Arabok: Igazi arabok (Dél-Arábia)-arabizált arabok (északi beduin törzsek) ellentét.
A vallástörténet egyik leghíresebb vitájára adott okot Szent Nílus (Nagy Konstantin hajdani kormányzója, aki fiával együtt remete lett a Szináj-hegyi Szent Katalin kolostor elődjében) regényes története a nyershúsevő és emberrabló beduinokról, akik az esthajnalcsillagot imádják.
Philipus Arab, a római millenáris katonacsászára keresztény arab családból származik.
Palmyra, Odenatus, Longinus Rhétor (Az utcai csavargó Ammoniosz Szakkasz tanítványa, a nőies egyházatya, Origenész és a neoplatonikus, élve elsorvadó Plotinosz hajdani társa) és Zenóbia császárnő (Manicheus?).
356 körül: az indiai rabszolgából ariánus misszionáriussá előlépett Theophülosz püspök áttéríti az egyik jemeni arab királyt, három templomot építenek, de Theophüloszt visszahívják, s Antiokhiai veszteglése során írja meg Szent Kristóf (később a sakálfejű Anubisszal azonosítják, de valószínű, hogy azonos a líbiai gyógyforrásáról híres, ismeretlen életrajzú szenttel, Abu Ménassal) életrajzát, aki erőszakosan besorozott berber tevehajcsár-harcosként halt mártírhalált Diocletianus alatt. Ez az életrajz lesz a római birodalmon kívüli missziók jelképe, hisz a barbároknak is részesülniük kell az üdvtörténetben.
Rufinus: 374 körül Mávija (Mária) keresztes háborúja az ariánus Valentinianus ellen, az aszkéta Mózes felszentelése püspöknek.
A dél-arabok Himjarita királysága (a hajdani Sába helyén) Nadzsrán fővárossal. Több keresztény templom, köztük nesztoriánus és (többféle) monofizita is. Az etiópiai monofizita Akszum terjeszkedik, ezért a Nadzsráni uralkodó zsidó nőt vesz feleségül. Fia, Dhu-Nuvasz (a „Pajeszos”) kereszténymészárlása 524 körül kiváltja I. Jusztinosz császár haragját, aki etióp segítséggel elfoglalja Himjárt, Dhu-Nuvasz harci kocsijával a tengerbe hajtat. A Bizánccal szövetséges Akszum nagyhatalmi befolyása megmarad, Etiópiában 9 szír kolostort alapítanak, geez nyelvű egyházi fordítások készülnek. Az afrikai kikötőkből elterjedő első nagy pestisjárvány kirobbanása azonban véget vet az idillnek és a kapcsolatoknak.
Kinda törzsszövetség:
A dél-arábiai Hadramautban (Halál-fennsík) a himjariták 480-ban létrehozták a belső-arábiai beduin csatlósokból toborzott Kinda törzsszövetséget. A törzsszövetség tagjai kirajzanak északra, és elfoglalják al-Hírát, akiknek uralkodóival dinasztikus kapcsolatba lépnek. Ám egy egyenes ági rokon, a pogány III. al-Mundhir (Alamundarosz 505-554) 529-ben visszafoglalja a fővárost, s a királyi család 50 tagját lemészároltatja. Felfogadja udvarában a pogány világ legnagyobb költőit, propagandája terjesztéséhez, majd ádáz háborút vív a Római Birodalom ellen, seregével egészen Antiochiáig hatol. A kindák leszármazottjai tartományurak és hadvezérek lesznek az Omajjád királyok alatt, költők (Imru’l-Kajsz), alkimisták, világhíres filozófusok (al-Kindi) kerülnek ki a soraikból.
Lakhmida királyság:
A Kr. u. III. században dél-arab Tanúk törzs kihasználja a párthus birodalom bukásának zűrzavarát, és tábort alapítanak Dél-Mezopotámiában, az Eufrátesz partján, innen a név: al-Híra (a „Tábor”). Nevüket egy ibn Lakhm nevű királytól kapták, aki mellékági rokonként levirátus útján került a trónra, s a Szásszánidák csatlósa lesz. Első híres uralkodójuk Imru’l-Kajsz, Nagy Konstantin kortársa, akinek sírfelirata a legrégebbi arab feliratok egyike. I. al-Numán al-Avar (a „Félszemű” 388-418), megrögzött pogány uralkodó, aki bizánci hadifoglyokkal építette meg híres kastélyát, az al-Kavart. Itt nevelkedett al-Numán túszaként Bahrám Gór (a „Vadszamár”), a perzsa legendák híres pogány uralkodója, aki vadászatairól és a cigányok Pandzsábból való kitelepítéséről volt híres, s aki a zurvanista filozófusnak, I. Jazdagerdnek volt a fia. Bahrám üldözte a zsidókat és a keresztényeket, azonban al-Numán Oszlopos Szent Simeon hatására megtért. Hoszeasz, Híra első püspöke részt vett a 410-es szeleukeai zsinaton. Leszármazottjai nesztoriánusok (düofiziták, heterofiziták — két természetet vallók, arabul Ibád, azaz Krisztus „imádó”) lesznek, nagy keresztény kolostorközpontot hoztak létre Aqúlo-ban, a későbbi Kufában, a szír-arab tudományos élet fellegvárában, ahol a Koránt is lejegyezték. Hirát később elfoglalták a Kindák, akik nesztoriánus keresztény templomokat építettek itt, s az utolsó, száműzött lakhmida herceg a pajzán szerelmi ódáiról híres Imru’l-Kajsz volt, aki zavaros szerelmi afférba keveredett Justinianus császár udvarában, ezért a császár kivégeztette. Hírát magát a jakobita irányzatra áttérő Gasszanidák gyújtották föl.
Gasszanida állam:
Délarab nomád törzs, amely Kr. sz. 300 körül északra vándorolt, és a Haurán (Gaulanitis, Golán fennsík/Damaszkusztól délre, a Jordántól keletre) vidékén mozgó táborokat alapított, ilyen táborfőváros volt pl. al-Dzsábijáh, Dzsilik. Kettős anyanyelvűek: arab és arámi. Fejedelmük, a monofizita keresztény II. al-Hárisz ibn Dzsaballah (al-A’radzs, a „Sánta”) / Arethasz (529-569) Justinianus császár szövetségese lesz, a vitéz Belizár oldalán harcol a perzsák ellen, phylarcha, azaz alkirály rangot kap. 544-ben a lakhmida királyok elleni háborúban legkedvesebb fiát harcban foglyul ejtették az említett III. al-Mundhir katonái, s a pogány tömeggyilkos emberáldozatot mutatott be belőle al-Uzzának (az arab Vénusznak). Mindezt csak 554-ben sikerült megtorolni, amikor a kivégzett fiú nővére, Khalima kiállított egy százfős öngyilkos kommandót, a fehérköpenyeseket, akik áttörtek a fronton, és elfogták III. al-Mundhirt. Hálából 563-ban Jusztinianusz fogadta őt, fiát királynak koronázták, s Theodora császárné kérésére kineveztek egy új püspököt — Jacub al-Bardai (a „Rongyos”) —, aki titokban monofizita volt, s hivatalosan is megerősítette a monofizitizmust Szíriában. Ettől kezdve Bizánc egyre kevésbé bízott az eretnek csatlósállamban.
Az arabok által ismert evangéliumban, ami feltehetően a Tatianos-féle Diatessaron (a négy evangélium egybeírásából született, görög eredetijű harmónia, nem azonos a Pesittával, ami egy I. századi szír fordítás, feltehetően Edesszából!) egy fordítása, Jézus megígéri, hogy elküldi a Szentlelket, amit az arab fordítások a Mohamed szó egyik változatával adnak vissza. Ezért az apokalipszist váró keresztény arabok Mohamedben látják a beígért Megváltót.
Különleges szekta még az istenkeresőké, a Hánifoké. Ők kizárólag a nép ajkán fennmaradt történetekből ismerték a különféle vallásokat, de Ábrahám igaz hitének követőinek tartották magukat. Hánif volt Mohamed ibn Abdallah első feleségének, Khadidzsának az unokatestvére is, illetve Mohamed legfőbb pénzügyi tanácsadója is (aki a legendák szerint lemondott a felkínált kalifai tisztségről, és Kínába hajózott). Igehirdetése első éveiben Mohamed önmagát is Hánifnak tartotta, csak később lett Nabi (próféta).
A vallástörténet egyik leghíresebb vitájára adott okot Szent Nílus (Nagy Konstantin hajdani kormányzója, aki fiával együtt remete lett a Szináj-hegyi Szent Katalin kolostor elődjében) regényes története a nyershúsevő és emberrabló beduinokról, akik az esthajnalcsillagot imádják.
Philipus Arab, a római millenáris katonacsászára keresztény arab családból származik.
Palmyra, Odenatus, Longinus Rhétor (Az utcai csavargó Ammoniosz Szakkasz tanítványa, a nőies egyházatya, Origenész és a neoplatonikus, élve elsorvadó Plotinosz hajdani társa) és Zenóbia császárnő (Manicheus?).
356 körül: az indiai rabszolgából ariánus misszionáriussá előlépett Theophülosz püspök áttéríti az egyik jemeni arab királyt, három templomot építenek, de Theophüloszt visszahívják, s Antiokhiai veszteglése során írja meg Szent Kristóf (később a sakálfejű Anubisszal azonosítják, de valószínű, hogy azonos a líbiai gyógyforrásáról híres, ismeretlen életrajzú szenttel, Abu Ménassal) életrajzát, aki erőszakosan besorozott berber tevehajcsár-harcosként halt mártírhalált Diocletianus alatt. Ez az életrajz lesz a római birodalmon kívüli missziók jelképe, hisz a barbároknak is részesülniük kell az üdvtörténetben.
Rufinus: 374 körül Mávija (Mária) keresztes háborúja az ariánus Valentinianus ellen, az aszkéta Mózes felszentelése püspöknek.
A dél-arabok Himjarita királysága (a hajdani Sába helyén) Nadzsrán fővárossal. Több keresztény templom, köztük nesztoriánus és (többféle) monofizita is. Az etiópiai monofizita Akszum terjeszkedik, ezért a Nadzsráni uralkodó zsidó nőt vesz feleségül. Fia, Dhu-Nuvasz (a „Pajeszos”) kereszténymészárlása 524 körül kiváltja I. Jusztinosz császár haragját, aki etióp segítséggel elfoglalja Himjárt, Dhu-Nuvasz harci kocsijával a tengerbe hajtat. A Bizánccal szövetséges Akszum nagyhatalmi befolyása megmarad, Etiópiában 9 szír kolostort alapítanak, geez nyelvű egyházi fordítások készülnek. Az afrikai kikötőkből elterjedő első nagy pestisjárvány kirobbanása azonban véget vet az idillnek és a kapcsolatoknak.
Kinda törzsszövetség:
A dél-arábiai Hadramautban (Halál-fennsík) a himjariták 480-ban létrehozták a belső-arábiai beduin csatlósokból toborzott Kinda törzsszövetséget. A törzsszövetség tagjai kirajzanak északra, és elfoglalják al-Hírát, akiknek uralkodóival dinasztikus kapcsolatba lépnek. Ám egy egyenes ági rokon, a pogány III. al-Mundhir (Alamundarosz 505-554) 529-ben visszafoglalja a fővárost, s a királyi család 50 tagját lemészároltatja. Felfogadja udvarában a pogány világ legnagyobb költőit, propagandája terjesztéséhez, majd ádáz háborút vív a Római Birodalom ellen, seregével egészen Antiochiáig hatol. A kindák leszármazottjai tartományurak és hadvezérek lesznek az Omajjád királyok alatt, költők (Imru’l-Kajsz), alkimisták, világhíres filozófusok (al-Kindi) kerülnek ki a soraikból.
Lakhmida királyság:
A Kr. u. III. században dél-arab Tanúk törzs kihasználja a párthus birodalom bukásának zűrzavarát, és tábort alapítanak Dél-Mezopotámiában, az Eufrátesz partján, innen a név: al-Híra (a „Tábor”). Nevüket egy ibn Lakhm nevű királytól kapták, aki mellékági rokonként levirátus útján került a trónra, s a Szásszánidák csatlósa lesz. Első híres uralkodójuk Imru’l-Kajsz, Nagy Konstantin kortársa, akinek sírfelirata a legrégebbi arab feliratok egyike. I. al-Numán al-Avar (a „Félszemű” 388-418), megrögzött pogány uralkodó, aki bizánci hadifoglyokkal építette meg híres kastélyát, az al-Kavart. Itt nevelkedett al-Numán túszaként Bahrám Gór (a „Vadszamár”), a perzsa legendák híres pogány uralkodója, aki vadászatairól és a cigányok Pandzsábból való kitelepítéséről volt híres, s aki a zurvanista filozófusnak, I. Jazdagerdnek volt a fia. Bahrám üldözte a zsidókat és a keresztényeket, azonban al-Numán Oszlopos Szent Simeon hatására megtért. Hoszeasz, Híra első püspöke részt vett a 410-es szeleukeai zsinaton. Leszármazottjai nesztoriánusok (düofiziták, heterofiziták — két természetet vallók, arabul Ibád, azaz Krisztus „imádó”) lesznek, nagy keresztény kolostorközpontot hoztak létre Aqúlo-ban, a későbbi Kufában, a szír-arab tudományos élet fellegvárában, ahol a Koránt is lejegyezték. Hirát később elfoglalták a Kindák, akik nesztoriánus keresztény templomokat építettek itt, s az utolsó, száműzött lakhmida herceg a pajzán szerelmi ódáiról híres Imru’l-Kajsz volt, aki zavaros szerelmi afférba keveredett Justinianus császár udvarában, ezért a császár kivégeztette. Hírát magát a jakobita irányzatra áttérő Gasszanidák gyújtották föl.
Gasszanida állam:
Délarab nomád törzs, amely Kr. sz. 300 körül északra vándorolt, és a Haurán (Gaulanitis, Golán fennsík/Damaszkusztól délre, a Jordántól keletre) vidékén mozgó táborokat alapított, ilyen táborfőváros volt pl. al-Dzsábijáh, Dzsilik. Kettős anyanyelvűek: arab és arámi. Fejedelmük, a monofizita keresztény II. al-Hárisz ibn Dzsaballah (al-A’radzs, a „Sánta”) / Arethasz (529-569) Justinianus császár szövetségese lesz, a vitéz Belizár oldalán harcol a perzsák ellen, phylarcha, azaz alkirály rangot kap. 544-ben a lakhmida királyok elleni háborúban legkedvesebb fiát harcban foglyul ejtették az említett III. al-Mundhir katonái, s a pogány tömeggyilkos emberáldozatot mutatott be belőle al-Uzzának (az arab Vénusznak). Mindezt csak 554-ben sikerült megtorolni, amikor a kivégzett fiú nővére, Khalima kiállított egy százfős öngyilkos kommandót, a fehérköpenyeseket, akik áttörtek a fronton, és elfogták III. al-Mundhirt. Hálából 563-ban Jusztinianusz fogadta őt, fiát királynak koronázták, s Theodora császárné kérésére kineveztek egy új püspököt — Jacub al-Bardai (a „Rongyos”) —, aki titokban monofizita volt, s hivatalosan is megerősítette a monofizitizmust Szíriában. Ettől kezdve Bizánc egyre kevésbé bízott az eretnek csatlósállamban.
Az arabok által ismert evangéliumban, ami feltehetően a Tatianos-féle Diatessaron (a négy evangélium egybeírásából született, görög eredetijű harmónia, nem azonos a Pesittával, ami egy I. századi szír fordítás, feltehetően Edesszából!) egy fordítása, Jézus megígéri, hogy elküldi a Szentlelket, amit az arab fordítások a Mohamed szó egyik változatával adnak vissza. Ezért az apokalipszist váró keresztény arabok Mohamedben látják a beígért Megváltót.
Különleges szekta még az istenkeresőké, a Hánifoké. Ők kizárólag a nép ajkán fennmaradt történetekből ismerték a különféle vallásokat, de Ábrahám igaz hitének követőinek tartották magukat. Hánif volt Mohamed ibn Abdallah első feleségének, Khadidzsának az unokatestvére is, illetve Mohamed legfőbb pénzügyi tanácsadója is (aki a legendák szerint lemondott a felkínált kalifai tisztségről, és Kínába hajózott). Igehirdetése első éveiben Mohamed önmagát is Hánifnak tartotta, csak később lett Nabi (próféta).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése