Agyrém novella

Az utolsó misszió

Páter Alsóvárosi Arató Ferenc, Jézus Társaságának feketébe öltözött misszionáriusa egy fatörzsnek vetett háttal, megereszkedett vállakkal, mondhatni, roskatagon ült a moráviai falu határában, s fáradt szemeivel a végtelenségbe nyúló dombokat fürkészte. Feje fölött a csípős őszi szél tépkedte a fák megsárgult leveleit, zizegésük kontrasztot adott az őrjítően egyhangú szélzúgás alapszólamának. Az idő furcsamód mégis kellemesnek tűnt, a kora délelőtti napsütést csak imitt-amott törték meg a mesébe illő figurákat kirajzoló felhőfoszlányok. Valahol a magasban egy kerecsensólyom libbent el a feje felett, körözni kezdett, majd lejjebb ereszkedett, mintha lecsapni készülne, és hangosan felvijjogott.
— Milyen jó nap lenne ez a halálra! — sóhajtotta keserűen a középkorú jezsuita. — Istenem, te látod a lelkemet: fáradt vagyok, iszonyatosan fáradt. Megundorodtam ettől a sok nyomorúságtól, a szemem előtt lezajlott sok gyötrelemtől. Vess hát végre véget ennek!
Egy pillanatra megfordult a szélirány, s a klérikust megcsapta a füst és az égő hús szaga. Háta mögött, a tölgyfától alig egy fertályórányi járóföldre az apró falu zsúptetős faházait nyaldosták a mohó lángok. Ahogy a csaknem tisztelettudó diszkrécióval ropogó tűz elemésztette az épületek egyik-másikának tartógerendáit, hangos robajjal omlottak össze a falak, ezt leszámítva azonban gyanúsan nagy volt a csend, sehol egy félrehúzott harang, se a menekülő állatok zaja, se jajveszékelő vagy az oltásban serénykedő emberek kiabálása nem hallatszott. Nem is hallatszódhatott, hisz halottak voltak mind.
A szag hatására az atya bugyborékoló hörgéssel felköhögött. Percekig fulladozott, mielőtt ismét visszanyerte a tartását. Lelki szemei előtt távoli események emlékképei rémlettek fel. Fülledt, nedvességgel telített trópusi táj, ekkor kezdett el először fulladozni. A dél-amerikai redukció, ahol ifjúkorában dolgozott. Annyi lelkesedéssel, akkora adag gyermeki otrombasággal és fanatikus gőggel vettette bele magát akkoriban a missziós munkába! Azt hitte, hogy a világot fogja megváltani, és majd utat mutathat a tudatlan és hitetlen barbároknak, az indiák félmeztelen és erkölcsi tévelygésben élő lakóinak. Ehelyett ő tanult tőlük. Szorgalmat a munkában, leleményességet a túlélésben, a vadon szeretetét, a szenvedések eltűrését, a szépség felismerését, a kölcsönös tisztelet fontosságát. Megtanulta, hogy maradhat életben egy nép, amelyet alantas rabszolgaságra kényszerített a fehér ember, megtanulta, milyen a nép, amelyik földönfutóvá vált a saját hazájában, s amelyik képes mégis némán eltűrni a rá kimért sorscsapásokat. Egy új életformát tanult tőlük, egy a kereszténységgel alig összevethető életformát, amiben azonban éppúgy felismerhető Isten terve, mint a misék tömjénfüstjében vagy a Biblia szavaiban. Mi mindent meg nem tanult még tőlük! S cserébe a pusztulásba küldte őket: csak mert úgy hitte, jó ügyet szolgál, megtanította őket a puska használatára, a rovásírásos üzenetváltásra és a fehér ember elleni árnyékhadviselés szabályaira, s áldását adta az öldöklésre, amit a szabadság nevében vívtak. Soha nem is volt esélyük, a spanyolok kivétel nélkül leöldösték őket. Pedig csak segíteni akart rajtuk…
Váratlanul patkódobogás hangjait sodorta felé a szél. A mongol ruhás lovas keletről jött, onnan, amerre a társai elhajtották a falu jószágait és a rabszolgának szánt fehérnépet. A fa fölött körző kerecsensólyom irányt váltott, és meredek ereszkedést követően megállapodott a közeledő lovas bőrkesztyűs kezén. Páter Arató a férfi vonásait figyelte. Távolról jól látszott farkasprémmel rámázott süvege, fekete szakálla, az oldalára csatolt íj, a fokos és a szablya, no meg a hátára kötött bőrpajzs. Ahogy azonban közelebb jött, kivehetőbbek lettek az apróbb részletek is: kaftánját kipcsak szokás szerint gombolta, az orra túl nagy volt, s a szeme sem tűnt vágottnak. Mire a fa szomszédságába ért, a jezsuita immáron biztos volt benne, hogy egy pogányok által felnevelt örménnyel van dolga.
— A vajda azt üzeni, menj békével, nincs már itt dolgod többé! — mondta némileg mesterkélt germán nyelvjárásban, ahogy a jezsuita fölé hajolt a nyeregből. — A népet, amit megfertőztél a hazugságaiddal, elpusztítottuk. Nehezünkre esett az ilyesmi, elvégre adófizetőink voltak, s bizonyosan érezni fogjuk hiányukat, azonban csak ez az egy út vezethet tartós sikerhez. Régebben, amikor csak a misszionáriusokat öltük meg, mindig jött egy újabb, aki átvette az előző helyét. Így viszont számítunk arra, hogy belátod, milyen visszavonhatatlan károkat okozol avval, ha újra idejössz, s talán lesz annyi eszed, hogy más fajtádbélit is távol tarts e vidéktől.
A páter gyomrát összeszorította a keserűség. Már eddig is sejtette, most viszont megbizonyosodhatott róla, hogy ő volt a támadás igazi célpontja. Mily iszonyatos teher a felelősségtudat! Pedig már rég megtanulta, jobb, ha missziós területeken nem avatkozik bele a helyiek politikai életébe, s prédikációiban a türelmességre, a fennálló rend néma eltűrésére int. Enélkül is épp elég veszedelem leselkedik az emberekre, akikhez misszionálni jött, és akiket bizonyos fokig megváltoztatni kényszerül. De hogy a puszta jelenlétével is ilyen fenyegetést jelentsen! Hisz ezeket az embereket csupán csak azért pusztították el, mert ismerték őt és hallgatták a tanait! A puszta létezése volt tehát a bűn, amit elkövetett! Keserűen kacagott fel, ahogy belegondolt a helyzet abszurditásába.
A kipcsak-örmény, aki nem ilyesféle reakciót várt, kérdően felvont szemöldökkel nézett le rá, ahogy a lovát táncoltatta.
— Tudod, nem mehetek vissza. — felelte vontatottan az atya — A magamféle embert nem azért küldik misszióba, mert oly lelkes az új élményekre, vagy, mert ő a legjobb szakember az adott területen. Nem, engem azért küldtek misszióba a rendtársaim, mert kevéssé szívlelhetnek: önfejű, makacs, türelmetlen és a tekintélyt semmibe vevő embernek ismernek, az ilyeneket pedig egyetlen rendházban sem tűrik meg hosszan. Nehezen viselem a tétlenséget, mindig új kihívásra lenne szükségem. Ha vissza is térnék, rögvest meghallgatnák a jelentésemet, majd egy rövid pihenőt követően újra elküldenének, s nekem sem akaródzna tovább maradni. Egy pár hónap után újra itt találnátok.
Az örmény bőrkesztyűs kezén felvijjogott a vadászmadár. Gazdája könyörtelenül elhúzta a száját, az előadott mentegetőzés láthatóan nem hatotta meg.
— Akkor térj inkább haza a szülőföldedre! Csak van valami családod, akiknek nagyobb szüksége van rád, mint amilyen szívesen a cinkosaid fogadnak!
Az atya keserűen rázta meg a fejét.
— A szülőfalum a török hódoltság területén van, ha hazamennék, a szpáhik rögtön elfogatnának, és tömlöcbe vetnének, amiért annak idején elszöktem az adószedés kötelezettsége alól. Meg hát… amúgy sem lenne miért visszatérnem oda. A rokonságom megvet, mert annak idején azt remélték, hogy majd elvisznek engem a gyermekadóba a janicsárok, s tehetségemnek megfelelően magasra tornázom fel majd magam a ranglétrán, ahonnan az egész szülőfalumnak segíthetek. Ráadásul… a lányok, akiket ifjan szerettem, eltaszítottak maguktól, mert komoly viselkedésű, ugyanakkor álmodozó embernek tartottak, aki a könyvek tudományában otthonosabban mozog, mint a való világban, és mert mindig is megpróbáltam kibújni a rám kirótt emberfeletti kötelességek terhe alól. A női szív csacska jószág, csak a könnyű lelkű férfiak iránt lobban lángra, a magamféle búskomor embereket megveti és gúny tárgyává teszi. Bevallom, leginkább azért szöktem át Nagyszombatra, mert szégyelltem, hogy a környék asszonyszemélyei mind rajtam kacagnak, miután az egyiküktől kosarat kaptam… Nem, soha többé nem fogok szégyenszemre visszatérni közéjük!
A lovas értetlenül nézett le rá, az ő világában az asszonyoknak nem volt beleszólása az ilyen dolgokba, nem igen értette hát a pap sirámait. Ebből is látszik, micsoda szánalmas, férfiatlan korcs ez a jezsuita, nem csoda, ha még hazulról is elüldözték!
— Valahová pedig menned kell, itt mégsem maradhatsz! Meséld el a rendtársaidnak, mit vétettetek, aztán üssetek valahol máshol tanyát! Nagy ez a világ, biztos számtalan zuga van, ahol szívesebben látnak titeket, mint mi ezen a tájon!
Az atya lassacskán feltápászkodott a földről, és a fatörzsnek támaszkodva kiegyenesedett. Felnézett a napsütötte égre, s tekintete egy pillanatra elfátyolosodott.
— Képzeled, hogy máshol, mással még nem próbálkoztam? Afrika sivatagjaiban kopt kolostorokat kerestem fel ritka fóliánsok reményében, Spanyolhon városaiban polgárfiak tanítójaként tevékenykedtem, megint máskor csillagászati kísérleteket végeztem észak vadonjában a rénszarvasok népénél, s egyszer pápai legátusként elhajóztam egészen Kínáig. Útközben Indiában találkoztam a perzsa sahok követeivel, kalózokkal és eretnekekkel. Olyan csodákat láttam, amiket el sem bírok sorolni neked! De ugyan melyik földrészen fogadtak örömmel engem? Nem, a magamfajtákat még az ág is üldözi. Egyszerűen nincs a földkerekségnek olyan pontja, ami befogadna minket, hisz alapvetően idegenek vagyunk mindenütt: Isten kiválasztottjait kiveti magából a világ. A földi siker nem lehet osztályrészünk, jutalmunkat csakis az égben kaphatjuk meg.
— Csak magatokat vádolhatjátok ezért! — legyintett dühösen a nomád. — Ugyan miféle beteg vágy hajt titeket mindegyre új területek, új népek körébe? A világ urainak képzelitek tán magatokat, hogy mindenkit a saját képetekre akartok formálni? Mit akartok elérni? Világmegváltást? Tán azt hiszitek, a világ nem lenne elég jó nélkületek?
A jezsuita óvatosan előrébb lépett, immáron segítség nélkül is meg tudott állni a lábán. Óvatosan méregette az előtte toporzékoló lovat, a szárnyait billegtető sólymot és a kettő közt hanyagul egyensúlyozó lovast.
— Régebben azt hittem, a misszionárius legfőbb feladata az, hogy megváltsa a világot. Ma már tudom, hogy a világ megváltása másodlagos, csaknem lényegtelen feladat. Az igazi misszionárius önmaga megváltoztatásával kezdi a világ jobbá tételét. Csak ha már megtanultam reálisan szemlélni a környezetemet, ha már megtanultam felismerni a szükséget szenvedő embereket, ezután pedig tényleg önzetlenül, legfőképpen pedig hatékonyan tudok segíteni rajtuk, akkor van értelme a munkámnak. A misszionárius legfőbb feladata az, hogy némán, zokszó nélkül tegye a dolgát, s így próbáljon enyhíteni környezete szenvedésein. Nem a saját követhetetlen elveimet kell ráerőltetnem a világra, hanem a tetteimmel, az előljáró jó példámmal kell utat mutatnom az embereknek, aztán hagynom kell, hogy aki akar, szabad akaratából kövessen engem. Figyelnem kell minden apró jelre, amit Isten mutat nekem, s folyamatosan önvizsgálatot kell tartanom, vajon helyes úton járok-e? S ha úgy látom, Isten jelet küldött, nem habozhatok cselekedni, bármekkora legyen is az áldozat. — mondta, azzal hirtelen mozdulattal az örmény követ felé vetette magát.
A lovas ösztönösen reagált, mint fajtájából mindenki: ahogy a jezsuita a nyerge felé kapott, előrántotta a szablyáját, és visszakézből egyetlen suhintással kettészelte az atya fejét. A férfinak még kiáltani sem maradt ideje, csupán valami bizarr hörgéssel a földre hanyatlott, és nem mozdult többé. A kipcsak balján egyensúlyozott sólyom riadtan felrebbent, de ijedtében felágaskodott és felnyerített a ló is, a lovasnak minden tehetségére szüksége volt, hogy a nyeregben maradhasson. Hangosan káromkodva próbálta megfékezni az állatot. Csak amikor ez sikerült, akkor nézett le megvetően a véres tetemre, s érzéseinek hangot adva melléköpött.
— Most büszke vagy magadra, mi? Egy pillanatra azt hittem, hogy a fegyvereimért nyúlsz, és ezért megöltelek. De már látom, neked pontosan ez volt a célod az ugrással, a saját halálodat kívántad. Így most mártír lehetsz, és egyszersmind értelmetlenné teheted a falu elpusztítását is. Ha túlélted volna, elveszíted a hiteledet a szomszédos csángó faluk lakossága előtt. De így most meghaltál a falubeliekkel együtt, tehát tisztelni fognak, mint valami istenverte vértanú szentet. Ha a rendtársaid észreveszik, hogy többé nem küldesz jelentést a misszióról, ide fognak küldeni pár embert, akik átveszik a helyed a környező falvakban, és minden folytatódhat a régi kerékvágásban. A vajda pedig, belátva, hogy a kegyetlenkedésével semmit sem ért el, inkább a gazdaságosabb megoldást választja, és legközelebb már inkább az egyezkedéssel próbálkozik, és akkor ti, jezsuiták máris félsikert könyvelhettek el. Nem baj, nem én leszek az, aki ebben a segítségetekre lesz, arról biztosíthatlak! Remélem, a túlvilágon megkapod a méltó jutalmadat, bolond voltál életedben, és bolond módra tékozoltad el a halálodat is!
Azzal megvetően továbblovagolt. A tetemre pedig szemet vetettek a döglegyek.