2008. július 17., csütörtök

Buch, David F.: Socrates Scholasticus and Julian the Apostate.
Byzantion 73 (2003) 301-318.

Sókratés Skholastikos Historia Ecclesiastica című művének harmadik könyvében a huszonhat fejezetből huszonhármat Julianus apostata, a hitehagyott császár élettörténetének szentel. Sózomenost leszámítva Sókratés az egyetlen egyháztörténész, aki ilyen hosszan foglalkozik Julianus alakjával, sőt Aranyszájú Szent Jánoson kívül ő vizsgálta a legtöbbet Julianus életrajzát és lélekrajzát. Elsődleges forrása Libanius gyászbeszéde (Epitaphios), de használja Julianus saját írásait, illetve néhány keresztény szerzőt is, például Nazianzosi Gergelyt és Rufinust. Ennek ellenére nem mondható, hogy Sókratés Julianus rajongója lett volna. Sőt, úgy tűnik, hogy tudatosan eltorzította a tényeket, hogy Julianust minél kedvezőtlenebb színben tüntethesse fel. [301-302]
Sókratés úgy állítja be Julianus alakját, mint aki mind filozófusként, mind császárként kudarcot vallott, mert megpróbálta egy személyben ötvözni ezt az egymással kiengesztelhetetlen ellentétben álló szerepkört. Külön hangsúlyozza azt is, hogy Julianus kezdettől fogva rossz társaságba keveredett, úgyhogy császári trónra kerülését nem annyira véletlen, hanem a tudatos számítás határozta meg. Több a keresztény közösségen belüli hatalmi harcot Julianus áskálódásának tulajdonít. Kiemeli azt is, hogy a művelt és iskolázott keresztények mindig meg tudták cáfolni Julianust, és ki tudták játszani keresztényeket sújtó rendeleteit. [303-308]
Éppen ezért volt olyan fontos Julianus politikai programjában az iskola-reform, ami ellehetetlenítette a keresztény értelmiségi felső réteget. Itt Sókratés nem egyszerűen Julianus személye ellen intéz támadást, hanem igazolni akarja, hogy a keresztény értelmiség körében is van létjogosultsága az iskolázottságnak és a klasszikus műveltségnek. Szintén elfogultan dolgozta fel Julianus Misopogón című művét, ami arról az éhínségről szól ami Antiocheiában tört ki amikor Julianus seregei ott állomásoztak. Egyértelmű ugyanis, hogy Julianus nem szándékosan okozta azt, sőt megpróbálta megakadályozni, de a környék keresztény üzletemberei ellenállást tanúsítottak törekvéseivel szemben. [311-312]
A keleti hadjárat során felszínre bukkant Julianus személyiségének egy újabb oldala. A pogány vallások iránti rajongása arra sarkallta, hogy helyreállítsa a különféle vallások templomait és a kultuszukhoz kapcsolódó áldozati szertartásait. Ilyen pogány vallás volt például a mitraizmus, az Apollón kultusz vagy a judaizmus; a jeruzsálemi templomot is ő próbálta meg újjáépíteni. A háború kapcsán Sókratés megrágalmazza Julianust azzal, hogy pogány filozófiai megfontolásból az újjászületett Nagy Sándornak képzelte magát, holott kortárs források szerint valószínűbb, hogy a Nagy Sándor szerep csak egy háborús buzdító népszerűsítés volt. Szintén lejáratja Julianust, azzal hogy azt állítja, hogy félrevezették őt a perzsa kémek és kettős ügynökök amikor a hajóhad elhagyására és a reménytelen szárazföldi benyomulásra vették rá. Szintén Julianus nagyzási hóbortjának tudja be azt, hogy elutasította a perzsa békeajánlatokat, holott más forrásokból sejtjük, hogy csak egy békeküldöttség jutott el a császárig és az is csak időhúzási taktikának tekintette a feladatot. Julianus meggyilkolását és Jovianus császárrá emelését (363) úgy állítja be Sókratés mintha az előbbiért nem a keresztények lennének a felelősek, az utóbbi pedig a sereg elkötelezett kereszténységét bizonyítaná. [312-316]
Az utolsó rész Julianus szövetségeseinek filozófiai felfogását támadja – talán némileg joggal – hiszen Julianus tagadta Jézus istenségét, míg Libanus hasonlóképp istenítette őt gyászbeszédében. Julianus körei bírálták azt a felfogást, hogy titkos jelentést tulajdonítsanak a keresztény Szentírásnak, míg maga a császár hasonló titkos jelentést tulajdonított egyes ókori filozófiai szövegeknek. [316-318]

Nincsenek megjegyzések: