CEU keresztesek nyári egyetem - Visegrádi csúcstalálkozó 4

CEU keresztesek nyári egyetem - Visegrádi csúcstalálkozó

Buch, David F.: Socrates Scholasticus and Julian the Apostate.
Byzantion 73 (2003) 301-318.

Sókratés Skholastikos Historia Ecclesiastica című művének harmadik könyvében a huszonhat fejezetből huszonhármat Julianus apostata, a hitehagyott császár élettörténetének szentel. Sózomenost leszámítva Sókratés az egyetlen egyháztörténész, aki ilyen hosszan foglalkozik Julianus alakjával, sőt Aranyszájú Szent Jánoson kívül ő vizsgálta a legtöbbet Julianus életrajzát és lélekrajzát. Elsődleges forrása Libanius gyászbeszéde (Epitaphios), de használja Julianus saját írásait, illetve néhány keresztény szerzőt is, például Nazianzosi Gergelyt és Rufinust. Ennek ellenére nem mondható, hogy Sókratés Julianus rajongója lett volna. Sőt, úgy tűnik, hogy tudatosan eltorzította a tényeket, hogy Julianust minél kedvezőtlenebb színben tüntethesse fel. [301-302]
Sókratés úgy állítja be Julianus alakját, mint aki mind filozófusként, mind császárként kudarcot vallott, mert megpróbálta egy személyben ötvözni ezt az egymással kiengesztelhetetlen ellentétben álló szerepkört. Külön hangsúlyozza azt is, hogy Julianus kezdettől fogva rossz társaságba keveredett, úgyhogy császári trónra kerülését nem annyira véletlen, hanem a tudatos számítás határozta meg. Több a keresztény közösségen belüli hatalmi harcot Julianus áskálódásának tulajdonít. Kiemeli azt is, hogy a művelt és iskolázott keresztények mindig meg tudták cáfolni Julianust, és ki tudták játszani keresztényeket sújtó rendeleteit. [303-308]
Éppen ezért volt olyan fontos Julianus politikai programjában az iskola-reform, ami ellehetetlenítette a keresztény értelmiségi felső réteget. Itt Sókratés nem egyszerűen Julianus személye ellen intéz támadást, hanem igazolni akarja, hogy a keresztény értelmiség körében is van létjogosultsága az iskolázottságnak és a klasszikus műveltségnek. Szintén elfogultan dolgozta fel Julianus Misopogón című művét, ami arról az éhínségről szól ami Antiocheiában tört ki amikor Julianus seregei ott állomásoztak. Egyértelmű ugyanis, hogy Julianus nem szándékosan okozta azt, sőt megpróbálta megakadályozni, de a környék keresztény üzletemberei ellenállást tanúsítottak törekvéseivel szemben. [311-312]
A keleti hadjárat során felszínre bukkant Julianus személyiségének egy újabb oldala. A pogány vallások iránti rajongása arra sarkallta, hogy helyreállítsa a különféle vallások templomait és a kultuszukhoz kapcsolódó áldozati szertartásait. Ilyen pogány vallás volt például a mitraizmus, az Apollón kultusz vagy a judaizmus; a jeruzsálemi templomot is ő próbálta meg újjáépíteni. A háború kapcsán Sókratés megrágalmazza Julianust azzal, hogy pogány filozófiai megfontolásból az újjászületett Nagy Sándornak képzelte magát, holott kortárs források szerint valószínűbb, hogy a Nagy Sándor szerep csak egy háborús buzdító népszerűsítés volt. Szintén lejáratja Julianust, azzal hogy azt állítja, hogy félrevezették őt a perzsa kémek és kettős ügynökök amikor a hajóhad elhagyására és a reménytelen szárazföldi benyomulásra vették rá. Szintén Julianus nagyzási hóbortjának tudja be azt, hogy elutasította a perzsa békeajánlatokat, holott más forrásokból sejtjük, hogy csak egy békeküldöttség jutott el a császárig és az is csak időhúzási taktikának tekintette a feladatot. Julianus meggyilkolását és Jovianus császárrá emelését (363) úgy állítja be Sókratés mintha az előbbiért nem a keresztények lennének a felelősek, az utóbbi pedig a sereg elkötelezett kereszténységét bizonyítaná. [312-316]
Az utolsó rész Julianus szövetségeseinek filozófiai felfogását támadja – talán némileg joggal – hiszen Julianus tagadta Jézus istenségét, míg Libanus hasonlóképp istenítette őt gyászbeszédében. Julianus körei bírálták azt a felfogást, hogy titkos jelentést tulajdonítsanak a keresztény Szentírásnak, míg maga a császár hasonló titkos jelentést tulajdonított egyes ókori filozófiai szövegeknek. [316-318]

Dieten, Jean-Louis van: Niketas Choniates und Codex Parisinus Graecus 1778.
JÖB 44 (1994) 49-58.

Dieten 1975-ben rendezte sajtó alá Nikétas Khóniatés történeti munkáját a párizsi Nemzeti Könyvtár állományában található 1778-as számú görög nyelvű kézirat (Codex Parisinus Graecus 1778 = P) alapján, amely a mű keletkezéséhez igen közeli időpontban készített másolat. [49]
Ezt a kiadást egy bizonyos Jean Irigoin újra megvizsgálta, aki 1978-ban „szenzációs felfedezést tett”: szerinte ez a kódex lenne a szerző, Nikétas Khóniatés művének eredeti, saját kézzel írt, esetleg egy titkára által másolt kézirata. Mivel korábban Každan is fűzött bizonyos kritikai észrevételeket a műhöz: szerinte elképzelhető, hogy a krónika nem kizárólag Nikétas Khóniatés, hanem több másoló/szerző közös munkája. Ez a nézet hamarosan széles körben ismertté és elfogadottá vált, melyet maga Dieten hosszú időre elhúzódó betegsége miatt nem tudott megcáfolni. Ez a cikk tehát ezt pótolja.
A vita középpontjában az áll, hogy a mű több másik hasonkorú kéziratban is fennmaradt, ezek közül az egyik az L, a másik az O változat. Ezen kéziratváltozatok összevetésével kideríthetjük, hogy a P kézirat két szövegváltozat aránytalan keveredéséből (contaminatio) áll: egy rövidebb: „b” (= brevior) és egy bővebb, átdolgozott: „a” (= auctior) változatból. Az átdolgozott rész egyik lényeges fejezete (De urbe capta) Konstantinápoly 1204-es ostromát mutatja be, így valószínűsíthető, hogy maga a szerző dolgozta át művét a megváltozott viszonyokból leszűrhető életbölcsesség fényében. [50-52]
Mindez azonban nem elegendő az eredetiség igazolásához. Sőt, mint Dieten rámutat, az eredeti kéziratban olyan helyesírási, stilisztikai és forrásértelmezési hibák vannak, melyeket Nikétas Khóniatés feltehetően soha nem követett volna el. Ismerünk egy bizonyos A és W kéziratot is, melyekben nem is lelhetőek fel az adott hibák. Tovább bonyolítja a képet az R és az M, az F és a D változatok. Az R változat ugyanis valahol megszakadt, bár valószínű, hogy ez csak véletlen. Dieten megvizsgálta azt a lehetőséget is, hogy lehet-e a P változat egyfajta közvetítő az eredeti kézirat és a szerkesztői példány között. Arra a következtetésre jut, hogy a P-ben található „b” szövegrész semmi esetre sem lehet az „a” szövegrész közvetlen mintája. [52-58]

Nikétas Khóniatés: 1155 körül születhetett a kisázsiai Khónai (korábban Kholossai) városában. Halálának időpontja ismeretlen, a különböző szakmunkák 1213-ra, 1215-re vagy 1216-ra teszik. Kortársai nevezték Akominatosnak is, ez a név azonban mára kikopott a tudományos köztudatból. Testvére Mikhaél Khóniatés volt; őt kísérte el Konstantinápolyba, ahol családi kapcsolatainak köszönhetően már egészen fiatalon hivatalnok lett. Később magas tisztségeket szerzett az Angelos császárok alatt: pénzügyekkel foglalkozó nagy logothetés, azaz kancellár lesz, illetve egy válságos időszakban ő volt Philippopolis (ma Plovdiv, Bulgária) thema kormányzója.
Miután 1204-ben a negyedik keresztes háború során a keresztesek feldúlták Konstantinápolyt, Nikétas is elmenekült Nikaiába, ahol Theodóros Laskaris császár (1204-1222) szolgálatába szegődött, immáron kizárólag mint udvari krónikás és irodalmár. Valószínűleg itt is érte a halál ismeretlen időpontban.
Igen termékeny író volt, írt verseket, szónoki gyakorlatokat, illetve egy monódiát testvére halálára. A latinok által elpusztított szobrokról című műve felkeltette több régész figyelmét. Ebben található az a magyar történelem szempontjából érdekes részlet, ahol a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy míg a városvédő Tykhé-szobrok legtöbbjét ledöntötték a latinok, addig a „magyar asszony” Tykhé-szobra — amely alá feltételezhetően egy magyar származású terhes fogolynő testét temették — állva maradt. Egy teológiai munkája, a Thesaurus Orthodoxae Fidei máig kiadatlan, jóllehet ez lenne az egyik legfőbb forrásunk a 12. századi eretnekmozgalmakról. Hittételi szempontból általában erős nyugatellenesség jellemzi, hisz szeretett Konstantinápolya bukását összekapcsolta a pápaság világuralmi terveivel. Stilisztikailag minden művére jellemző az erős atticizálás.
Fő műve, a Khroniké diégésis az 1118 és az 1206 közötti esztendők eseményeit vázolja fel 21 könyvben. Eredetileg Ióannés Kinnamos művét, az Epitomét kívánta kiegészíteni és folytatni, de ismerte Eustathios leírását is Thessaloniké elfoglalásáról. A legértékesebbek viszont azok a közlései, melyeket saját tapasztalataiból és azokból a forrásokból merített, melyekhez udvari állásából adódóan fért hozzá. Miután Nikaiába került, átdolgozta az eredeti művet, és kiegészítette azt a Konstantinápoly elfoglalását részletező írásokkal. Geoffroi de Villehardouin és Paolo Ranusio beszámolói mellett az ő leírásából tudjuk feleleveníteni a történéseket. Az újra átgondolt könyvben azonban már másként tekint a Komnénos-házra, mint történetíró elődjei. Úgy látja, hogy az uralkodócsalád legfényesebb pillanataiban is ott feszültek már a mélyben azok az ellentétek, melyek később a birodalom vesztét okozták.
Nikétas Khóniatés életének megvan a maga irodalmi utóképe is: Umberto Eco pikareszkregényében, a Baudolinóban (Budapest 2003, ford. Barna Imre) Nikétas Khóniatés a konstantinápolyi ostrom során ajánlja fel szolgálatait a címszereplőnek, hogy együtt deríthessék ki az igazságot János pap országáról.


Nikétas Khóniatés: 1155 körül születhetett a kisázsiai Khónai városában. Halálának időpontja ismeretlen, a különböző szakmunkák 1213-ra, 1215-re vagy 1216-ra teszik. Kortársai nevezték Akominatosnak is. Testvére Mikhaél Khóniatés volt; őt kísérte el Konstantinápolyba, ahol már egészen fiatalon hivatalnok lett, később magas tisztségeket szerzett az Angelos császárok alatt: pénzügyekkel foglalkozó logothetés, illetve Philippopolis thema kormányzója volt.
Miután 1204-ben a keresztesek feldúlták Konstantinápolyt, Nikétas is elmenekült Nikaiába, ahol haláláig Theodóros Laskaris (1204-1222) császár szolgálatába szegődőtt, bár már csak az irodalomnak élt. Igen termékeny író volt, írt verseket, szónoki gyakorlatokat, illetve egy monódiát testvére halálára. A latinok által elpusztított szobrokról című műve felkeltette több régész figyelmét. Egy teológia munkája, a Thesaurus Orthodoxae Fidei máig kiadatlan, jóllehet ez lenne az egyik legfőbb forrásunk a 12. századi eretnekmozgalmakról. Stilisztikailag minden művére jellemző az erős atticizálás.
Fő műve, a Khroniké diégésis az 1118 és az 1206 közötti esztendők eseményeit meséli el 21 könyvben. Eredetileg Ióannés Kinnamos művét kívánta kiegészíteni és folytatni, de ismerte Eustathios leírását is Thessaloniké elfoglalásáról. A legértékesebbek azok a közlései, melyeket saját tapasztalataiból és azokból a forrásokból merített, melyekhez uvari állásából adódóan fért hozzá. Miután Nikaiába került, átdolgozta az eredeti művet, és kiegészítette azt a Konstantinápoly elfoglalását részletező írásokkal.
Nikétas Khóniatés életének megvan a maga irodalmi utóképe is: Umberto Eco pikareszkregényében, a Baudolinóban (Budapest 2003, ford. Barna Imre) Nikétas Khóniatés a konstantinápolyi ostrom során ajánlja fel szolgálatait a címszereplőnek.

Kazhdan, Alexander P.: Chonietas, Niketas. ODB I (1991) 428.
http://en.wikipedia.org/wiki/Nicetas_Choniates

Neo-Klasszikus festők: Iszlám világ

Neo-Klasszikus festők: Egyiptom

Neo-Klasszikus festők: Ókori misztériumok

Renegátok az Oszmán birodalomban (szemináriumi dolgozat)

Renegátok az Oszmán Birodalomban

A 13. század végén, - a középkori népmozgások mintegy utórezgéseként - a tatárok elől Kis-Ázsiába menekülő oguz-török törzsek társadalmi-hierarchikus berendezkedésében a kezdetektől megtalálható a rabszolgaság intézménye. Ha megpróbálunk állandó elemeket találni az Ottomán Birodalom történetében a birodalommá szerveződés időszakától kezdve, a fénykoron át a lassú hanyatlás és bukás koráig, bizonyára találunk néhány ilyet. Az uralkodó személyének különleges hatalma, vallás és államhatalom öszzefonódása, a rabszolgaság és a katonai rabszolgaság megléte és meghatározó szerepe az államéletben[1]. Témánk szempontjából kétségkívül legfontosabb, a hatalmi struktúrában lépten-nyomon megtalálható „idegenek”, tehát nem született, hanem „törökké lett” elemek kerülek nagytó alá.
Az oszmán állam szilárdságának egyik alapvető tartóoszlopa, a szultántól közvetlenül függő statusban lévő tisztségviselők feltétlen hűsége, mely igencsak beszűkítette a nyugati diplomácia manőverezési lehetőségeit. A keresztény szülőktől származó, muszlimmá lett katonák több forrás szerint is kegyetlenebbek és hűségesebbek voltak mint a „rendes” törökök[2]. Az 1380-as évek második felétől bevezetett devsirme[3] más néven gyermek- vagy véradó biztosította az utánpótlást a janicsár sereg, valamint az állami hivatali apparátus feltöltésére. A gyermekadó lényege, hogy a még teljesen ki nem alakult személyiséggel rendelkező keresztény gyermekeket mintegy átprogramozva, a szultáni hatalom egy tökéletesen engedelmeskedő ütőképes erőszervezettel rendelkezzen. Az átnevelés körülekintő és alapos munkát igényelt, a múlt teljes kitörlésével, a „gyökerek” elszakításával megtalálták a legalkalmasabb módszert, hogyan jussatnak jól irányítható, a végsőkig elkötelezett kiszólgálókhoz. A devsirme, noha (nem csak) első látásra kegyetlen intézmény volt, mely nagy leki és egyéb károkat okozott az azt elszenvedőknek, mégis egyfajta biztonságot és felemelkedési lehetőséget is biztosított számukra[4].
Vissza ill. rátérve eredeti témánkra: a hitehagyás azóta létezik, mióta a monoteista vallások, de ezen belül is inkább az evangéliumi kereszténység megkezdte világhódító úját. Már a korai keresztényüldözések idején (főleg Julianus 260-261-es üldözése óta[5]) is voltak akik a nehézségek és szenvedések helyett inkább választották a hittagadás lelkiismereti válságokkal és szintén sok fájdalommal kikövezett útját. Jézus előre figyelmeztette tanítványait, hogy legyenek kitartók és gyökerezzenek meg erősen a hitben, mert akik nem így tesznek, azok a „megpróbáltatás idején elpártolnak” (Lk.8,13/b).
Mohamed tanításai a 7. századtól terjedtek el egyre nagyobb mértékben, elöször az arab világot sikerült egy zászló alá gyüjteni az iszlám jegyében, majd innen kiindulva óriási vallási és területi expanzió vette kezdeté (gondolunk itt elsősorban a középkori arab világbirodalomra, valamint ennek utódaira: ti. az Almohád és Almorávida államalakulatokra és a későbbi szeldzsuk birodalomra. Bizonyos értelemben az oszmán állam ezeknek szerves folytatása, természetesen nem etnikai, inkább szellemi- kulturális értelemben. Elterjedt nézet, hogy a muzulmán hit követői, vallási egységük miatt voltak annyira hatékonyak, mármint politikai- katonai értelemben. Az ugyan igaz, hogy minden vallás közösségteremtő erővel hat a benne hívőkre, de vallási egységről nehéz lenne beszélni, gondoljunk csak a legkézenfekvőbb siíta-szunnita ellentétre. Nem egy tudósítás beszél a törtökök rengeteg irányba megosztott vallási állapotáról, kicsit hasonlít a helyzet a kereszténység mindenkori állapotához, talán ez sajátsága a monoteista, dogmatikus ún. tételes vallásoknak.
Az oszmán-eli 14-15. századi felemelkedése és nagyhatalommá (devlet) válása idején ( kb. I.Murád (1362-1389) és II. Hódító Mehmed (1451-1481) uralkodása közötti időszak) nem nevezhető jelentősnek az erőszakos iszlamizáció, sőt még később is bizonyos a vallási türelem megnyilvánulásai figyelhetők meg. Ennek leginkább az az oka, hogy a hívő muzulmánok olyan kiváltságokkal rendelkezetek, pl. nem lehettek rabszolgák, adókedvezmények stb.,melyek kiterjesztése nem mindig lett volna előnyös a birodalom számára. Az európai keresztény- katolikus államok vallási türelmetlensége és uniformizáló törekvései[6] , valamint a zsidóellenes fellépések nem mondhatók jellemzőnek az oszmán államra. Való igaz, hogy a „mohamedán egyház” nem is volt olyan statusban mint Európában a pápai vallás, lévén, hogy a szultáni hatalom előrelátan a maga befolyása, sőt ellenőrzése alá vonta a vallási vezetőket s ezáltal magát a szervezetet is. Erős egymásra utaltság jellemzi a vallás és államhatalom együttműködését végig az oszmán történelemben.
Az alábbiakban néhány konkrét példa alapján (is) megvizsgáljuk a renegátok motivációit, lehetőségeit, megítélésüket valamint szerepüket az államon belül. Figyelmünk elsősorban a magyar vonatkozású információkra terjed ki, de néhány más nemzetbeli renegátnak is szentelünk néhány sort.
Az 1526-os mohácsi katasztrófa az az időbeli pont mikoris megkezdődik a magyar rabok nagyobb mértékű elhurcoltatása, ez persze nem jelenti azt, hogy ne találnánk magyar rabokat már a 15. század derekán is. Georgius de Hungaria pl. 1438 és 1458 között „élvezete” a törökök vendégszeretetét. Már Zsigmond és Nagy Lajos is konfrontálódott a törökkel, de az „együttélés” és a török-probléma kiteljesedése 1526-ra és méginkább 1541-re és az azt követő időszakra tehető. Az elhurcolt foglyok jobb esetben megváltották magukat pénzen, kevésbé jó esetben évekre, vagy akár örökre eltűntek a birodalom valamely szegletében. A határmenti fogolycserék bevett szokása nem kínált szbadulást mindenkinek. Emberanyagra mindig nagy szüksége volt a birodalomnak. Legnagyobb rabszolga-felvevő a hadsereg, ezen belül is a török egyre nagyobb hadiflottája volt; a kiterjedt emberkereskedelem törvényileg szabályozott keretek között folyt. Elvileg bizonyos idő után a foglyot szabadon kellett bocsátani, vagy megválthatta magát, a gyakorlat azonban legtöbb esetben nem volt azonos az elvekkel. Tudunk olyan magyar foglyokról, akik tizenöt[7], sőt húsz éven keresztül sínylődtek török fogságban, de végül sikerült hazatérniük. A sokat idézett Magyarországi György barát húsz évet töltött török fogságban és hétszer kísérelt meg szökést – sikertelenül. Munkája: Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról egy egészséges, erkölcsös török társadalmat tár elénk; elmondása szerint maga is erős kísértésbe esett, hogy áttérjen a mohamedánok hitére, sőt pár hónapig gyakorolta is vallásukat, ám kis kilengése után egész hátralévő életében hithű katolikus maradt.
Nem nehéz tehát elképzelni, hogy sokan a vallásváltás oltalmába menekültek a gályarabság és az egyéb „kellemes” elfoglaltságok elől, vállalva ezzel identitásuk legmeghatározóbb elemének elvesztését. Az iszlámra való áttérés legfőbb feltétele a körülmetélés[8] és a hitvallás volt. Egyébként nem kizárólag kényszerítő körülmények hatására történtek áttérések, pl. Észak-Afrikában jelentős érdeklődés mutatkozott az iszlám iránt, délszláv, balkáni területeken pedig nem ment kuriózum számba, ha valaki a felemelkedés
vagy éppen csak a magasabb életszínvonal megszerzése végett döntött Mohamed tanításai mellett. Murád dragomán – akiről az alábbiakban még lesz szó - , magyar nevén Somlyai Balázs pedig éppenséggel ékes magyar verssorokkal védte és dícsérte új vallását és később sem tért vissza eredeti hitére amikor is harminc hónapos erdélyi fogságában lehetősége nyílott rá. Öreg korában írt, három nyelven lejegyzett Himnusza egyedülálló a magyar irodalomtörténetben, saját bevallása szerint erdélyi fogsága alatt szerezte 1550 és 1553 között; íme:

„Irgalmazz, adj érdemeket atyánknak
És ugyanazonkíppen az anyánknak,
Minket kicsinsígünktül fogva tápláltanak,
Miattunk sok nyavalákat vontanak.


Hit szerint való atyánkfiainak
És akik hozzánk sok jókval voltanak,
És kik írtek imádságot kírtenek,
Irgalmazz, adj érdemeket mendennek.


Azok, akik ellenségeink volnának,
Jóra fordíts, lágyságot adj szíveknek,
Hozzánk semmi gonoszval ne legyenek, Azokat is ne hagyjad elveszniek.


Megvígasztaljad az szegín árvákat,
Láb alá maradott nyomorultakat,
Ments meg adósságbúl az adósokat,
És az fogságbul az szegín foglyokat.”[9]

A vers sorait olvasva mindenképp kiderül, hogy Murád terdzsümán alias Somlyai nem felejtette el anyanyelvét, sőt igen mívesen tudta használni azt. Persze szultáni tolmács mivoltából adódóan el is várható tőle a komoly nyelvismeret. A magyaron és törökön kívül tolmácsunk jól beszélt és írt latinul is, de erről szintén csak később szólok.
A renegátok előtt tehát adott volt a lehetőség, hogy ha képességeik és képzettségük megvolt hozzá nagyívű sikeres pályát futhassanak be az államigazgatásban, diplomáciában, a hadseregben vagy más területén az életnek. Nagy ritkán még vallási posztokon is előfordulnak „törökké” lett idegen származásúak. Hogy mikor mennyi ilyen apostata működött az Ottomán Birodalomban természetesen nem tudjuk, ám a követek, rabok, utazók és egyéb leírások szerzői adhatnak némi támpontot. György barát pl. így ír munkájának nyolcadik fejezetében: „…már az uralkodó udvarában is csak olykor-olykor hallani török szót, egyszerűen azért,mert az egész udvar és a főrangúak nagyobb része is ilyen anyanyelvű renegátokból verődött már össze...” [10]. A beszámoló ezen részletéből kiderül továbbá, hogy a meghódított területek lakosságából sokan az anyagi könnyebbségek kedvéért cserélik le régi hitüket. Az idézett rész egyébiránt nyilvánvaló túlzás, annyi viszont bizonnyal leszűrhető belőle, hogy sok renegát élt a 15. századi török birodalom területén. A felemelkedés valóságos voltáról árolkodik Georgievics Bertalan beszámolójának[11] az a részlete is mikor Georgievics rabtartója elmeséli, hogy nagyapja nem látva jelentős különbséget a kere szténység és a mohamedánok hite között, áttért az iszlámra, s lám ő, mármint az unokája már háromszáz embernek parancsol és a szubasi[12] rangfokozatig vitte. Történetének közreadása egyébként Georgievics muszlimmá térítését szolgálta, azonban célját nem sikerül elérnie.
Több, renegátok által írt forrás tanúskodik bizonyos önigazolásról, ill. arról, hogy a két fő monoteista vallás közel áll egymáshoz , ezért végsősoron mindegy melyiket választja az ember, természetesen ezek elnagyolt és könnyen támadható érvrendszerük miatt nem számottevő elképzelések. Ha már itt tartunk még ennél is vadabb elgondolások is napvilágot láttak a két vallás viszonyát illetően. Adam Neuser neves ideologus eredetileg heidelbergben volt lelkész, de az 1570-es évekre teológiai elképzelései az unitárius elveket is meghaladták. Szemei előtt – több társával egyetemben – a kereszténység és a muszlim vallás egyesítésével egy univerzális monoteista vallás illúziója lebegett. Politikai rendezésnek pedig a német és a török birodalmak egyesítését vélte megvalósítandó célnak. Ács Pál tanulmányában[13] kifejti, hogy Neuser fejlődésének végpontján tért át az iszlámra, azonban nem említi „fejlődésének” mozgatórugóit. Neuser ugyanis miután kenyéradójának feleségét elcsábította kénytelen volt meneklésre fogni a dolgot. Genfen és Magyarországon keresztül Erdélyben vélte magát biztonságban, azonban itt, kémkedés vádja miatt török fogságba esett és választhatott a tömlöc és az áttérés között. Mint ismeretes ez utóbbi mellett döntött. Motivációi láttán döntését mindenesetre nehéz belső fejlődés eredményének tekinteni.
Nem minden renegátnak jutott ám ilyen mostoha sors. Mint azt már fentebb is említettük a szultáni renegát tolmácsoknak igen jelentős pozíciójuk volt az oszmán külpolitikában. Nem egyszerűen lefordították a politikai érintkezések dokumentumait, feladatuk nem merült ki a tárgyaló partnerek közti nyelvi nehézségek elsimításában, hanem effektív politikai-diplomáciai vezetőként, magasrangú tisztségviselőként működtek. Munkakörük révén ők fogadták az idegen követségeket, fontos szerepet játszottak a hírszerzésben is. Ilyen szultáni renegát tolmácsok voltak: az eredetileg bécsi zsidó származású Mahmud terdzsümán, erdeti nevén Sebold von Pibrach és a már fentebb szóba került nagybányai illetőségű Murád dragomán alias Somlyai Balázs[14]. Mindketten magas beosztású diplomata-tolmácsként működtek, de sorsuk ill. tevékenységük több hasonló vonással is rendelkezik.
Több mint valószínű, hogy mindketten az 1526-os mohácsi ütközetben estek fogságba, ám már előtte is ismerték vagy ismerhették egymást, mivel a bécsi iskolapadokat együtt koptatták. A fogságba esést követően előbb Sebold azaz Mahmud[15] pályája kezdett el fölfelé ívelni, majd az ő segítségével Somlyai is szabadult és hasonló léptekkel haladt előre. A későbbiek során is szoros együttműködést feltételezhetünk kettejük között, több jel is az irányba mutat, hogy Murád dragomán Mahmud alacsonyabb beosztású közvetlen munkatársa volt. Ungnád Dávid 1573-as konstantinápolyi követsége idején, a követséghez tartozó Stephan Gerlach följegyzi, hogy a két diplomata együtt tett látogatás a követek szálláshelyén.
Murád irodalmi tevékenységéről már részben szóltunk. Himnuszán kívül más irodalmi tevékenysége sem elhanyagolható. Erdélyi fogságából szabadulva török nyelven könyvet ír a muszlim vallás védelmében, más török szövegek is maradtak fenn tollából 1544-ből ill. 1556-57 tájáról. 1559-ben a velencei török nagykövet megbízására lefordítja Cicero De senectute c. munkáját. Újabb feltételezések szerint komoly segítséget nyújt Mahmud terdzsümánnak, nagyszabású munkája, a Tarih-i Ungurusz török nyelvű magyar krónikájának megírásához. Murád később is foglalkozik történeti szövegekkel, miután Mahmud meghal, iszákossága miatt kiebrudalják állásából. Ez a nyilvánvaló anyagi krach inspirálja szellemi tudásának áruba bocsátására: egy nagyobb összeg fejnében Philipp Haniwald és Johannes Löwenklau császári követek megbízásából latinra fordít egy nagyobb tejedelmű oszmán kódexet, mely tartalmazza Nesri történeti művét. Ez a lefordított szöveg képezte Löwenklau híres írásának, a Historiae Musulmanae Turcorumnak az alapját.
Mahmudról elmondható, hogy számos európai diplomáciai misszió vezetője volt, járt Pozsonyban, Bécsben, Budán, Erdélyben stb. stb. .Történeti műve [16]egyedülálló alkotás az oszmán irodalom és történetírás berkeiben.
Más magyar (és nem magyar) renegátokról is vannak híradásaink, főleg a 16. századból 1583-ban húsz fogságba esett veszprémi végvári katonából tizenegy vállalta inkább a iszlámot, mintsem szembenézzen a török rabélet gyötrelmeivel.
A magyar származású Piyale pasa egészen a tengernagyi tiszt betöltéséig vitte (1554-1568), a török hadiflotta második embere volt majd másfél évtizeden keresztül. A tengernagy egyébiránt Tolnáról származott, apja egyszerű cipész volt, a város ostromakor esett fogságba, majd iszlámra térése után nagy karriert futott be, anyanyelvét mindvégig nem felejtette el. Később, befutása után felkutatta és magához vitette Magyarországon élő anyját. A renegátok nemritkán megpróbáltak segíteni a hódoltsági területeken élő hozzátartozóiknak, akár anyagiakkal, akár megszerzett befolyásukat latba vetve. Piyale pasa anyja állítólag megtartotta keresztény hitét Isztambulba költözése után is.
1567- ben a Verancsics-féle küldöttség megpróbálta megnyerni jóindulatát magyarok számár , mindezt kétezer arannyal próbálták nyomatékosítani, viszonzásra azonban nem találtak.
- Hádim Dzsáfer, Gyula környékéről hurcolják el
- Szerájiskola, majd szandzsákbégség Mo-on (!!) ti.Székesfehérvár, Gyula
- K. damaszkuszi, majd tabrízi pasa
- Kegyetlenségéről ismert
- 1596. Mezőkeresztes döntő szerep a csata megordításában a szintén m. származású k. nagyvezír Dzserrah pasával együtt

- Hidajet aga m. neve Scherer Márk budai pasákat szolgáló tolmács

- Nagyszeben
- Szulejmán 1564-65-ben emeli maga mellé, bécsi követséget vezeti


- Markházi Pál k. Ibrhim bég (előbb: Léva, Gyula)
- 1583-ban mint dragomán szolgál a portán, ügyes, jó híre van, vmely dtúli szandzsákbégség várományosa

- Rusztem pasa és fivére
- Színán pasa
- Dernschwam vélrménye.


Bibliográfia:

Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról szerk. Tardy Lajos
Bp. 1977.

Fodor Pál: Állandóság és változás az oszmán történelemben in A szultán és az aranyalma ­– tanulmányok az oszmán-török történelemből Bp. 2001.

Ugyanitt: Török és oszmán: az oszmán rabszolga-elit azonosságtudatáról
Gyermekadó a szultánnak c. tanulmányok


Szigetvári Csöbör Balázs Török miniatúrái 1570; Szakály Ferenc tanulmányával:
Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban
Bp. 1983.

Ács Pál: Bécsi és magyar renegátok mint szultáni tolmácsok: Mahmud és Murád
In: „Az idő ósága” c. tanulmánykötet

[1] Részletesen kifejti Fodor Pál: Állandóság és változás az oszmán történelemben c. tanulmányában in: A szultán és az aranyalma, tanulmánykötet Bp. 2001.
[2] Ld. pl. Georgius de Hungaria vagy Kuripesics Benedek beszámolóit a törökök belső viszonyaira nézve. Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról Bp. 1977.
[3] Eredeti jelentése: összegyűjtés.
[4] A kul-devsirme rendszer jelentősségéről ld Fodor fent említett tanulmányát, vmint uott: Gyermekadó a szultánnak c. taulmányt
[5] A keresztényeket már egészen korán, az apostoli korban kezdték üldözni; Nero, Caligula, Traianus, Hadrianus stb. mindannyian üldözték az új tanítás követőit, azonban az első államilag-központilag megszervezett átfogó keresztényüldözés Julianus uralkodása alatt következett be.
[6] Gondolunk itt leginkább a szent inkvizícióra, később a reformáció elleni fellépésre, majd az ellenreformációra, melyek mind a katolikus egyház talán soha nem is létező egységét próbálta megvédeni a bomlasztó tényezőktől.
[7] Ld . Nagy Péter és Kis Tamás szigetvári katonák törökországi hányattatásait in: Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái, Szakály Ferenc előtanulmányával 43-44 l. Bp. 1983.
[8] A törökök körülmetélési hagyománya a Tevratból, vagyis Mózes öt könyvéből ered ti. Ábrahám Hágártól származó fiától Izmaeltől származtatja magát minden arab, a hagyomány Mohamed tanításain át gyűrűzött tovább az iszlám kultúrkörbe.
[9] Közli: Szakály F.: Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban in Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái Bp. 1983.
[10] Ld. 2. sz. jegyzet; a többi névtelen szászsebesitől származó jegyzet uonnan.
[11] Georgievics Bertalan: Egy fogoly útja Törökországban 1526-1539. In Tardy: Rabok, követek…
[12] A szubasi feladatköréről részletes leírást tartalmaz Magyarországi György barát munkájának tizenegyedik fejezete.
[13] Ács Pál: Bécsi és magyar renegátok mint szultáni tolmácsok: Mahmud és Murád in „Az idő ósága” c. tanulmánykötet Bp. 2001.
[14] Ld. Varas Béla és Szabó András kutatásait Murád azaz Somlyai Balázs személyazonosságát illetően.
[15] Mahmud származására vonatkozóan: Veress Endre 1901.
[16] A Tarih-i Ungurusz-t Mahmud 1540 és 1560 között írta, a mű megírása közben vagy egyenesen avégett járt Bécsben, ti. itt őrizték ekkoriban a Képes Krónikát, melynek arab betűs, de magyar nyelvű széljegyzetei vagy tőle vagy Murád bégtől származhatnak.

Szilánkok az iszlám kertművészetből cikkvázlat (humán-ökológia program 2004)

Szilánkok az iszlám
kertművészetből

A világhódító útjára induló iszlám létezésének évszázadai alatt számos ókori és keleti kultúrát bekebelezett, mégsem pusztította el ezeket, inkább csak átértelmezte, majd új alakjukban befogadta, s maradéktalanul a magáénak vallotta őket, mint minden nagy civilizáció. Így történhetett meg, hogy mára az iszlám kertművészet, annak természettudományos, szociológiai és művészettörténeti vonatkozásaival egy sokarcú, többféleképp értelmezhető jelenségsorozattá változott, aminek precíz áttekintése egy életművet kívánna. Mivel a magyar tudományos közösségben már dolgoznak olyan szakemberek, akik avatottabb ismerői a témának, mint én — gondolok itt elsősorban a művelődéstörténész-biológus Géczi Jánosra,[1]akinek több munkája is hozzáférhető —, ezért itt és most csak egy pár érdekességet sorolnék fel az ő nyomdokaikba lépve.
Az iszlám civilizáció gyökereit az arab nép adta, maga a muszlim vallás az arab anyanyelvű népek saját, direkt csak e nyelvre kinyilatkoztatott könyves vallásaként kezdte meg a pályafutását. Mégis, a dél-arábiai oázisokat egykor uraló királyságokról, Sába, Hadramaut, Katabán, stb. ősi igaz-arabjainak civilizációjáról elég keveset tud a jelenlegi történettudomány, a helyi régészeti feltárások még gyerekcipőben járnak. Ami fennmaradt, az többnyire a legendák, az Ezeregyéjszaka meséinek homályába vész. Ismerjük például a sivatag Manhattjának becézett Szánaa és Shibam nyolc-tíz emeletes, vályogtéglából épült toronyházait,[2]mégis, nehéz elhinnünk az ősi legendákat, miszerint Sába királynőjének hajdan egy 20 emeletes ilyen toronyház csúcsán, egy vadregényes dísznövényekkel és csodálatos, páratlan madárfélékkel teli kalitokkal ellátott tetőkert közepén állt a selyemernyőkkel árnyékolt trónusa, aminek lábainál tükörrel fedett medence feküdt, s benne szent aranyhalak ficánkoltak. Talán e legendáknál jóval kézzelfoghatóbb a máribi gát régészetileg is azonosítható monumentuma, a hajdani öntözéses-gazdálkodásos civilizáció csúcstechnológiájának eme bizonyítéka.[3]Régebben a Korán képzeletszülte elemei közé sorolták Hud próféta elátkozott városát, a Rub el-Kháli, az Üres Vidék homokdűnéi közt rejtező „Oszlopos” Irámot, az antik auktorok Ubar-ját, ám a műholdas régészet fejlődésével ezt az elillanó fata morganat is sikerült valósággá tenni.[4]Ugyanakkor Mohamed ibn Abdalláh próféta vallása csak e civilizációk bukásának következményeként, az elarabosodott sivataglakó beduinok világhódító kirajzásának eredményeként jelent meg a történelem színpadán, így eredeti agronómiai vívmányaiból nem sok maradt fenn. A hódító iszlám az állattenyésztő nomádok környezetpusztító jelenlétének szimbólumává vált, hisz egy nomád társadalomnak elsősorban legelőre van szüksége, ezért hajlamos arra, hogy lerombolja a korábbi mezőgazdasági ültetvényeket, amelyek fenntartása szerintük víz- és energiapocsékolás. A ló önmagában ugyan még nem veszélyeztetné ezt az ökoszisztémát, de a hódító arab társadalom nem annyira a lovakra, mint inkább a juhokra, a kecskékre és a tevékre alapozta a nomadizmusát, a gyors mozgású lovakat inkább csak a lomhább tevék befogására és terelésére használták. Márpedig, ahol a legelésző juhnyájak megjelennek, ott az ültetvények zöldnövényzete eltűnik. Ahol a maradékot tövig rágó kecske megjelenik, ott nyoma vész a fás száraknak és a patákkal kikapart gyökérzetnek, sőt, a kecske még a fára is képes felmászni, csak hogy lerághassa a rügyeket. A teve, a sivatagi karavánutak elmaradhatatlan szimbóluma pedig még a töviseket is képes megemészteni, ahol tehát megjelenik, ott végképp nem marad semmi, s így a Szahel-övezet kiterjedése fokozatosan növekszik: a római birodalom hajdani észak-afrikai ültetvényeinek helyén ma ismét sivatag nyújtózkodik.
Az Iszlám tehát csak a nagy ókori kultúrközpontok technológiájának átvétele után lett ismét „kertképes”.
S ahogy az arab tudományosság a középkori világ csúcstechnológia-hordozójának számított, köszönhetően annak, hogy sikerült tökéletesen összeillesztenie a számos egymás mellett élő, ám korábban egymást csak kevéssé ismerő és átható civilizáció tudományos vívmányait, úgy a világ különböző pontjain kialakult, a szovjet botanikus, Nyikoláj Ivanovics Vavilov által beazonosított géncentrumok egyetlen kulturális-gazdasági hálózatba való becsatlakozása is egy páratlan karriert befutó mezőgazdasági világhatalmat szült. A Földközi-tengert övező ún. mediterrán-centrumból a szentjánoskenyérfa és az olajfa, a kis-ázsiai és kaukázusi központból a mandula, sárgabarack, cseresznye, datolyapálma, füge, szőlő és a körte származik. Etiópia (banán és kávé), Burma (citrom és mangó), Thaiföld (banán, kókusz, gyömbér, grapefruit, cukornád és sárgabarack, narancs, őszibarack, tea, eperfa) genetikai kincsei is az egységes muszlim világnak köszönhetik sikeres elterjedésüket.
Az Iszlám tehát hódításai közepette a következő civilizációk mezőgazdasági kultúráját fogadta magába:
1., A legközelebbi nem-arab mezőgazdasági kultúra a Termékeny Félhold arámi (archaizálva: arameus) nyelvű népeinél — elsősorban a szír keresztényeknél, illetve a babiloni zsidóságnál — alakult ki, s ez a kertművészeten, illetve a gazdasági szempontból fontosabb öntözéses szántóföldek megművelési technikáján túl magába foglalta a hozzájuk kapcsolódó messzenyúló kereskedelmi hálózat kiaknázását is. Az arámi népek elsősorban gabonatermesztő kultúra volt, az ősi Mezopotámiai civilizációk gabonatermesztésére jellemző, hogy történészeink szerint vagy 30-szor hatékonyabb volt a mai leszármazottjaik hasonló próbálkozásainál. Ez a kidolgozott öntözéses rendszer használatán kívül köszönhető még a megfelelő gabonanemesítéseknek, illetve az egyes gabonafélék és a szántóföld megfelelő stratégia szerinti kihasználásának: a tönkölybúza, az árpa, stb. aratása után még mindig maradt idő a rozs elvetésére, így egy évben többször is lehetett aratni, s a megfelelő stratégiával az elvetett vetőmagok többszörösét tudták felhalmozni.[5]Ez a mezőgazdasági kultúra természetesen a művészetben, a mitológiában is megjelent, aligha véletlen, hogy itt fejlődött tökélyre az Édenkert eszméje, illetve itt jelent meg egy önálló valláselméleti műfaj, az úgynevezett „Trónmiszticizmus” irodalma, amely az Isten felé közeledő, egyre magasabb és differenciáltabb égi régiókat bejáró „kiválasztottak” élménybeszámolóit tömöríti, akik természetesen különféle mértanilag rendezett kerteken vonulnak végig. (A jelenségnek vannak ugyan párhuzamai a sámánok égi utazásával, azonban az égi utazás motívuma írásos formában a korai időkben egyedül itt jelent meg, ezért előfordulhat, hogy a sámánok csak később vették át ezt a fajta patriarchisztikus égi hierarchiát.). Ennek a különösen a rabbinikus irodalomban virágzó — pl. a Talmud Münchausen bárójának, Rabban Bar Bar Chonának a meseszerű történeteiben — Trónmiszticizmusnak az Iszlám átvétele az al-Mirádzs is, azaz Mohamed Prófétának a jeruzsálemi Templomhegyről történő égbe szállása, amit a hagyomány szerint egy Burák nevezetű állat-angyal hátán tett meg.
2., A második legközelebbi, befolyását tekintve azonban sokkal fontosabb nem-arab mezőgazdasági kultúra, amivel a hódító Iszlám kapcsolatba lépett, az az Iráni („árja”) népek őscivilizációinak a végterméke. A hagyomány szerint iráni földön létesültek az első Édenkertek, perzsa szóval Busztánok (vagy Bosztánok), ezeknek a mintájára létesült minden további Iszlám kertművészeti alkotás. A hagyomány szerint az első ilyen Busztánt még Dárius hozta létre, aki magánemberként szeretett kertészkedni, s fák beoltásával, illetve kölni-illatú ibolyasör, azaz sörbet készítésével foglalatoskodott. Az ideális Busztán egy négyszögletes kőfal határolta sík terepen fekszik, e kert közepén pazar királyi palota ékeskedik. A kert területét négy darab, a falakkal párhuzamosan csörgedező patakocska osztja kereszt alakban további négy részre, a falak és a kereszt együttesen egy temenoszt alkot, azaz olyasfajta szakrális erődöt, ami az indoeurópai vallási hagyományokban a világ közepét, az axis mundit jelöli. A kertet terebélyes lombú fák, datolyapálmák, citrusfélék vonják árnyékba, s e rendezett liget leple alatt csaknem paradicsomi állapotban élnek a különféle állatok. Az ide vetődő ember legfőbb feladata ez: pihenni.
Nem csoda tehát, hogy maga Mohamed Próféta is a perzsa Busztánok mintájára képzelte el a Dzsennát, a maga Paradicsomát. A négyosztatú kertet meghatározó patakocskák a judeo-keresztény szimbólumrendszerben az Édenkert négy folyóját jelképezték. A muszlim mitológiában azonban még egy érdekes fordulatot vett a kert jelképe: az Iszlám Édenkertjébe jutott embert mindenben kiszolgáló mósusz-illatú hurrik a hagyomány szerint maguk is növények, egyfajta mozgó, emberalakú virágok. A Busztánok jelképe később jelentős hatással volt a híres keleti szőnyegek ornamentikájára is, tulajdonképpen minden ilyen szőnyegmintázat előképe a Paradicsom eszméjére vezethető vissza, s gyakori, hogy maga Ádám és a mindenkit megtévesztő Sejtán is megjelenik a szöveten, az előbbi páván lovagolva, az utóbbi pedig az elmaradhatatlan sárkányparipája hátán.
Hogy milyen is lehetett a perzsa kertművészet az Iszlám megjelenése előtti időkben, arra a leghitelesebb forrásunk Táq-e Busztán, Mauritius császár vejének, a kereszténységgel kacérkodó II. Khoszrau Aparvéz sah hajdani ligetének sziklafalba faragott emlékműve. Ezen megjelennek a fontosabb szimbólumok: a perzsa életfa-ornamentika, illetve a pazar udvartartása kíséretében egy fantasztikus vadaskertben vadászgató sah domborműve. Szintén II. Khoszrau idejéből maradt fenn a sah örmény keresztény feleségének, Sirinnek a palotája, amelynek kincses kamrája a történelmi források szerint egy időben a Jeruzsálemből elhurcolt Szent Keresztnek is otthont adott. Sokat árulnak még el a gazdag perzsa költészet, meseirodalom, mitológia és liturgia alkotásai is, a Sah-náme vagy zoroasztriánus kánon himnuszai. Ezekből tudjuk, hogy az iráni mitológia szerint a világ kezdetben egy szent hegy oldalához csatlakozó nyolc félszigetből állott — ezt a nyolc félszigetet azonosították később a hellenisztikus földrajzi irodalom nyolc klímájával, s a népmesék hetedhét országával —, s a hegy tetején állott a Háromlábú Szamár, kinek homlokából egyetlen, fatörzsként ágaskodó szarv nőtt: ennek a szarvnak az ágaiból irányították az istenek a világ időjárását. A világhegy oldalában két másik növény sarjadt, az egyik a Gaokerena, azaz a Fehér Hom, az ősi perzsa vallásban oly fontos szerepet játszó bódító hatású ital alapanyaga, a másik a Sokmagvú Fa, ettől származik minden más evilági növény. Érdekes még az ősi perzsa kultúrhérosz Jimának (Dzsamsidnak) tulajdonított karám-városok esete, amelyek az Aveszta szerint még az Özönvizet is túlélték. Ezekről a régészet bebizonyította, hogy egykor valóban léteztek Belső-Ázsiában: olyan átmeneti lakóhelyül szolgáló erődök voltak, amelyek gyakorlatilag csak falakból álltak. A falak belseje üreges volt, folyosók húzódtak bennük, ezekben lakhattak az ide betelepülő nomád családok. A falak által körbehatárolt hatalmas belső udvar volt a karám, ahova az állatokat terelték, amelyek megfelelő takarmány mellett pár hónapig elélhettek itt. Az erődökön kívüli területen ezalatt ártéri földművelés folyt, ezt jelképezi az Özönvíz-mítosz. A hódító Iszlám természetesen nem csak a valós mezőgazdasági technológiákat vette át elődjeitől, de az ezekhez kapcsolódó mitológiákat és népi hiedelmeket is, s ez különösen az Iszlám szektáinak a legendáriumában tükröződik, pl. az „Aszasszinok” állítólagos földi Édenkertjeinek legendájában.
Az ókori Perzsiából származik még a modern Iszlám mezőgazdaság számos tudományos vívmánya is, így például a házak tetejére épített szellőztetőtornyok technikája — ez azon az elven alapszik, hogy a kanyargós légcsatornákba kényszerített levegő lehűl, mire eléri a ház belsejét —, illetve a qanatok, azaz a földalatti öntözőcsatornák, a víznyelők hálózata. Ezek némelyike az ókor óta folyamatosan használatban van, igaz, fenntartásukhoz őshonos csatornatisztító családok jelenléte szükséges. Az ilyen családok ősi munkamegosztás szerint tartják karban a hegyek oldalából lefutó járatokat: a robosztus férfiak nyitják meg a szellőzőjáratokat, majd kötélen leeresztik az apró termetű gyermekeket, akik a földalatti hulladékkotrás nehéz feladatát végzik. A mongol hódítás idején ilyen földalatti járatokba menekült az őslakosság túlnyomó többsége, el tudjuk képzelni azt a nyomort és kiszolgáltatottságot, amit a szűk járatokban gubbasztva érezhettek.
3., Az ókori Egyiptom meghódításával az Iszlám nemcsak a Nílus öntözéses gazdálkodásának vívmányaival gazdagodott, de megszerezte a Nílus-delta egyéb mezőgazdasági találmányait is. Ilyen volt például a különféle Nílus-ágakban virágzó borászat — pl. a Kanóbuszi-ág híres ártéri szőlészetének — átvétele is, amelynek gyümölcseit azonban csak a dzimmik kocsmáiban lehetett felszolgálni. Mivel ilyen fogadók az Iszlám világ minden táján álltak, ezért még ez sem lebecsülendő része az iszlám kertkultúrájának. A hagyományos egyiptomi lakóház-építészethez mindig is hozzátartozott a kert, még abban az esetben is, ha mondjuk a lakóház a hűtés elősegítése végett a talajszint alá épült — ilyenkor azonban a kert a ház tetőteraszán kapott helyet. Az ókori Alexandria közhasznú városi parkjai, a falakra írt képversek, a templomok automata, napfény- illetve gőzerővel meghajtott bronzkapui, a mágneseken lebegő kultuszszobrok, a mesterséges tavakban dagonyázó vízilovak képei ismerősek lehetnek minden ókorkutató számára. Ugyanígy ismerős lehet az egyiptomi mitológia szikomor-fügefája, vagy héliupoliszi istencsalád évszázadokig fennálló szent fája, a későbbi Mária-fűzfa elődje, ami nevét arról a legendáról kapta, hogy a Herodes vérengzései elől Egyiptomba menekülő Szent Család ennek lombjai alatt pihentek meg egykoron. A kopt kolostorok mintagazdaságai pedig nemcsak az európai keresztény szerzetesség gazdasági rendszerének váltak a prototípusaivá, de áldásos hatásukat sokáig megőrizték az Iszlám égisze alatt is, s különösen fontos szerepet játszottak a közéletben a síita Fatimidáknak a központi hatalmat a vallási kisebbségekre építő rezsimje alatt.
Különleges ismérve volt a Ptolemaios-kori udvartartásnak a „mozgó palota” eszménye. Ez nem jelentett mást, mint olyan luxushajók használatát, amivel a Lagida uralkodók föl-le tudtak hajózni a Níluson vagy a tengereken.[6]Ezeken a hajókon az aranytól roskadozó nemesfa felépítményeken, a medencéken és mobil csillagászati obszervatóriumokon kívül kisebb kertek, szőlőlugasok, stb. is helyet kaptak. Ezek legendája, a hajók reprezentációs célja iránti igény fennmaradt az Iszlám világban is. Közismert tény például, hogy a buddhista családból származó Barmakida vezírek, az abbaszida Harun al-Rasid kalifa (800 körül) pénzügyi szakemberei a teljes kalifátus egy egész évi adóbevételének megfelelő összeget költöttek egyetlen ilyen luxusjacht elkészítésére!
4., Iszlám érdekszférába került az ősi Karthágó, illetve a berber néptömegek (amik korábbi, mára feledésbe merült civilizációk örökségét hordozza) mezőgazdasági kultúrája is. Ezekről manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig a hajdani észak-afrikai ültetvényrendszer társadalma nem csak politikai vagy teológiai szempontból volt jelentős (pl. a circumcelliók vagy a donatisták mozgalmában), de a római birodalom kezdeti éveiben közismert volt a fejlett mezőgazdasági kultúrája is. Az ősi karthágói irodalom egyetlen fennmaradt alkotása például Mago szuffet híres mezőgazdasági tankönyve, amit az első pun háborúk idején fordítottak le latinra a római szenátus parancsára. Az erre szakosodott régészek máig kedvtelve kutatják a pun gyarmatbirodalom talajszint alatti udvarok köré épített, légkondicionált földalatti palotáit, a hajdani ültetvényesek által megrendelt mozaikpadlókat, amelyek nemcsak a korabeli kultúrnövényekről és állatvilágról hagytak árulkodó jeleket, de akár a későbbi vandál solymászat és agárfuttatás szokásairól is. Korunk afro-amerikai egyházai pedig időt és költséget nem kímélve finanszírozzák a sokáig mellőzött ókori berber építészetnek a mai sivatagokban és sziklahasadékokban fennmaradt nyomait felszínre hozó ásatásokat.
Ám talán a fejlett ültetvényrendszer bevezetésénél is fontosabb eredmény, hogy a föníciai eredetű, így az üveggyártás technikáját is jól ismerő pun társadalom vezette be először az üvegházak alkalmazását a botanikában. Karthágó behódolását követően a római birodalom számos városában létesültek üvegházas kertészetek, amelyekben télen-nyáron egyforma rendszerességgel lehetett kapni a különféle dísznövényeket, előteremtve ezzel például a diadalmasan hazatérő hadvezérek triumfusához nélkülözhetetlen virágszirmok tömegeit. Ezt az üvegházas technológiát természetesen a hódító Iszlám is átvette, így a későbbi arab bazárokban is folyamatosan jelen voltak a különféle egzotikus növények az év minden szakaszában.
5., A mai Etiópia területén a kora középkorban Akszum, illetve a rivális városállamok birodalmai osztoztak, amelyek jó időre befolyásuk alá vonták Dél-Arábia igazi arab civilizációit is. A tömjénút kereskedelmének irányításán, illetve az afrikai partvidék hajózásának kontrolállásán kívül ezek a civilizációk másban is hozzájárultak az Iszlám mezőgazdaság fejlesztéséhez. Közismert tény például, hogy innen származik a markánsan iszlám italnak számító fekete leves, a kávé is, amit etiópiai feldolgozói eredetileg sózva fogyasztottak, illetve faggyúzsíros levesbe őröltek.
6., A Medditerráneum nagy civilizációi, így a római birodalom és utódállamai már az Iszlám megjelenése előtt is szintetizálni próbálták a különféle mezőgazdasági kultúrákat. Ez a muszlim történelem szempontjából leginkább a mór Ibériában jelentkezett, aminek kertművészete idővel az európai művészettörténet szerves részévé vált.
Az ipari kémkedések történetének talán legnépszerűbb eseménye a selyemhernyó ellopásának anekdotája. (Más kérdés, hogy ez már a sokadik lopás története, hisz az első selyemhernyókat a kínai őshazából egy túszul adott hercegnő hajába rejtve csempészték ki a sztyeppére, innen manicheus szogd kereskedők csempészték tovább Iránba, és az európaiak majd csak innen szállhattak be a történetbe.) A hagyomány szerint Jusztiniánusz alatt a bizánci udvar megbízásából néhány szerzetes a szasszanida perzsiába ment, ahol sikerült ellopniuk pár selyemhernyógubót, és azt a sétapálcájukba rejtve átsétáltak az egyik kevésbé őrzött határátkelőn. Ezzel elvileg ellopták a selyemkészítés technológiáját a rivális nagyhatalomtól. A források azonban egy kicsit árnyaltabb képet rajzolnak az eseményekről: a szerzetesek ugyan sikeresen ellopták a selyemhernyókat, azonban a selyemhernyók táplálásához szükséges eperfa-palánták kicsempészésekor már nem voltak ilyen gondosak, úgyhogy a bizánci selyemipar sohasem tudta legyőzni keleti riválisait. Az a kevés selyemgyártó centrum, ami mégis fennmaradt a birodalomban, idővel szintén arab kézre jutott.
7., Az ókori India mezőgazdasági kultúrájának köszönheti számos növény még a nevét is. Ezek a kultúrnövények az arab polihisztorok, a híres orvos-filozófusok közvetítésével terjedtek el az arab birodalomban. Az indiai kultúra terjesztői között is élen járt al-Biruni. Később azonban az Iszlám kultúrája visszahatott Indiára, s többek között olyan hibrid kultúrák megszületését eredményezte, mint a szikhizmus, vagy az indiai mogul birodalom, aminek a világtörténelem legszebb és legmonumentálisabb iszlám kertkomplexumainak egy részét köszönhetjük, köztük például a Tadzs Mahalt.[7]A Tadzs Mahal növényi ornamentikával díszített márványfalairól szintén az ősi Édenkert eszménye köszön vissza, a tulipánok, fejjel lefelé lógó párducfejek, lótuszvirágok motívumai már évezredek óta hozzátartoznak a keleti művészettörténethez, nyomaikat egészen a paziriki kurgánban talált szövetmaradványokig tudjuk visszavezetni.
8., Talán kevesen tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy a nagy világvallások nyomán az Iszlám megjelent Kínában is.[8]Olyannyira, hogy bár korunk Magyarországán is él egy kiváló tudományos szakértő, akinek épp a világvallások kínai jelenlétének történelme a szakterülete, mégis, tudományos szakmunkájának publikálása már évek óta késlekedik, a legfrissebb hírek szerint le is vették a kiadói tervek listájáról. Szerencsére egy rövid előzetes tanulmánykötet mégis megjelent a témával kapcsolatban.[9]Ebből tudjuk, hogy az Iszlám két úton, egyrészt a szárazföldön a Selyemúton át a sztyeppe felől, illetve a tengeren keresztül érkezett meg az országba. Bár a kegyes legendák egészen Mohamedig visszavezetik a kínai Iszlám eredetét, mégis, igazi kínai Iszlám társadalomról csak a Yuan-dinasztia idejétől beszélhetünk, amikor is a muszlimok adták a négy nagy társadalmi kasztból — mongol hódítók, idegen kiszolgálók, észak-kínai, han nemzetiségű behódoltak, dél-kínai szolganépek — a második helyen állók tömegét. A Yuan-kori Kínát mi ugyan elsősorban Marco Polo leírásaiból ismerjük, de szerencsére mára egyre több ellen-referencia is a rendelkezésünkre áll, így pl. Marco Polo kortársainak, a római pápa legátusává előlépett Bar Sauma ujgur-nesztoriánus atya vezette missziónak a története.[10]Számunkra azonban nem ennek a műnek van igazán nagy jelentősége, hanem azoknak a tanulmányoknak, amelyek egy későbbi világraszóló eseményt tárgyalnak.
A Yuan-dinasztia utolsó éveire az idegen hódítók hatalma annyira meggyengült Kínában, hogy egy önmagát taoista szektának álcázó manicheus mozgalom, a Fehér Lótusz egy női gerilla-hadúr vezetésével forradalmat indított a dinasztia ellen, és kiűzte a mongolokat Kínából. Az utolsó Yuan császár visszatért a sztyeppére, de a visszacsapástól már ez sem mentette meg: a kínai seregek 10 évvel később egy büntetőhadjárat keretében utána mentek, s földig rombolták Karakórumot, a mongol fővárost. Ezután, hogy a közös ellenség rémképe feledésbe merült, megindult a hatalmi harc Kínán belül. A káoszból egy új dinasztia, a Ming került ki győztesen, amely uralkodásának első éveit azzal kezdte, hogy leszámolt korábbi támogatóival, a Fehér Lótusszal, amely hosszú rejtőzködés után csak újabb évszázadok múlva lépett ismét a világtörténelem színpadára. A Mingek, hogy a hatalmukat biztosítsák, két fő politikai erő egymás elleni kijátszására törekedtek: a mongolok bukása után is hatalmon maradó muszlim eunuch adminisztrátorrétegre, illetve az ismét erőre kapó észak-kínai legalista mandarinokra. A mandarinok a tao szellemében a teljes nemcselekvésre törekedtek, ezt fejezte ki még viseletük is, pl. az ujjaikon csaknem tíz-húsz centiméteresre megnövesztett körmük is.
Az Iszlám világmegváltó missziójába vetett hitüktől tetterős eunuch admirálisok azonban nagyszabású terveket fontolgattak: a Yuan-dinasztia által hátrahagyott, még a Japán elleni koreai-mongol hadjáratok idején építeni kezdett monumentális, számos tekintetben korát megelőző technológiával működő hajóhad, az úgynevezett Kincses Flotta segítségével 1404 és 1431 között nagyszabású expedíciókat indítottak a földgolyó minden részébe. Céljuk az lehetett, hogy megkerüljék a Timur Lenk által monopolizált Selyemút szárazföldi vámjait. E kutatások kulminációja az a nagyszabású térképészeti expedíció volt, amit 1421-ben indítottak, és aminek keretében a csaknem automatikus dzsunka-óriások bejárták az Északi-sarkot, megkerülték az Antarktiszt, Afrikát, Európa és a Földközi-tenger egy jelentős részét, sőt, körbehajózták Amerikát is.[11]Útjuk során rengeteg egzotikus állatot és növényt gyűjtöttek össze, hogy ezeket bemutathassák a császári udvarban. Ha Kína akkor kibontakozik, akkor játszi könnyedséggel a világ vezető nagyhatalmává válhatott volna. Azonban a Ming udvarban időközben megerősödött a mandarinok pártjának befolyása, s a hajózási tervezetet betiltották, a flottákat leszerelték, a dokumentumokat megsemmisítették. Épp ezért a történészek és a búvár-régészek csak mostanában fedezték fel ismét a korábban legendának tartott Kincses Flotta létezését, és csak a nagy selejtezés után is megmaradt információtöredékek alapján próbálják rekonstruálni a flotta eredeti tevékenységét, és ennek hatását a világtörténelemre. Egyes merész hipotézisek szerint, ha kész lesznek, újra kell majd írnunk a történelemkönyvek lapjait, pontosabban annak a korabeli flóra és fauna elterjedéséről szóló részeit.
9., A sztyeppe nomád népei, így elsősorban a türkök és a mongolok nem a kertművészetükről híresek. A hagyományos életmódot folytató mongoloknál például kifejezetten vallási tabu a földművelés, s az egyetlen mongol törzset, ami mégis ilyesmire kényszerül, elátkozott törzsnek vélik, mivel „ekéikkel felsértik a Földanya testét”. Ennek ellenére még a mongol néprajzban is kimutathatóak egy hajdani földművelő társadalom nyomai, az újszülött csecsemő méhlepényét ugyanis a bábaasszony a sátor előtt gabonamagok társaságában elássa, majd e sírhalom fölé máglyát rak, amelynek tüzénél tisztító szertartások litániáit énekeli. A rítus kísérteties hasonlóságot mutat a mezőgazdasági derma-istenségekkel kapcsolatos termékenységi rítusokkal. Hasonló nyomokra találhatunk az északra kényszerült finnugor népeknél is. A hajdani kelet-európai sztyeppe lovas-nomádjai az állattartás kiegészítéseként maguk is gyakorolták a földművelést (pl. ártéri szőlőindák futtatása más fákra, stb.), igaz, az ilyesfajta földművelés minőségben sohasem érheti utol a letelepedett népek hasonló próbálkozásait. A türk népek azonban mindig is különös szimbiózisban éltek a szomszédos letelepült népekkel, s az Iszlám megjelenésével ez a szimbiózis csak még szorosabbá vált: a különféle török népek felvették a Próféta vallását, illetve betelepültek a kalifátusba, ezért idővel szinte megkülönböztethetetlené váltak a muszlim világ többi részétől. Voltak persze apróbb visszalépések is e kapcsolatban: mivel az új területekre betörő nomád népek az állattenyésztés kedvéért hajlamosak felszámolni a mezőgazdasági kultúrákat, ezért előfordult, hogy a hódító nomádok évszázados gazdaságokat tettek tönkre egyetlen rövidke portyázás alatt. Szélsőséges eset Timur Lenk példája, akinek nyomán szó szerint lakatlanná vált a táj, mert ahol megjelent, felperzselte a városokat, szétverte az öntözőberendezéseket, betemette a víznyelőket, s sivataggá tette a hajdani kerteket.
A törökök azon ága, amely Oszmán alatt Kis-Ázsiában államot alapított, nem követte Timur példáját (és ez nem a „villám” Bajezidnek köszönhető, aki ugyebár személyes ellenfele volt a „Sánta Kovácsnak”), sőt, meglepően modern mezőgazdasági kultúrát hozott létre, főként azért, mert gazdasági-politikai hatalma is a földművelők megadóztatásán, a katonaság megfelelő élelmezésén alapult. Közismert például, hogy a török hódoltság idején Magyarország területén állomásozott az Oszmán birodalom teljes hadseregének 1/3 része, de ez az első száz évben mégsem okozott fennakadást, sőt, a hódoltsági terület gazdasági prosperálásnak indult: a betelepült szerb katonaság nyomán megjelent a fejlett bortermelés egy újabb ága, ismét fellendült a fürdőkultúra, s a bektási dervisrend feje, Gül Baba nyomán megjelent a budai rózsakultusz. Az Iszlám misztikusainak, a szúfiknak a filozófiájában (s az aszerint alakuló irodalmuk bármelyik műfajában) ugyanis összekapcsolódik a rózsa arab neve, a v-r-d a w-r-d-del, azaz azon időtartammal, amelyet a hívő az imádkozással tölt. E két fogalom magyarázata egymást átfedi, s érthető, ha mind a rituálé, mind az irodalmi művek élnek is ennek a lehetőségnek a fölhasználásával. Az iszlámban elterjedt ima-gyűjtemények, az awrádok (w-r-d-ek) hasonlatosak a kereszténység rózsafüzéreihez. A dervisrendeknek saját imája, imagyűjteménye, s annak a származását kifejező saját virágmintája, virága (illetve ahhoz kapcsolódó szimbolikája) is van. A reális és metafizikai azonosságok felismerésére, kifejezésére vagy akár megvalósítására így válik alkalmassá sokszor maga a rózsa szemlélése, megszagolása vagy a hivatkozás rája.[12]Az Iszlám miszticizmussal hoztak kapcsolatba számtalan költőt is, akiknek alkotása magába foglalja ezt a rózsaszimbólikát: ilyen a vándorló perzsa költő, Muszlih-ad-Dín Szádi, akinek a Gulistan, azaz Rózsakert című lebilincselő alkotása tette halhatatlanná a nevét.[13]De a rózsa a központi motívuma az Iszlám szexuális kézikönyvének, a Muhammad an-Nefzawi által írt Busztan-nak, azaz „Illatos kert”-nek is.[14]
10. Nem szabad lebecsülnünk azt sem, amit a Kaukázus vidékének népei, kultúrkörei nyújtottak az Iszlám civilizációnak. Vavilov kutatásai nyomán tudjuk, hogy ez a környék volt számos ma is ismert kultúrnövény géncentruma, ugyanis az adott fajok a legnagyobb változatosságban itt fordulnak elő, s hasonló nyomokat mutatnak a régészeti kutatások is. A legismertebb eme őshonos növények közül a szőlő, a modern szőlészet hagyományainak legősibb rétegei tehát ide nyúlnak vissza. Ráadást a Kaukázus vidéke amolyan gyűjtőhely, az ókori Közel-Kelet és a Szkíta sztyeppe számos népe kényszerült fel az elzárt völgyek, zordon hegyvidékek rejtekébe, valahányszor a történelem folyása úgy hozta. Eme népvándorlások egészen különleges, nagyobbrészt máig feltáratlan etnikai-kulturális formációkat hoztak létre, s bár az ilyen etnikumok legnagyobb része mára már nyomtalanul eltűnt — s tegyük hozzá, napjainkban is sok az eltűnőben levő népcsoport arrafelé —, azért a mezőgazdasági kultúrájuk hozzájárult a környék fejlődéséhez. Ebből talán csak egyetlen érdekes motívumot emelnék ki itten: a zordon Kőország, azaz az örmény hegyvidék lankáinak oldalában megbúvó gyümölcsöskerteknél igen komoly problémát jelent a hőszigetelés. Mivel az időjárás errefelé igen kiszámíthatatlan, előfordulhat, hogy egyik percről a másikra hirtelen fagyos szelek söpörnek végig a hegyszorosokon, amelyek bizony hosszú évek munkáját tehetik tönkre: e szelek hatalma alatt meghunyászkodva földig hajol a kisfa, még csak rügyedző termését a fagyos szellőujjak csonkolják nyomorékká. Ezért van az, hogy az előrelátó gazdák jó előre felhalmozták a környék naftakútjainak fekete váladékát, s ha éjszaka arra riadnak, hogy süvít a fagyos szél, házanépükkel hirtelen kiszaladnak a kertbe, hogy a megfelelő távolságokban ültetett kisfák sorai közt kis gödröket ássanak, ezekben a gödrökben naftával átitatott rongyokból raknak tüzet, majd várják, hogy a lángokból felcsapó hő átmelengesse a fagyos szelek cibálta növényeket.[15]De mást is köszönhetünk a transzkaukázusi kertművészetnek. A keleti művészettörténetének egyik érdekes zárványa az örmény, a grúz és az azerbajdzsáni miniatúrafestészet motívumkincseinek sokasága, s aligha véletlen, hogy az Il-Kánok hódításai után épp e transzkaukázusi térség fejedelmi udvaraiban született meg a részben kínai motívumokból táplálkozó, részben helyi hagyományokra támaszkodó illumináció, aminek egyik örök visszatérő motívuma a kertábrázolás, a kertművészet átértelmezése misztikus szimbólumokká, a kifinomult virágnyelv. Ebből szökkent szárba aztán a perzsa és a török miniatúrafestészet gazdag képzőművészete.[16]
Vannak persze további kultúrák is, amelyek hozzájárultak az Iszlám kertművészet fejlődéséhez — pl. a Takla-Makán oázisvárosai, a Csendes-óceáni szigetek népeinek tengeri nomádvilága, a Timbuktuhoz hasonló helyeken meghonosodó jellegzetes fekete-afrikai mezőgazdaság, stb. — de ezek már csak egy-egy szilánkját adják az egész képnek.
Az iszlám előtti arabok számára a maga kietlenségével, víz- és élőlényhiányával locus horridust jelent a sivatag. M. J. Rubiera y Mata mutat arra rá, hogy a népesség számára csupa negatív tartalommal rendelkezik a sivatag – a szahará. (Az sz-h-r szógyökből vezethető le többek között az Európában is meghonosodó szahar, cukor szó is.) A nyelvészek e főnevet a hiányt kifejező szavak közé sorolják s éppen az érzékszervi fogyatékosságokkal, különösen a szem vakságával kapcsolták össze. Ismert, hogy a szem és a forrás – talán mert mind a kettőből víz folyik – egyként kifejezhető a cayn szóval. Az iszlám előtti költészetben a sivatagról mint a dzsinnek lakhelyéről, ez embereket hatalmuk alá vonó, nekik gyötrődést és bűnhődést hozó démonokkal zsúfolt vidékről esett szó s nincs említve semmilyen enyhet adó hely, oázis vagy kert. Később, amikor a muszlim vallásúak számára az iszlám előtti arab erények felértékelődtek, mind a sivatag, mind a sivatagi élet a férfias puritánság jelképévé vált. Az iszlámban a kert, miként a kert életének alapeleme, a víz is Alláh ajándéka s csakis vele kapcsolatos. Maga a Korán is számos helyen hivatkozik a mezőgazdaság fontosságára, s Allahot nemegyszer az Élet Atyjának hívja.
Az arab botanikai és mezőgazdasági irodalom szülőatyja Ibn Wahsíja, a „Wahs törzsbéli nő fia”, akit beszédes neve alapján egy sivataglakó boszorkány fiának tarthatnánk (valójában a Vahsíja bestializmust jelent, azaz olyasfajta szexuális tevékenységet, mikor a pásztorok állatokkal lépnek kapcsolatba, de aleppó környékén élt egy törzs, ami egy ősi mítosz nyomán ilyen fél-állati kultúrhéroszokra vezette vissza a származását), és akiről egy X. századi bagdadi könyvkatalógus, a piaci felügyelő an-Nadim híres Fihrisztje a következőt írja: ő az ötödik a nagy arab alkimisták sorában. Számos tudományos, illetve áltudományos (okkult) értekezést írt a legkülönfélébb témákban. (Ilyenformán vagy a harráni eredetű szabeusok csillagimádó hermetista közösségéhez tartozhatott,[17]vagy mondjuk a baszrai Tisztaság Testvéreihez lehetett köze.) Ahogyan az a klasszika-filológiában történni szokott, Ibn Wahsíja művei ugyan teljes egészében nem maradtak fenn — legalábbis tudtommal —, de kivonatokat tartalmaznak belőle a legkülönfélébb szerzők kompelációi, többek között néhány andalúziai kertész, Ibn-al-cAwwám és Ibn-Bajtar munkái.
Az arab nyelvű agronómiai irodalom kútfeje tehát Ibn-Wahsíja Nabateus mezőgazdaság (Kitáb al-filáhat an-nabatíja) című munkája.[18]Az iszlám elterjedése előtti mezopotámiai földműves hagyományokat összefoglaló, többnyire fordításgyűjteménynek tekinthető mű ajánlatokat, praktikus ismereteket, bevált eljárások leírását kínálta, s nem meglepő, hogy néhol bizony még mágikus módszereket javasolt. A X. századi munka azt igyekszik elhitetni magáról, hogy „káldeus művek” fordítása. Ibn-Wahsíja a muszlim urbanizálódó igényekhez igazítja az ősi mezőgazdasági tapasztalatokat, s az afrikai társadalomtudós, Ibn-Khaldún szerint munkája leginkább a mórok számára jelentett hasznot. Az valóban bizonyított, hogy a 13. századi sevillai mezőgazdász és botanikus Ibn-al-cAwwán alapvető forrásnak tekintette ezt a művet.
A munka – miként azt Ernst H. F. Meyer ismerteti – egyként tárgyalta a fagondozást és a földművelést. Az antikvitás „négy őselem”-tanát figyelembe véve a munka minden egyes kultúrnövény és fölhasználható vad növény hasznát és gondozását ismertette és nem feledkezett meg az asztrológiai és a mágikus kapcsolatokról sem. Ibn-Al-cAwwám ugyan ez utóbbi vonásokat igyekezett kiszűrni, de néhány talizmán megnevezésétől maga sem tudott eltekinteni. Ibn-Wahsíja műve a mezőgazdasági munkákat mind a hold-, mind a naphónaphoz igazítottan bemutatta. A 12 naphónapot az állatövi jegyekbe lépésektől számította és szír nevekkel jelölte. Ismert, hogy a naphónapokat egy-egy elem uralma alatt vélték tudni – október, február és június a levegő, november, március és július a víz, december, április és augusztus a tűz, míg január, május és szeptember a föld hatása alatt áll. Az évet a mezőgazdasági munkák rendje szerint, tehát ősszel kezdték. A munkákat a levegő és a víz meghatározottsága idején érdemes kezdeni és sosem a tűzé alatt. A növénygondozásban figyelemmel kell lenni a növény és a bolygók kapcsolatára – a Vicia faba például a Merkúrral és a Marssal konstellál.
A csillagállás után a levegő, a víz és a talaj tulajdonságait kellett figyelembe venni. A talajtan – fejlesztését azzal indokolta, hogy a föld elemének princípiuma a növényzet – szerint jóval több típust különített el, mint a görögök vagy a rómaiak, megfigyeltette a szagát, a színét, tapintását, állagát, nedvességtartalmát, a hevítéskor bekövetkező változást és természetesen az ízét is. Összehasonlító eljárásokat tett közzé s például ülepítéssel való vizsgálatot is bevezetett. A trágyázásról – amely ugyan görög és római eredetű – hasonlóan részletesen rendelkezett, de új eljárással, a komposztálással egészítette ki. Minden növény talajigényét, trágyázási lehetőségeit és az öntözését is meghatározta s a nyugati ismeretekkel ellentétben a növénybetegségek és az állati kártevők elleni védekezést is behatóan tárgyalta. Ismerte a hamuval való trágyázást és azt, hogy az aromás növények az állati szervezetre kedvezően hatnak. Ezért a kettőt összeillesztve a növények számára a lehető legserkentőbb dolognak tartotta az aromás növényi hamut. Ibn-Wahsíja néhány fát nem javasolt trágyázni, mert a tapasztalat szerint azt ezek nem hasznosítják. Mezőgazdasági munkájában ezek közé sorolta a babért, a diófát, a mogyorót, a szentjánoskenyeret, a gesztenyét, a vadolajfát és a tamariszkuszcserjét.
A mezőgazdasági műveleteket a Hold állásának értelmezése szerint szabályozza: minden növekvést mutató folyamat indítását – a vetést, az ültetést, az oltást, a szemzést – az újhold utáni tizennégy napon kell végezni, hacsak nem a gyomok gyarapítása a cél. Ezt a görögök, illetve a rómaiak is így javasolták.
A nabateus földművesek az égi mozgást és növényi növekedést összefüggésbe állító munkásságára hivatkozó, és részben a babonáktól is megtisztított mű mellett lefordítottak egy kelet-római bizánci szakmunkát is. Ez rokon az ugyanebben az időben keletkezett, a hellenisztikus és a római mezőgazdasági írásokból egybeszerkesztett Geoponikával. Ilyen, keleten és nyugaton egyként használt útmutatók, ha nem is található bennük alapvető tudományos vagy gazdálkodási újdonság, eredményezték, hogy a különböző növények, növényfajták egységesen elterjedtek, a technikai-technológiai eljárásokat széles körben megismerték, és használatban tartották, s ezáltal a gazdálkodási menetet egységesítették.
Az Ibn-Wahsíja Nabateus mezőgazdaságában fellelhető növényneveket és ápolási tanácsokat a két andalúziai kertész, Ibn-al-cAwwám és Ibn-Bajtar – igaz, szelekció után – hagyományozta tovább. Ibn-al-cAwwám, a 12. századi sevillai mezőgazdász leginkább kertész volt, aki elsajátította a félsziget művelési módjainak sokaságát és technikáját s egyszerre használta a helyi, a görög és római, a nabateus, valamint a beépült perzsa és hindu ismereteket. Ibn-Wahsíjától csupán a kultúrnövényeket vette át, a többit nem említi, vagy csupán futólag beszél róluk. A kultúrnövények ismertetőjét is erős kritikával illette; például a babiloniaiakat elhagyta, máshol pedig csak azokat emelte át, amelyeket ő nem ismert.
Ibn-Bajtar – aki talán nem is ismerte Ibn-al-cAwwám fajlistáját – szintén elkészítette a maga Ibn-Wahsíja-átiratát, amelyben nem szerepelnek az Ibn-al-cAwwám által kiegészítésként beillesztett fajok. De szerepeltetett néhány kelet-ázsiai növényt. A kivonatolt növényismertetések a gyógyhatásokra is kitértek, nemegyszer dioszkoridészi eredetre vallóan. Meyer körülbelül kétszáz olyan növénynevet talált Ibn-Bajtar és Ibn-al-cAwwám műveiben, amelyek nem fordultak elő a Nabateus mezőgazdaságban – s ha igaz, hogy e 10. századi mű minden haszonnövényt felsorolt, akkor ennyivel nőhetett a kultúrába bekerült genusok, fajok, fajták, változatok stb. száma. A legtöbb új növényt csak az egyik forrás tartalmazta.
A mindkét forrásban meglévő haszonkerti fás növénycsoportok és a meghatározott fajok – Meyer forrásértelmezése szerint – a következők: babér, banán, bengefélék, birs, borbolya, cédrus, ciprusfélék, citrom, cseresznye, datolyapálma, diófa, édes füge, fehér eper, fenyőfajok, fűz, galagonya, gránátalma, jázmin, jujuba, kapri, keleti platán, kerti berkenye, körték, mandarin, mandula, mimóza, mirtusz, narancs, olajfa, oleander, ostorfa, őszibarack, pisztáciák, rózsafajok, szeder, szikomor-füge, szilvák, szőlő, tamariszkuszok, tölgy és a vadgesztenyék.
Minden egyes növényfaj gondozása külön módszerrel történt. A narancs tápanyagigényes, a dugványozás megkívánta a laza és trágyázott földet. Az oltványszelektálás eredményeként számos változata jött létre a citrusféléknek: más-más értéke volt a kairói citromnak, mint a bagdadinak, a különösen kedvelt, lényerésre szolgáló baszrainak, khuzisztáninak és tabarisztáninak vagy a legnagyobb méretűnek tartott, Kurdisztán déli táján termelt szindzsári citromnak. Vérbélű citrusgyümölcsök előállítására a fák állati vagy emberi vérrel való öntözését javasolják – a narancs ilyen előállítása Ibn-Wahsíja tanácsán alapult. A virágzó pálmák beoltását segítik, a beporzást mesterségesen végzik.
Természetesen nem Ibn-Wahsíja volt az iszlám kertművészet egyetlen forrása. A nagy arab orvos-filozófusok közül a mai india és afganisztán közötti területen élő al-Biruni volt az arab botanika és farmakológia másik nagy szülőatyja. Idő és hely hiányában azonban rá már nem tudok kitérni.

[1] Munkái több kiadást is megértek, mostanában az Interneten is hozzáférhetőek:
Rózsakultusz általában:
http://vmek.oszk.hu/html/vgi/vkereses/vborito2.phtml?id=1920
Muszlim rózsakultusz:
http://www.terebess.hu/keletkultinfo/rozsa.html
Muszlim kertművészet:
http://www.terebess.hu/keletkultinfo/muszlimkert.html
[2]Ízelítőnek álljon itt egy pár jemeni fotóalbum, illetve ökoszisztéma-tervrajz web-címe:
http://www.laureano.it/sistem.htm
http://alfatihoun.edaama.org/Fichiers/Yemen/Islam/web/Yemen%20islam.htm
http://www.greatestcities.com/users/zumurud/
http://www.jorgetutor.com/yemen/yemen.htm
http://www.alovelyworld.com/webyemen/htmfr/sanaa.htm
[3] Erről részletes ökológiai elemzés „David Keys: Katasztrófa — Hogyan változtatta meg egyetlen természeti csapás a világtörténelmet?” című könyvének „Az Iszlám kardja” című fejezetében olvashatunk, Vince Kiadó, 2002, Budapest, 97.-122. o.; kép erről az alábbi web-címeken található:
http://www.afsm.org/images/temple.jpg
http://www.geocities.com/mandaeans/Sabians4.html
http://www.geocities.com/TheTropics/Shores/6677/bilder_marib.htm
[4] Legjobb magyar nyelvű dokumentáció erről: Austen Atkinson: Eltűnt civilizációk — Ősi ásatási helyek újrafelfedezése modern technológiával; Glória Kiadó, 2003, A homok atlantisza című fejezet; angolul: Nicolas Clapp: The Road to Ubar: Finding the Atlantis of the Sands, Mariner Books, 1999; ehhez kapcsolódó dokumentációs web-címek:
http://www.pbs.org/wgbh/nova/ubar/index.html
http://rst.gsfc.nasa.gov/Sect4/Sect4_5.html
http://southport.jpl.nasa.gov/cdrom/sirced03/cdrom/DATA/LOCATION/ASIAMIDE/UBAR/UBARCOMP.HTM
http://www.answering-christianity.com/city_of_imad.htm
http://observe.arc.nasa.gov/nasa/exhibits/ubar/ubar_0.html
http://southport.jpl.nasa.gov/cdrom/sirced03/cdrom/ROADMAP/MOVIES/MOVIMENU.HTM
[5] Na jó, ezt fejből írtam, így lehet, hogy keverem a gabonaféléket, de az elv valami ilyesmi.
[6] A ptolemaida Thalamegos-ról egy pár kép megtalálható a Neten is:
http://www.1000and1.de/deutsch/kultur/archaeo/artikel3.htm
http://www.zdf.de/ZDFde/inhalt/2/0,1872,2041122,00.html
[7] http://www.taj-mahal.net/blackBack.htm
[8] Pedig az Iszlám vallástörténet talán legkülönösebb oldalága, a női imámok elismerése épp a mai Kínában van kibontakozó félben. Forrás:
http://index.hu/politika/bulvar/iszlam5907/
[9] Sinológiai műhely 1: Mítoszok és vallások Kínában — Balassi Kiadó, Budapest, 2000, szerkesztette: Hamar Imre
[10] Az ujgur Bar Sauma (nem összekeverendő a szír Bar Saumával, a független perzsa egyház létrehozójával, akit kortársai a földreszállt Antikrisztusnak tartottak, ezért fejjel lefelé írták a nevét az arámi forrásokban) útleírása teljes egészében megtalálható a neten:
http://chass.colostate-pueblo.edu/history/seminar/sauma.htm
[11]Érdekes módon, az első nagyobb lélegzetvételű könyv, ami Magyarországon foglalkozott a témával, az Egeli György „Borotvaélen” című szösszenete volt; később az Alexandra könyvkiadó gondozásában jelent meg Gavin Menzies: 1421 — Amikor Kína felfedezte a világot; 2003, Budapest. A flotta útjához kiegészítő térképek találhatóak a neten:
http://www.1421.tv/pages/maps/voyages.htm#calicut
[12] Az iszlám miszticizmus rövid összefoglalása:
http://philtar.ucsm.ac.uk/encyclopedia/islam/sufi/index.html
[13] Részleteket közöl belőle a Simon Róbert szerkesztette Perzsa költők antológiája.
[14] A magyar fordítás a Burton-féle kiadás nyomán készült el, Füssi Nagy Géza tolmácsolásában, Lazi Bt, Kaposvár, 2003.
[15] Az utóbbi időkben számos jelentős transzkaukázusi forrásanyag jelent meg a neten, ez közül a legfontosabbak:
A kaukázusi albánia megkerült írásos dokumentumai:
http://www.lrz-muenchen.de/~wschulze/Cauc_alb.htm
http://www.azer.com/aiweb/categories/magazine/ai113_folder/113_articles/113_zaza_quick_facts.html
Örmény linkek, térképek:
www.cilicia.com
A középkori örmény krónikairodalom könyvtára:
http://rbedrosian.com/hsrces.html
[16] Ma már Magyarországon is hozzá lehet férni egyes híresebb keleti miniatúraművészek munkáihoz: ilyen a Bábur-náme (Bábur könyve: Timur Lenk egyik sokadízigleni leszármazottjának kalandos élettörténete, aki megalapította az indiai Mogul dinasztiát), illetve Fehér Géza török miniatúra-festészettel foglalkozó munkái. Vannak ezenkívül nemzetközi hírnevű magyar művészettörténészek, akik foglalkoznak a kérdéssel, bár munkáik jelenleg még nem elterjedtek a magyar köztudatban: ilyen az ifjú Szántó Iván, az iráni művészettörténet nagy szakértője, vagy a jelenleg külföldön dolgozó Gulácsi Zsuzsanna, a belső-ázsiai manicheus miniatúrák legfőbb kortárs szakértője. További alkotások a weben (csak ízelítőnek):
http://armenianstudies.csufresno.edu/ArmeniaDigitalProject/index.html
http://www.iatp.am/ara/sites/miniatur/
http://www.armsite.com/miniatures/miniatures1.phtml
http://expositions.bnf.fr/livrarab/reperes/livre/kalila.htm
http://www.farhangsara.com/history_mongols_arts_timurids.htm
http://www.ee.bilkent.edu.tr/~history/Ext/miniatur.html
http://www.ee.bilkent.edu.tr/~history/early.html
[17] Erről én írtam angolul egy értelmesebb cikket egy pályázathoz, de majd egyszer veszem a fáradtságot, és kiadom magyarul is, mert ami forrást könnyen fel lehet találni a témában, az általában megbízhatatlan.
[18] Lehet, hogy ez a cím félrefordítás, a nabatija ugyanis egy emfatikus „n” különbséggel jelenthet „sarjadást” is. Ehhez persze látnom kéne az eredeti cím pontos átírását.

manicheus handout (ELTE művészettörténeti előadás, 2003, ma már nem tartom túl meggyőzőnek az elméletet)

Manicheus szimbólumok
Hieronymos Bosch festményein?

1. rész: a „tiltott világvallás”, a manicheizmus ismérvei:
A manicheizmus előzménye a szinkretista gnózis. A „gnózis” (görög) szó = „manda” (a szír-arámi nyelvben) = „tudás”, „beavatottság”, „bizonyosság a természetfelettiről”. Nagy Sándor, majd a római birodalom hódításait követően a világ eddig egymástól elszigetelt, távoli kultúrái folyamatos kapcsolatba kerülnek egymással, eszmék, áruk és emberek áramlanak Indiától egészen Hispániáig. Az új, „globalizált” világban a művelt, gazdag felsőbb társadalmi rétegek tájékozódhatnak a sajátjuktól teljesen különböző kultúrákról, világnézetekről, és ez identitászavarhoz, értékvesztéshez vezet, az emberek kiszolgáltatottnak érzik magukat. A hagyományos vallásokba vetett hit meggyengül, helyette a filozófiában és a távoli, egzotikus vallásokban keresik a lelki felfrissülést, létrejönnek a „vegyes”, szinkretista vallások, amelyek számos különböző nép vallási hiedelmeit egyesítik önmagukban, társadalmilag is kimutatható szinten pedig általában kis létszámú helyi szektákban bukkannak a felszínre, amit egy-egy karizmatikus vallásalapító szervez maga köré, ám ezek a szekták gyakran még egymással is rivalizálnak. Ha hittételeikben volt közös vonás, akkor az az anyagi világ megvetése, a földi javakkal, a testi élményekkel és a mindennapi élet kaotikusságával szemben érzett előítélet, megcsömörlöttség, undor: a gnosztikusok egy szebb, tisztább, átláthatóbb világról álmodoztak, egy tisztán szellemi valóságról, amit csak a haláluk után érhetnek el, és amiben isteni hatalmat nyerhetnek. Legfőbb kérdésük ez volt: „Ha Isten tökéletes, akkor hogy lehet, hogy az állítólag általa teremtett világ ilyen tökéletlen?” Válaszuk: „Az az Isten (görögül Demiurgosz, a „munkálkodó isten”), aki a világot teremtette, nem lehet azonos azzal az Istennel, aki az eszmék téren és időn túli, mindenható és tökéletes Istene. A világot teremtő Demiurgosz tehát csak a másik, igazi Isten leszármazottja/teremtménye, ami csak egy fatális kozmikus baleset következtében jött létre, ő viszont aljasságból teremtette meg a mi világunkat.”. A gnosztikus szekták mai utolsó túlélője az iraki mandaizmus, egy mind az iszlámtól, mind a kereszténységtől, mind a zsidóságtól jól elkülöníthető vallás, ami vallásalapító prófétájaként Keresztelő Szent Jánost tiszteli, és amely vízbemerítős rítusairól, sajátos kódex-illusztrációiról és varázsigékkel telifirkált talizmán-csészéiről híres.
Máni próféta élete: egy Patek nevezetű perzsa előkelőség fiaként született valahol Mezopotámiában, gyermekkorában egy perzsa, keresztény, zsidó, örmény, párthus, stb. hívőket egyaránt a tagjai közé soroló ökomenikus gnosztikus szekta, a K. u. 100 körül élt Elkaszai „próféta” hívei nevelték. Apjától zaklatott lelkialkatot örökölt, ráadást nyomorékként, sántán jött a világra, valószínűleg teljes testi-lelki kitaszítottságban nevelkedett. 12 éves korában „látomások” kezdték gyötörni, ekkor a szekta tagjai, csak hogy megszabaduljanak tőle, eladták rabszolgának. Szerencsére száműzetésében is akadtak tanítómesterei, állítólagos egyiptomi varázstekercsek hordozói, akik megtanították a szent szövegek olvasására. Száműzetése éveiben Máni bejárhatta a nemesi köztársaság anarchiájától labilis, a teljes gazdasági-politikai széthullás határán egyensúlyozó párthus birodalmat, a „perzsa reneszánszra” készülődő Iránt. Indiában megismerkedett a Buddhizmus, a Hinduizmus és a Dzsainizmus tanításaival, a Selyemút határvárosaiban kínai kereskedőkkel beszélgetett, északon „turáni” lovasnomád népek sámánjaival találkozott, nyugaton görög filozófiát, keresztény patrisztikát, egyiptomi eredetű misztériumvallásokat, zsidó szokásjogi nézeteket tanult, mindezt pedig szülőföldje ősvallásával, a perzsa zoroasztriánus tanok akkori formáival egyesítette. 24 éves korában e hatások kifinomult vallási-kozmológiai világképpé álltak össze a lelkében, saját mitológiát, saját imákat és meditációkat, saját vallási rítusokat dolgozott ki magának, majd egy újabb látomás sürgetésére világvallás-alapító prófétának nyilvánította magát. Időközben rendszerváltás zajlott Iránban, a párthus nemesi köztársaságot elsöpörte az erősen központosított szasszanida-perzsa despotizmus, ami egy központosított iráni államvallás/ideológia kidolgozását tűzte ki céljául. Mivel Máni apja, Petek is a legfelsőbb politikai elit köreihez tartozott, ezért az ismét egymásra talált családtagok kibékülhettek, és Patek beajánlására a sahok sahja, a birodalomegyesítő I. Sápur magához vette Máni prófétát, mint egy esetleges államvallás megtervezőjét. Máni megkezdte a reménybeli világvallás egyházának megszervezését, papi hierarchiát dolgozott ki, 7 szentírásban foglalta össze tanításainak lényegét, apja pénzén híveket toborzott, misszionáriusokat képzett ki, szétküldte őket a birodalom minden tájára. I. Sápur azonban meghalt, és az örökségéért vívott harcban Mani rossz trónörökös oldalára állt: a több éves hatalmi harcból I. Bahrám kerül ki győztesen, aki a maga részéről Kártír móbed (zoroasztriánus főpap) vallását támogatja, és Mánit, mint eretneket kivégzik: élve megnyúzzák, feldarabolják, stb. Halála után mártírnak tekintik, örökségét az apja, Patek viszi tovább; a vallása önálló életre kell, és immáron saját útján halad tovább a fejlődésben.
A manicheizmus mitológiája dióhéjban: A manicheus vallás 2 princípiumot és 3 világkorszakot ismer. Eszerint a világban két isten uralkodik — a Fény Atyja és a Sötét Úr —, s ezek ketten az egymás elleni harc során hozták létre az anyagi világot. Kezdetben nem ismerték egymást, de aztán a Sötét Úr bekebelezte a fény világát, és így eltorzította azt, de a Fény Atyja már megkezdte a felszabadító háborút, és egyszer újra diadalmaskodni fog, az lesz a 3. világkorszak, a Szétválás Ideje, amikor Jézus megjelenik, hogy egy ítélőszékről (béma) elveszejtse a romlott világot. Az anyagi világ kezdetben a Fény börtöneként jött létre a Sötétségben, de aztán a Fény követei átalakították, és most nem más, mint egy rafinált gépezet, amely arra szolgál, hogy a Fény Országának részecskéit megszabadítsa e börtönből. A fény harcosai: az Élet Anyja, az Első Ember, a hermafrodita Harmadik Küldött, stb. létrehozták a Fény tartományait, a különféle köztes Mennyországokat: az Éter, a Szellő, a Ragyogás, a Láng, a Víz. Velük szemben ott sorakoznak a Sötétség küldöttei, a pokol démonai. Ők is öt tartományra oszlanak: Sötétség (csúszómászók, uruk a Sárkányféreg), Posvány (úszók, fejedelmük egy döglött Hal), Fergeteg (szárnyasok, hercegük a Sas), Füst (négylábúak, Vaddisznó), Tűzkatlan (kétlábúak, vezérük a Démon). Az emberi nem a Démon teremtménye, amit a Sötét Úr a saját hasonlatosságára készített, csak hogy minden emberbe elrejthessen egy kicsiny Fényszilánkot, egy darabot Istenből. Az emberi test tehát undok börtön, amiben a fényrészecskék újra meg újra reinkarnálódni kényszerülnek, a létezés célja az, hogy az emberi nem kihaljon, mert csak akkor lesz újra szabad minden Fényszilánk, hogy újra egyesülhessen Istennel. A végítélet idején a Fény utolsó részecskéit egy Szoborban gyűjtik össze, ami felmegy az Égbe. Az Anyagot, összes megszemélyesítésével, démonaival és áldozataival, az elkárhozottakkal együtt valamiféle „golyóbisba” (a bóloszba) zárják, és egy óriási gödör mélyére hajítják, melyet egy szikla pecsétel le. Ekkor fog a két szubsztancia végleg különválni egymástól.
A manicheizmus nagyfokú kultúrpesszimizmusa miatt sohasem tudott igazán meghonosodni a világban, pedig átmenetileg követőkre talált még az olyan nagyformátumú személyek képében is, mint pl. Szent Ágoston. Mivel a manicheizmus etika végcélja az emberiség kihalásának elősegítése volt, hívei hallgatólagosan megtűrték, sőt, privilegizálták a szexualitásnak minden olyan formáját, ami nem vezethetett gyermeknemzéshez. Ennek Bosch képeinél még jelentősége lesz.
2. rész: Hieronymos Bosch és a manicheizmus
Bosch élete: Az általunk Bosch-ként ismert festő élettörténetéről kevés biztosat tudunk. Még a festményei is többnyire csak más festők másolataiban, átfestve vagy szétvagdosva maradtak fönn. A művészettörténészek jelenleg körülbelül 8 autentikus alkotást ismernek el tőle, ám nem tudjuk pontosan, melyik festményét mikor készítette. Személyes feljegyzés, levél, napló vagy jegyzet nem maradt fenn tőle, csupán pár jegyzőkönyv és számla tartalmazza a nevét. Legszemélyesebb emléke egy rajz, ami talán öregkori önarcképe lehet. 1516-ban halt meg, feltehetően 66 éves korában, tehát 1450 körül kellett születnie, s’Hertogenbosch-ban (kb. „Hercegberek-tő”), egy 20 000-es flamand városkában. (Kortársa volt tehát Kolumbusz Kristófnak, Luther Mártonnak, Habsburg Miksának, stb. .) Valódi neve Jheronimus Anthonis-zoon van Aken volt, a Bosch csak felvett név, a szülővárosa után. Nagyapja, apja, 3 nagybátyja és egy öccse szintén festő volt, ő maga sem tűnt volna ki, ha tartja magát a családi hagyományokhoz. A feljegyzések szerint 1474-ben 3 részletben visszafizetendő kölcsönt vett fel a helyi festőcéh tagjaitól, ebből megházasodott, felesége egy vele egykorú polgárasszony volt. A házasságból mégsem született gyermek, s Bosch szakmai élete is zsákutcába jutott, a feljegyzések szerint ezidőtájt fokozatosan eladósodott. Utolsó lehetőségként 1486-87 között S’Hertogenbosch legjelentősebb templomában, a Sanct Jans (Szent János) katedrálisban kapott munkát az egyik mellékkápolna restaurálásán, ami a csodatevő Szűzanya-oltáráról volt híres. Körülbelül ekkor fogadta be őt soraiba egy környékbeli tisztes polgárokból és arisztokratákból toborzott titkos, elitista szekta, egyfajta lelkiségi mozgalom, ami a kápolna nyomán a Boldogságos Miasszonyunk Társaság nevet viselte, és ami úgynevezett „hattyúestjeiről” volt hírhedt. (A Társaság belső szerkezetéről, a hattyúestek rítusairól, a szekta céljairól természetesen semmit sem tudunk.) Művészete ettől kezdve megváltozott, fokozatosan egyre bizarrabb formát öltött, ám a társaság befolyása minden esetleges kritikától megvédte őt. Az ezt követő években Bosch anyagi helyzete rendeződött, s a Társaság kapcsolatrendszerén keresztül egyre több megbízást kapott, immáron ő adott kölcsönöket másoknak, sőt, művészete hamarosan Európa-szerte híres lett. 1595 után a feljegyzések önellentmondásosak lettek, Bosch talán három Európai utat tett, esetleg kapcsolatba lépett más korabeli művészekkel is. Egyes művészettörténészek (pl. Slatkes, Knight) úgy vélik, hogy 1510 táján Velencében is megfordult, ahol Gorgione a 3 filozófus című festményén is megörökítette őt, Leonardo és önmaga társaságában. Művészetének egyes motívumait kapcsolatba hozzák még Tullio Lombardo páduai szobraival, Bellinivel, stb. Talán ezekben az utolsó években készítette az olyan munkáit, mint a Kánai mennyegző, a Keresztrefeszítés, Szent János Pathmos szigetén, stb. Műveit már életében másolni kezdték, halála után pedig az európai művészet egyik magányos, irányzatokon felülemelkedő óriásának nyilvánították. Elburjánzó fantáziájának részletgazdag, hátborzongatóan dekadens szimbólumrendszerét máig nem sikerült minden kétséget kizáróan megfejteni. A szakértők különféle antikvitásbeli misztériumkultuszokból lopott motívumokat, antiklerikális utalásokat, szodómiára utaló jeleket vélnek felfedezni benne, mások úgy látják, hogy a hiperérzékeny, a közelgő társadalmi változásokra fogékony művészt a reformáció előestéjének forradalmi új eszméktől kavargó légköre csaphatta meg.
Lynda Harris elmélete: Egy kortárs művészettörténész meglepő új elmélettel állt elő a 90-es évek elején a The Secret Heresy of Hieronymus Bosch (Floris Books, London) című kötetében. Szerinte az előző művészettörténész elemzők mindegyikének igaza van, ők azonban pusztán egy-egy szilánkját látták meg a nagy mozaiknak: Bosch művészetében jól megfér egymás mellett a szodómia, a misztériumkultuszok hitvilága, az antiklerikális érzület és a forradalmi szellem, mivel Bosch egy olyan szekta beavatottja volt, amelyben mindez együtt volt: a Boldogságos Miasszonyunk Társaság egy manicheus eretnekmozgalom, az úgynevezett Albigens Egyház kései leszármazottja lehetett, s szinkretista filozófiát vallott (innen a forrás: buddhista motívumok, Mithrasz-kultusz, Ízisz jelképek, stb.). Erről szól az előadásom.