Nemrégiben vitába keveredtem egy szakemberrel arról, hogy vajon homoszexuális volt-e Dávid király? Itt az ideje, hogy ismét felidézzem a vita érveit.
Ez az elmélet a szakirodalom szerint a következő: Dávid király egyetlen Istent ismert, és az az Isten a HATALOMVÁGY volt. (Ezt annyira kihangsúlyozza a Biblia, hogy a Dávid-történet kétszer van benne: egy szókimondóbb és egy cenzúrázott változatban. Előfordulhat persze, hogy a történelmi Dávid -- már ha létezett egyáltalán -- nem volt ilyen végletekig cinikus és gazember, csak a Biblia első írói állították be ilyennek, mindenesetre a végsőnek kialakult kép róla eléggé negatív.) Minden, amit tett, a HATALOM akarásáról szólt, számára minden eszköz megbocsátható volt, hogy ezt a hatalmat megtartsa, még akár az is, hogy ennek érdekében eljátssza az őszinte bűnbánót. (Most itt hadd ne elemezzem külön, hogy milyen bibliai idézetekből tudjuk, hogy Dávid bűnbánata merő képmutatás volt. De az biztos: a bűnbánata általában abból állt, hogy eltette láb alól azokat, akik mintegy véletlenül meggyilkolták az ő ellenségeit. Valahogy Sztálin elvtárs jut az ember eszébe erről.) Ne legyenek illúzióink: Dávid király a Biblia antihőse, olyasfajta szerepet játszik a történetben, mint Jockey Ewing a Dallasban; ő a népszerű főgonosz, aki nélkül nem lenne történet. Ahogy a Dallas is elképzelhetetlen Jockey nélkül, úgy a Biblia is Dávid nélkül. De azt még a rabbik is hangsúlyozni szokták: Dávid legnagyobb erénye nem az, hogy erkölcsös ember volt, hisz az erkölcshöz köze nem volt, hanem az, hogy "BŰNÖS TETTEK ÁLTAL TETT JÓT", politikai opportunizmus segítségével egyesítette a megosztott Izraelt. (Egy mai magyar párhuzammal élve: Horn Gyula azért érdemli meg mégis a kitüntetést, mert ő '56-ban pufajkásként csak a rend fenntartásában segédkezett. Ilyen rendfenntartó volt a bibliai Dávid is.) Ezért is van az, hogy még a Biblia is hangsúlyozza: Dávid azért nem építhette fel JHWH jeruzsálemi Templomát, MERT BŰNÖS EMBER VOLT, csak a fia, Salamon kapott erre először engedélyt az Úrtól!!!!
Az egyházatyák korának egyik gnósztikus szektavezére, Markion, akinek külön hajóépítő üzeme volt a Fekete-tenger partján, Trapezuntban, egyenesen a "mocskok mocskának" nevezte Dávidot, és felháborodottan jelentette ki, hogy csak az olyan erkölcstelen fajzatok tisztelhetik őt Isten küldötteként, mint a zsidók. (Ennyit arról a National Geographic műsoraiban hallható véleményről, hogy a gnósztikusokat azért utálták az intoleráns keresztények, mert filoszemiták voltak az antiszemita keresztény többséggel szemben. Mint láthatjuk, Markion például épp az ellenkező végletbe esett, és ő volt a jellemzőbb példa, mert a legtöbb gnósztikus Demiurgosznak, azaz egyfajta Sátánnak tekintette az Ószövetség Istenét, lássuk be, nem teljesen alaptalanul. Ha valaki nem a rabbinikus kommentárok fényében olvassa a TaNAK-ot, könnyen juthat ugyanerre a téves következtetésre. Lásd pl.: http://hu.wikipedia.org/wiki/Markión )
De maga a Biblia sem bánik túl kegyesen Dáviddal és környezetével, pedig a Biblia legtöbb története közvetve vagy közvetlenül hozzátartozik Dávid történetéhez, még ha ez első pillantásra nem is tűnik fel. Vegyük csak például Dávid családfáját: egyik őse Lót volt, aki ugyebár Szodoma és Gomorra pusztulása után a saját lányait ejtette teherbe (ez különben valószínűleg kwedodah-nász volt, azaz valószínűleg iráni, zoroasztriánus hatásra került bele a Bibliába, mert az ősi árják szerencsét hozó szent dolognak tartották a vérfertőzést, ugyanis abból a genetikában valóban létező elvből indultak ki, hogy a fajnemesítéshez időnként a legnemesebb génekkel rendelkező rokonokat kell pároztatni), másik őse Ruth volt, akiről szintén sokmindent leírtak, köztük azt is, hogy egy olyan országba ment feleségül valakihez, ahol a Biblia szerint megszokott dolog volt a csecsemők emberáldozatként való bemutatása. Szép kis családfa, mondhatom, szerintem (és nem csak szerintem, külön motívum-elemző iskolája van a kutatásnak, akik kimutatták, hogy a Dávid-story direkt úgy van megírva, mint egy anti-népmese, ahol a gonosz megdicsőül és a jó meglakol) Dávidot valamiért tényleg nagyon utálták már a Biblia írói is.
Ne tévesszen meg senkit az se, hogy van egy csomó zsoltárunk Dávidnak címezve. A zsoltárokat nem Dávid írta, csupán neki ajánlották őket, mivel ő volt a dinasztiaalapító. (Elvileg Szaddam Husszein is írt egy csomó verset, ezekről azért tudjuk biztosan, hogy nem ő írta, mert mind más és más irodalmi stílusról árulkodik, ráadást minden ilyen verseskötet megjelenése előtt eltűnt egy-egy az adott verstípusban járatos költő Irakból, és többé nem is kerültek elő élve.). Ráadásul maga a Zsoltárok könyve valószínűleg a Makkabeusok idején lett összeállítva, tehát csak nem sokkal Jézus születése előtt kanonizálták, amikor Dávid már régen nem számított élő politikai valóságnak, hanem csak egy majdnem minden személyiségjegyétől megfosztott mitikus figurának, akit mindenki ismer (mondjuk valami olyasminek, mint nálunk ma István király), s amikor a kultúrát nagyban áthatotta a Nagy Sándor által elterjesztett hellenizmus szelleme (a hellenizmus idején pl. trendi dolognak számított, ha valaki azt mondta magáról, hogy ő egy földre szállt Isten, de az is, ha valaki bevallotta, hogy ő időnként homoszexuális kalandokba bocsátkozik, ergo, az értelmiségi embereknek akkoriban nem nagyon voltak erkölcsi előítéleteik, így Dávid személye sem zavarhatta őket). De a zsoltárok változatos eredetű imák, ismeretes például, hogy a 104. zsoltár valószínűleg az eretnek fáraó, Ekhnáton Naphimnuszából lett átírva, de vannak köztük esőkérő ugariti Baál-imák, sumér eredetű ismétlő-versek, átokszövegek, sőt, pár ábécé-memorizáló tanversecske is közöttük. (Ezek verstanilag kb. így néznének ma ki: A-Alapjába véve minden ember jó, B-Bezzeg vannak köztük olyanok, akik kivételek. C-Céltalan és kárba veszett az ilyenek élete, mert D-Démoni erőknek szolgálnak és végül pokolra jutnak. Stb.) A 137. zsoltárt, ami pedig valahogy így végződik: "Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet!", ne is emlegessük!
Jonathán szerepe Saul egyetlen trónörökös fiaként az lett volna, hogy életképes utódokat nemzzen a dinasztiának, minél többet, annál jobb. Ez nem egyszerű úri passzió lett volna a részéről, nem holmi szoknyavadászat, ez politikai kötelessége volt, mivel csak így biztosíthatta, hogy nem lesznek kontrolállhatatlan hatalmi harcok a dinasztia kihalása után. A Dávid-történetnek ebben a korai fázisában azonban nem esik említés arról, hogy Jonathán ezen a téren jeleskedett volna, és az egyetlen későbbi bizonyíték is sok szempontból problémás. Van azonban két mondat Sámuel I. könyvében (18), ami érdekes összefüggésekre deríthet fényt:
1.
Minekutána pedig elvégezte a Saullal való beszélgetést, a Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét.
2.
És Saul magához vevé őt azon a napon, és nem engedé, hogy visszatérjen az atyja házához.
3.
És szövetséget kötének Jonathán és Dávid egymással, mivel úgy szerette őt, mint a saját lelkét.
4.
És Jonathán leveté felső ruháját, a mely rajta volt, és Dávidnak adta, sőt hadi öltözetét is, saját kardját, kézívét és övét.
Ezek után Dávid elcsábította Mikált is, Saul lányát. Tehát, Saulnak volt két jog szerinti utódja, az egyik egy nő, aki képes volt teherbe esni Dávidtól, a másik egy férfi, aki annyira szerette Dávidot, hogy még a hadi öltözetét és a ruháját is nekiadta. Megjegyzem, én rendszeresen járok hagyományőrzőkkel harci játékokra (pl. Visegrád), és előfordult már ugyan, hogy kaptam tőlük csuklyát és köpenyt kölcsönbe, de olyan még soha, hogy fegyvert vagy páncélt adtak volna nekem (na jó, bizonyos női hagyományőrzők időnként elkövettek ilyesmit is), nem véletlenül: ezek olyan személyes és intim tárgyak, hogy még a legjobb barátjának sem adja oda az ilyesmit az önérzetes "katona", mivel ezek a hatalmának és életképességének szimbólumai. Érdekes tehát, hogy a jelenetben nem Dávid adja át fegyvereit a trónörökösnek, ahogyan azt egy esetleges vazallusi hűségeskü idején tapasztalhatnánk, hanem éppen fordítva. Jonathán tehát az első találkozás során önként átadta a hatalmát és az életképességét Dávidnak, az embernek, aki később együttműködött Jonathán gyilkosaival. Mit is kapott cserébe? (Furcsa az is, hogy valaki azzal kezdi az ismerkedést, hogy vetkőzni kezd. Azt meg, hogy tulajdonképpen mennyire vetkőzött le Jonathán, most ne elemezzük.)
Dávid pedig népszerű lett, a katonák és az udvaroncok máris azt rebesgették: "jó, jó ez a Saul, de Dávid jobb nála." Értelemszerű tehát, hogy Saul, akinek az egész élete a hatalmi harcok körül függött, észlelte a veszélyt: van itt valaki a legbelső "szövetségesei" között, aki közel került ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban átvegye a helyét. És ugye a napi magyar politikából is tudjuk, mi szokott ilyenkor történni, nézzünk csak végig az elmúlt éveken. Ezért kezdődött meg hát a hatalmi harc Saul és Dávid között (Sámuel I. könyve 20):
30.
Akkor felgerjede Saulnak haragja Jonathán ellen és monda néki: Te elfajult, engedetlen gyermek! Jól tudom, hogy kiválasztottad az Isainak fiát a magad gyalázatára és anyád szemérmének gyalázatára!
31.
Mert mindaddig, míg Isainak fia él a földön, nem állhatsz fenn sem te, sem a te királyságod; most azért küldj érette, és hozasd ide őt hozzám, mert ő a halál fia.
35.
És reggel kiméne Jonathán a mezőre a Dáviddal együtt meghatározott időben, és egy kis gyermek volt vele.
36.
És monda a gyermeknek: Eredj, keresd meg a nyilakat, a melyeket ellövök. És mikor a gyermek elfutott, ellövé a nyilat, úgy hogy rajta túl méne.
37.
És mikor a gyermek arra a helyre érkezék, a hol a nyíl vala, melyet Jonathán ellőtt, a gyermek után kiálta Jonathán, és monda: Avagy nem tovább van-é a nyíl előtted?
38.
És kiálta Jonathán a gyermek után: Gyorsan siess, meg ne állj! És a gyermek, ki Jonathánnal vala, felszedé a nyilat és urához ment.
39.
A gyermek pedig semmit sem értett, hanem csak Jonathán és Dávid értették a dolgot.
40.
Átadá azután Jonathán fegyverét a gyermeknek, a ki vele volt, és monda néki: Eredj el, vidd be a városba.
41.
Mikor pedig elment a gyermek, felkele Dávid a kő déli oldala mellől és arczczal a földre borula, és háromszor meghajtotta magát; és megcsókolták egymást, és együtt sírtak, mígnem Dávid hangosan zokogott.
42.
Akkor monda Jonathán Dávidnak: Eredj el békességgel! Mivelhogy megesküdtünk mind a ketten az Úrnak nevére, mondván: Az Úr legyen köztem és közted, az én magom között és a te magod között örökre.
43.
Felkele ezután és elméne. Jonathán pedig bement a városba.
A történet, azt hiszem, önmagáért beszél. A Biblia-tudósok (akik általában könyvtárban töltik az idejüket, és nem valami konditeremben vagy rock-koncerten, lévén, hogy a szakirodalom arrafelé viszonylag ritkán fordul elő) különösen ezt a mondatot szokták szeretni, ismétlem:
"Mikor pedig elment a gyermek, felkele Dávid a kő déli oldala mellől és arczczal a földre borula, és háromszor meghajtotta magát; és megcsókolták egymást, és együtt sírtak, mígnem Dávid hangosan zokogott."
Vagy, két másik magyar fordításban ugyanez:
"A gyermek elment, Dávid pedig fölkelt a kő déli oldala mellől, arcával a földig hajolt, és háromszor leborult. Aztán megcsókolták egymást, megsiratták egymást, míg csak Dávid erőt nem vett magán."
"Amikor a szolga elment, Dávid előjött a kőrakás mögül, háromszor arcra borult a földön és háromszor meghajolt. Aztán megölelték egymást és mind a ketten sírtak."
Ez még önmagában bármit jelenthet.
A Saul és Dávid közti hatalmi harc kezdeti fázisában azonban Saul nem lépett fel nyíltan Dávid ellen, kénytelen volt eltűrni az opportunista gazember rámenősségét, így Jonathán és Dávid mindent megosztottak egymással, talán még a nőket is, akiket eredetileg Jonathánnak szántak. Ezért érdekes egy későbbi passzus (Sámuel II. könyve 21):
3.
És monda Dávid a Gibeonitáknak: Mit cselekedjem veletek, és mivel szerezzek engesztelést, hogy áldjátok az Úrnak örökségét?
4.
Felelének néki a Gibeoniták: Nincsen nékünk sem ezüstünk, sem aranyunk Saulnál és az ő házánál, és nem kell mi nékünk, hogy valaki megölettessék Izráelben. És monda: Valamit mondotok, megcselekszem veletek.
5.
Akkor mondának a királynak: Annak az embernek a házából, a ki megemésztett minket, és a ki ellenünk gonoszt gondola, hogy megsemmisíttessünk, és meg ne maradhassunk Izráel egész határában;
6.
Adj nékünk hét embert az ő maradékai közül, a kiket felakaszszunk az Úr előtt, Saulnak, az Úr választottjának Gibeájában. És monda a király: Én átadom.
7.
És kedveze a király Méfibósetnek, Jonathán fiának, ki Saul fia vala, az Úr nevére tett esküvésért, mely közöttök tétetett, Dávid és Jonathán között, a Saul fia között.
8.
De elvevé a király Aja leányának, Rispának két fiát, kiket Saulnak szült vala, Armónit és Méfibósetet, és a Saul leányának, Mikálnak öt fiát, kiket szült Barzillai fiának, Adrielnek, a Méholátból valónak.
9.
És adá azokat a Gibeoniták kezébe, a kik felakaszták őket a hegyen az Úr előtt. Ezek tehát egyszerre heten pusztulának el, és az aratás első napjaiban, az árpaaratás kezdetén ölettek meg.
Ebből a kis jelenetből mellesleg fényt deríthetünk Dávid jellemére is, hisz Saul utódainak kiirtása neki is elsődleges politikai érdeke volt, de így úgy tüntethette fel magát, mint aki ártatlan a kivégzésekben, és azt a "gonosz" Gibeoniták nyakába varrhatta. (Szegény ÁRTATLAN Dávid, de sok ALJAS, ROSSZHISZEMŰ, ŐRÜLT és GONOSZ ellensége is volt... :)) Hát mivel érdemelte ki ezt a sok rosszakarót? Csak nem az ÁRTALMATLAN hatalomvágyával és INTRIKÁIval? A kis huncut, a kópé, a pajkos, a komisz, a drága rosszcsont... :))))) Mindjárt könnyre fakadok miatta, úgy sajnálom őt, aki régi barátokat, férjeket és feleségeket ugrasztott egymásnak, aki családokat bomlasztott fel, akinek senki és semmi nem volt szent, csak hogy megtarthassa hatalmát!!! De hát bizonyára az események szerencsétlen összejátszása, hogy valahogy mindig valami véletlen baleset és csapás érte a hatalmi riválisait, illetve azok szövetségeseit!!! Nem lehetséges, hogy esetleg okkal fogyott el a türelmük és a jóhiszeműségük egy idő után?)
Érdekes az is, hogy ha szó szerint vesszük a passzust, akkor azt látjuk, hogy Dávid a mészárlás során még saját korábbi szeretőjének, Mikálnak a fiait is kivégeztette (Mikál volt a nő, aki saját élete kockáztatása árán megmentette Dávid életét, amikor Saul őt üldözni kezdte, sőt, még a teráfokat is kimentette neki -- a korabeli mágikus hagyomány szerint a teráfok, a kis házibálványok voltak egy-egy ember kincseinek őrzői, azaz egyfajta mágikus trezorkulcsokként, vagy talán okiratokat tartalmazó matrioska-babaként szolgáltak), aki elvileg ekkor ismét a felesége volt (persze nem saját akaratából, Dávid erőszakkal választotta el őt új férjétől), bár a Biblia hangsúlyozza, hogy arra a külön háremet fenntartó Dávid nagyon vigyázott, hogy a nő ne eshessen újra teherbe. Valószínűbb azonban, hogy itt elírtak valamit, és nem Mikál volt az említett nő, hanem a nővére, aki egy időben szintén Dávid menyasszonya volt.
Tehát oly mindegy, a lényeg: Dávid szemrebbenés nélkül legyilkoltatta korábbi szeretői gyerekeit is, ha tehát Jonathán fiával kivételezett, akkor itt valami nagyon rendhagyó kapcsolat volt közöttük. Méfibóset volt Jonathán egyetlen, hangsúlyozom, az egyetlen ismert gyermeke (pedig az ember azt hinné, hogy produkálta rendesen a porontyokat, valaki az ő pozíciójában, a király trónörökös fiaként biztos vonzotta a nőket), de már csecsemőkorától fogva nyomorék volt, sánta, önfenntartásra és uralkodásra képtelen (vagy csak Dávid ezt akarta elhitetni mindenkivel), később mégis elég furcsa szerepet töltött be Dávid udvarában: Dávid valamilyen oknál fogva saját fiaként kezelte, és még azt is megbocsátotta neki, hogy egyszer ellene lázadt. Mit ír erről egy lexikon (de csak azért ezt idézem, mert ez rövidebb, mint az összes rá vonatkozó bibliai részlet felsorolása)?
Méfibóset vagy Mifibóset ('a szégyen terjesztője'), eredeti nevén Meribbaál ('Baál legyőzője'), Jonatán1 fia (2Sám), akit csecsemőkorában a dajkája egy menekülés alkalmával elejtett, s ezért sánta maradt. Apjával való hajdani barátságára tekintettel (és hogy Saul1 utolsó ivadéka a szeme előtt legyen) utóbb Dávid az udvarába fogadta, és visszaadta neki apja jószágát. Amikor Absalom lázadása elől Dávidnak menekülnie kellett, ~ a városban maradt reménykedve, hogy megkapja a trónt. A felkelés bukása után jószágkormányzóját, Cibát okolta, hogy nem tarthatott királyával. Dávid megkímélte ~ életét, de vagyonát meg kellett feleznie Cibával.
Tehát még a lexikoncikkből is kitűnik: bár Méfibóset sánta volt és Dávid nevelt fia, azért Dávid alapvetően végig túszként tartotta őt a házában, és ott alázta meg őt, ahol csak tudta, éreztetve vele, hogy pusztán csak az ő kegyelméből létezik. De ismert és népszerű egy olyan tudományos elmélet is (ami az elírásokon, és bizonyos jogi megfogalmazásokon alapszik), hogy Méfibóset valójában nem Jonathán, hanem Saul fia volt (hisz föntebb láttuk, Saulnak valóban volt egy azonos nevű fia), csak ahogy az előbb Mikált is összekeverték a nővérével, ugyanúgy elírták Méfibóset apjának a nevét is. Ezt persze aligha lehet bizonyítani, mindegy, nem ez a fő tárgyunk.
Épp ezért talán nem egészen véletlen az sem, hogy Dávid legádázabb ellenfelei éppen a saját legbelsőbb köreiből kerültek ki; pl. miután Dávid a legidősebb fiának megengedte, hogy az megerőszakolja Támárt, a saját fél-húgát, Dávid egyik lányát, annak bátyja, Absalom valóságos polgárháborút robbantott ki apja ellen. A Biblia szerint Dávid olyan erkölcstelenül bánt mindenkivel, hogy egy idő után még a legközelebbi szövetségeseinek is kinyílt a bicska a zsebében, a halálos ágyánál pl. Dávid, a "keresztapa" felsorolta Salamonnak, ki mindenkit kell megölni, és a halálos ellenfelek közt bizony a saját legbizalmasabb embere is ott volt. De hasonlóképp járt a hűséges Uriás, és mindenki más, aki ellent mert mondani a JÁMBOR Dávidnak. Mert Dávid nem szégyellte, ha hazaárulást kellett elkövetnie, nem szégyellte, ha közönséges rablóként védelmi pénzt szedett a dolgos munkásoktól, nem szégyellte, ha meggyalázta az ellenségei holttestét (bizony, megölt embereket pusztán azért, hogy leszedje az előbőrüket, bár hozzáteszem: a régészek elég furcsa fallikus szobrokat találtak a filiszteusok településein, tehát lehet, hogy itt a szöveg írója félreértett valamit), nem szégyellte, ha parancsa alapján az emberek vakokat és süketeket öltek meg és gúnyoltak ki, nem szégyellte, ha meztelenül kellett táncolnia a Frigyláda (és Jeruzsálem teljes lakossága) előtt (jé, ez majdnem olyan, mint egy mai melegfesztivál :) ), nem szégyellte, ha azért öletett meg férfiakat, hogy megszerezze a feleségüket.
Aztán eljött a pillanat, amikor Jonathán meghalt. És mit is mond Dávid király (Sámuel II. könyve 1:26)?
26.
Sajnállak testvérem, Jonathán, kedves valál nékem nagyon, hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél.
És nem tesz jót Dávidnak az sem, hogy az ókori irodalmi példák, amivel történetét párhuzamba vonják, szintén nem teljesen szalonképesek: a "görög szerelem" kifejezés már az ókori auktoroknál is a homoszexualitás szinonimája volt (Nagy Sándor is Achillest utánozva űzte ezt a mesterséget, látta pl. valaki a róla készült Oliver Stone mozit?), a Gilgames eposzban pedig visszatérő gúny-motívum, hogy Enkidu hajlamos volt meghágni bárkit és bármit, ami élt és mozgott, akár még a vadon állatait is, akik közt élt.
Ezért hát csöppet sem meglepő, hogy sok Biblia-tudós és reneszánsz művész (festők, szobrászok, látta valaki pl. Michelangelo Dávid szobrát?) esküdtek rá, hogy Jonathán homoerotikus vonzalmat érzett Dávid iránt, akinek érdekében állt ezt a vonzalmat fenntartani, mert így egyrészt Jonathán nem nemezhetett életképes utódot (aki Dávid riválisa lett volna), másrészt az Izraelben tiltott (?) homoszexuális kapcsolat miatt Dávidnak olyan zsarolási alapja volt az uralkodódinasztiával szemben, hogy innentől kezdve bármit megengedhetett magának. Mert bár nem tudjuk minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy tényleg -- már bocsánat a durva kifejezésért -- "köcsög" lett-e, de azt igen, hogy Dávid a hatalomvágyon kívül nem ismert más Istent, és ezért aztán belefért a jellemébe akár ez is. Mert az tény, hogy ezt a kis kalandot leszámítva mindig is a nőket hajkurászta, nem mintha egybe is szerelmes lett volna közülük, de az alapvető szexuális orientációja a nőkhöz vonzotta őt. Lásd még (csak úgy ízelítőnek, mert még 20 ilyet fel lehetne sorolni csak a netről, könyvtárban meg külön szekciót nyithatnának erről, Tom Horner, Raphael Patai, J. A. Thompson, André Gide, Jonathan Kirsch, stb.):
Amit leírtam, azt a legtöbb elfogulatlan Biblia-kritikus elfogadja, de például nem lehet elfogulatlan az, aki saját magát Dávid király modern megtestesülésének tekinti, és a politikai programját Dávid király stratégiájára alapozza. Na, ezért kéne Bibliát olvasni, mert abból sokat lehet megtudni a mai emberek jelleméről is. Sajnos mi már egyáltalán nem olvasunk Bibliát, azért tartunk ott, ahol tartunk. De hát éljen Dávid király, korunk hőse, az Úr Felkentje (Krisztusa, azaz a földre szállt Isten), aki bizonyára magas erkölcsiséggel rendelkezik, "TUD LANTOT PENGETNI, HARCRA TERMETT ÉS VELE VAN AZ ÚR!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése