A királyideológia változásai
a kereszténység felvételéig egy örmény krónikában
a kereszténység felvételéig egy örmény krónikában
„Özönnel folyt arany Artasesz esküvőjén,
Áradt, pergett a gyöngy Szatenik kézfogóján.”
Örmény hősének (Schütz Ödön fordítása)
Első pillantásra talán szokatlannak tűnhet, hogy egy ókortörténeti antológiában helyet kaphat egy középkori örmény krónika elemzése is, választásunk azonban nem véletlenül esett éppen Movses Xorenac’i (Khoren-i Mózes)[1]Örményország történetére. A középkori örmény irodalomnak talán nincs is még egy annyit idézett, vitatott, hol elismert, hol megcáfolt képviselője, mint éppen ez az egy mű. Alkotójának személyéről, keletkezésének időpontjáról még ma is heves viták folynak a szakirodalomban, egyvalami azonban biztosnak látszik: e krónika számos fejezete kompiláció, egészen az ókorig visszavezethető történelmi hagyományok és a nép ajkán és udvari dalnokok — perzsa jövevényszóval guszan-ok — közvetítésével fennmaradt mondák, legendák, hősénekek és eposzok összegzése. Cikkünkben tehát megpróbáljuk röviden összegezni, hogy mit is állapíthatunk a Xorenac’i-krónikában fennmaradt bizonyítékok alapján az ókori Örményország uralkodóinak személyéről, a hagyományban fennmaradt alakjáról, a társadalomban betöltött vélt vagy valós szerepéről, illetve a hitelesség kedvéért ezeket a hagyományokat megpróbáljuk összevetni más, kortárs ókori forrásokkal. Bár a Movses Xorenac’i Történetének harmadik könyve folytatja az elbeszélést jóval a kereszténység felvétele utáni időkig is, azonban a szerző itt már oly mértékben támaszkodik a kortárs keresztény elbeszélők krónikáira, a bennük felvázolt eseményekre, hogy érdemes még ez előtt meghúzni a vizsgálati korlátot.
A modern történelemtudomány szinte állandó viták kereszttüzébe helyezi a koraközépkori örmény történetírást. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a fennmaradt történelmi források többnyire kései kópiákban, a IX.-től a XVII. századig terjedő időközben készült kéziratos kötetekben maradtak fönn, nagyobbrészt a pontos cím és a szerző nevének tisztázása nélkül. A később nyomtatásban is kiadott alkotások sajtó alá rendezői, s nyomukban a korai történelemtudomány is csak úgy tudott rendet teremteni a fennmaradt kéziratok között, hogy egyrészt figyelembe vette a szerzők személyével kapcsolatos közvéleményt, ami néhol a folyamatosan egymásra utaló történelmi munkákban is lejegyzésre került, másrészt az adott kötetek filológiai és tartalmi elemzéséből próbált meg következtetni a keletkezés körülményeire. Így eshet meg, hogy a szakirodalomban folyamatos vita tárgyát képezi minden egyes koraközépkori történelmi munka szerzőjének kiléte, az alkotás időpontja, vagy épp a szerző által eredetileg használt irodalmi nyelv kérdése.
Ami ma egyedül hitelesnek látszik, az az önálló örmény ábécé megalkotójának, Meszrop Mastocnak az élettörténete, ami Mastoc legkedvesebb tanítványának, Korjun-nak a munkája, íly módon tehát a legelső örmény nyelvű irodalmi mű. A hagyomány szerint Mastoc Szahak (Izsák) katholikosz, a reformer szellemű örmény egyházfő kíséretéhez tartozott, aki felismerte, hogy az autokefál örmény egyház nem maradhat fenn önálló, anyanyelvű írásbeliség nélkül. Korábban az örmény egyház ugyanis nagyobbrészt görög és (arámi nyelvű) szír katolikus központok liturgikus oktatására hagyatkozott, önálló értelmiségi képzés Arméniában akkoriban tudomásunk szerint nem létezett. Az ókori forrásokat elemezve valószínűsíthetjük, hogy Arméniában valamikor, legkorábban az Akhaimenida-dinasztia uralomra jutásától kezdve előbb a birodalom második hivatalos nyelveként beszélt közvetítő sémi nyelvet, az arámit, később, Nagy Sándor hódításait követően a hellenisztikus görög udvartartásokban elterjedt koiné-t, azaz a közgörög nyelvet használhatták az adminisztráció nyelveként. Ezekre az idegen nyelvekre a közéletben főként azért lehetett szükség, mivel az ókori időkben Arménia közigazgatási területéhez tartozott számtalan más, idegen anyanyelvű nép is, mint például a Carduchi (kurdok?), a Moschi (meskhi-grúzok?), az Alarod (urartuiak?).[2]Csaknem bizonyos tehát, hogy ha az adminisztráció nyelve idegen volt, akkor idegen lehetett az udvartartásokban elterjedt irodalmi műfajok, s a bizonyíthatóan létező örményországi színjátszás nyelve is,[3]önálló örmény irodalom azelőtt nemigen alakulhatott ki.
Régészeti leletekből, határkövekről és templomok oldaláról ismerünk ókori epigráfiai emlékeket is, ezek azonban az ókori közel-kelet írásrendszerein, ékírásos vagy karcolt arámi írásjelek segítségével készültek, így ezek örmény mivolta nem bizonyítható. Szahak tehát megbízta Mastoc-ot és egy általa vezetett kis kutatócsoportot, hogy gyűjtsék össze az országban fellelhető feliratokat, és ezek segítségével dolgozzanak ki egy új ábécét. Hosszú és kalandos tudományos kutatást követően így született meg a Kr. u. 395-ben vagy 406-ban a mai örmény ábécé őse, a 36 betűből álló nagybetűs jerkathagir, azaz a „vasírás”, ami egészen a XI. századig változatlan formában maradt fönn.[4]Tulajdonképpen ez lett a klasszikus örmény irodalom nyelvének, az úgynevezett grabar-nak („írott nyelv”) az ábécéje. Az írás megjelenésével megindult az örmény műfordítói mozgalom, s az első lefordított munka a legendás hírű örmény Biblia lett, amit hamarosan további klerikális munkák követtek — Euszebiosz egyháztörténete, Nazianzoszi Gergely homíliái, a szír Labubna Doctrina Addai-verziója, stb. —, s ezeket pár világiasabb mű követte: Platón dialógusai, Alexandriai Philón filozófiai munkái, stb.[5]
Az új ábécé elterjedése fellendítette az örmény történetírói irodalom kibontakozását is. Az e célra kifejlesztett műfaj elnevezése örmény nyelven patmut'iwn, azaz „történelem” lett, ami leginkább a mi gesztáink és krónikáink közötti határmezsgyén ingadozik. A történelmi munkák írói ugyanis legtöbbször egymás munkáját folytatták, s főként saját koruk örményországi történéseivel törődtek, így tehát alkotásaikat gesztának minősíthetnénk, azonban soraikat olvasva időről-időre feltűnik a szándék, hogy szélesebb perspektívából vizsgálják a történelem eseményeit, illetve alkotásaikat belehelyezhessék a klasszikus irodalom világtörténeti vonulatába.
Movses Xorenac’i-t sokáig az „örmény történetírás atyjaként” (Patmahayr) tisztelték, munkájának hitelességét, kortársi tanúságtételét, kritikus forrásfeldolgozó magatartását még azok is elismerték, akik esetleg felrótták neki azt, hogy esetenként olyan szerzőknek tulajdonít egy-egy feljegyzést, akik erről semmit sem írtak. Xorenac’i ugyanis munkájában többször felemlegeti patrónusának, a rejtélyes Sahak Bagratuni-nak, hogy ő az első, aki ilyen történeti mű megalkotására vállalkozott. Ahogy azonban a modern történettudomány kritikusabb szemmel közelített Xorenac’i munkáihoz, a nyugati armenológus közösségben egyre inkább kialakult az a meggyőződés, hogy a Történet még csak nem is hiteles V. századi mű, csupán későbbi hamisítvány. Ezt a hipotézist főként arra alapozzák, hogy Xorenac’i munkájában olyan szövegegyezések találhatóak jóval későbbre datált koherens alkotásokkal, amelyek semmi esetre sem írhatóak a véletlen számlájára. Elméletüket támogatja az a tény is, hogy Movses Xorenac’i munkájára először csak a X. századtól kezdődően találhatunk konkrét hivatkozásokat, legelébb János katolikosz (Kb. 850-c. 931) említi meg a nevét, és a Jánossal nagyjából egy időben alkotó Tovma Artsruni, a Vaspurakan-i Királyság hivatalos történetírója idéz belőle hosszabb szakaszokat.[6]A nyugati történetírás szerint Xorenac’i-t, vagy a neve mögött megbújó szerzőt egyedül az ihlette a szemfényvesztő munka megírására, hogy megalapozza az Örményország politikájában egyre nagyobb szerephez jutó Bagratuni család történelmi legitimitását. A szerző pedig feltehetően az örmény graecophil iskola egyik tagja lett volna,[7]aki talán a VII. században, a korábban igen jelentős Mamikonjan család bukásának idején alkotott.
A keleti, anyaországbeli történetírás persze nem mindig ért egyet ezzel a kritikával. Itt találunk olyan történészeket,[8]akik szerint a szövegegyezések egy része visszafelé is igazolható, az anakronizmus jellegű szakaszok másik felét pedig egyszerűen olyan másolók számlájára írhatnánk, akik a krónika későbbi sokszorosítása során átdolgozták az eredeti textúrát — nem ez lett volna az egyetlen ilyen példa a középkori krónikairodalomban. A krónika kétes hitelű hivatkozásait tehát elvileg annak köszönhetnénk, hogy Xorenac’i oly nagyra méltatott megbízója egy fiatal trónörökös lehetett,[9]akit az ilyen hamis bejegyzések utáni nyomozások vezethettek volna rá a szorgalmasabb tanulásra. Egyesek még Xorenac’i személyét is azonosítani vélték, méghozzá egy V. századi történetíró, Ghazar P’arpec’i (Parp-i Lázár) önéletrajzi jelentőségű levelében,[10]amiben a politikai ellenfelei által száműzetésbe kényszerített szerző hivatkozik egy hasonló balsorsra jutott elődjére, egy bizonyos „filozófus Mózesre”, akit társai kiközösítettek.[11]
Van még egy alkotás, ami némileg Movses Xorenac’i történelmi hitele mellett szól. Korábban felmerült, hogy a nagy VII. századi polihisztor, Ananias Sirakac’i[12]tankönyvcsomag-kompilációjának, a K’nnikon-nak a része lehet az Örmény Névtelen krónikája is, amit ismernek az Ősök krónikája, az Első krónika vagy a Hippolytus krónikája címeken is.[13]Ezt a rövidke kis munkát azonban éppúgy lehet Sebeos püspöknek tulajdonított VII. századi Hérakleiosz-krónikához[14]kapcsolni (ennek függelékeként jelent meg először nyomtatásban), mint mondjuk Taron-i Istvánhoz (egy XI. századi szerzőhöz), sőt, egy állítólagos IV. századi történetíró, Pavstos Buzandac’i (Bizánci Fausztosz)[15]rejtélyesen számozott művének elveszett első fejezeteihez. Mi több, a mű első fejezete szinte kísérteties hasonlóságot mutat Xorenac’i művével. Más részletei azonban élesen elütnek ettől, s talán a legfurcsább fejezetének azt tarthatjuk, amelyikben a Mamikonjan család őstörténetéről fűz be egy szubjektív elbeszélést. Eszerint a közelebbről meg nem határozható szerző a királyi udvarban összetalálkozott egy a selyemúton érkezett kínai követtel, aki elmesélte neki, hogy a Mamikonjan család nem őshonos a világ transz-kaukázusi szegletében, mivel a családot két Kínából száműzött herceg, Mamik és Konjak alapította, akiket a perzsa sah nevezett ki az örmény tartományok élére. Hasonló eredettörténetet találhatunk Xorenac’i-nál (II: 81) és Pavstos Buzandac’i-nál is, bár egyes modernkori elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy ez lehet esetleg egy sztyeppei népcsoport nevének az elírása is.[16]Thomson szerint Xorenac’i-t éppen az sarkalhatta munkájának megírására, hogy megcáfolja ennek a rejtélyes kronológiai műnek az egyik genealógiai állítását.[17]A legelfogadottabb elmélet szerint e Névtelen krónika minden fejezetét más és más szerző munkájából gyűjtötték össze, akikben az egyetlen közös az lehetett, hogy mára mindannyian elvesztek.
Ami miatt ez a Névtelen krónika felkeltheti az érdeklődésünket, az az, hogy mind a Névtelenben, mind a Xorenac’i Történetben feltűnik egy mitikus kerettörténet, ami leginkább a hermetikus irodalom klasszikus beavatási történeteire emlékeztethet minket. Az Örmény Névtelen krónikájának szerzője szerint a filozófus Mtsurn-i Mar Abbas, amikor Mtsurn városában (ez a régi örmény főváros az, amit sokan összekevertek Mtsbin, azaz Nisibis városának örmény átiratával) Sanatruk király (híres apostolgyilkos, uralkodott: 75-110?) palotájának romjait kutatta át, ott megtalálta egy oszlopra vésve Agathangelosz görög nyelvű feliratát, amit az Trdat király számára készített, mint jegyző. Ehhez tudnunk kell, hogy Agathangelosz („Jó hír”) az örmény hagiográfia-irodalom sablonmodelljének, a Világosító Szent Gergely életének az állítólagos lejegyzője, bár ilyen nevű szerző soha nem élt, személye csak virtuálisan létezett. Trdat pedig az első örmény király volt, aki áttért a kereszténységre, valamikor Kr. u. 301 körül. Mar Abbas a perzsa sah megbízásából kutatta át e romokat, majd hazatérve leíratta az ott talált genealógiai és kronológiai listákat a tanítványaival. A krónika rejtélyes névtelen szerzője ezt másolta le tőlük egy Mezopotámiai körútja során. Azonban az örmény őshéroszok története nem tartozott bele ebbe a listába, azt ő maga fűzte hozzá.
Movses Xorenac’i művének első könyvében, a Genealógiákban ezt a kerettörténetet némileg másként adja elő (I: 8-9). Amikor Nagy Arshak, a pártus birodalom megszervezője átvette a perzsa Pávatrónon a sahok sahjának tisztét a Szeleukidáktól, kinevezte öccsét, Valarshak-ot az északi tartományok kormányzójának. Valarshak, aki birtokait az említett Nisibis-ből irányította, kíváncsi lett, hogy vajon kik lehettek az elődei Örményország trónján, ezért elküldött egy bizonyos Mar Abbas Katina[18]nevezetű szír (arameus) származású, de a kaldeus nyelvben és a görögben egyaránt járatos hivatalnokot, hogy a ninivei nagykönyvtárban járjon utána az Arménia történetével kapcsolatos hivatalos bejegyzéseknek. Mar Abbas a megfelelő diplomáciai formulák lebonyolítása után bebocsátást nyert az irattárba, ahonnan elhozott egy görög nyelvű könyvet, amit a hagyomány szerint még Nagy Sándor fordíttatott le a káldeus nyelvből. Mar Abbas kivonatokat készített a könyvből mind görög, mind szír nyelven, majd e másolatokat felkínálta a Nisibis-ben várakozó Valarshak-nak, aki a két könyvet kincstárába rejtette. Előtte azonban kimásolt belőlük pár részletet egy sztélére. Ezen a sztélén lenne olvasható hát az örmény nép mitikus előtörténete.
Vizsgálatunk szempontjából ennek a legendának annyiban van jelentősége, hogy már ebben a rövid kerettörténetben megjelenik az ideális uralkodóról alkotott, mintegy bibliai dimenziójú előkép: Valarshak, a harcias, intelligens, előrelátó és jó megjelenésű király nem csak az íjásztudományának fitogtatásában járt elől, de gondja volt arra is, hogy uralkodását időben legitimmé tegye. Ennek a törekvésnek részét képezte először is az, hogy felkutatta uralkodó elődeinek hiteles történetét, csak hogy az ő jogos, a hatalom kontinuitását megóvó örökösüknek nyilváníthassa magát. Másodszor: kincstárának legféltettebb zugában kétnyelvű levéltárat hozott létre a Mar Abbas-tól kapott történelmi jegyzetek képében. Végül: reprezentációs építkezésekbe kezdett, aminek részét képezte a felállított sztélé is. Hogy mindezt egy hermetikus jellegű kerettörténet beszéli el, igazolja a legitimizációs folyamat isteni ihletettségét.[19]
Természetesen mindkét kerettörténet-verzió hemzseg a tárgyi és kronológiai önellentmondásoktól, tehát feltételezhetjük, hogy ilyen Mar Abbas-féle őskrónika tiszta formájában soha nem létezett. Szerepe mindössze annyi, hogy valamiféle nem létező írásos kútfőre vezesse vissza az örmény őstörténet forrásait. A görög-római történetírás előzményein felnevelkedő nemzedékek számára az írásos források tekintélyének hiánya hiteltelenné tett minden más forrást, a történetírás írásos dokumentumok nélkül elképzelhetetlennek tűnt. Xorenac’i minden más tekintetben is beilleszkedett ebbe a klasszicista eszmei áramlatba. Hosszas, a középkori történetíróktól nem szokatlan kitérőkkel méltatja saját érdemeit, szinte kényszeresen magyarázkodik saját forráskritikai szempontjai miatt, s kitartóan ostorozza a kortárs tudományos riválisok és azok megbízóinak szellemi korlátoltságát, amiért rosszul interpretálják a tényeket. Egy ilyen munka nem hagyatkozhat a népi énekmondók csacska meséire, vagy a perzsa vándordalnokok megbízhatatlan fantazmagóriáira — állítja bősz vehemenciával. Ám munkájának leghitelesebb részét mégis éppen azok a szájhagyomány útján terjedő legendák, hősénekek, népdalok adják, amelyeket annyira megvetett. Ezekből olvasható ki a királyokról alkotott kép következő fokozata, a szinkretista vallási köntösbe öltöztetett népi hős képe.
„A Hősök ivadéka maga is Hős lesz, de a másodrangúak ivadékát hívja csak mindenki úgy, ahogyan azt a legkívánatosabbnak érzi. Nincs Aramazd, csupán azok között, akik szeretik hallani, hogy Aramazd létezik, és a négy vagy több Aramazdnak nevezett férfi között csak egy volt, akit a bátor Aramazdnak hívtak.” Mondja Xorenac’i (I: 31). Épp ezért tartja oly fontosnak, hogy minden nemesi családnak helyet találjon a maga gyártotta genealógiai táblázatban. A táblázat magját azok a bibliai, görög és perzsa források adják, amelyek a világ teremtésétől, a történelem előtti korszakoktól kezdve számon tartják a világ népeinek eredetét. A családfák felvázolása közben tetszőlegesen váltogatja a szinkretizmus révén egymással könnyedén felcserélhető mitológiai neveket, hol Noét emlegeti a Vízözön túlélőjeként, hol a perzsa Ziuszudrát. Máskor az apokaliptikus irodalomból vett jelképekkel teszi színesebbé elbeszélését.
Munkájának első könyve, a Geneológiák a természetfeletti karizma öröklésének módozatait mutatják be. Minden örmények őse Hajk, Jáfeth leszármazottja, aki Sém vagy Hám egymással háborúzó nemzetségei közepette is meg tudta vetni lábát a későbbi örmények lakta földeken. Tanulmányunk szempontjából érdektelen a modern történelemkutatás azon vitája, hogy vajon Hajk és ivadékainak itt lejegyzett története milyen valós elemeket tartalmaz.[20]Fontosabb mindaz az eszme, amit az ideális uralkodó szerepéről elárul:
1., Személy szerint is legyen harcias és merész, mint mondjuk Hajk a Bél elleni háborúban (I: 10-11), vagy ravasz és körültekintő, Mint Tigran a perzsa-médek elleni összecsapásban (I: 29);
2., Önmaga számára építsen rangjának megfelelő lakhelyet, mint szinte minden hős a krónika ezen szakaszában, s minden uralkodó építsen magának új hatalmi központot, új fővárost vagy kultuszhelyet;
3., Nagyszámú, jól felszerelt hadsereget tartson fel, és ne legyen rest ezekkel hódító háborúkat folytatni, hogy kiterjessze az ország határait (I: 24);
4., Gondoskodjon az ország gazdasági fellendüléséről, segítsen piacot teremteni a luxuscikkek kereskedelemének, hogy „még a rondák is oly csodálatosnak hassanak, mint a szépek, s a szépek pedig egyenesen megistenüljenek” (I: 24);
5., Legyen hajlandósága közhasznú reprezentációs építkezésekkel jelképezni birtokigényét az országra, mint ahogyan ezt Semiramis királyné tette a paloták és csatornák építésével (I: 16);
6., Az arra rátermetteknek rangot és birtokot adományozzon, hogy később ezektől az emberektől származhassanak az ország sorsát meghatározó főnemesi családok.
7., Szükség esetén ne legyen rest befogadni és a saját céljaira kihasználni más népek fiainak leszármazottjait, mint amikor Skayordi befogadta az asszír menekülteket (I: 23), vagy ahogy Tigran letelepítette a médeket (I: 30), Xorenac’i szerint maga a Bagratuni család is egy ilyen betelepülő zsidó nemzetségtől származtathatta magát;
8., De ugyanakkor arra is figyeljen, hogy a meghódított területeken mindenütt elterjessze az örmény nyelv használatát, ahogyan azt Aram tette (I: 14). Minden instrukció közepette talán ez az egyik legmarkánsabb, ez lehetett az örmény kultúra fölényének záloga a térségben.
Az már csak szinte mellékes körülmény, hogy az ideális uralkodó külseje nem feltétlenül csak a göndör fürtű, fekete hajú, égő szemű óriás, mint amilyennek Hajkot ábrázolják (I: 10), de bizony lehet szőke, önmegtartóztató életet élő, szelíd tekintetű férfi is, mint mondjuk Tigran, Eruand fia (I: 24).
Movses Xorenac’i lépten-nyomon beleszövi történetébe a népi vallásosság rigmusait is. Ezek egyike (I: 31) ad hírt Vahagnról, a naphéroszról, akit a görögök Héraklésszal azonosítottak. Az ő leszármazottjai a Vahunik’-ok, akik további nemzetségekre oszlanak: Araveneank’-ok, Zarehavanik’ok. Az ő utolsó leszármazottjuk volt Vahé, aki fellázadt Nagy Sándor ellen, s ezért megölték. A francia vallástörténész, Georges Dumézil a legarchaikusabb indoeurópai vallási képződmény egy bizonyítékát látja ebben a legendában.[21]
A krónika második könyve már részletesebben érinti az államelméleti problémákat. Valarshak hódításainak idején ugyan még szóba kerül, hogy a hódító addig terjesztheti ki hatalmát, amíg az fegyveres erejéből csak kitelik (II: 3), azonban hatalmának megőrzése érdekében rákényszerül rendszerezett adminisztráció bevezetésére, és a hatalom megosztására az előkelőekkel (II: 7-8). Ilyen kiváltságos előkelő volt például Shambat Bagarat, a Bagratuni család őse, aki többek között a királykoronázói (t’agadir) rangot kapta. De kiosztásra került több másik udvari rang is, a testőrség kapitányától a főpohárnokig. Az ilyen rangok örökletessé váltak, s az örökletes főrendi családok lettek az úgynevezett tartományúri, azaz nakharar családok.
Komoróczy Géza meglátása az, hogy az új-asszír birodalom összeomlása után a közel-keleti térségben véget ért a birodalmak korszaka, s helyükbe a nagyhatalmi politikai blokkok léptek, egyfajta föderációs szövetségi rendszerek, amelyek ugyan többnyire függtek egy hol erősebb, hol gyengébb központosított államalakulattól, azonban saját területi egységeiken belül bizonyos fokú jogi és politikai autonómiát élveztek. Jó példa erre a klasszikus Arménia is, amely a tárgyalt korszakokban tulajdonképpen sohasem alkotott egyetlen összefüggő országot: a koraközépkori, gyakorta megosztott Armenia legfőbb közigazgatási egysége a nahang, azaz a kvázi-autonóm tartomány volt, s minden ilyen tartomány több száz további gavar-ra, azaz járásra oszlott. A nahang-ok élén álltak a nakharar-ok, akik mint egyfajta teljhatalmú tartományurak kormányoztak, néha még a nevüket is az adott tartományról kapták. Szerepet kapott még az ország közigazgatásában bdeashkhut’iwn, azaz a négy őrgrófság intézménye is, amik tulajdonképpen egyfajta határvédő nahang-okként funkcionáltak.[22]
Ezeknek a főnemesi családoknak az eredetét, a származásukhoz kapcsolható legendákat és népi etimológiákat Movses Xorenac’i egyenként felsorolja. Korábban az ilyen leírásokat autentikus dokumentumnak tekintették. Ám a koraközépkori Kaukázus társadalomtörténetének és genealógiájának legragyogóbb XX. századi szakértője, Cyril Toumanoff herceg, aki átfogó vizsgálatainak eredményeit egyetlen monumentális kötetbe foglalta össze, úgy véli, hogy ezt csak évszázadokkal később, az arab hódoltság idején állították össze korábbi történeti munkák, illetve a nemesi családok genealógiai táblázatai, valamint egy Gah-namak-nak, azaz Az ülésrend könyvének nevezett, a főnemesi gyűlés protokolljait rögzítő dokumentum alapján. Toumanoff mellesleg részletesen elemzi az egyes családok történetét, eredetét, rokoni kapcsolatait.[23]
Minden nakharar önállóan hozott döntéseket birtokainak politikai orientációjáról, ha kellett, szövetséget kötöttek egymással vagy magánháborúkat vívtak, s gyakoriak voltak a kölcsönös túszcserék és a dinasztikus házasságok is. Ennek következtében fordulhatott az elő, hogy az előkelő családok idővel megerősödtek, és az utolsó párthus eredetű örmény királyt, a tehetetlen IV. Arsakot az örmény nemesség és az örmény egyház vezetői 428-ban letették a trónról, ezzel lényegében megszüntetve a királyság intézményét Arménia perzsa hódoltsági területein. Ám eddigre a királyság intézménye még egy fontos ideológiai árnyalattal színeződött: Trdat uralkodásától kezdve a király személyének azonosulnia kellett a kereszténység legfőbb védelmezőjének szerepével. Ennek az ideológiának a megalapozásához Xorenac’i Edessa királyainak, az Abgaroknak keresztény hitre térésének fiktív, Eusebios által megfogalmazott történetét használta fel, ismét csak előtérbe helyezve a patrónus Bagratuni család érdemeit, akiknek egy idegenbe szakadt családtagja állítólag részese volt a Jézussal folytatott tárgyalások körüli bonyodalmaknak.
Movses Xorenac’i egészen addig megőrzi Mar Abbas fiktív alakját, mint elbeszélőt, míg az ilyen államelméleti alapokat meghatározta, s a kerettörténet motívumát csak ezután érzi szükségtelennek (II: 9).
[1] Az örmény szavak és nevek átírásában nem mindenütt hagyatkoztam a szigorú Hübschmann-Meillet rendszerhez, mivel ez egyes esetekben feleslegesen túlkomplikálta volna a nevek írásmódját, ami távolabb vitte volna a magyar olvasót a helyes kiejtéstől, pl. katolikosz helyett kat'oghikos, stb. (blogszerkesztői megjegyzés: akkoriban, amikor a cikket megírtam, még az elején jártam az örmény stúdiumoknak, ma már tudom, hogy ennek a bejegyzésnek így nincs értelme...)
[2] Anne Elizabeth Redgate: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998, 50-87. o
[3] Erről bővebben: Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok — Crassus, 33
[4] Nagy Kornél: Az örmény írásbeliség megszületése, in: Örményország kincsei - Titkok az Ararátról - A Károlyi Palota Kulturális Központ 2002-es kiállításának katalógusa, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, felelős kiadó: Hankiss Ágnes, lektorálták: Dobrovits Mihály, Gaál Ernő, Őze Sándor; 59. oldal
[5] R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978, Commentary on the Literary Sources végig
[6] R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978; 2. o.: Commentary on the Literary Sources
[7]A graecophil, vagy más néven hellenizáló iskola egy különleges örmény irodalmi mozgalom volt, ami feltehetően 570 tájékán jött létre Konstantinápolyban, és körülbelül 730-ig virágzott. Az iskola egyik vezéralakja David Anyalt’ (Filozófus, vagy más néven Legyőzhetetlen Dávid) volt, a neoplatonikus filozófus, aki egy időben az Alexandriai Olympiodorus iskoláját vezette, s akit később tévesen Meszrop Mastoc tanítványi körével hozott kapcsolatba a kegyes hagyomány. Az irányzat képviselői olyan nyelvújító műfordítók és írók voltak, akik az örmény nyelvet alkalmasabbá próbálták tenni a klasszikus görög auktorok munkáinak olvasására, s ennek érdekében változtatásokat eszközöltek a nyelvtanon és a helyesíráson, illetve számos új szakterminust vezettek be. Iskolájuk az örmény műfordítások reneszánszát hozta el, illetve számos eredeti munka került ki a kezükből. Lásd: Anne Elizabeth Redgate: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998, 159. oldal
[8] Hasrat'yan, Lraber 1969, and Polarean, Hay Grolner, stb.; véleményüket idézi: R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978; 2. o.: Commentary on the Literary Sources
[9] Ezt igazolná egy csaknem komikus bejegyzés a patrónus sárkányos mesék iránti érdeklődéséről. — R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978; 126. o.: From the Fables of the Persians
[10] Róla bővebben: Robert Bedrosian: Ghazar P’arpec’i’s History, Armenian National Education Committee, New York, 1985
[11] R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978, Commentary on the Literary Sources, 2. o.
[12] Róla bővebben olvashatunk pl.: Paulik Ágnes: „A világ bemutatása” — egy 7. századi örmény Földrajz a Steppe népeiről, in: Források a korai magyar történelem ismeretéhez, szerkesztette: Róna-Tas András; Balassi Kiadó, Budapest, 2001; A. P. Juskevics: A középkori matematika története; Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 351-353. oldal; stb.
[13] R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978, Appendix; illetve Robert Bedrosian: Anonymus: The Primary History of Armenia or History of the Ancestors, Long Branch, New Jersey, 2004
[14] Róla bővebben: Robert Bedrosian: Sebeos’ History, Armenian National Education Committee, New York, 1985,
[15] Róla bővebben: Robert Bedrosian: P’awstos Buzandac’i’s Histoy, Armenian National Education Committee, New York, 1985,
[16] Idézi: R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978, 230. o. lábjegyzet
[17] R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978, 52-55. o. Commentary on the Literary Sources
[18] Amikor először tanulmányoztam át az MTA Keleti Gyűjteményének példányát, a Szongott-kiadásban találtam egy ismeretlen olvasó által hátrahagyott, ceruzával írott bejegyzést, ami finoman felhívta a figyelmemet arra, hogy ez a név a szíriai Qatnát takarja, azaz a mai Tell Mishrifeh ásatási lelőhelyét, ami nemrégiben azzal hívta fel magára a világ tudományos közvéleményének figyelmét, hogy egyik rétegében több ezer éves ékírásos agyagtáblákat és más feliratokat is tartalmazó leleteket találtak. (Lásd: http://www.qatna.org/october2002.html ) A korabeli Qatna azonban inkább csak egy jellegzetes szíriai falu lehetett a maga kaptárszerű házaival. Időközben a Tertullianus Project jóvoltából találtam egy másik, valódi szakértői véleményt egy a szír-keresztény nyelvjárásokkal foglalkozó cikkben, amelynek szerzője úgy véli, hogy a Catina kitétel egyszerűen azt jelenti: “keresztény”. (B. Harris Cowper: The Syriac Language and Literature, Journal of Sacred Literature, New Series [Series 4] vol. 2 (1863) pp. 75-87) Mar Abbas tehát semmi esetre sem lehet Kr. e. született szerző.
[19] Az ilyen történetekről lásd például: Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról; Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 10, Akadémiai Kiadó, Budapest 1971
[20] Leginkább erről szól Anne Elizabeth Redgate: The Armenians (Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998) című könyvének első harmada.
[21] Istenek és démonok között: egy varázsló in: Georges Dumézil: Mítosz és Eposz — Tanulmányok; Társadalomtudományi Könyvtár, Gondolat, Budapest, 1986, 297-98. o
[22] Lásd erről bővebben: Cyril Toumanoff: Studies in Christian Caucasian History, Georgetown, 1963, 131-133. o., 155-9. o., 178.-193. o
[23] Cyril Toumanoff: Studies in Christian Caucasian History, Georgetown, 1963, 204. o.-tól
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése