzékeny, a közelgő társadalmi változásokra fogékony művészt a reformáció előestéjének forradalmi új eszméktől kavargó légköre csaphatta meg.
Lynda Harris elmélete: Egy kortárs művészettörténész meglepő új elmélettel állt elő a 90-es évek elején a The Secret Heresy of Hieronymus Bosch (Floris Books, London) című kötetében. Szerinte az előző művészettörténész elemzők mindegyikének igaza van, ők azonban pusztán egy-egy szilánkját látták meg a nagy mozaiknak: Bosch művészetében jól megfér egymás mellett a szodómia, a misztériumkultuszok hitvilága, az antiklerikális érzület és a forradalmi szellem, mivel Bosch egy olyan szekta beavatottja volt, amelyben mindez együtt volt: a Boldogságos Miasszonyunk Társaság egy manicheus eretnekmozgalom, az úgynevezett Albigens Egyház kései leszármazottja lehetett, s szinkretista filozófiát vallott (innen a forrás: buddhista motívumok, Mithrasz-kultusz, Ízisz jelképek, stb.). Erről szól az előadásom.