Renegátok az Oszmán birodalomban (szemináriumi dolgozat)

Renegátok az Oszmán Birodalomban

A 13. század végén, - a középkori népmozgások mintegy utórezgéseként - a tatárok elől Kis-Ázsiába menekülő oguz-török törzsek társadalmi-hierarchikus berendezkedésében a kezdetektől megtalálható a rabszolgaság intézménye. Ha megpróbálunk állandó elemeket találni az Ottomán Birodalom történetében a birodalommá szerveződés időszakától kezdve, a fénykoron át a lassú hanyatlás és bukás koráig, bizonyára találunk néhány ilyet. Az uralkodó személyének különleges hatalma, vallás és államhatalom öszzefonódása, a rabszolgaság és a katonai rabszolgaság megléte és meghatározó szerepe az államéletben[1]. Témánk szempontjából kétségkívül legfontosabb, a hatalmi struktúrában lépten-nyomon megtalálható „idegenek”, tehát nem született, hanem „törökké lett” elemek kerülek nagytó alá.
Az oszmán állam szilárdságának egyik alapvető tartóoszlopa, a szultántól közvetlenül függő statusban lévő tisztségviselők feltétlen hűsége, mely igencsak beszűkítette a nyugati diplomácia manőverezési lehetőségeit. A keresztény szülőktől származó, muszlimmá lett katonák több forrás szerint is kegyetlenebbek és hűségesebbek voltak mint a „rendes” törökök[2]. Az 1380-as évek második felétől bevezetett devsirme[3] más néven gyermek- vagy véradó biztosította az utánpótlást a janicsár sereg, valamint az állami hivatali apparátus feltöltésére. A gyermekadó lényege, hogy a még teljesen ki nem alakult személyiséggel rendelkező keresztény gyermekeket mintegy átprogramozva, a szultáni hatalom egy tökéletesen engedelmeskedő ütőképes erőszervezettel rendelkezzen. Az átnevelés körülekintő és alapos munkát igényelt, a múlt teljes kitörlésével, a „gyökerek” elszakításával megtalálták a legalkalmasabb módszert, hogyan jussatnak jól irányítható, a végsőkig elkötelezett kiszólgálókhoz. A devsirme, noha (nem csak) első látásra kegyetlen intézmény volt, mely nagy leki és egyéb károkat okozott az azt elszenvedőknek, mégis egyfajta biztonságot és felemelkedési lehetőséget is biztosított számukra[4].
Vissza ill. rátérve eredeti témánkra: a hitehagyás azóta létezik, mióta a monoteista vallások, de ezen belül is inkább az evangéliumi kereszténység megkezdte világhódító úját. Már a korai keresztényüldözések idején (főleg Julianus 260-261-es üldözése óta[5]) is voltak akik a nehézségek és szenvedések helyett inkább választották a hittagadás lelkiismereti válságokkal és szintén sok fájdalommal kikövezett útját. Jézus előre figyelmeztette tanítványait, hogy legyenek kitartók és gyökerezzenek meg erősen a hitben, mert akik nem így tesznek, azok a „megpróbáltatás idején elpártolnak” (Lk.8,13/b).
Mohamed tanításai a 7. századtól terjedtek el egyre nagyobb mértékben, elöször az arab világot sikerült egy zászló alá gyüjteni az iszlám jegyében, majd innen kiindulva óriási vallási és területi expanzió vette kezdeté (gondolunk itt elsősorban a középkori arab világbirodalomra, valamint ennek utódaira: ti. az Almohád és Almorávida államalakulatokra és a későbbi szeldzsuk birodalomra. Bizonyos értelemben az oszmán állam ezeknek szerves folytatása, természetesen nem etnikai, inkább szellemi- kulturális értelemben. Elterjedt nézet, hogy a muzulmán hit követői, vallási egységük miatt voltak annyira hatékonyak, mármint politikai- katonai értelemben. Az ugyan igaz, hogy minden vallás közösségteremtő erővel hat a benne hívőkre, de vallási egységről nehéz lenne beszélni, gondoljunk csak a legkézenfekvőbb siíta-szunnita ellentétre. Nem egy tudósítás beszél a törtökök rengeteg irányba megosztott vallási állapotáról, kicsit hasonlít a helyzet a kereszténység mindenkori állapotához, talán ez sajátsága a monoteista, dogmatikus ún. tételes vallásoknak.
Az oszmán-eli 14-15. századi felemelkedése és nagyhatalommá (devlet) válása idején ( kb. I.Murád (1362-1389) és II. Hódító Mehmed (1451-1481) uralkodása közötti időszak) nem nevezhető jelentősnek az erőszakos iszlamizáció, sőt még később is bizonyos a vallási türelem megnyilvánulásai figyelhetők meg. Ennek leginkább az az oka, hogy a hívő muzulmánok olyan kiváltságokkal rendelkezetek, pl. nem lehettek rabszolgák, adókedvezmények stb.,melyek kiterjesztése nem mindig lett volna előnyös a birodalom számára. Az európai keresztény- katolikus államok vallási türelmetlensége és uniformizáló törekvései[6] , valamint a zsidóellenes fellépések nem mondhatók jellemzőnek az oszmán államra. Való igaz, hogy a „mohamedán egyház” nem is volt olyan statusban mint Európában a pápai vallás, lévén, hogy a szultáni hatalom előrelátan a maga befolyása, sőt ellenőrzése alá vonta a vallási vezetőket s ezáltal magát a szervezetet is. Erős egymásra utaltság jellemzi a vallás és államhatalom együttműködését végig az oszmán történelemben.
Az alábbiakban néhány konkrét példa alapján (is) megvizsgáljuk a renegátok motivációit, lehetőségeit, megítélésüket valamint szerepüket az államon belül. Figyelmünk elsősorban a magyar vonatkozású információkra terjed ki, de néhány más nemzetbeli renegátnak is szentelünk néhány sort.
Az 1526-os mohácsi katasztrófa az az időbeli pont mikoris megkezdődik a magyar rabok nagyobb mértékű elhurcoltatása, ez persze nem jelenti azt, hogy ne találnánk magyar rabokat már a 15. század derekán is. Georgius de Hungaria pl. 1438 és 1458 között „élvezete” a törökök vendégszeretetét. Már Zsigmond és Nagy Lajos is konfrontálódott a törökkel, de az „együttélés” és a török-probléma kiteljesedése 1526-ra és méginkább 1541-re és az azt követő időszakra tehető. Az elhurcolt foglyok jobb esetben megváltották magukat pénzen, kevésbé jó esetben évekre, vagy akár örökre eltűntek a birodalom valamely szegletében. A határmenti fogolycserék bevett szokása nem kínált szbadulást mindenkinek. Emberanyagra mindig nagy szüksége volt a birodalomnak. Legnagyobb rabszolga-felvevő a hadsereg, ezen belül is a török egyre nagyobb hadiflottája volt; a kiterjedt emberkereskedelem törvényileg szabályozott keretek között folyt. Elvileg bizonyos idő után a foglyot szabadon kellett bocsátani, vagy megválthatta magát, a gyakorlat azonban legtöbb esetben nem volt azonos az elvekkel. Tudunk olyan magyar foglyokról, akik tizenöt[7], sőt húsz éven keresztül sínylődtek török fogságban, de végül sikerült hazatérniük. A sokat idézett Magyarországi György barát húsz évet töltött török fogságban és hétszer kísérelt meg szökést – sikertelenül. Munkája: Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról egy egészséges, erkölcsös török társadalmat tár elénk; elmondása szerint maga is erős kísértésbe esett, hogy áttérjen a mohamedánok hitére, sőt pár hónapig gyakorolta is vallásukat, ám kis kilengése után egész hátralévő életében hithű katolikus maradt.
Nem nehéz tehát elképzelni, hogy sokan a vallásváltás oltalmába menekültek a gályarabság és az egyéb „kellemes” elfoglaltságok elől, vállalva ezzel identitásuk legmeghatározóbb elemének elvesztését. Az iszlámra való áttérés legfőbb feltétele a körülmetélés[8] és a hitvallás volt. Egyébként nem kizárólag kényszerítő körülmények hatására történtek áttérések, pl. Észak-Afrikában jelentős érdeklődés mutatkozott az iszlám iránt, délszláv, balkáni területeken pedig nem ment kuriózum számba, ha valaki a felemelkedés
vagy éppen csak a magasabb életszínvonal megszerzése végett döntött Mohamed tanításai mellett. Murád dragomán – akiről az alábbiakban még lesz szó - , magyar nevén Somlyai Balázs pedig éppenséggel ékes magyar verssorokkal védte és dícsérte új vallását és később sem tért vissza eredeti hitére amikor is harminc hónapos erdélyi fogságában lehetősége nyílott rá. Öreg korában írt, három nyelven lejegyzett Himnusza egyedülálló a magyar irodalomtörténetben, saját bevallása szerint erdélyi fogsága alatt szerezte 1550 és 1553 között; íme:

„Irgalmazz, adj érdemeket atyánknak
És ugyanazonkíppen az anyánknak,
Minket kicsinsígünktül fogva tápláltanak,
Miattunk sok nyavalákat vontanak.


Hit szerint való atyánkfiainak
És akik hozzánk sok jókval voltanak,
És kik írtek imádságot kírtenek,
Irgalmazz, adj érdemeket mendennek.


Azok, akik ellenségeink volnának,
Jóra fordíts, lágyságot adj szíveknek,
Hozzánk semmi gonoszval ne legyenek, Azokat is ne hagyjad elveszniek.


Megvígasztaljad az szegín árvákat,
Láb alá maradott nyomorultakat,
Ments meg adósságbúl az adósokat,
És az fogságbul az szegín foglyokat.”[9]

A vers sorait olvasva mindenképp kiderül, hogy Murád terdzsümán alias Somlyai nem felejtette el anyanyelvét, sőt igen mívesen tudta használni azt. Persze szultáni tolmács mivoltából adódóan el is várható tőle a komoly nyelvismeret. A magyaron és törökön kívül tolmácsunk jól beszélt és írt latinul is, de erről szintén csak később szólok.
A renegátok előtt tehát adott volt a lehetőség, hogy ha képességeik és képzettségük megvolt hozzá nagyívű sikeres pályát futhassanak be az államigazgatásban, diplomáciában, a hadseregben vagy más területén az életnek. Nagy ritkán még vallási posztokon is előfordulnak „törökké” lett idegen származásúak. Hogy mikor mennyi ilyen apostata működött az Ottomán Birodalomban természetesen nem tudjuk, ám a követek, rabok, utazók és egyéb leírások szerzői adhatnak némi támpontot. György barát pl. így ír munkájának nyolcadik fejezetében: „…már az uralkodó udvarában is csak olykor-olykor hallani török szót, egyszerűen azért,mert az egész udvar és a főrangúak nagyobb része is ilyen anyanyelvű renegátokból verődött már össze...” [10]. A beszámoló ezen részletéből kiderül továbbá, hogy a meghódított területek lakosságából sokan az anyagi könnyebbségek kedvéért cserélik le régi hitüket. Az idézett rész egyébiránt nyilvánvaló túlzás, annyi viszont bizonnyal leszűrhető belőle, hogy sok renegát élt a 15. századi török birodalom területén. A felemelkedés valóságos voltáról árolkodik Georgievics Bertalan beszámolójának[11] az a részlete is mikor Georgievics rabtartója elmeséli, hogy nagyapja nem látva jelentős különbséget a kere szténység és a mohamedánok hite között, áttért az iszlámra, s lám ő, mármint az unokája már háromszáz embernek parancsol és a szubasi[12] rangfokozatig vitte. Történetének közreadása egyébként Georgievics muszlimmá térítését szolgálta, azonban célját nem sikerül elérnie.
Több, renegátok által írt forrás tanúskodik bizonyos önigazolásról, ill. arról, hogy a két fő monoteista vallás közel áll egymáshoz , ezért végsősoron mindegy melyiket választja az ember, természetesen ezek elnagyolt és könnyen támadható érvrendszerük miatt nem számottevő elképzelések. Ha már itt tartunk még ennél is vadabb elgondolások is napvilágot láttak a két vallás viszonyát illetően. Adam Neuser neves ideologus eredetileg heidelbergben volt lelkész, de az 1570-es évekre teológiai elképzelései az unitárius elveket is meghaladták. Szemei előtt – több társával egyetemben – a kereszténység és a muszlim vallás egyesítésével egy univerzális monoteista vallás illúziója lebegett. Politikai rendezésnek pedig a német és a török birodalmak egyesítését vélte megvalósítandó célnak. Ács Pál tanulmányában[13] kifejti, hogy Neuser fejlődésének végpontján tért át az iszlámra, azonban nem említi „fejlődésének” mozgatórugóit. Neuser ugyanis miután kenyéradójának feleségét elcsábította kénytelen volt meneklésre fogni a dolgot. Genfen és Magyarországon keresztül Erdélyben vélte magát biztonságban, azonban itt, kémkedés vádja miatt török fogságba esett és választhatott a tömlöc és az áttérés között. Mint ismeretes ez utóbbi mellett döntött. Motivációi láttán döntését mindenesetre nehéz belső fejlődés eredményének tekinteni.
Nem minden renegátnak jutott ám ilyen mostoha sors. Mint azt már fentebb is említettük a szultáni renegát tolmácsoknak igen jelentős pozíciójuk volt az oszmán külpolitikában. Nem egyszerűen lefordították a politikai érintkezések dokumentumait, feladatuk nem merült ki a tárgyaló partnerek közti nyelvi nehézségek elsimításában, hanem effektív politikai-diplomáciai vezetőként, magasrangú tisztségviselőként működtek. Munkakörük révén ők fogadták az idegen követségeket, fontos szerepet játszottak a hírszerzésben is. Ilyen szultáni renegát tolmácsok voltak: az eredetileg bécsi zsidó származású Mahmud terdzsümán, erdeti nevén Sebold von Pibrach és a már fentebb szóba került nagybányai illetőségű Murád dragomán alias Somlyai Balázs[14]. Mindketten magas beosztású diplomata-tolmácsként működtek, de sorsuk ill. tevékenységük több hasonló vonással is rendelkezik.
Több mint valószínű, hogy mindketten az 1526-os mohácsi ütközetben estek fogságba, ám már előtte is ismerték vagy ismerhették egymást, mivel a bécsi iskolapadokat együtt koptatták. A fogságba esést követően előbb Sebold azaz Mahmud[15] pályája kezdett el fölfelé ívelni, majd az ő segítségével Somlyai is szabadult és hasonló léptekkel haladt előre. A későbbiek során is szoros együttműködést feltételezhetünk kettejük között, több jel is az irányba mutat, hogy Murád dragomán Mahmud alacsonyabb beosztású közvetlen munkatársa volt. Ungnád Dávid 1573-as konstantinápolyi követsége idején, a követséghez tartozó Stephan Gerlach följegyzi, hogy a két diplomata együtt tett látogatás a követek szálláshelyén.
Murád irodalmi tevékenységéről már részben szóltunk. Himnuszán kívül más irodalmi tevékenysége sem elhanyagolható. Erdélyi fogságából szabadulva török nyelven könyvet ír a muszlim vallás védelmében, más török szövegek is maradtak fenn tollából 1544-ből ill. 1556-57 tájáról. 1559-ben a velencei török nagykövet megbízására lefordítja Cicero De senectute c. munkáját. Újabb feltételezések szerint komoly segítséget nyújt Mahmud terdzsümánnak, nagyszabású munkája, a Tarih-i Ungurusz török nyelvű magyar krónikájának megírásához. Murád később is foglalkozik történeti szövegekkel, miután Mahmud meghal, iszákossága miatt kiebrudalják állásából. Ez a nyilvánvaló anyagi krach inspirálja szellemi tudásának áruba bocsátására: egy nagyobb összeg fejnében Philipp Haniwald és Johannes Löwenklau császári követek megbízásából latinra fordít egy nagyobb tejedelmű oszmán kódexet, mely tartalmazza Nesri történeti művét. Ez a lefordított szöveg képezte Löwenklau híres írásának, a Historiae Musulmanae Turcorumnak az alapját.
Mahmudról elmondható, hogy számos európai diplomáciai misszió vezetője volt, járt Pozsonyban, Bécsben, Budán, Erdélyben stb. stb. .Történeti műve [16]egyedülálló alkotás az oszmán irodalom és történetírás berkeiben.
Más magyar (és nem magyar) renegátokról is vannak híradásaink, főleg a 16. századból 1583-ban húsz fogságba esett veszprémi végvári katonából tizenegy vállalta inkább a iszlámot, mintsem szembenézzen a török rabélet gyötrelmeivel.
A magyar származású Piyale pasa egészen a tengernagyi tiszt betöltéséig vitte (1554-1568), a török hadiflotta második embere volt majd másfél évtizeden keresztül. A tengernagy egyébiránt Tolnáról származott, apja egyszerű cipész volt, a város ostromakor esett fogságba, majd iszlámra térése után nagy karriert futott be, anyanyelvét mindvégig nem felejtette el. Később, befutása után felkutatta és magához vitette Magyarországon élő anyját. A renegátok nemritkán megpróbáltak segíteni a hódoltsági területeken élő hozzátartozóiknak, akár anyagiakkal, akár megszerzett befolyásukat latba vetve. Piyale pasa anyja állítólag megtartotta keresztény hitét Isztambulba költözése után is.
1567- ben a Verancsics-féle küldöttség megpróbálta megnyerni jóindulatát magyarok számár , mindezt kétezer arannyal próbálták nyomatékosítani, viszonzásra azonban nem találtak.
- Hádim Dzsáfer, Gyula környékéről hurcolják el
- Szerájiskola, majd szandzsákbégség Mo-on (!!) ti.Székesfehérvár, Gyula
- K. damaszkuszi, majd tabrízi pasa
- Kegyetlenségéről ismert
- 1596. Mezőkeresztes döntő szerep a csata megordításában a szintén m. származású k. nagyvezír Dzserrah pasával együtt

- Hidajet aga m. neve Scherer Márk budai pasákat szolgáló tolmács

- Nagyszeben
- Szulejmán 1564-65-ben emeli maga mellé, bécsi követséget vezeti


- Markházi Pál k. Ibrhim bég (előbb: Léva, Gyula)
- 1583-ban mint dragomán szolgál a portán, ügyes, jó híre van, vmely dtúli szandzsákbégség várományosa

- Rusztem pasa és fivére
- Színán pasa
- Dernschwam vélrménye.


Bibliográfia:

Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról szerk. Tardy Lajos
Bp. 1977.

Fodor Pál: Állandóság és változás az oszmán történelemben in A szultán és az aranyalma ­– tanulmányok az oszmán-török történelemből Bp. 2001.

Ugyanitt: Török és oszmán: az oszmán rabszolga-elit azonosságtudatáról
Gyermekadó a szultánnak c. tanulmányok


Szigetvári Csöbör Balázs Török miniatúrái 1570; Szakály Ferenc tanulmányával:
Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban
Bp. 1983.

Ács Pál: Bécsi és magyar renegátok mint szultáni tolmácsok: Mahmud és Murád
In: „Az idő ósága” c. tanulmánykötet

[1] Részletesen kifejti Fodor Pál: Állandóság és változás az oszmán történelemben c. tanulmányában in: A szultán és az aranyalma, tanulmánykötet Bp. 2001.
[2] Ld. pl. Georgius de Hungaria vagy Kuripesics Benedek beszámolóit a törökök belső viszonyaira nézve. Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról Bp. 1977.
[3] Eredeti jelentése: összegyűjtés.
[4] A kul-devsirme rendszer jelentősségéről ld Fodor fent említett tanulmányát, vmint uott: Gyermekadó a szultánnak c. taulmányt
[5] A keresztényeket már egészen korán, az apostoli korban kezdték üldözni; Nero, Caligula, Traianus, Hadrianus stb. mindannyian üldözték az új tanítás követőit, azonban az első államilag-központilag megszervezett átfogó keresztényüldözés Julianus uralkodása alatt következett be.
[6] Gondolunk itt leginkább a szent inkvizícióra, később a reformáció elleni fellépésre, majd az ellenreformációra, melyek mind a katolikus egyház talán soha nem is létező egységét próbálta megvédeni a bomlasztó tényezőktől.
[7] Ld . Nagy Péter és Kis Tamás szigetvári katonák törökországi hányattatásait in: Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái, Szakály Ferenc előtanulmányával 43-44 l. Bp. 1983.
[8] A törökök körülmetélési hagyománya a Tevratból, vagyis Mózes öt könyvéből ered ti. Ábrahám Hágártól származó fiától Izmaeltől származtatja magát minden arab, a hagyomány Mohamed tanításain át gyűrűzött tovább az iszlám kultúrkörbe.
[9] Közli: Szakály F.: Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban in Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái Bp. 1983.
[10] Ld. 2. sz. jegyzet; a többi névtelen szászsebesitől származó jegyzet uonnan.
[11] Georgievics Bertalan: Egy fogoly útja Törökországban 1526-1539. In Tardy: Rabok, követek…
[12] A szubasi feladatköréről részletes leírást tartalmaz Magyarországi György barát munkájának tizenegyedik fejezete.
[13] Ács Pál: Bécsi és magyar renegátok mint szultáni tolmácsok: Mahmud és Murád in „Az idő ósága” c. tanulmánykötet Bp. 2001.
[14] Ld. Varas Béla és Szabó András kutatásait Murád azaz Somlyai Balázs személyazonosságát illetően.
[15] Mahmud származására vonatkozóan: Veress Endre 1901.
[16] A Tarih-i Ungurusz-t Mahmud 1540 és 1560 között írta, a mű megírása közben vagy egyenesen avégett járt Bécsben, ti. itt őrizték ekkoriban a Képes Krónikát, melynek arab betűs, de magyar nyelvű széljegyzetei vagy tőle vagy Murád bégtől származhatnak.