Star Trek - AQ: Közjáték
13 éve
2012. október 31., szerda
2011. július 27., szerda
Rabban Bar Szauma utazásai — Kína keresztény követe Európában
Mindenki ismeri Marco Polo keleti utazásainak klasszikus történetét, de azzal csak kevesebben vannak tisztában, hogy fennmaradt Marco Polo egyik kínai kortársának, a keleti keresztény Rabban Bar Szauma atyának az utazásait megörökítő beszámoló is. Az ujgur Bar Szauma és ifjú öngüd tanítványa, Rabban Markosz (a későbbi III. Jabh-Allaha pátriárka) Kánbalikból, a mai Pekingből indultak el egy jeruzsálemi zarándoklatra, de úti céljukat soha nem érték el: a kései keresztes korszak zavaros politikai viszonyai közt megrekedtek az Il-kánok fennhatósága alá tartozó Bagdadban. Itt Markosz szír egyházi karriert futott be, míg öreg mesterét és bizalmasát diplomáciai küldetéssel bízta meg: induljon Európába, hogy a pápa és az ottani királyok segítségével kovácsoljon szövetséget a közös ellenség, a mamelukok ellen. Küldetésével Bar Szauma mintegy megelőlegezte Matteo Ricci későbbi misszióját, hidat építvén a keresztény Nyugat és az akkor még keresztény hagyományokat is ápoló Kelet között. Erről az utazásról számol be a tanulmány.
A történet előzményeként röviden felvázolnám a korabeli világképet. Dzsingisz kán halála után a trónörökösök tovább folytatták a világ meghódítását, és a negyedik kán, Möngke idején testvére, a Coleridge versében is megénekelt Kubláj meghódította Kínát, megalapítván ezzel a Jüan dinasztiát. A Jüan korabeli Kína sajátossága, hogy az uralkodó réteg, a nomadizáló harcos-pásztor életmódhoz szokott mongol nem volt képes a birodalom adminisztrációját irányítani, viszont a korábbi uralkodó réteg hivatalnokaira, a bennszülött han etnikumra sem támaszkodhatott, mert idegen megszállóként egyszerűen nem bízhattak a hűségükben. Ezért kénytelenek voltak a világ más tájairól behívott, vagy akár erőszakkal elhurcolt vendégmunkások tömegeivel feltölteni az országot, és rájuk bízni az adminisztratív irányítást, ez volt az úgynevezett szemu-kaszt, a „tarka tekintetűek” népe. Így került Kínába több ezer perzsa, arab, türk vagy indonéz muszlim, buddhista, hindu, zsidó és keleti keresztény, néha akár orosz vagy alán kereskedő, kézműves, közhivatalnok. Így egy négyfokozatú kasztrendszer alakult ki Kínában: felül voltak a mongol nomád urak, alattuk a gyakran más vallású szemu-hivatalnokok, a hanoknak, és a velük egybeolvadó, még korábban Kínába beáramló népeknek megmaradt a középréteg, míg a korábban a hanoknak alávetett egyéb etnikumok, elsősorban a mindenféle dél-kínai nációk rekedtek a társadalom legaljára.
A hivatalnokréteg elitjét a saját írásbeliséggel rendelkező, már akkor is többféle identitással küzdő, de gyakorta szír eredetű kereszténységet gyakorló ujgurok, a nomadizáló mongolok közeli türk rokonai adták. A hagyományos felfogás szerint a keresztény ujgurok a legtöbb ilyen nomád néphez hasonló nesztoriánusok voltak. A modern kutatások azonban bebizonyították, hogy biztosabb egyszerűen keleti keresztényeknek hívni őket, mert egyrészt a sztyeppei „nesztoriánusok” soha nem rendelkeztek egységes teológiai hitvallással, s a nyugati dogmatikai viták is elkerülték őket, másrészt nem minden sztyeppei nép követte ugyanazt a missziós eredetet (némelyek pl. manicheus missziókból fejlődtek tovább különféle szinkretisztikus módokon, erről bővebben lásd Kósa Gábor részben még publikálatlan tanulmányait, de voltak egyéb transz-kaukázusi autokefál egyházak, akik missziókat küldtek a sztyeppére, stb.), és csak a közös keresztény gyökereket és a félig-meddig autonóm püspökségek köré szerveződő adminisztrációt tartották fontosnak.
Rabban bar Szauma, a „Böjt gyermeke” a korabeli Kánbalik, a mai Peking mellett született egy ilyen ujgur családban valamikor 1220 körül. Egyetlen gyerek volt, ráadásul kései. Apja, Shiban, adószedő volt, az ifjú Bar Szaumát kezdettől hivatali karrierre szánták, a legkiválóbb oktatásban részesítették és a kor szokásaihoz híven eljegyeztették egy előkelő menyasszonnyal. Kankajának szánták, azaz amolyan egyházi hivatalnoknak. Húszéves korára azonban elidegenedett a császárváros korrupt közösségétől, és fokozatosan szerzetesi életre tért. Huszonhárom éves korában tett fogadalmat Peking püspökénél, Mar („Szent”) Györgynél, majd eltávozott a civilizációból, és egy barlangba költözött, körülbelül egynapi járóföldre a fővárostól. Itt élt nagy tiszteletnek örvendő remeteként, amikor megismerte későbbi tanítványát, Markoszt.
Markosz maga Kavshangban született (ez valahol a Tárim-medence keleti határán lehet, ilyenformán a Stein Aurél által újrafelfedezett Selyemút egyik állomása), származását tekintve az öngüdök keresztény türk törzsébe tartozott, ha úgy tetszik, „János papkirály” népébe tartozott. Apja, Bajniel diakónus volt, Markosz volt a legfiatalabb fiú négy testvére mellett. 1245-ben született, és a serdülőkort elérve a fővárosba zarándokolt, ahol azonban nem volt maradása, inkább a környék legendás remetéinek társaságát kereste. Így szegődött Bar Szauma tanítványául, annak hosszas méltatlankodása ellenére.
Idővel azonban elunták eseménytelen életüket, és feltámadt bennük a vágy, hogy Jeruzsálembe zarándokoljanak. Mivel az egyházi adminisztráció révén jó kapcsolataik voltak az udvarral, Kubláj Kán különleges menlevelet, úgynevezett jarlikot adott nekik, amihez egy különleges nemesfém medalion, egy úgynevezett pajzah járt. Ilyen ujgur vagy kínai írásos, gyakran törzsi tamgákkal (egyfajta stilizált billogokkal) is ékesített, aranyból vagy ezüstből öntött szigillumot csak a káni követek kaphattak. Ez biztosította a zavartalan közlekedést a két zarándoknak.
Első állomásuk nyugat felé Markosz szülővárosa, Kavshang volt, aminek urai rokonságban álltak a káni háremmel. A város előkelőségei, Markosz rokonai szívélyesen fogadták őket, és hosszan győzködték a vándorokat, hogy tegyenek le tervükről, és inkább fogadjanak el valamilyen tisztséget a helyi egyházban. Amikor erről nem sikerült meggyőzni őket, inkább gazdag felszerelést biztosítottak számukra, pompás lovakkal és málhásállatokkal, hogy át tudjanak kelni a rettenetes Takla-makán sivatagon.
Következő állomásuk a sivatag bejáratának számító Tangut királyság, ez a tibetivel rokon nép, ahol több keresztény templom is állt. A helyiek szívesen fogadták őket, de nem próbálták marasztalni a vándorokat. Következő állomásuk a barlangsírokkal övezett, selyemhernyó-telepeiről híres Khotan, ami elvileg püspöki székhely volt abban az időben. Az itteniek azonban inkább buddhisták voltak, kultúrájuk és sajátos nyelvük a donhuangi barlangokban talált leletek közt maradt fenn. De a város korábbi fejedelme azokban az időkben épp függetlenségi harcát vívta a kán ellen, ezért a bizonytalan közállapotok miatt a vándorok hat hónapig vesztegeltek a lerombolt házak közt. Innen végül mégis eljutottak a Kasgár-oázisba, a jáde-kereskedelem egyik központjába, ahol egy keleti keresztény metropolita székelt. A várost ellenben Kubláj kán seregei perzselték fel, egy másik Dzsingisz-ivadékkal, Kaidóval folytatott harc során. A két szerzetes kénytelen volt több napos kitérőt tenni, hogy felkeressék a Talasz-folyó partján táborozó törzsfőt, tőle kérvén átutazási engedélyt. Így jutottak el a Kaszpi-tengertől keletre eső Khoraszánba, ahol több szent zarándokhelyet is felkerestek: keleti szentek sírjait, püspöki székhelyeket.
Útjuk egyre eseménydúsabb lett, ahogy elérték a nagy Azerbajdzsánt, és annak akkori fővárosát, az Umria-tó partján épült Maraghát, ahol az akkori világ egyik legnagyobb csillagászati obszervatóriuma működött, amit a legendás csillagász, Nászír ad-Dín Túszi épített. A város volt a nomadizáló il-kánok fő szálláshelye, a közeli zoroasztriánus szentély, a három nagy „őstűz-templom” egyikének szállást adó, vízzel feltöltött kráter köré épült Takt-e Szulejmán mellett.
A mai Irán és Irak nagy részét ezekben az időkben a Hülegü kán vezette mongolok seregek hódították meg, amelyet az Il-kánida Birodalomban egyesítettek (1256–1336). Hülegü Dzsingisz kán legkisebb fiának, Toluj kánnak és a kereit tatár származású, de keleti keresztény feleségének, Szorgagtani Bekinek volt a gyermeke. Fivérei olyan jeles személyiségek, mint Möngke, Kubiláj és Arig Böke. Möngke 1251-es nagykánná választásakor Hülegüt a kurultáj feljogosította a még Dzsingisz kán alatt megkezdett és Ögödej alatt is folytatott vállalkozás befejezésére, a délnyugati területek meghódítására, egyúttal előre elismerték örökletes uralmát a meghódítandó területen, mint a nagykán alattvalója. A kán seregei és tágabb családfája számos keresztény nomádot tartalmazott, ezért az il-kánidák kezdettől törekedtek a keleti keresztény közösségek megnyerésére és egyesítésére, ezzel egyfajta szír-keresztény reneszánszt teremtve. Már Bagdad 1258-as bevételében is kulcsszerepet játszottak az ott élő keresztények, a mongol seregek vezére, a „bika” Ked-buka hithű kereszténynek vallotta magát, ezért az ostrom előtt egyezkedett a város keresztény pátriárkájával, II. Makikával. A tárgyalások ugyan nem segítettek Bagdad urain, de a lerombolt városban egyedül a keresztények maradtak életben, akik borral ünnepelték a felszabadulást, kárörvendő tósztokat szavalva a muszlim lakosság szeme láttára. Maga Hülegü is egy hitvalló keresztény nőt, Dokuz-katunt tette meg első feleségeként, az anyakirályné befolyása még sokáig érződött, mivel számtalan templom és kegyhely építését rendelte el. A keresztény Európa ezekben az időkben még emlékezett azokra a legendákra, amik a keresztény János Pap-király mesés keleti országának vélt vagy valós követeiről számoltak be. Nem jelenti ez azonban azt, hogy az Il-kánok maguk hithű keresztények lettek volna: a gyakorlatban sokkal inkább hajlottak a buddhizmus tiszteletére, míg a hivatalos törzsi és állami ünnepeken olyan sámáni szertartásokon vettek részt, amik nagyobbrészt Dzsingisz kán személyi kultuszából alakultak ki. Előfordult az is, hogy az egyes keresztény forrásokban új Konstantinnak titulált Hülegü hirtelen haragjában egy egész keresztény város, Targit kiirtását rendelte el, az ott élő püspökkel egyetemben. A kereszténység pártolása egyszerű politikai fegyver volt a számukra, mert így mind a keresztes, örmény vagy grúz utódállamokra, mind az őslakos keresztény közösségekre számíthattak a túlnyomórészt muszlim, de egymás közt mind felekezetileg, mind politikailag megosztott részfejedelemségek ellenében.
A Dzsingiszidák kezdetben egységesnek szánt birodalma hamar részekre hullott. Az il-kánidák tartományaitól északra Batu kán leszármazottjai hozták létre az Arany Hordát, aminek urai Berke kántól kezdődően muszlimokká lettek. Önállóságra törekedtek a Csagataj-ág sarjai is. A legnagyobb ellenség azonban délről, a mameluk Egyiptomból fenyegette a mongolokat. A mamelukok olyan sztyeppei nomád népektől származó, harcra képzett szunnita muszlim rabszolgák voltak, akik épp ezekben az években vették át a korábban si’íta Fátimida fennhatóság alatt álló Egyiptom irányítását, dinamikus katonai hódítóállammá téve azt. A karizmatikus rabszolga-hadúr Bajbarsz idején az egyiptomi seregek elfoglalták a palesztin területek szent városait, és az 1260-as homszi csatában megállították a Szíria felől előretörő Il-kánokat is. Így érthetjük meg azt a fentebb látott tényt, hogy mire Bar Szauma eljutott az Il-kánok fővárosába, a keleti világ már forrongott. Hülegü halála után II. Makaka utódja, I. Mar Denha pátriárka már annyira tartott a muszlimok bosszújától, hogy Arbélába, a modern Erbilbe menekült, majd később innen ment tovább az új il-kánida fővárosba, Maraghába. A gyapjúkereskedelemből meggazdagodott város vált Bar Szauma és Markosz következő célpontjává is.
Az idős Mar Denha önellentmondásos személyiség volt. Az egyháztörténészek tudni vélik, hogy politikai ellenfelei — köztük a kurdokhoz küldött misszionárius, Bar Kaligh — rendszerint gyanús körülmények közt haltak meg. Ennek ellenére látott fantáziát az új birodalom központjából érkező két zarándokban, ezért minden segítséget megadott nekik. Bar Szauma és Markosz a pátrárka menlevelével járta be az akkor Mezopotámiai szent helyeit: Bagdadot, Szeleukea-Ktésziphont, Beth-Garmait, a már említett Arbélát, és a többi jeles települést. Látták Ezékiel próféta sírját, Noé bárkájának állítólagos darabjait Szindzsárban, a perzsa versekben megénekelt szerelmespár, Shirin és Khoszrau orvosának sírját, Moszulban felhágtak a dombra, ahonnét Jónás próféta nézte Ninivét. Niszibisztől északra kolostorokat látogattak, illetve megnézték Gazartát, vagyis Dzsazirat ibn-Umart, egy kis mesterséges sziget-várost a Tigris folyón. Végül belátták, hogy a szír háborúk miatt nem tudják folytatni útjukat Jeruzsálembe, ezért az 1270-es évek derekán visszatértek Moszul mellé, a Tar’il-i Mar Mihály kolostorba, ahol egy ideig saját kis cellában éltek. Megjegyzendő különben, hogy a kegyes beszámolók cellaként említenek minden olyan lakhelyet, ahol szír szerzetesek laktak, pedig egy-egy ilyen „cella” az akkori világban gyakorta valóságos palotákat jelentett.
Mert a háborúk továbbra is elzárták a nyugati utat. Hülegü fia, Abáká (1265-1282) azonban még mindig igyekezett jó kapcsolatokat ápolni a keresztényekkel. Apja felvette a kapcsolatot a keresztesek által feldúlt Konstantinápoly uraival is, így fia feleségül vehette VIII. Paleoplogus Mihály bizánci császár törvénytelen lányát, Máriát is, aki a keleti keresztény egyház legfőbb patrónusa lett. Másik feleségét, Kotájt valóságos szentként tisztelik a hagyományok. Egyszer például Moszul muszlimjait végeztette ki ujgur tanácsadói kedvéért, máskor a vízkereszt ünnepét megzavaró muszlimokat csitította el azzal, hogy a város körüli körmenetet tartó maraghai keresztényeket a befagyott Umria tóhoz vezette, és itt lángoló kereszteket dobatott a jégre, mire az megolvadt, és a parton elolvadó hó feltárta az alatta rejtező füves legelőket is, tehát a nomádok lovai friss vízhez és abrakhoz jutottak.
Abáká atyja nyomdokain haladva igyekezett erősíteni a diplomáciai kapcsolatait az európai keresztény hatalmakkal, különösen a híresen vallásos IX. (Szent) Lajos francia királlyal, aki az 1250-es években már vezetett egy keresztes hadjáratot a Közel-Keletre. A tervezett mongol-francia szövetség azonban nem jött létre, mivel Lajos 1270-ben inkább Tunisz ellen vonult, remélve, hogy onnan sikerül megszorongatnia Egyiptomot. Hadjárata azonban a vérhas és a helyi emír ellenállása miatt kudarcba fulladt. Az angol trónörökös, Lord Edward, a későbbi I. Edward angol király 1271-es támadása sem járt sokkal nagyobb sikerrel, bár Abáká ezúttal anatóliai seregeinek egy részét a keresztesek rendelkezésére bocsátotta. A mongolok Szíria északi vidékeit pusztították, de Edward nem tudta összehangolni európai és ázsiai katonáinak mozgását, így a mongolok visszavonultak, mielőtt Bajbarsz ellentámadásba lendült, és rövidesen Lord Edward is hazatért. Abáká IV. Kelemen és X. Gergely pápákkal szintén aktív kapcsolatot ápolt, követei meg is jelentek az 1274-es lyoni zsinaton, ahol emlékeztették a megjelenteket a kán keresztény szimpátiáira és a muszlimok legyőzésére szőtt terveire. Követei ellátogattak még ezen kívül az Aragoniai Jakabhoz és az angol I. Edwardhoz is, hogy rávegye őket egy újabb keresztes hadjáratra. A küldetés egyetlen eredménye azonban csak az volt, hogy a pápa 1278-ban két szerzetest küldött az il-kánida udvarba, hogy azok megtérítsék a mongolokat. Ezek egyike volt a híres ferences misszionárius, Giovanni de Montecorvino, aki ekkor már túl volt egy bizánci egyházuniós tárgyalási kísérleten, és később nagyjából Bar Szaumával egy időben tért vissza IV. Miklós pápához Rómába, hogy aztán 1291-ben a Távol-Keletre menjen követként. Montecorvino a kelet érsekeként fejezte be pályafutását a Nagykán udvarában, ahol például időközben érkezett harminckét társával és örmény, illetve öngüd fejedelmi szövetségeseivel két gótikus katedrálist is emeltettetek Kánbalik-Pekingben, és majdnem hatezer embert térítettek meg, köztük Dzsingisz kán fejedelmi rokonait, a „János papkirálytól” származó keleti keresztény vazallus-uralkodókat.
Abákát 1282-ben valószínűleg meggyilkolták, felesége, Palaiologina Mária pedig hazamenekült Konstantinápolyba, ahol egy szerényebb kivitelű monostor helyén megalapította a ma is álló Panagia Mukhliótissza templomot és zárdát, ahova élete végéig visszavonult. Abáká utódja fivére, az eredetileg kereszténynek nevelt Tegüder volt, aki trónra lépve áttért az iszlámra, és Ahmad szultán néven uralkodott – unokaöccse, Argún azonban Kubiláj segítségével két éven belül megbuktatta, és visszatért Abáká Egyiptom-ellenes politikájához. Argún uralkodása visszatérést jelentett elődei kereszténybarát politikájához is, de Argún meglehetősen toleráns volt minden vallás iránt: nagyvezírje, Szaad ad-Daula például zsidó volt, de ekkor futott be fényes karriert a keleti szír jakobita egyház utolsó nagy polihisztora, a maphrian (tehát pátriárka-helyettes) Bar Hebreus Abul-Faradzs (1226-1286) is.
Mint említettük, Argún kán Tegüderrel ellentétben ismét az egyiptomi Mameluk Birodalom ellen foglalt állást, amit számos európai követjárással próbált nemzetközi szintre emelni. Első ismert követjárását Rómába indította 1285-ben, IV. Honorius pápához – levelének rossz latin nyelvű fordítása máig látható a vatikáni levéltárban:
„És most hadd legyen az (mondja az Il-kán), mert a szaracénok földje nem a miénk, közöttünk, jó atyám, köztünk, akik ezen az oldalon és közted, aki a magad oldalán rekedtél, ott a Scami (Sham, vagyis a Levantei tengerpart) földje, s hogy túljárjunk a közénk álló Egyiptom földjének eszén, meg kell őt törnünk. Így hát elküldjük a mondott követeket és (kérünk) téged, hogy küldj egy fegyveres sereget Egyiptom földjére, és most legyen úgy, hogy mi a magunk oldaláról megtörjük őket a legjobb embereinkkel, te pedig küldj egy kiváló embert, aki megmondja nekünk, hol legyen az a hely, ahol seregeink összetalálkoznak. Így fogjuk elsöpörni a közénk álló szaracénokat, és a Pápa Úr meg a Cam (Kubláj Nagykán) lesznek a világ urai.”
Argún tehát arra kérte a pápát, hogy indítson hadjáratot Egyiptom ellen, amely a keresztesek és a mongolok által bekerítve kétségkívül el fog bukni. A követ személye is legalább olyan jelentős, mint Bar Szauma: az ujgur keresztény Isza Kelemeci szintén Kubláj Kán udvarában kezdte a pályafutását, ahol 1263-ban ő állította fel a nyugati asztronómia hivatalát, ami az iszlám csillagászat és matematika vívmányait igyekezett egyeztetni a kínai hagyomány hasonló próbálkozásaival. Azonban olyan heves propagandát folytatott muszlim versenytársai ellen, hogy egy idő után valóságos iszlám-paranoiát szőtt az udvarban, ezért hivatalnoktársai jobbnak látták eltávolítani őt az il-kánida tartományokba, s innen küldték tovább IV. Honorius pápa udvarába, talán, hogy ne keverhessen több bajt. Legalábbis az il-kánida vezír, orvos, udvari polihisztor és történetíró, az iszlámra áttért zsidó Rasid ad-Dín visszaemlékezéseiből ez derül ki. Bár az ő küldetéséről nem maradt fenn részletes beszámoló, előéletét tekintve valószínű, hogy nem feltétlenül volt alkalmazkodó típus, azaz nem volt egy mai értelembe vett misszionárius lelkületű ember. Talán ennek köszönhető, hogy küldetésének nem lett szélesebb visszhangja.
Eközben furcsa fordulatot vett a csendes remeteségben élő Rabban Bar Szauma és Markosz élete is. Az ambiciózus Mar Denha pátriárka, aki időközben visszaköltözött Mezopotámiába, elérkezettnek látta az időt, hogy felhasználja a mongolok szokásaiban való jártasságukat, mongol, kínai és perzsa nyelvtudásukat saját hatalmi céljai érdekében. Mivel tudta róluk, hogy Kubláj Kán személyes védelme alatt állnak, felkérte őket, hogy legyenek követei az il-kánida Abákánál, akitől egy olyan oklevelet kért, ami őt teszi meg az egész keleti keresztény világ legfőbb urává. A két szerzetes belement az alkuba, de azt kérték, kísérje őket egy szír követ is, mert maraghai látogatásuk után ismét folytatni akarják útjukat Jeruzsálembe. A pátriárka beleegyezett ebbe, és a két keleti zarándok meg is szerezte az új, aranyba foglalt pukdánt Abákától, amit ők kötelességtudóan vissza is küldtek Bagdadba. Ezután folytatták útjukat az ekkoriban grúz fennhatóság alatt álló Aniba, a régi bagratida-örmény fővárosba, ahonnan azonban ismét nem jutottak tovább, így kénytelenek voltak visszatérni Bagdadba.
Itt Mar Denha még nagyobb feladatot kívánt osztani rájuk: a fiatal, alig 35 éves Markoszt megtette püspöknek, a negyvenes évei végét járó Rabban bar Szaumát pedig fővizitátornak, és azt kívánta, térjenek vissza Kínába, Kubláj Kán udvarába, hogy ott képviseljék az ő érdekeit. A püspökké avatás egy furcsa átkereszteléssel is járt, Mar Denha több ősi nevet is felírt egy-egy papírlapra, majd ezek közül Markosz véletlenszerűen húzott egyet: így lett a neve ezentúl Jabh-Allaha, aminek jelentése: „Isten adta őt”. Ezután megkapta az oklevelet, ami alapján ő lehet „Katháj és Wang metropolitája”. El is indultak visszafelé, ám a Szír-Darja két oldalán háborúk zárták le a Selyemutat, így a két zarándok 1278-ban visszatért régi cellájába Moszul mellé.
Azonban két évvel később, 1280-ban Mar Denha ismét magához hívatta őket, de mielőtt elérhettek volna hozzá, a pátriárka meghalt. A temetésére összegyűlt keresztény előkelőségek hamar belátták, hogy egy olyan ember kell megtenniük új vezetőnek, aki járatos a mongol uralkodók kultúrájában, ismeri gondolkodásukat, bejáratos udvartartásukba, még ha a szír nyelvet és a magasabb teológiát nem is érti olyan jól, mint tanultabb hittársai. Így lett az új pátriárka az ifjú Markosz, aki Jabh-Allaha-ként a harmadik volt a szír keleti keresztények sorában. 1281 telén meglátogatta őt Abáká kán is, aki megerősítette hivatalában, és különféle kiváltságokat adott neki. Ekkor már a pátriárka személyi titkára és legfőbb bizalmasa Bar Szauma volt, s egyben őt nevezték ki az egyházi írnokiskolák elöljárójának.
A muszlim Ahmad kán két éves rémuralma alatt a két zarándok Bagdadban, a pátriárkák „cellának” becézett püspöki palotájában várta ki, hogy elüljön a vihar, majd az új kereszténybarát kán, Argún idején lelkesen támogatták a követjárásokat Rómába, mert belátták, hogy csak a mamelukok elleni sikeres fellépés esetén tudnak eljutni a hőn vágyott Jeruzsálembe. Így hát a sikertelen 1285-ös követjárás után 1287-ben Bar Szauma elindult, hogy személyesen keresse fel a nyugat urait. Ennek érdekében észak felé hagyta el Mezopotámiát, egy harminc málhásállatot felvonultató, számtalan alkalmas kísérővel, kinccsel, arannyal, pukdánnal (ajánlólevelekkel), jarlikkal (káni felhatalmazó iratokkal) és egy pajzah-val (nemesfém címer-útlevéllel) ellátott karavánnal, és hajóra száll a Fekete-tengeren, és elhajózott Konstantinápolyig. Már a hajóút során megkezdte diplomáciai küldetését: folyamatosan tárgyalt a háromszáz fős legénységgel, kikérdezte őket őseik hitéről, a görög nyelvű liturgiáról, a bizánci életről. Így már felkészülten érkezett a fővárosba, ahová legelébb két inasát küldte be, majd kipihente az út fáradalmait egy kényelmes palotában, amit a császár engedett át a számára. Végül látogatást tett az udvarnál. Itt hosszasan tárgyalt II. Andronikusz bazileusszal, és végigjárta a város és a környék összes szent helyét, megismerve a helyi keresztény hagyományokat. Végignézte a korábbi pátriárkák mumifikálódott holttesteit, a csodálatosabbnál csodálatosabb ikonokat, amiket tán nem is emberkéz alkotott, a kánai menyegzőnél használt korsókat, a követ, amin Szent Péter ült, amikor megszólalt a kakas, majd betért a kolostorba, ahol Aranyszájú Szent János fejét őrzik. És más hasonló élmények színesítik útleírását.
Ezután hajóra szállt, hogy eljusson Nápolyba, az Anjou Martell Károly, a mi Károly Róbert magyar királyunk édesapjának udvarába. Út közben megállt pihenni egy Athosz-félszigeti kolostorban, végignézett egy vulkán-kitörést (ez talán Sztromboli volt), illetve már az itáliai szárazföldön, egy villában pihenve tanúja volt egy tengeri csatának a szicíliai partoknál II. Aragóniai Jakab és Martell Károly seregei közt. Nápolyból Rómába indult, de út közben megtudta, hogy a pápa, a korábbi követtel tárgyaló IV. Honorius meghalt. A pápaválasztásra összegyűlt bíborosok szeretettel fogadták, elszállásolták, majd három nappal később személyesen fogadták. A leírás külön részletezi, hogy Bar Szauma a siker érdekében teljesen alávetette magát a helyi szokásoknak, letérdelt és keresztet vetett a vatikáni oltár előtt, tiszteletteljesen lesütött szemmel lépett be a bíborosok közé, és nem sértődött meg azon sem, hogy ők végig ülve maradtak, miközben ő közéjük állva fogadta kérdéseiket. A bíborosok a maguk részükről meghallgatták a beszámolóját a keleti világról, és kikérdezték a hitvallásáról, kik voltak az apostolaik, hol van a pátriárka székhelye, milyenek ott a viszonyok? Talán így akartak rájönni, milyen titkos nesztoriánus eretnekséget rejtegethet a keleti egyház. De Bar Szauma rendre megfelelt minden kérdésükre:
„Tudjátok meg, ó Atyák, hogy a mi atyáink közül sokan elmentek a mongolok, a türkök és a kínaiak országaiba, és megtanították nekik az Evangéliumot, és most sokan közülük keresztények. Mert számos mongol király és királyné, illetve az ő fiaik és rokonaik is megkeresztelkedtek, és hitet tettek Krisztus mellett. És templomokat emeltek a katonai táboraikban, és adományokat fizetnek az egyháznak, és sokan közülük őszintén hisznek a tanításainkban.”
„Az Egyistenben hiszek, aki rejtett, örökkévaló, kezdet és vég nélküli, Atya, Fiú és Szentlélek, három személy, egyenlő és szétválaszthatatlan, egyik sem előrébbvaló a másikhoz képest, sem nem fiatalabb, sem nem öregebb, természetükben Egyek, Személyükben hármak, az Atya a nemző, a Fiú a nemzett, és a Szentlélek tartja fenn az egészet.”
Úgy tűnik, Bar Szauma megértette, hogy a sikeres együttműködéshez bizalomra van szükség, ezért rendre kitért a kényesebb válaszok elől, kérdéseikre kérdéssel felelt, csalafinta beugrató rejtvényeiket rendre kijavította, és végül a bíborosok konszenzusra jutottak, hogy bizony Ázsia keresztényei is nagyjából ugyanazt a Szentírást tisztelik, mint ők, a leheletnyi különbségek ellenére.
„Nem azért jöttem a távoli földekről, hogy vitázzak, vagy, hogy kiokítsam az embereket a Hit dolgaiban, hanem, hogy a Mar Pápa áldását adja rám, és hogy szemügyre vehessem a keresztények kegyhelyeit, és hogy tudassam veletek (Argún) király és a Katholikosz (az autokefál keleti pátriárka) szavait. Ha kegyelmet találtam szemetekben, tegyük félre most a vitákat, és kérlek, utasítsatok valakit, hogy mutassa be nekünk a templomokat és a szentek sírjait, és ha így jártok el, akkor nagy szívességet tesztek a ti alázatos tanítványotokkal és szolgátokkal.”
Ezt követően Bar Szauma Róma „Emír”-jének társaságában végignézte a Szent Város templomait és szent ereklyéit, a krisztusi halotti leplet, Péter és Pál vértanúságának bizonyítékait, Simon Mágus varázspárbajának helyszínét, Nagy Konstantin keresztelőmedencéjét, kikérdezte kísérőit a pápaválasztás és a császárválasztás rejtelmeiről. Majd vendéglátói értésére hozta, hogy amíg ők az új pápa személyéről tárgyalnak, addig ő elindul meglátogatni Európa többi keresztény hatalmasságát.
Útban észak felé betért a toszkán Genovába, ahol csodálkozva vizsgálta a köztársasági életformát. Itt meglátogatta Szent Lőrinc katedrálisát, amiben a Szent Grál egy verzióját, a Sacro Catinot őrizték. Frandzsesztánban, Párizsba érve kihallgatást kért IV. Szép Fülöptől, akit mi általában a Templomos Lovagrend felszámolójaként, és egy pápa felpofozójaként ismerünk. Míg a válaszra várt, bejárta a város templomait, megnézte a töviskorona áttetsző kristályba zárt darabjait, és benézett a híres párizsi egyetemre, ahol ezrek tanulták a teológiát és a szabad művészeteket, és amit Szent Lajos Sorbonne nevű gyóntatója alapított. Szép Fülöp örömmel fogadta a távoli vidékek hírhozóját, számos ajándékkal halmozta el őt, és felkérte egyik csatlósát, a nemes Gobert de Helleville-t, hogy kísérje el Bar Szaumát a mongol földekre. Helleville 1288. február 2.-án távozott, társaságában ott volt két szerzetes, Robert de Senlis és Guillame de Bruyères, illetve egy arbaletier (számszeríjász) Audin de Bourges. Ezek az emberek elkísértek Bar Szaumát útjának további európai állomásain, és visszatértek vele Perzsiába.
Ezután a követség Gaskony felé vette az útját, ahol betért Bordeaux-ba, I. Edward udvarába. Itt a király felkérte Bar Szaumát, hogy koncelebráljon misét az ő papjaival. Mivel látták, hogy Bar Szauma ugyanazt a szentséget követi, amit ők, Edward maga is áldozott Szauma kezéből, majd gazdagon megajándékozta őt, és támogatásáról biztosította, de a gyakorlatban lekötötte az, hogy a walesi és a skót felkeléssel törődjön, amint azt a mi Arany Jánosunk is megörökítette „A walesi bárdok” című ikonikus alkotásában. Innen a szokásos zarándokkörutat bejáró Bar Szauma visszatért hát Genovába.
Itt futott össze az Alpokon átkelő Tusculumi János bíborossal, a néhai IV. Honorius legátusával, aki épp az első jelentős Habsburg, a dinasztiaalapító Rudolf császár általános béketárgyalásairól tért vissza. Habsburg Rudolf különben gyermekként, még amikor apródként szolgált II. Frigyes szicíliai udvarában, jelen volt akkor, amikor az első mongol követek megjelentek Európában, a későbbi Tatárjárás baljós előhírnökeiként. A legátus és az il-kánida követ együtt tértek hát vissza Rómába, ahol az új pápa, a Bar Szaumát már korábban bíborosként is kihallgató IV. Miklós épp a húsvétra készülődött. A pápai audiencia után Bar Szauma részt vett a vasárnapi liturgiában, így bizonyítván, hogy bár a nyelv, amin a szertartást lefolytatja, idegen ugyan, de a liturgia azonos.
„Ó, Szentatyám! Amellett, hogy megbocsájtottad a bűneimet és a tévelygéseimet, esdekelve kérem Kegyelmességedet, Szentatyám, hogy a te kezedből vehessem fel az áldozatot, hogy így a bűneim bocsánata kiteljesedhessen!
És a Mar Pápa így szólt:
Legyen így!”
És a következő héten, a virágvasárnapi liturgiában Bar Szauma volt az első, aki áldozhatott a pápa színe előtt. Ezt követően részletesen leírja a nagyhét összes liturgiáját, amin valószínűleg tevékenyen részt vett. Ezután a pápa különféle ereklyéket és kincseket adott Bar Szaumának, például egy aranykoronát Markosz számára, és egy levelet, amiben kinevezi őt kelet keresztényeinek urává. Bar Szauma 1288-ban tért vissza Bagdadba, az Európa uraitól begyűjtött bőséges ajándékokkal, és ami még fontosabb: ezúttal részletes diplomáciai levélváltást hozott a nyugati világ uraitól. Argún 1289-ben válaszolt a levelekre, a küldönc ezúttal egy dúsgazdag családból származó genovai kereskedő volt, egy bizonyos Buscarello de Ghizolfi, aki ekkor már majd egy évtizede kalandozott a vadregényes közel-keleten, hol mongol vazallus örmény fejedelmek udvarában kufárkodva, hogy az Il-kán testőrgárdájának tiszteletbeli tagjává választva. A francia nemzeti archívum máig őrzi a Szép Fülöpnek címzett, ujgur betűs levelet, ami megemlít egy bizonyos Szajmer Szagurát, aki a dátum alapján feltehetően azonos Rabban Bar Szaumával:
„A Mindenható Ég (ez Tengri, a mongolok Isten-koncepciója) által rám ruházott hatalomnál fogva, én, Argún, a nagy uralkodó ezt üzenem Frandzsisztán királyának… mondván: megkaptam az üzenetet, amit Szajmer Szagura követei révén továbbítottál hozzám, s amiben megígérted, hogy ha az Il-kán megtámadja Egyiptomot, te majd segíteni fogsz minket. Mi ezt a magunk részéről úgy időzítjük, hogy a Tigris évének telén (1290) érünk majd oda, ha a Mindenható Ég is úgy akarja, és bevesszük Damaszkuszt 1291 kora tavaszán.
Ha te is elküldöd seregeidet, ahogyan ígérted azt a Mindenható Égre esküdvén, és segíted elfoglalni Egyiptomot, akkor én neked adom Jeruzsálemet. Ha bármelyikünk késve ér oda, mint ahogyan azt megbeszéltük, akkor az egész küldetés értelmetlen lesz, és senki nem fog nyerni az ügyön. Ha kívánod, megoszthatod ez ügyben benyomásaidat, és szívesen fogadok minden egyes darab frandisztáni kincset, amivel, ha gondolod, megterheled a követeidet.
Ezt az üzenetet Mickeril útján juttatom el hozzád, és mondom: minden tudva lesz a Mindenható Ég erejéből és a királyok hatalmából. Ezt a levelet az Ökör évének nyarán írtam a hatodik napon, Ho’ndlonban.”
Ezután Bar Szauma visszatért Maraghába. Itt a kán egy új templomsátrat emelt a tiszteletére (ezek valószínűleg ilyen hatalmas kerekes platformokon álló jurták voltak, egyfajta mobil, szekérszerű szentély-paloták, a sátortáborszerű fővárosok kellős közepén), és 1289-ben őt kérte fel Kharbande nevű fia megkeresztelésére.
Eközben folytatódtak a követjárások, Argún 1290-ben újabb követséget indított. Akkó szorult helyzetét látva IV. Miklós pápa kapcsolatba lépett a keleti keresztény népekkel, és 1291. január 5-én tartott prédikációjában felszólította a keresztényeket, hogy csatlakozzanak I. Edward seregéhez. Azonban a pápa erőfeszítései későinek bizonyultak: március 7-én egyik helytartója meggyilkoltatta Argún kánt, s a bahrí mamelukok kalávúnida dinasztiájának második uralkodója, al-Asraf Halíl május 28-án bevette Akkónt. Az Argún haláláról nem tudó pápa augusztusban még írt egy levelet a kánnak, amelyben I. Edward készülődéséről számolt be neki, azonban 1292 márciusában ő is meghalt. A mongolok és keresztesek együttműködése ezzel meghiúsult, mivel Argún trónra lépő öccse, Gajhátú meglehetősen nemtörődöm életet élt. Szélesebb körű kapcsolatfelvételre csak 1295-től, Mahmúd Gázán uralkodása alatt került sor ismét. Ekkor érkezett a tenger felől a kán udvarába Marco Polo is, Kubláj Kán követeként.
Két évvel később 1292-ban a vén Bar Szauma azt kérte Gajhátu kántól, hadd építhessen Maraghában egy templomot Mar György és Mar Mári, a legendabeli egyik első szír misszionárius tiszteletére. 40 mártír ereklyéjét gyűjtötte össze ehhez. A templom el is készült 1293-ban. Eközben Bar Szauma tollba mondta utazásainak színes történetét egy korabeli szír írnoknak, ez a legfőbb forrása a róla való ismereteinknek. A művet később valaki, talán ugyanaz az írnok (aki egyébként esetleg a követség egyik állandó kísérője is lehetett) kibővítette Bar Szauma tanítványának, III. Jabh-Allaha pátriárkának az élettörténetével. A szír-arámi nyelvű mű máskülönben tökéletesen illik a keleti, arab típusú zarándok-irodalom klasszikus kliséibe (hasonló leírást hagyott ránk az iszlám Közel-Keletről pl. a si’íta nézőpontú, XI. századi perzsa költő, Nászír-i Khuszrau a Szafar-náme-ban). A maraghai templom felszentelését követően Bar Szauma elindult vissza Bagdadba, de út közben megbetegedett, és mire a városba cipelték, már nem lehetett megmenteni. 1294 januárjában halt meg, sírja Bagdad közelében található.
Látható tehát, hogy a kezdeti diplomácia sikerek ellenére sem lett a közös keresztes vállalkozásból átütő siker. De a gyakori levélváltások, a követek és a kereskedők oda-vissza áramlása azt bizonyítja, hogy igenis elindult valamiféle párbeszéd a keresztény Európa urai és a valamilyen szinten szintén keresztény gyökereket is ápolgató mongol kortársaik közt. Bar Szauma utazása egy szempontból mégis kitűnik a hasonló követjárások tucatjaiból: a világra gyermeki ártatlansággal rácsodálkozó zarándokot egyfajta modern értelembe vett missziós lelkület hatotta át. Nem a gazdasági siker, nem is a világi érdekek mozgatták, hanem megismerni vágyta a nyugati keresztény világot, aminek szokásaihoz messzemenően alkalmazkodott, szimpátiát és bizalmat ébresztvén mindenkiben, akivel összetalálkozott. Ez a Matteo Riccinél is feltűnő barátság érzése volt az, ami beindította a későbbi követváltások immár olajozottan pörgő gépezetét, ami még egy pár évtizedig fenntartotta önnön dinamikáját.
Mindenki ismeri Marco Polo keleti utazásainak klasszikus történetét, de azzal csak kevesebben vannak tisztában, hogy fennmaradt Marco Polo egyik kínai kortársának, a keleti keresztény Rabban Bar Szauma atyának az utazásait megörökítő beszámoló is. Az ujgur Bar Szauma és ifjú öngüd tanítványa, Rabban Markosz (a későbbi III. Jabh-Allaha pátriárka) Kánbalikból, a mai Pekingből indultak el egy jeruzsálemi zarándoklatra, de úti céljukat soha nem érték el: a kései keresztes korszak zavaros politikai viszonyai közt megrekedtek az Il-kánok fennhatósága alá tartozó Bagdadban. Itt Markosz szír egyházi karriert futott be, míg öreg mesterét és bizalmasát diplomáciai küldetéssel bízta meg: induljon Európába, hogy a pápa és az ottani királyok segítségével kovácsoljon szövetséget a közös ellenség, a mamelukok ellen. Küldetésével Bar Szauma mintegy megelőlegezte Matteo Ricci későbbi misszióját, hidat építvén a keresztény Nyugat és az akkor még keresztény hagyományokat is ápoló Kelet között. Erről az utazásról számol be a tanulmány.
A történet előzményeként röviden felvázolnám a korabeli világképet. Dzsingisz kán halála után a trónörökösök tovább folytatták a világ meghódítását, és a negyedik kán, Möngke idején testvére, a Coleridge versében is megénekelt Kubláj meghódította Kínát, megalapítván ezzel a Jüan dinasztiát. A Jüan korabeli Kína sajátossága, hogy az uralkodó réteg, a nomadizáló harcos-pásztor életmódhoz szokott mongol nem volt képes a birodalom adminisztrációját irányítani, viszont a korábbi uralkodó réteg hivatalnokaira, a bennszülött han etnikumra sem támaszkodhatott, mert idegen megszállóként egyszerűen nem bízhattak a hűségükben. Ezért kénytelenek voltak a világ más tájairól behívott, vagy akár erőszakkal elhurcolt vendégmunkások tömegeivel feltölteni az országot, és rájuk bízni az adminisztratív irányítást, ez volt az úgynevezett szemu-kaszt, a „tarka tekintetűek” népe. Így került Kínába több ezer perzsa, arab, türk vagy indonéz muszlim, buddhista, hindu, zsidó és keleti keresztény, néha akár orosz vagy alán kereskedő, kézműves, közhivatalnok. Így egy négyfokozatú kasztrendszer alakult ki Kínában: felül voltak a mongol nomád urak, alattuk a gyakran más vallású szemu-hivatalnokok, a hanoknak, és a velük egybeolvadó, még korábban Kínába beáramló népeknek megmaradt a középréteg, míg a korábban a hanoknak alávetett egyéb etnikumok, elsősorban a mindenféle dél-kínai nációk rekedtek a társadalom legaljára.
A hivatalnokréteg elitjét a saját írásbeliséggel rendelkező, már akkor is többféle identitással küzdő, de gyakorta szír eredetű kereszténységet gyakorló ujgurok, a nomadizáló mongolok közeli türk rokonai adták. A hagyományos felfogás szerint a keresztény ujgurok a legtöbb ilyen nomád néphez hasonló nesztoriánusok voltak. A modern kutatások azonban bebizonyították, hogy biztosabb egyszerűen keleti keresztényeknek hívni őket, mert egyrészt a sztyeppei „nesztoriánusok” soha nem rendelkeztek egységes teológiai hitvallással, s a nyugati dogmatikai viták is elkerülték őket, másrészt nem minden sztyeppei nép követte ugyanazt a missziós eredetet (némelyek pl. manicheus missziókból fejlődtek tovább különféle szinkretisztikus módokon, erről bővebben lásd Kósa Gábor részben még publikálatlan tanulmányait, de voltak egyéb transz-kaukázusi autokefál egyházak, akik missziókat küldtek a sztyeppére, stb.), és csak a közös keresztény gyökereket és a félig-meddig autonóm püspökségek köré szerveződő adminisztrációt tartották fontosnak.
Rabban bar Szauma, a „Böjt gyermeke” a korabeli Kánbalik, a mai Peking mellett született egy ilyen ujgur családban valamikor 1220 körül. Egyetlen gyerek volt, ráadásul kései. Apja, Shiban, adószedő volt, az ifjú Bar Szaumát kezdettől hivatali karrierre szánták, a legkiválóbb oktatásban részesítették és a kor szokásaihoz híven eljegyeztették egy előkelő menyasszonnyal. Kankajának szánták, azaz amolyan egyházi hivatalnoknak. Húszéves korára azonban elidegenedett a császárváros korrupt közösségétől, és fokozatosan szerzetesi életre tért. Huszonhárom éves korában tett fogadalmat Peking püspökénél, Mar („Szent”) Györgynél, majd eltávozott a civilizációból, és egy barlangba költözött, körülbelül egynapi járóföldre a fővárostól. Itt élt nagy tiszteletnek örvendő remeteként, amikor megismerte későbbi tanítványát, Markoszt.
Markosz maga Kavshangban született (ez valahol a Tárim-medence keleti határán lehet, ilyenformán a Stein Aurél által újrafelfedezett Selyemút egyik állomása), származását tekintve az öngüdök keresztény türk törzsébe tartozott, ha úgy tetszik, „János papkirály” népébe tartozott. Apja, Bajniel diakónus volt, Markosz volt a legfiatalabb fiú négy testvére mellett. 1245-ben született, és a serdülőkort elérve a fővárosba zarándokolt, ahol azonban nem volt maradása, inkább a környék legendás remetéinek társaságát kereste. Így szegődött Bar Szauma tanítványául, annak hosszas méltatlankodása ellenére.
Idővel azonban elunták eseménytelen életüket, és feltámadt bennük a vágy, hogy Jeruzsálembe zarándokoljanak. Mivel az egyházi adminisztráció révén jó kapcsolataik voltak az udvarral, Kubláj Kán különleges menlevelet, úgynevezett jarlikot adott nekik, amihez egy különleges nemesfém medalion, egy úgynevezett pajzah járt. Ilyen ujgur vagy kínai írásos, gyakran törzsi tamgákkal (egyfajta stilizált billogokkal) is ékesített, aranyból vagy ezüstből öntött szigillumot csak a káni követek kaphattak. Ez biztosította a zavartalan közlekedést a két zarándoknak.
Első állomásuk nyugat felé Markosz szülővárosa, Kavshang volt, aminek urai rokonságban álltak a káni háremmel. A város előkelőségei, Markosz rokonai szívélyesen fogadták őket, és hosszan győzködték a vándorokat, hogy tegyenek le tervükről, és inkább fogadjanak el valamilyen tisztséget a helyi egyházban. Amikor erről nem sikerült meggyőzni őket, inkább gazdag felszerelést biztosítottak számukra, pompás lovakkal és málhásállatokkal, hogy át tudjanak kelni a rettenetes Takla-makán sivatagon.
Következő állomásuk a sivatag bejáratának számító Tangut királyság, ez a tibetivel rokon nép, ahol több keresztény templom is állt. A helyiek szívesen fogadták őket, de nem próbálták marasztalni a vándorokat. Következő állomásuk a barlangsírokkal övezett, selyemhernyó-telepeiről híres Khotan, ami elvileg püspöki székhely volt abban az időben. Az itteniek azonban inkább buddhisták voltak, kultúrájuk és sajátos nyelvük a donhuangi barlangokban talált leletek közt maradt fenn. De a város korábbi fejedelme azokban az időkben épp függetlenségi harcát vívta a kán ellen, ezért a bizonytalan közállapotok miatt a vándorok hat hónapig vesztegeltek a lerombolt házak közt. Innen végül mégis eljutottak a Kasgár-oázisba, a jáde-kereskedelem egyik központjába, ahol egy keleti keresztény metropolita székelt. A várost ellenben Kubláj kán seregei perzselték fel, egy másik Dzsingisz-ivadékkal, Kaidóval folytatott harc során. A két szerzetes kénytelen volt több napos kitérőt tenni, hogy felkeressék a Talasz-folyó partján táborozó törzsfőt, tőle kérvén átutazási engedélyt. Így jutottak el a Kaszpi-tengertől keletre eső Khoraszánba, ahol több szent zarándokhelyet is felkerestek: keleti szentek sírjait, püspöki székhelyeket.
Útjuk egyre eseménydúsabb lett, ahogy elérték a nagy Azerbajdzsánt, és annak akkori fővárosát, az Umria-tó partján épült Maraghát, ahol az akkori világ egyik legnagyobb csillagászati obszervatóriuma működött, amit a legendás csillagász, Nászír ad-Dín Túszi épített. A város volt a nomadizáló il-kánok fő szálláshelye, a közeli zoroasztriánus szentély, a három nagy „őstűz-templom” egyikének szállást adó, vízzel feltöltött kráter köré épült Takt-e Szulejmán mellett.
A mai Irán és Irak nagy részét ezekben az időkben a Hülegü kán vezette mongolok seregek hódították meg, amelyet az Il-kánida Birodalomban egyesítettek (1256–1336). Hülegü Dzsingisz kán legkisebb fiának, Toluj kánnak és a kereit tatár származású, de keleti keresztény feleségének, Szorgagtani Bekinek volt a gyermeke. Fivérei olyan jeles személyiségek, mint Möngke, Kubiláj és Arig Böke. Möngke 1251-es nagykánná választásakor Hülegüt a kurultáj feljogosította a még Dzsingisz kán alatt megkezdett és Ögödej alatt is folytatott vállalkozás befejezésére, a délnyugati területek meghódítására, egyúttal előre elismerték örökletes uralmát a meghódítandó területen, mint a nagykán alattvalója. A kán seregei és tágabb családfája számos keresztény nomádot tartalmazott, ezért az il-kánidák kezdettől törekedtek a keleti keresztény közösségek megnyerésére és egyesítésére, ezzel egyfajta szír-keresztény reneszánszt teremtve. Már Bagdad 1258-as bevételében is kulcsszerepet játszottak az ott élő keresztények, a mongol seregek vezére, a „bika” Ked-buka hithű kereszténynek vallotta magát, ezért az ostrom előtt egyezkedett a város keresztény pátriárkájával, II. Makikával. A tárgyalások ugyan nem segítettek Bagdad urain, de a lerombolt városban egyedül a keresztények maradtak életben, akik borral ünnepelték a felszabadulást, kárörvendő tósztokat szavalva a muszlim lakosság szeme láttára. Maga Hülegü is egy hitvalló keresztény nőt, Dokuz-katunt tette meg első feleségeként, az anyakirályné befolyása még sokáig érződött, mivel számtalan templom és kegyhely építését rendelte el. A keresztény Európa ezekben az időkben még emlékezett azokra a legendákra, amik a keresztény János Pap-király mesés keleti országának vélt vagy valós követeiről számoltak be. Nem jelenti ez azonban azt, hogy az Il-kánok maguk hithű keresztények lettek volna: a gyakorlatban sokkal inkább hajlottak a buddhizmus tiszteletére, míg a hivatalos törzsi és állami ünnepeken olyan sámáni szertartásokon vettek részt, amik nagyobbrészt Dzsingisz kán személyi kultuszából alakultak ki. Előfordult az is, hogy az egyes keresztény forrásokban új Konstantinnak titulált Hülegü hirtelen haragjában egy egész keresztény város, Targit kiirtását rendelte el, az ott élő püspökkel egyetemben. A kereszténység pártolása egyszerű politikai fegyver volt a számukra, mert így mind a keresztes, örmény vagy grúz utódállamokra, mind az őslakos keresztény közösségekre számíthattak a túlnyomórészt muszlim, de egymás közt mind felekezetileg, mind politikailag megosztott részfejedelemségek ellenében.
A Dzsingiszidák kezdetben egységesnek szánt birodalma hamar részekre hullott. Az il-kánidák tartományaitól északra Batu kán leszármazottjai hozták létre az Arany Hordát, aminek urai Berke kántól kezdődően muszlimokká lettek. Önállóságra törekedtek a Csagataj-ág sarjai is. A legnagyobb ellenség azonban délről, a mameluk Egyiptomból fenyegette a mongolokat. A mamelukok olyan sztyeppei nomád népektől származó, harcra képzett szunnita muszlim rabszolgák voltak, akik épp ezekben az években vették át a korábban si’íta Fátimida fennhatóság alatt álló Egyiptom irányítását, dinamikus katonai hódítóállammá téve azt. A karizmatikus rabszolga-hadúr Bajbarsz idején az egyiptomi seregek elfoglalták a palesztin területek szent városait, és az 1260-as homszi csatában megállították a Szíria felől előretörő Il-kánokat is. Így érthetjük meg azt a fentebb látott tényt, hogy mire Bar Szauma eljutott az Il-kánok fővárosába, a keleti világ már forrongott. Hülegü halála után II. Makaka utódja, I. Mar Denha pátriárka már annyira tartott a muszlimok bosszújától, hogy Arbélába, a modern Erbilbe menekült, majd később innen ment tovább az új il-kánida fővárosba, Maraghába. A gyapjúkereskedelemből meggazdagodott város vált Bar Szauma és Markosz következő célpontjává is.
Az idős Mar Denha önellentmondásos személyiség volt. Az egyháztörténészek tudni vélik, hogy politikai ellenfelei — köztük a kurdokhoz küldött misszionárius, Bar Kaligh — rendszerint gyanús körülmények közt haltak meg. Ennek ellenére látott fantáziát az új birodalom központjából érkező két zarándokban, ezért minden segítséget megadott nekik. Bar Szauma és Markosz a pátrárka menlevelével járta be az akkor Mezopotámiai szent helyeit: Bagdadot, Szeleukea-Ktésziphont, Beth-Garmait, a már említett Arbélát, és a többi jeles települést. Látták Ezékiel próféta sírját, Noé bárkájának állítólagos darabjait Szindzsárban, a perzsa versekben megénekelt szerelmespár, Shirin és Khoszrau orvosának sírját, Moszulban felhágtak a dombra, ahonnét Jónás próféta nézte Ninivét. Niszibisztől északra kolostorokat látogattak, illetve megnézték Gazartát, vagyis Dzsazirat ibn-Umart, egy kis mesterséges sziget-várost a Tigris folyón. Végül belátták, hogy a szír háborúk miatt nem tudják folytatni útjukat Jeruzsálembe, ezért az 1270-es évek derekán visszatértek Moszul mellé, a Tar’il-i Mar Mihály kolostorba, ahol egy ideig saját kis cellában éltek. Megjegyzendő különben, hogy a kegyes beszámolók cellaként említenek minden olyan lakhelyet, ahol szír szerzetesek laktak, pedig egy-egy ilyen „cella” az akkori világban gyakorta valóságos palotákat jelentett.
Mert a háborúk továbbra is elzárták a nyugati utat. Hülegü fia, Abáká (1265-1282) azonban még mindig igyekezett jó kapcsolatokat ápolni a keresztényekkel. Apja felvette a kapcsolatot a keresztesek által feldúlt Konstantinápoly uraival is, így fia feleségül vehette VIII. Paleoplogus Mihály bizánci császár törvénytelen lányát, Máriát is, aki a keleti keresztény egyház legfőbb patrónusa lett. Másik feleségét, Kotájt valóságos szentként tisztelik a hagyományok. Egyszer például Moszul muszlimjait végeztette ki ujgur tanácsadói kedvéért, máskor a vízkereszt ünnepét megzavaró muszlimokat csitította el azzal, hogy a város körüli körmenetet tartó maraghai keresztényeket a befagyott Umria tóhoz vezette, és itt lángoló kereszteket dobatott a jégre, mire az megolvadt, és a parton elolvadó hó feltárta az alatta rejtező füves legelőket is, tehát a nomádok lovai friss vízhez és abrakhoz jutottak.
Abáká atyja nyomdokain haladva igyekezett erősíteni a diplomáciai kapcsolatait az európai keresztény hatalmakkal, különösen a híresen vallásos IX. (Szent) Lajos francia királlyal, aki az 1250-es években már vezetett egy keresztes hadjáratot a Közel-Keletre. A tervezett mongol-francia szövetség azonban nem jött létre, mivel Lajos 1270-ben inkább Tunisz ellen vonult, remélve, hogy onnan sikerül megszorongatnia Egyiptomot. Hadjárata azonban a vérhas és a helyi emír ellenállása miatt kudarcba fulladt. Az angol trónörökös, Lord Edward, a későbbi I. Edward angol király 1271-es támadása sem járt sokkal nagyobb sikerrel, bár Abáká ezúttal anatóliai seregeinek egy részét a keresztesek rendelkezésére bocsátotta. A mongolok Szíria északi vidékeit pusztították, de Edward nem tudta összehangolni európai és ázsiai katonáinak mozgását, így a mongolok visszavonultak, mielőtt Bajbarsz ellentámadásba lendült, és rövidesen Lord Edward is hazatért. Abáká IV. Kelemen és X. Gergely pápákkal szintén aktív kapcsolatot ápolt, követei meg is jelentek az 1274-es lyoni zsinaton, ahol emlékeztették a megjelenteket a kán keresztény szimpátiáira és a muszlimok legyőzésére szőtt terveire. Követei ellátogattak még ezen kívül az Aragoniai Jakabhoz és az angol I. Edwardhoz is, hogy rávegye őket egy újabb keresztes hadjáratra. A küldetés egyetlen eredménye azonban csak az volt, hogy a pápa 1278-ban két szerzetest küldött az il-kánida udvarba, hogy azok megtérítsék a mongolokat. Ezek egyike volt a híres ferences misszionárius, Giovanni de Montecorvino, aki ekkor már túl volt egy bizánci egyházuniós tárgyalási kísérleten, és később nagyjából Bar Szaumával egy időben tért vissza IV. Miklós pápához Rómába, hogy aztán 1291-ben a Távol-Keletre menjen követként. Montecorvino a kelet érsekeként fejezte be pályafutását a Nagykán udvarában, ahol például időközben érkezett harminckét társával és örmény, illetve öngüd fejedelmi szövetségeseivel két gótikus katedrálist is emeltettetek Kánbalik-Pekingben, és majdnem hatezer embert térítettek meg, köztük Dzsingisz kán fejedelmi rokonait, a „János papkirálytól” származó keleti keresztény vazallus-uralkodókat.
Abákát 1282-ben valószínűleg meggyilkolták, felesége, Palaiologina Mária pedig hazamenekült Konstantinápolyba, ahol egy szerényebb kivitelű monostor helyén megalapította a ma is álló Panagia Mukhliótissza templomot és zárdát, ahova élete végéig visszavonult. Abáká utódja fivére, az eredetileg kereszténynek nevelt Tegüder volt, aki trónra lépve áttért az iszlámra, és Ahmad szultán néven uralkodott – unokaöccse, Argún azonban Kubiláj segítségével két éven belül megbuktatta, és visszatért Abáká Egyiptom-ellenes politikájához. Argún uralkodása visszatérést jelentett elődei kereszténybarát politikájához is, de Argún meglehetősen toleráns volt minden vallás iránt: nagyvezírje, Szaad ad-Daula például zsidó volt, de ekkor futott be fényes karriert a keleti szír jakobita egyház utolsó nagy polihisztora, a maphrian (tehát pátriárka-helyettes) Bar Hebreus Abul-Faradzs (1226-1286) is.
Mint említettük, Argún kán Tegüderrel ellentétben ismét az egyiptomi Mameluk Birodalom ellen foglalt állást, amit számos európai követjárással próbált nemzetközi szintre emelni. Első ismert követjárását Rómába indította 1285-ben, IV. Honorius pápához – levelének rossz latin nyelvű fordítása máig látható a vatikáni levéltárban:
„És most hadd legyen az (mondja az Il-kán), mert a szaracénok földje nem a miénk, közöttünk, jó atyám, köztünk, akik ezen az oldalon és közted, aki a magad oldalán rekedtél, ott a Scami (Sham, vagyis a Levantei tengerpart) földje, s hogy túljárjunk a közénk álló Egyiptom földjének eszén, meg kell őt törnünk. Így hát elküldjük a mondott követeket és (kérünk) téged, hogy küldj egy fegyveres sereget Egyiptom földjére, és most legyen úgy, hogy mi a magunk oldaláról megtörjük őket a legjobb embereinkkel, te pedig küldj egy kiváló embert, aki megmondja nekünk, hol legyen az a hely, ahol seregeink összetalálkoznak. Így fogjuk elsöpörni a közénk álló szaracénokat, és a Pápa Úr meg a Cam (Kubláj Nagykán) lesznek a világ urai.”
Argún tehát arra kérte a pápát, hogy indítson hadjáratot Egyiptom ellen, amely a keresztesek és a mongolok által bekerítve kétségkívül el fog bukni. A követ személye is legalább olyan jelentős, mint Bar Szauma: az ujgur keresztény Isza Kelemeci szintén Kubláj Kán udvarában kezdte a pályafutását, ahol 1263-ban ő állította fel a nyugati asztronómia hivatalát, ami az iszlám csillagászat és matematika vívmányait igyekezett egyeztetni a kínai hagyomány hasonló próbálkozásaival. Azonban olyan heves propagandát folytatott muszlim versenytársai ellen, hogy egy idő után valóságos iszlám-paranoiát szőtt az udvarban, ezért hivatalnoktársai jobbnak látták eltávolítani őt az il-kánida tartományokba, s innen küldték tovább IV. Honorius pápa udvarába, talán, hogy ne keverhessen több bajt. Legalábbis az il-kánida vezír, orvos, udvari polihisztor és történetíró, az iszlámra áttért zsidó Rasid ad-Dín visszaemlékezéseiből ez derül ki. Bár az ő küldetéséről nem maradt fenn részletes beszámoló, előéletét tekintve valószínű, hogy nem feltétlenül volt alkalmazkodó típus, azaz nem volt egy mai értelembe vett misszionárius lelkületű ember. Talán ennek köszönhető, hogy küldetésének nem lett szélesebb visszhangja.
Eközben furcsa fordulatot vett a csendes remeteségben élő Rabban Bar Szauma és Markosz élete is. Az ambiciózus Mar Denha pátriárka, aki időközben visszaköltözött Mezopotámiába, elérkezettnek látta az időt, hogy felhasználja a mongolok szokásaiban való jártasságukat, mongol, kínai és perzsa nyelvtudásukat saját hatalmi céljai érdekében. Mivel tudta róluk, hogy Kubláj Kán személyes védelme alatt állnak, felkérte őket, hogy legyenek követei az il-kánida Abákánál, akitől egy olyan oklevelet kért, ami őt teszi meg az egész keleti keresztény világ legfőbb urává. A két szerzetes belement az alkuba, de azt kérték, kísérje őket egy szír követ is, mert maraghai látogatásuk után ismét folytatni akarják útjukat Jeruzsálembe. A pátriárka beleegyezett ebbe, és a két keleti zarándok meg is szerezte az új, aranyba foglalt pukdánt Abákától, amit ők kötelességtudóan vissza is küldtek Bagdadba. Ezután folytatták útjukat az ekkoriban grúz fennhatóság alatt álló Aniba, a régi bagratida-örmény fővárosba, ahonnan azonban ismét nem jutottak tovább, így kénytelenek voltak visszatérni Bagdadba.
Itt Mar Denha még nagyobb feladatot kívánt osztani rájuk: a fiatal, alig 35 éves Markoszt megtette püspöknek, a negyvenes évei végét járó Rabban bar Szaumát pedig fővizitátornak, és azt kívánta, térjenek vissza Kínába, Kubláj Kán udvarába, hogy ott képviseljék az ő érdekeit. A püspökké avatás egy furcsa átkereszteléssel is járt, Mar Denha több ősi nevet is felírt egy-egy papírlapra, majd ezek közül Markosz véletlenszerűen húzott egyet: így lett a neve ezentúl Jabh-Allaha, aminek jelentése: „Isten adta őt”. Ezután megkapta az oklevelet, ami alapján ő lehet „Katháj és Wang metropolitája”. El is indultak visszafelé, ám a Szír-Darja két oldalán háborúk zárták le a Selyemutat, így a két zarándok 1278-ban visszatért régi cellájába Moszul mellé.
Azonban két évvel később, 1280-ban Mar Denha ismét magához hívatta őket, de mielőtt elérhettek volna hozzá, a pátriárka meghalt. A temetésére összegyűlt keresztény előkelőségek hamar belátták, hogy egy olyan ember kell megtenniük új vezetőnek, aki járatos a mongol uralkodók kultúrájában, ismeri gondolkodásukat, bejáratos udvartartásukba, még ha a szír nyelvet és a magasabb teológiát nem is érti olyan jól, mint tanultabb hittársai. Így lett az új pátriárka az ifjú Markosz, aki Jabh-Allaha-ként a harmadik volt a szír keleti keresztények sorában. 1281 telén meglátogatta őt Abáká kán is, aki megerősítette hivatalában, és különféle kiváltságokat adott neki. Ekkor már a pátriárka személyi titkára és legfőbb bizalmasa Bar Szauma volt, s egyben őt nevezték ki az egyházi írnokiskolák elöljárójának.
A muszlim Ahmad kán két éves rémuralma alatt a két zarándok Bagdadban, a pátriárkák „cellának” becézett püspöki palotájában várta ki, hogy elüljön a vihar, majd az új kereszténybarát kán, Argún idején lelkesen támogatták a követjárásokat Rómába, mert belátták, hogy csak a mamelukok elleni sikeres fellépés esetén tudnak eljutni a hőn vágyott Jeruzsálembe. Így hát a sikertelen 1285-ös követjárás után 1287-ben Bar Szauma elindult, hogy személyesen keresse fel a nyugat urait. Ennek érdekében észak felé hagyta el Mezopotámiát, egy harminc málhásállatot felvonultató, számtalan alkalmas kísérővel, kinccsel, arannyal, pukdánnal (ajánlólevelekkel), jarlikkal (káni felhatalmazó iratokkal) és egy pajzah-val (nemesfém címer-útlevéllel) ellátott karavánnal, és hajóra száll a Fekete-tengeren, és elhajózott Konstantinápolyig. Már a hajóút során megkezdte diplomáciai küldetését: folyamatosan tárgyalt a háromszáz fős legénységgel, kikérdezte őket őseik hitéről, a görög nyelvű liturgiáról, a bizánci életről. Így már felkészülten érkezett a fővárosba, ahová legelébb két inasát küldte be, majd kipihente az út fáradalmait egy kényelmes palotában, amit a császár engedett át a számára. Végül látogatást tett az udvarnál. Itt hosszasan tárgyalt II. Andronikusz bazileusszal, és végigjárta a város és a környék összes szent helyét, megismerve a helyi keresztény hagyományokat. Végignézte a korábbi pátriárkák mumifikálódott holttesteit, a csodálatosabbnál csodálatosabb ikonokat, amiket tán nem is emberkéz alkotott, a kánai menyegzőnél használt korsókat, a követ, amin Szent Péter ült, amikor megszólalt a kakas, majd betért a kolostorba, ahol Aranyszájú Szent János fejét őrzik. És más hasonló élmények színesítik útleírását.
Ezután hajóra szállt, hogy eljusson Nápolyba, az Anjou Martell Károly, a mi Károly Róbert magyar királyunk édesapjának udvarába. Út közben megállt pihenni egy Athosz-félszigeti kolostorban, végignézett egy vulkán-kitörést (ez talán Sztromboli volt), illetve már az itáliai szárazföldön, egy villában pihenve tanúja volt egy tengeri csatának a szicíliai partoknál II. Aragóniai Jakab és Martell Károly seregei közt. Nápolyból Rómába indult, de út közben megtudta, hogy a pápa, a korábbi követtel tárgyaló IV. Honorius meghalt. A pápaválasztásra összegyűlt bíborosok szeretettel fogadták, elszállásolták, majd három nappal később személyesen fogadták. A leírás külön részletezi, hogy Bar Szauma a siker érdekében teljesen alávetette magát a helyi szokásoknak, letérdelt és keresztet vetett a vatikáni oltár előtt, tiszteletteljesen lesütött szemmel lépett be a bíborosok közé, és nem sértődött meg azon sem, hogy ők végig ülve maradtak, miközben ő közéjük állva fogadta kérdéseiket. A bíborosok a maguk részükről meghallgatták a beszámolóját a keleti világról, és kikérdezték a hitvallásáról, kik voltak az apostolaik, hol van a pátriárka székhelye, milyenek ott a viszonyok? Talán így akartak rájönni, milyen titkos nesztoriánus eretnekséget rejtegethet a keleti egyház. De Bar Szauma rendre megfelelt minden kérdésükre:
„Tudjátok meg, ó Atyák, hogy a mi atyáink közül sokan elmentek a mongolok, a türkök és a kínaiak országaiba, és megtanították nekik az Evangéliumot, és most sokan közülük keresztények. Mert számos mongol király és királyné, illetve az ő fiaik és rokonaik is megkeresztelkedtek, és hitet tettek Krisztus mellett. És templomokat emeltek a katonai táboraikban, és adományokat fizetnek az egyháznak, és sokan közülük őszintén hisznek a tanításainkban.”
„Az Egyistenben hiszek, aki rejtett, örökkévaló, kezdet és vég nélküli, Atya, Fiú és Szentlélek, három személy, egyenlő és szétválaszthatatlan, egyik sem előrébbvaló a másikhoz képest, sem nem fiatalabb, sem nem öregebb, természetükben Egyek, Személyükben hármak, az Atya a nemző, a Fiú a nemzett, és a Szentlélek tartja fenn az egészet.”
Úgy tűnik, Bar Szauma megértette, hogy a sikeres együttműködéshez bizalomra van szükség, ezért rendre kitért a kényesebb válaszok elől, kérdéseikre kérdéssel felelt, csalafinta beugrató rejtvényeiket rendre kijavította, és végül a bíborosok konszenzusra jutottak, hogy bizony Ázsia keresztényei is nagyjából ugyanazt a Szentírást tisztelik, mint ők, a leheletnyi különbségek ellenére.
„Nem azért jöttem a távoli földekről, hogy vitázzak, vagy, hogy kiokítsam az embereket a Hit dolgaiban, hanem, hogy a Mar Pápa áldását adja rám, és hogy szemügyre vehessem a keresztények kegyhelyeit, és hogy tudassam veletek (Argún) király és a Katholikosz (az autokefál keleti pátriárka) szavait. Ha kegyelmet találtam szemetekben, tegyük félre most a vitákat, és kérlek, utasítsatok valakit, hogy mutassa be nekünk a templomokat és a szentek sírjait, és ha így jártok el, akkor nagy szívességet tesztek a ti alázatos tanítványotokkal és szolgátokkal.”
Ezt követően Bar Szauma Róma „Emír”-jének társaságában végignézte a Szent Város templomait és szent ereklyéit, a krisztusi halotti leplet, Péter és Pál vértanúságának bizonyítékait, Simon Mágus varázspárbajának helyszínét, Nagy Konstantin keresztelőmedencéjét, kikérdezte kísérőit a pápaválasztás és a császárválasztás rejtelmeiről. Majd vendéglátói értésére hozta, hogy amíg ők az új pápa személyéről tárgyalnak, addig ő elindul meglátogatni Európa többi keresztény hatalmasságát.
Útban észak felé betért a toszkán Genovába, ahol csodálkozva vizsgálta a köztársasági életformát. Itt meglátogatta Szent Lőrinc katedrálisát, amiben a Szent Grál egy verzióját, a Sacro Catinot őrizték. Frandzsesztánban, Párizsba érve kihallgatást kért IV. Szép Fülöptől, akit mi általában a Templomos Lovagrend felszámolójaként, és egy pápa felpofozójaként ismerünk. Míg a válaszra várt, bejárta a város templomait, megnézte a töviskorona áttetsző kristályba zárt darabjait, és benézett a híres párizsi egyetemre, ahol ezrek tanulták a teológiát és a szabad művészeteket, és amit Szent Lajos Sorbonne nevű gyóntatója alapított. Szép Fülöp örömmel fogadta a távoli vidékek hírhozóját, számos ajándékkal halmozta el őt, és felkérte egyik csatlósát, a nemes Gobert de Helleville-t, hogy kísérje el Bar Szaumát a mongol földekre. Helleville 1288. február 2.-án távozott, társaságában ott volt két szerzetes, Robert de Senlis és Guillame de Bruyères, illetve egy arbaletier (számszeríjász) Audin de Bourges. Ezek az emberek elkísértek Bar Szaumát útjának további európai állomásain, és visszatértek vele Perzsiába.
Ezután a követség Gaskony felé vette az útját, ahol betért Bordeaux-ba, I. Edward udvarába. Itt a király felkérte Bar Szaumát, hogy koncelebráljon misét az ő papjaival. Mivel látták, hogy Bar Szauma ugyanazt a szentséget követi, amit ők, Edward maga is áldozott Szauma kezéből, majd gazdagon megajándékozta őt, és támogatásáról biztosította, de a gyakorlatban lekötötte az, hogy a walesi és a skót felkeléssel törődjön, amint azt a mi Arany Jánosunk is megörökítette „A walesi bárdok” című ikonikus alkotásában. Innen a szokásos zarándokkörutat bejáró Bar Szauma visszatért hát Genovába.
Itt futott össze az Alpokon átkelő Tusculumi János bíborossal, a néhai IV. Honorius legátusával, aki épp az első jelentős Habsburg, a dinasztiaalapító Rudolf császár általános béketárgyalásairól tért vissza. Habsburg Rudolf különben gyermekként, még amikor apródként szolgált II. Frigyes szicíliai udvarában, jelen volt akkor, amikor az első mongol követek megjelentek Európában, a későbbi Tatárjárás baljós előhírnökeiként. A legátus és az il-kánida követ együtt tértek hát vissza Rómába, ahol az új pápa, a Bar Szaumát már korábban bíborosként is kihallgató IV. Miklós épp a húsvétra készülődött. A pápai audiencia után Bar Szauma részt vett a vasárnapi liturgiában, így bizonyítván, hogy bár a nyelv, amin a szertartást lefolytatja, idegen ugyan, de a liturgia azonos.
„Ó, Szentatyám! Amellett, hogy megbocsájtottad a bűneimet és a tévelygéseimet, esdekelve kérem Kegyelmességedet, Szentatyám, hogy a te kezedből vehessem fel az áldozatot, hogy így a bűneim bocsánata kiteljesedhessen!
És a Mar Pápa így szólt:
Legyen így!”
És a következő héten, a virágvasárnapi liturgiában Bar Szauma volt az első, aki áldozhatott a pápa színe előtt. Ezt követően részletesen leírja a nagyhét összes liturgiáját, amin valószínűleg tevékenyen részt vett. Ezután a pápa különféle ereklyéket és kincseket adott Bar Szaumának, például egy aranykoronát Markosz számára, és egy levelet, amiben kinevezi őt kelet keresztényeinek urává. Bar Szauma 1288-ban tért vissza Bagdadba, az Európa uraitól begyűjtött bőséges ajándékokkal, és ami még fontosabb: ezúttal részletes diplomáciai levélváltást hozott a nyugati világ uraitól. Argún 1289-ben válaszolt a levelekre, a küldönc ezúttal egy dúsgazdag családból származó genovai kereskedő volt, egy bizonyos Buscarello de Ghizolfi, aki ekkor már majd egy évtizede kalandozott a vadregényes közel-keleten, hol mongol vazallus örmény fejedelmek udvarában kufárkodva, hogy az Il-kán testőrgárdájának tiszteletbeli tagjává választva. A francia nemzeti archívum máig őrzi a Szép Fülöpnek címzett, ujgur betűs levelet, ami megemlít egy bizonyos Szajmer Szagurát, aki a dátum alapján feltehetően azonos Rabban Bar Szaumával:
„A Mindenható Ég (ez Tengri, a mongolok Isten-koncepciója) által rám ruházott hatalomnál fogva, én, Argún, a nagy uralkodó ezt üzenem Frandzsisztán királyának… mondván: megkaptam az üzenetet, amit Szajmer Szagura követei révén továbbítottál hozzám, s amiben megígérted, hogy ha az Il-kán megtámadja Egyiptomot, te majd segíteni fogsz minket. Mi ezt a magunk részéről úgy időzítjük, hogy a Tigris évének telén (1290) érünk majd oda, ha a Mindenható Ég is úgy akarja, és bevesszük Damaszkuszt 1291 kora tavaszán.
Ha te is elküldöd seregeidet, ahogyan ígérted azt a Mindenható Égre esküdvén, és segíted elfoglalni Egyiptomot, akkor én neked adom Jeruzsálemet. Ha bármelyikünk késve ér oda, mint ahogyan azt megbeszéltük, akkor az egész küldetés értelmetlen lesz, és senki nem fog nyerni az ügyön. Ha kívánod, megoszthatod ez ügyben benyomásaidat, és szívesen fogadok minden egyes darab frandisztáni kincset, amivel, ha gondolod, megterheled a követeidet.
Ezt az üzenetet Mickeril útján juttatom el hozzád, és mondom: minden tudva lesz a Mindenható Ég erejéből és a királyok hatalmából. Ezt a levelet az Ökör évének nyarán írtam a hatodik napon, Ho’ndlonban.”
Ezután Bar Szauma visszatért Maraghába. Itt a kán egy új templomsátrat emelt a tiszteletére (ezek valószínűleg ilyen hatalmas kerekes platformokon álló jurták voltak, egyfajta mobil, szekérszerű szentély-paloták, a sátortáborszerű fővárosok kellős közepén), és 1289-ben őt kérte fel Kharbande nevű fia megkeresztelésére.
Eközben folytatódtak a követjárások, Argún 1290-ben újabb követséget indított. Akkó szorult helyzetét látva IV. Miklós pápa kapcsolatba lépett a keleti keresztény népekkel, és 1291. január 5-én tartott prédikációjában felszólította a keresztényeket, hogy csatlakozzanak I. Edward seregéhez. Azonban a pápa erőfeszítései későinek bizonyultak: március 7-én egyik helytartója meggyilkoltatta Argún kánt, s a bahrí mamelukok kalávúnida dinasztiájának második uralkodója, al-Asraf Halíl május 28-án bevette Akkónt. Az Argún haláláról nem tudó pápa augusztusban még írt egy levelet a kánnak, amelyben I. Edward készülődéséről számolt be neki, azonban 1292 márciusában ő is meghalt. A mongolok és keresztesek együttműködése ezzel meghiúsult, mivel Argún trónra lépő öccse, Gajhátú meglehetősen nemtörődöm életet élt. Szélesebb körű kapcsolatfelvételre csak 1295-től, Mahmúd Gázán uralkodása alatt került sor ismét. Ekkor érkezett a tenger felől a kán udvarába Marco Polo is, Kubláj Kán követeként.
Két évvel később 1292-ban a vén Bar Szauma azt kérte Gajhátu kántól, hadd építhessen Maraghában egy templomot Mar György és Mar Mári, a legendabeli egyik első szír misszionárius tiszteletére. 40 mártír ereklyéjét gyűjtötte össze ehhez. A templom el is készült 1293-ban. Eközben Bar Szauma tollba mondta utazásainak színes történetét egy korabeli szír írnoknak, ez a legfőbb forrása a róla való ismereteinknek. A művet később valaki, talán ugyanaz az írnok (aki egyébként esetleg a követség egyik állandó kísérője is lehetett) kibővítette Bar Szauma tanítványának, III. Jabh-Allaha pátriárkának az élettörténetével. A szír-arámi nyelvű mű máskülönben tökéletesen illik a keleti, arab típusú zarándok-irodalom klasszikus kliséibe (hasonló leírást hagyott ránk az iszlám Közel-Keletről pl. a si’íta nézőpontú, XI. századi perzsa költő, Nászír-i Khuszrau a Szafar-náme-ban). A maraghai templom felszentelését követően Bar Szauma elindult vissza Bagdadba, de út közben megbetegedett, és mire a városba cipelték, már nem lehetett megmenteni. 1294 januárjában halt meg, sírja Bagdad közelében található.
Látható tehát, hogy a kezdeti diplomácia sikerek ellenére sem lett a közös keresztes vállalkozásból átütő siker. De a gyakori levélváltások, a követek és a kereskedők oda-vissza áramlása azt bizonyítja, hogy igenis elindult valamiféle párbeszéd a keresztény Európa urai és a valamilyen szinten szintén keresztény gyökereket is ápolgató mongol kortársaik közt. Bar Szauma utazása egy szempontból mégis kitűnik a hasonló követjárások tucatjaiból: a világra gyermeki ártatlansággal rácsodálkozó zarándokot egyfajta modern értelembe vett missziós lelkület hatotta át. Nem a gazdasági siker, nem is a világi érdekek mozgatták, hanem megismerni vágyta a nyugati keresztény világot, aminek szokásaihoz messzemenően alkalmazkodott, szimpátiát és bizalmat ébresztvén mindenkiben, akivel összetalálkozott. Ez a Matteo Riccinél is feltűnő barátság érzése volt az, ami beindította a későbbi követváltások immár olajozottan pörgő gépezetét, ami még egy pár évtizedig fenntartotta önnön dinamikáját.
2009. november 6., péntek
Szír liturgikus zene:
Marie Keyrouz nővér olyan keleti liturgikus zenéket énekel, aminek dallamvilága változatlan egészen az őskeresztény időktől. (Köszönet Szilasi Alexnak.)
http://www.keyrouz.com/
http://www.keyrouz.com/
2009. október 11., vasárnap
A felhasznált művek (előfordulhat, hogy elfelejtettem megemlíteni pár cikket, vagy könyvet):
A felhasznált művek (előfordulhat, hogy elfelejtettem megemlíteni pár cikket, vagy könyvet):
Szépirodalom:
1., Morisz Szimasko: A Nagy Mágus (Mazdak) — Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977 (a jegyzeteket írta: Szalmási Pál, Jeremiás Éva)
2., Firdauszi: Sáh-náme, a Királyok könyve Kisfaludy-Társaság, Budapest (fordította Radó Antal)
3., Jorge Louis Borghes novellái
Újságcikk:
Egy érdekes cikk még 1957-ből D. S. Rice: From Sin to Saladin: http://www.caeno.org/_Eponym/pdf/Rice_Adad%20guppi%20discovered.pdf
Szír templomépítészet:
http://nasrani.net/2008/01/26/the-syrian-christian-church-an-architectural-overview/
Lexikonok:
August Pauly, Georg Wissowa, Wilhelm Kroll, Kurt Witte, Karl Mittelhaus, Konrat Ziegler, eds. Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft: neue Bearbeitung, Stuttgart: J. B. Metzler, 1894–1980.
Hubert Cancik, Helmuth Schneider, eds., Der neue Pauly. Enzyklopädie der Antike. Das klassische Altertum und seine Rezeptionsgeschichte, Stuttgart: J.B. Metzler, 2003, 11611 pages
Ehsan Yarshater, Ahmad Ashraf, eds. Encyclopædia Iranica Center for Iranian Studies, Columbia University http://www.iranica.com/newsite/
David Noel Freedman, Hans Dieter Betz (Greco-Roman Religion); James H. Charlesworth (Apocrypha and Pseudepigrapha); Frank Moore Cross (Old Testament); William G. Dever (Archaeology); A. Kirk Grayson (Mesopotamia and Assyriology); Peter Machinist (Bible and Ancient Near East); Abraham J. Malherbe (New Testament); Birger A. Pearson (Early Christianity); Jack M. Sasson (Bible and Ancient Near East); and William R. Schoedel (Early Christian Literature) ed. Anchor Bible Dictionary Yale University CD-ROM
Charles G. Herbermann (Professor of Latin and Librarian of the College of the City of New York), Edward A. Pace (Professor of Philosophy in the Georgetown Catholic University), Condé B. Pallen, Editor, Rt. Rev. Thomas J. Shahan, (Professor of Church History in the Georgetown Catholic University), and John J. Wynne, S.J. (Editor of The Messenger), Catholic Encyclopedia: Copyright © Encyclopedia Press. 1913; Robert Appleton Company New York, NY. Volume 1: 1907; Volume 2: 1907; Volume 3: 1908; Volume 4: 1908; Volume 5: 1909; Volume 6: 1909; Volume 7: 1910; Volume 8: 1910; Volume 9: 1910; Volume 10: 1911; Volume 11: - 1911; Volume 12: - 1911; Volume 13: - 1912; Volume 14: 1912; Volume 15: 1912
Catholic Online Catholic Encyclopedia Digital version Compiled and Copyright © Catholic Online
http://www.newadvent.org/cathen/
Vanyó László: „Szír keresztény irodalom” szócikk in: Magyar Katolikus Lexikon http://lexikon.katolikus.hu/
CYRUS ADLER, Ph.D. (Departments of Post-Biblical Antiquities and the Jews of America.) President of the American Jewish Historical Society; Assistant Secretary, Smithsonian Institution, Washington, D. C. ;WILHELM BACHER, Ph.D. (Departments of the Talmud and Rabbinical Literature.) Professor in the Jewish Theological Seminary, Budapest, Hungary.; GOTTHARD DEUTSCH, Ph.D. (Department of History from 1492 to 1906.) Professor of Jewish History, Hebrew Union College, Cincinnati, Ohio; Editor of "Deborah."; RICHARD GOTTHEIL, Ph.D. (Departments of History from Ezra to 1492 and History of Post-Talmudic Literature.) Professor of Semitic Languages, Columbia University, New York; Chief of the Oriental Department, New York Public Library.; EMIL G. HIRSCH, Ph.D., LL.D. (Department of the Bible.) Rabbi of Chicago Sinai Congregation, Chicago, Ill.; Professor of Rabbinical Literature and Philosophy, University of Chicago; Editor of "The Reform Advocate." ; JOSEPH JACOBS, B.A. (Departments of the Jews of England and Anthropology; Revising Editor.) Formerly President of the Jewish Historical Society of England; Author of "Jews of Angevin England," etc.; KAUFMANN KOHLER, Ph.D. (Departments of Theology and Philosophy.) President of Hebrew Union College, Cincinnati, Ohio; Rabbi Emeritus of Temple Beth-El, New York.; HERMAN ROSENTHAL. (Department of the Jews of Russia and Poland.) Chief of the Slavonic Department, New York Public Library.; ISIDORE SINGER, Ph.D. Managing Editor. (Department of Modern Biography from 1750 to 1906.); CRAWFORD HOWELL TOY, D.D., LL.D. (Departments of Hebrew Philology and Hellenistic Literature.) Professor of Hebrew in Harvard University, Cambridge, Mass.; Author of "The Religion of Israel," etc.; I. K. FUNK, D.D., LL.D. (Chairman of the Board.) Editor-in-Chief of the Standard Dictionary of the English Language, etc.; FRANK H. VIZETELLY, F.S.A. (Secretary of the Board.) Associate Editor of the Standard Dictionary; Author of "The Preparation of Manuscripts for the Printer," etc.; WILLIAM POPPER, M.A., Ph.D. (Associate Revising Editor; Chief of the Bureau of Translation.) Instructor in Semitic Languages, University of California, Berkeley, Cal.; Author of "The Censorship of Hebrew Books." Copyright 2002 JewishEncyclopedia.com.:
Jewish Encyclopedia 1901-1906
www.jewishencyclopedia.com
Hugh Chisholm ed. Encyclopaedia Britannica. Eleventh Edition (Cambridge University Press 1910–1911) - Project Gutenberg Encyclopedia
http://en.wikipedia.org/wiki/Encyclop%C3%A6dia_Britannica_Eleventh_Edition
Pallas Nagy Lexikona: „Szír nyelv és irodalom” szócikk
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/
Vásáry István, Hamar Imre, Ivanics Mária (szerk.): Keleti Történeti Kronológia (ELTE oktatási segédanyag, Bölcsész Konzorcium, Antiqua et Orientale, 2004)
https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Keleti.torteneti.kronologia/index.asp_id=38
Simon Róbert: Iszlám Kulturális Lexikon, Corvina Kiadó, Budapest, 2009
Szótárak, nyelvkönyvek:
A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.
Zólyomi Gábor, Déri Balázs (szerk.) Ókori és keleti nyelvek és írások (ELTE oktatási segédanyag, Bölcsész Konzorcium, Antiqua et Orientale, 2004)
https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Okori.es.keleti.nyelvek.es.irasok/index.asp_id=136.html
Kaukázusi albán palimpszeszt, fordítása, illetve a hozzá fűzött szótár és nyelvkönyv (Dr. Zaza Alexidze, Institute of Manuscripts in Tbilisi, Georgia: zaza_alexidze@hotmail.com)
http://www.azer.com/aiweb/categories/magazine/ai113_folder/113_articles/113_zaza_quick_facts.html
Akkád szótár (szerk. Olivier Lauffenburger):
http://www.premiumwanadoo.com/cuneiform.languages/dictionary/index_en.php
Források:
Apokrif iratok: Apokrif levelek — Telosz Kiadó, Budapest, 1999
Apokrif iratok: Az apostolok csodálatos cselekedetei — Telosz Kiadó, Budapest, 1996
A törzsek származásáról, avagy a Kincsesbarlang — Helikon Kiadó, Prométheusz Könyvek 8, Gyula, 1985 (Hahn-Puskás-Ormos-Fröhlich)
Az egyiptomi szerzetesek története = Historia monachorum in Aegypto / Tyrannius Rufinus; ford., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Pataki Elvira. – Piliscsaba : PPKE BTK, 2004
Biblia
Bardajszan művének jelenleg készül fordítása Pesthy Mónika és Simon Róbert gondozásában. Egy angol fordítás hozzáférhető az internetről: http://www.newadvent.org/fathers/0862.htm Az idézet viszont nem ebből, hanem Drijvers angol fordítása alapján készült, általam.
Mózes Bar Képha: Paradicsomkommentár — Magyar Könyvklub, Budapest, 2001 (Kövér András, Lukács Ilona, Pesthy Monika),
Chorenei Mózes: Nagy-Örményország története (fordította: Szongott Kristóf) Szamosújvár, Auróra, 1892
Ugyanez angol lábjegyzetekkel: R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978,
Cassius Dio:
http://penelope.uchicago.edu/Thayer/E/Roman/Texts/Cassius_Dio/home.html
Csodatévő Takla Hájmánót. Válogatás - Helikon Kiadó, Prométheusz Könyvek 13, Gyula, 1986 (Ormos);
Pseudo-Dionysius of Tel-Mahre: Chronicle, Part III. Tr. by Witold Witakowski. Liverpool, 1997 (Liverpool University Press - Translated Texts for Historians)
Euszebiosz egyháztörténete - Ókeresztény írók 4. (szerk. Vanyó László) SZIT, Budapest, 1983.;
St. Ephraim of Syria, Translated by A. S. Duncan Jones, 1904 in: http://homepages.which.net/~gk.sherman/baaaa.htm
„Fénylő ölednek édes örömében…”. A sumer irodalom kistükre, ant., összeáll., ford., bev., jegyz., Komoróczy Géza: 1970;
Florus: Róma háborúi — fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Havas László
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: L. Annaei FLORI EPITOMAE DE TITO LIVIO BELLORUM OMNIUM ANNORUM DCC LIBRI II. ED. O. ROSSBACH (LEIPZIG 1896) ISSN 0324-6469 ISBN 963 07 1881 2, Európa Könyvkiadó, 1979 (http://www.romaikor.hu/index.php?p=florus_roma_haborui#jump )
Bibliotheca Caucasica sorozat 3. kötete: Hajk és Bél harca — A régi örmény irodalom kincsestára I. Ókor - Középkor; válogatta, szerkesztette, a történeti és irodalmi bevezetőket írta: Dr. Schütz Ödön; Életünk Könyvek, Szombathely, 1995;
Historia Augusta: Válogatás (Szerkesztő: Ferenczy Endre; Fordító: Terényi István) Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1968
Josephus Flavius: A zsidók története (XI-XX. könyv) (Gondolat Könyvkiadó–Talentum Kft., 1944.)
Szamoszatai Lucianosz: De Dea Syria (angolból én fordítottam)
http://www.sacred-texts.com/cla/luc/tsg/index.htm
Marcus Iunianus Iustinus: A világkrónika - Helikon Kiadó, 1992
Bánfalvi András: Mennydörgés - A Nag Hammadi gnosztikus evangéliumok, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 2002;
http://www.gnosis.org/naghamm/nhl.html
Ókori keleti történeti chrestomathia. Szerk.: Harmatta János. Budapest, Osiris, 2003.;
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (fordította: Máthé Elek) http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/index.htm
Porphűriosz: Tartózkodás a húsételektől: http://thriceholy.net/Texts/Porphyry2.html
Sima Qian: A hunok legkorábbi története - A Shi Ji 110. kötete (kínaiból magyarra fordította: Du Yaxiong és Horváth Izabella) Magyar Ház, Budapest, 1997;
Szokratész egyháztörténete Szent István Társulat, Budapest, 1984, (Fordította Baán István)
Sztrabón: Geographika Gondolat Kiadó, Budapest, 1977 (Földy József ford.)
Tacitus: Évkönyvek
http://old.perseus.tufts.edu/cgi-bin/ptext?lookup=Tac.+Ann.+12.10
Mártírakták (ezeket végül nem használtam, csak összevetésképp, a kísérő kommentárok miatt):
Braun, Oskar (Hrsg.): Ausgewählte Akten persischer Märtyrer. Mit einem Anhang: Ostsyrisches Mönchsleben. (Bibliothek der Kirchenväter, 1. Reihe, Bd. 22). München 1915
http://www.unifr.ch/bkv/buch137.htm
Walker, Joel Thomas: The legend of Mar Qardagh: narrative and Christian heroism in late antique Iraq University of California Press, 2006
Epigráfia:
Drijvers, H. J. W. Old Syriac (Edessean) Inscriptions. Leiden: E. J. Brill, 1972.;
A. Г. Aбpaмян: Дешифровка надлисей кавкаэских агван, Ерван, 1964; köszönet Szalmási Pálnak a kölcsönadott kötetért
Jog:
Szemelvények az ókori kelet jogforrásaiból (Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből) — Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003 (Jany János, Salát Gergely, Dezső Csaba)
Jany János: Ókori jogi kultúrák
http://www.btk.ppke.hu/db/02/20/m00001220.pdf
Atlaszok, természetrajz:
Roaf, Michael. A mezopotámiai világ atlasza. Helikon – Magyar Könyvklub 1998.
John Rogerson, A bibliai világ atlasza (Budapest: Helikon Kiadó, “1994”);
John Baines & Jaromír Málek, Az ókori Egyiptom atlasza (Budapest: Helikon Kiadó, 2000);
Tim Cornell & John Matthews, A római világ atlasza (Budapest: Helikon, 1999);
Brentjes, Burchard/ [a kislexikont Stohl Gábor írta].: Vadállatból háziállat - Budapest: Gondolat, 1976.
Csőre Pál: A solymászat története, TerraPrint, 1996
Ibrahim Atalay: Mountain Ecosystems of Turkey http://www.kfunigraz.ac.at/geowww/hmrsc/pdfs/hmrsc7/atalay29-38.pdf
Der Spiegel 2006. március 6. és június 3.: A kölni Max Planck Terménykutatási Intézet kutatásai szerint ma 68 olyan gabonafélét ismerünk, ami egy a Karaca-hegy lejtőin őshonos vadnövénytől származik.
Kronológia:
Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás, Budapest, 1983.
(letölthető innen: http://mek.niif.hu/04700/04744/html/index.htm)
Web-lapok (interaktív térképek, régészeti anyag, fotók, szöveggyűjtemények stb.):
http://www.parthia.com/
http://www.edessa.com/
http://www.heritageinstitute.com/zoroastrianism/; http://www.dmoz.org/Society/Religion_and_Spirituality/Zoroastrianism/;
http://www.gnosis.org/library.html
http://www.tertullian.org/
http://www.voskrese.info/spl/index.html
http://www.ocf.org/OrthodoxPage/
http://www.armenia.com/
www.encyclopedia.com
www.mandaeanworld.com
www.elvis.rowan.edu/-kilroy/JEK/06/10.html
http://rbedrosian.com/historyw.html
http://www.cavemanart.com/osroene/osroene.htm
Tankönyvek:
Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (a Ré fiai átdolgozott kiadása) Osiris, Budapest, 2002
Henry Chadwick: A korai egyház — Osiris Kiadó, Budapest, 2003
Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma. (Egyetemi Tankönyv). Budapest, Tankönyvkiadó, 1992.;
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Szerk. Németh György. Budapest, Osiris Kiadó, 2007.;
Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Budapest, Osiris, 2005
Zene:
A szír liturgikus zene felidézéséhez lásd: Marie Keyrouz nővér olyan keleti liturgikus zenéket énekel, aminek dallamvilága változatlan egészen az őskeresztény időktől. (Köszönet Szilasi Alexnak.)
http://www.keyrouz.com/
McKinnon, James W.: 'Christian Church, music of the early', Grove Music Online ed. L. Macy (Accessed 11 July 2006), Grove Music - Access by subscription only
Website containing transcribed text and translation of the Oxyrhynchus hymn, and a recording.
Oxyrhynchus 1786 at Oxyrhynchus Online, with low- & high- resolution images of the papyrus itself.
Theológia:
Dolhai Lajos: Az ókeresztény egyház liturgiája — A liturgia fejlődése az egyházatyák írásainak tükrében. JEL Könyvkiadó, 2001
Tim Hegedűs: Necessity and Free Will in the Tought of Bardaisan of Edessa. Laval théologique et philosophique, vol. 59, n° 2, 2003, p. 333-344. http://www.erudit.org/revue/ltp/2003/v59/n2/007425ar.pdf
Vigh Adrienn: Néhány vonás Szír Szent Efrém egyházértelmezéséből Teológiai doktorátusi értekezés,1997
Görög filozófia:
Bertrand Russell: A nyugati filozófia története Göncöl Kiadó, 2004;
Ch. Stead: Filozófia a keresztény ókorban (Historia philosophiae), Osiris kiadó, Budapest: 2002.;
Long A. A.: Hellenisztikus filozófia Osiris, 1998; stb.
Maróth Miklós: A görög filozófia története. – Piliscsaba : PPKE BTK, 2002.
R. T. Wallis, Az újplatonizmus (ford. Buzási G.), Budapest: Osiris, 2002
Szakirodalom:
Apor Éva: Irán, birodalmak – hagyományok, Kőrösi Csoma Társaság, Budapest, 1985.;
Babelon, E. Numismatique d' Edesse en Mesopotamie, Melange numismatiques, 2eme serie. Paris, 1893.
Ball, Warwick: Rome and the East, Routledge; New Edition edition (January 16, 2001)
Bauer, Walter. Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity. Philadelphia: Fortress Press, 1971.
Baum, Wilhelm – Winkler, Dietmar W.: The Church of the East: a concise history Routledge-Taylor and Francis group, 2003
http://www.ewidgetsonline.com/dxreader/Reader.aspx?token=HGrc9aQYvNasgU44RmuhbA%3d%3d&rand=907407386&buyNowLink=
Bellinger, A. R. The Excavations at Dura-Europos, Final Report vol. VI, The Coins. New Haven: Yale University Press, 1949.
Bermant, Chaim- Weitzman, Michael: Egy ismeretlen ókori civilizáció, Ebla, Gondolat, Budapest, 1986
Bibaniuk, Petro B.T.: The Roots of Christian Hesychasm in Indian Religions Ukrainian Free University: Studies in Eastern Christianity Volume 5 Munich-Toronto 1998 3/13
Boll, Franz - Bezold, Carl: Csillaghit és csillagfejtés Helikon Kiadó, 1987
Brock, Sebastian: "Eusebius and Syriac Christianity" in Harold W. Attridge and Gohei Hata eds. Eusebius, Christianity and Judaism Leiden: E. J. Brill, 1992.
Brock, Sebastian: Greek into Syriac and Syriac into Greek in: Syriac Perspectives on Late Antiquity, 1984
Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása 200-1000 — Európa születése sorozat, Atlantisz könyvkiadó, Budapest, 1999
Burkitt, F. Crawford. Early Christianity outside the Roman Empire: Two lectures Delivered at Trinity College, Dublin. Cambridge: University Press, 1899.
Boyce, Mary (1975), The History of Zoroastrianism, 1, Leiden: Brill,;
Boyce, Mary (1982), The History of Zoroastrianism, 2, Leiden: Brill;
Boyce, Mary (1979), Zoroastrians: Their Religious Beliefs and Practices, London: Routledge;
Boyce, Mary (1984), Textual sources for the study of Zoroastrianism, Manchester: Manchester UP;
Boyce, Mary (1987), Zoroastrianism: A Shadowy but Powerful Presence in the Judaeo-Christian World, London: William's Trust
Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása. Napkelettől Napnyugatig - Kőrösi Csoma Kiskönyvtár Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969;
Clark, Peter (1998), Zoroastrianism. An Introduction to an Ancient Faith, Brighton: Sussex Academic Press;
Charlesworth, James, ed. The Old Testament Pseudepigrapha, vols. 1&2. New York: Doubleday, 1985.
Conomos, Dimitri E.: A korakeresztény és bizánci éneklés története és gyakorlata in: Katekhón 2006/III/1
Cook, S. A., Adcock, F. E., Charlesworth, M. P. Cambridge Ancient History, vol. XI. Cambridge: University Press, 1969.
Dadoyan, Seta B.: The Armenian Intermezzo in Bilad as-Sham Between the Fourt/Tenth and Sixth/Twelwfth Centuries. in.: David Richard Thomas: Syrian Christians under Islam: the first thousand years, Brill
Déri Balázs: Mani a “baptisták” között. Mani gyermek és ifjúkora az ún. kölni Mani-Kódex szerint. In: Vallástudományi Szemle 2008 / 4
Dijkstra, Klaas: Life and loyalty: a study in the socio-religious culture of Syria and Mesopotamia in the Graeco-Roman Period based on Epigraphical Evidence Brill, Leiden, 1995,
Dirven, Lucinda "The Author of De Dea Syria and his cultural heritage", Numen 44.2 (May 1997), pp. 153–179.
Dirven, Lucinda: The Palmyrenes of Dura-Europos: a study of religious interaction in Roman Syria; Brill, Leiden, 1992;
Dussaud, René (1868-1958) La penetration des Arabes en Syrie avant l'Islam. Paris: 1955
Drijvers, H. J. W. East of Antioch. London: Variorum Reprints, 1984.
Drijvers, H. J. W. Cults and Beliefs at Edessa. Leiden: E. J. Brill, 1980.
Drijvers, H. J. W. Old Syriac (Edessean) Inscriptions. Leiden: E. J. Brill, 1972.
Drijvers, H. J. W. Bardaisan of Edessa. Assen, Netherlands: Royal VanGorcum, 1966.
Drews, Robert (1995). The End of the Bronze Age: Changes in Warfare and the Catastrophe of ca. 1200 B.C..
Princeton, New Jersey: Princeton University Press.
Djakonov [Diakonoff], I. M.: Az ókori Közel-Kelet társadalma. Bp. 1972. (Az ELTE Ókori Történeti Tanszékeinek kiadványai, 2).;
Edwell, Peter: Between Rome and Persia. The middle Euphrates, Mesopotamia and Palmyra under Roman control, London 2008.;
Pretty, Robert Arthur: Dialogue on the true faith in God; Peeters, Leuven, 1997,
East of Byzantium: Syria and Armenia in the Formative Period (ed. N. G. Garsoian; T. F. Matthews; R. W. Thomson) Dumbarton Oaks Symposium, Washinton DC, 1982;
Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról; Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 10, Akadémiai Kiadó, Budapest 1971
Frye, Richard Nelson (Harvard 1920-) „Assyria and Syria: Synonyms” in: Journal of Near Eastern Studies (JNES) Chicago, 1992 http://www.youtube.com/watch?v=_KesgkBziUs
Függőkert, Orientalisztikai tanulmányok 1-2. mondAT Kft, Budapest, 2003-2005; (Jany János, Nagy Kornél cikkei)
Fröhlich Ida (szerk.): Az Utókor Hatalma — Újraírt szövegek, Kréné, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005
Ghirsman, Roman.: Az ókori Irán, médek, perzsák, párthusok. Gondolat, Budapest 1981.;
Gutmann, Joseph "The Dura Europos Synagogue Paintings and Their Influence on Later Christian and Jewish Art" Artibus et Historiae 9'.17 (1988), pp. 25-29.;
Graves, Robert - Patai, Raphael: Héber mítoszok Gondolat Kiadó, Bp. 1969,
Griffith, Sidney (Catholic University of America, Washington, D.C).: Christianity in Edessa and the Syriac-Speaking World: Mani, Bar Daysan and Ephraem; The Struggle for Allegiance on the Aramean Frontier http://www.sage.edu/faculty/salomd/nyssa/edessa.htm
Green, Tamara M.: The city of the Moon god: religious traditions of Harran Brill, 1992
Hackel, Sergei: The Byzantine Saint St Vladimir’s Seminary Press, Crestwood, New York, 2001
Hauptmann, H. (Heidelberg). Nevalı Çori: Eine Siedlung des akeramischen Neolithikums am mittleren Euphrat (1991/92) Nürnberger Blätter 8/9
Hahn István: Istenek és népek; Minerva, 1968;
Harrak, Amir (Toronto): The ancient name of Edessa in: Journal of Near Eastern Studies (JNES) 51 no 3. 1992 (Chicago)
Healey, John F. (University of Manchester): The Edessan Milieu and the Birth of Syriac, 2007 † http://syrcom.cua.edu/Hugoye/Vol10No2/HV10N2Healey.html
Herbert Christian Merillat: The Gnostic Apostle Thomas, 1997, http://www.gnosis.org/thomasbook/toc.html
Hill, G. F. British Museum Collections, Arabia, Mesopotamia and Persia. London: 1922.
Hopkins, C., 1979 The Discovery of Dura Europos, (New Haven and London).
Hovannisian, Richard G.: The Armenian people from ancient to modern times: from antiquity to the fourteenth century. Palgrave Macmillan. 1997, pp. 69–70.
Hunt, Arthur S., and H. S. Jones. 1922. "Christian Hymn with Musical Notation", The Oxyrhynchus Papyri, edited by Bernard P. Grenfell, Arthur S. Hunt, E. Lobel et al., 15:21–25. London: Egypt Exploration Fund.
Jóbst Ágnes: Gyógyító Csillagok, Balassi Kiadó, Budapest, 2000.
Johnson, William A.: Ancient Greek Music on Papyrus: http://classics.uc.edu/music/index.html
Kákosy László: Fény és Káosz — A kopt gnosztikus kódexek; Bp., 1984.,
Kákosy László: Egyiptológus szemmel Indiában, Indiáról in.: Az alexandriai időisten: válogatott tanulmányok Osiris Kiadó, Budapest, 2001
Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit, Akadémiai Kiadó, Bp, (1978)
Keiser, Helen A nagy istenő városa – Uruk négyezer éve. Régészekkel a Tigris és Euphratesz között. Gondolat, Budapest, 1973.
Kennedy, Hugh: The Byzantine and Early Islamic Near East Ashgate Publishing, 2006
Kertész István: Hellénisztikus történelem, História Könyvtár Monográfiák 13, szerk. Glatz Ferenc. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000;
Klengel, Horst Az ókori Szíria története és kultúrája. Gondolat, Budapest 1977.
Klengel, Horst Nomádok az ókori Elő-Ázsiában. Gondolat, Budapest 1985.
Klengel-Brandt, Evelyn: Utazás az ókori Babilónba Corvina Kiadó, Budapest, 1973.;
Klima, Jozeph: Az ókori Mezopotámia Bp. 1983.;
Kuhrt, Amelie, Az ókori Közel-Kelet. Piliscsaba, 2005.
Kugel, James L.. Traditions of the Bible. 1998;
Koenen, Ludwig. "From Baptism to the Gnosis of Manichaeism" in Bentley Layton, ed. The Rediscovery of Gnosticism, II, Sethian Gnosticism. Leiden: E. J. Brill, 1981.
Koester, Helmut. History and Literature of Early Christianity, vol. 2. Berlin and New York: Walter De Gruyter, 1980.
Kósa Gábor: „Szinkretizmus vagy szintézis? Tertium non datur? A manicheizmus eredete és más vallásokhoz fűződő viszonya.”, in: Világosság 42: 20–57
Komoróczy Géza: Az asszír nemzet http://www.hebraisztika.hu/attachments/00000134.pdf
Komoróczy Géza: Zsidó diaszpórák a szasszanida-perzsa birodalomban — Egyetemi jegyzetfüzet-sorozat ELTE Hebraisztika tanszék 2004;
Komoróczy Géza: Vallási kisebbségek a Szásszánida Perzsiában (egyetemi jegyzet ELTE, BTK Hebraisztika és Asszírológia Tanszék);
Komoróczy Géza: Az ókori Mezopotámia vallásai (Források) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988);
A középkori örmény történetírás
http://dzsundi-sapur.blogspot.com/2008/07/kzpkori-rmny-trtnetrs-cikktredk.html
A királyideológia változásai egy örmény krónikában
http://dzsundi-sapur.blogspot.com/2008/07/kirlyideolgia-vltozsai-keresztnysg.html
Kraus, Naftali: A Talmud bölcsei Az ősi forrás sorozat 3. Kötet — Ulpius-ház 2000,
Levy, Kenneth. 1958–62. "The Byzantine Sanctus and its Modal Tradition in East and West". Annales Musicologiques 6: 7–67.
Lincoln, Bruce: Thomas-Gospel and Thomas-Community: A New Approach to a Familiar Text, in: Novum Testamentum vol. XIX. 1977, BRILL.
Lipiński, Edward: The Aramaeans: their ancient history, culture, religion Peeters Publishers, Leuven 2000
MacEvitt, Christopher Hatch: The Crusades and the Christian World of the East: Rough Tolerance, University of Pennsylvania Press, 2008
Malech, George David - Malec, Nestorius George: History of the Syrian nation and the old Evangelical-Apostolic Church of the East Gorgias Press, 2006
McCullough, Stewart W. A Short History of Syriac Christianity to the Rise of Islam. Chico, CA: Scholars Press, 1982.
Malandra, William W. (1983), An Introduction to Ancient Iranian Religion. Readings from the Avesta and Achaemenid Inscriptions, Minneapolis: U. Minnesota Press;
McKinnon, James W. 2001. "Christian Church, Music of the Early. §II: Special Issues, 8. The Musical Character of Early Christian Song". The New Grove Dictionary of Music and Musicians, edited by Stanley Sadie and John Tyrrell. New York: Grove’s Dictionaries.
Meyendorff, John: Birodalmi egység és keresztény szakadások Az egyház 450 és 680 között — Bizantinológiai Intézet Alapítvány, Budapest, 2001;
Mirkovic, Alexander (Vanderbilt University): Edessa: the Parthian period:
http://ecole.evansville.edu/articles/pedessa.html
Millar, Fergus. The Roman Near East. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1993.
Moffett, Samuel Hugh: A History of Christianity in Asia Volume I: Beginings to 1500 Orbis Books, Maryknoll, New York;
Neugebauer, Otto Egzakt tudományok az Ókorban, Budapest, 1984.
Neusner, Jacob: A History of the Jews in Babylonia Brill, Leiden, 1969;
Oates, Joan. Babilon. General Press Kiadó, Budapest; 2005
Oppenheim, A. Leo. Az ókori Mezopotámia. Gondolat Budapest 1982.;
Pöhlmann, Egert, and Martin L. West. 2001. Documents of Ancient Greek Music: The Extant Melodies and Fragments. Oxford: Clarendon Press
Richmond, Diana (1978) Antar and Abla: a Bedouin romance Quartet Books, London
Redgate, Anne Elizabeth: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998
Sivan, Hagith: University of Kansas (dinah01@ku.edu): Rewiew of Martin Wallraff (ed.), Iulius Africanus: Chronographiae. The Extant Fragments. In collaboration with Umberto Roberto and Karl Pinggéra, William Adler. Die griechischen christlichen Schriftsteller der ersten Jahrhunderte, NF 15. Translated by W. Adler. Berlin-New York: Walter de Gruyter, 2007.
in: Bryn Mawr Classical Review 2008.04.43
http://bmcr.brynmawr.edu/2008/2008-04-43.html
Saleh Thaier: A mandeusok — az utolsó gnosztikus vallás követői (Kálvinista Szemle, 2000): http://thaier.jeeran.com/Mandeusok.htm;
Stoneman, Richard: Palmyra and its empire: Zenobia's revolt against Rome ; University of Michigan, 1992;
Simon Róbert: A Korán világa Helikon Kiadó, Budapest, 1987
Simon Róbert: Máni és Mohamed in: Orientalista Kelet-Közép-Európában. Válogatott tanulmányok. Isis-könyvek. Történeti elemzések 2. Szombathely, Savaria 1997
Sirat, Colette: A zsidó filozófia a középkorban a kéziaratos és nyomtatott szövegek alapján — Logosz Kiadó, Budapest, 1999;
Segal, J. B. Edessa, the Blessed City. Oxford: Clarendon Press, 1970.
Seibert, Ilse: A nő az ókori Keleten. Budapest 1975.
Spät Eszter: Late Antique Motifs in Yezidi Oral Tradition; doktori disszertáció http://www.personal.ceu.hu/students/09/Eszter_Spat/
Spät Eszter: The Yezidis (2 ed.), London: Saqi (published 2005);
Teres Ágoston: Biblia és asztronómia (Mágusok és a csillag Máté evangéliumában) — Springer Orvosi Kiadó Kft., Debrecen, 1998
Toumanoff, Cyril: Studies in Christian Caucasian History, Georgetown, 1963
Tóth István: The Destruction of the Sanctuaries of Iuppiter Dolichenus at the Rhine and in the Danube Region. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 25, 109-116. 1973
Thomson, R. W.: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978,
Tscherikower, V. "Die hellenistischen Staedtegruendungen vom Alexander dem Grossen bis auf die Roemerzeit", in: Philologus Suppl. 19, Leipzig 1927, 51-58.
Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története, Balassi Kiadó, 2003;
Vavilov, Anton: Origin and Geography of Cultivated Plants (translated by Doris Love). 1992. Cambridge University Press, Cambridge
Vermes Géza: The Changing Faces of Jesus, London, Penguin 2001
Vermes Géza: Jesus in his Jewish Context, Minneapolis, Fortress Press 2003
Vermes Géza: The Authentic Gospel of Jesus, London, Penguin 2004
Vermes Géza: The Passion, London, Penguin 2005
Vermes Géza: Jesus the Jew: A Historian's Reading of the Gospels, Minneapolis, Fortress Press 1973
Wigram, William Ainger: An Introduction to the History of the Assyrian Church Gorgias Press, 2004
Yamauchi, Edwin M.: Gnostic ethics and Mandaean origins Gorgias Press, 2004
http://www.ewidgetsonline.com/dxreader/Reader.aspx?token=HGrc9aQYvNasgU44RmuhbA%3d%3d&rand=907407386&buyNowLink=
http://www.librarything.com/author/drijvershjw
Szépirodalom:
1., Morisz Szimasko: A Nagy Mágus (Mazdak) — Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977 (a jegyzeteket írta: Szalmási Pál, Jeremiás Éva)
2., Firdauszi: Sáh-náme, a Királyok könyve Kisfaludy-Társaság, Budapest (fordította Radó Antal)
3., Jorge Louis Borghes novellái
Újságcikk:
Egy érdekes cikk még 1957-ből D. S. Rice: From Sin to Saladin: http://www.caeno.org/_Eponym/pdf/Rice_Adad%20guppi%20discovered.pdf
Szír templomépítészet:
http://nasrani.net/2008/01/26/the-syrian-christian-church-an-architectural-overview/
Lexikonok:
August Pauly, Georg Wissowa, Wilhelm Kroll, Kurt Witte, Karl Mittelhaus, Konrat Ziegler, eds. Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft: neue Bearbeitung, Stuttgart: J. B. Metzler, 1894–1980.
Hubert Cancik, Helmuth Schneider, eds., Der neue Pauly. Enzyklopädie der Antike. Das klassische Altertum und seine Rezeptionsgeschichte, Stuttgart: J.B. Metzler, 2003, 11611 pages
Ehsan Yarshater, Ahmad Ashraf, eds. Encyclopædia Iranica Center for Iranian Studies, Columbia University http://www.iranica.com/newsite/
David Noel Freedman, Hans Dieter Betz (Greco-Roman Religion); James H. Charlesworth (Apocrypha and Pseudepigrapha); Frank Moore Cross (Old Testament); William G. Dever (Archaeology); A. Kirk Grayson (Mesopotamia and Assyriology); Peter Machinist (Bible and Ancient Near East); Abraham J. Malherbe (New Testament); Birger A. Pearson (Early Christianity); Jack M. Sasson (Bible and Ancient Near East); and William R. Schoedel (Early Christian Literature) ed. Anchor Bible Dictionary Yale University CD-ROM
Charles G. Herbermann (Professor of Latin and Librarian of the College of the City of New York), Edward A. Pace (Professor of Philosophy in the Georgetown Catholic University), Condé B. Pallen, Editor, Rt. Rev. Thomas J. Shahan, (Professor of Church History in the Georgetown Catholic University), and John J. Wynne, S.J. (Editor of The Messenger), Catholic Encyclopedia: Copyright © Encyclopedia Press. 1913; Robert Appleton Company New York, NY. Volume 1: 1907; Volume 2: 1907; Volume 3: 1908; Volume 4: 1908; Volume 5: 1909; Volume 6: 1909; Volume 7: 1910; Volume 8: 1910; Volume 9: 1910; Volume 10: 1911; Volume 11: - 1911; Volume 12: - 1911; Volume 13: - 1912; Volume 14: 1912; Volume 15: 1912
Catholic Online Catholic Encyclopedia Digital version Compiled and Copyright © Catholic Online
http://www.newadvent.org/cathen/
Vanyó László: „Szír keresztény irodalom” szócikk in: Magyar Katolikus Lexikon http://lexikon.katolikus.hu/
CYRUS ADLER, Ph.D. (Departments of Post-Biblical Antiquities and the Jews of America.) President of the American Jewish Historical Society; Assistant Secretary, Smithsonian Institution, Washington, D. C. ;WILHELM BACHER, Ph.D. (Departments of the Talmud and Rabbinical Literature.) Professor in the Jewish Theological Seminary, Budapest, Hungary.; GOTTHARD DEUTSCH, Ph.D. (Department of History from 1492 to 1906.) Professor of Jewish History, Hebrew Union College, Cincinnati, Ohio; Editor of "Deborah."; RICHARD GOTTHEIL, Ph.D. (Departments of History from Ezra to 1492 and History of Post-Talmudic Literature.) Professor of Semitic Languages, Columbia University, New York; Chief of the Oriental Department, New York Public Library.; EMIL G. HIRSCH, Ph.D., LL.D. (Department of the Bible.) Rabbi of Chicago Sinai Congregation, Chicago, Ill.; Professor of Rabbinical Literature and Philosophy, University of Chicago; Editor of "The Reform Advocate." ; JOSEPH JACOBS, B.A. (Departments of the Jews of England and Anthropology; Revising Editor.) Formerly President of the Jewish Historical Society of England; Author of "Jews of Angevin England," etc.; KAUFMANN KOHLER, Ph.D. (Departments of Theology and Philosophy.) President of Hebrew Union College, Cincinnati, Ohio; Rabbi Emeritus of Temple Beth-El, New York.; HERMAN ROSENTHAL. (Department of the Jews of Russia and Poland.) Chief of the Slavonic Department, New York Public Library.; ISIDORE SINGER, Ph.D. Managing Editor. (Department of Modern Biography from 1750 to 1906.); CRAWFORD HOWELL TOY, D.D., LL.D. (Departments of Hebrew Philology and Hellenistic Literature.) Professor of Hebrew in Harvard University, Cambridge, Mass.; Author of "The Religion of Israel," etc.; I. K. FUNK, D.D., LL.D. (Chairman of the Board.) Editor-in-Chief of the Standard Dictionary of the English Language, etc.; FRANK H. VIZETELLY, F.S.A. (Secretary of the Board.) Associate Editor of the Standard Dictionary; Author of "The Preparation of Manuscripts for the Printer," etc.; WILLIAM POPPER, M.A., Ph.D. (Associate Revising Editor; Chief of the Bureau of Translation.) Instructor in Semitic Languages, University of California, Berkeley, Cal.; Author of "The Censorship of Hebrew Books." Copyright 2002 JewishEncyclopedia.com.:
Jewish Encyclopedia 1901-1906
www.jewishencyclopedia.com
Hugh Chisholm ed. Encyclopaedia Britannica. Eleventh Edition (Cambridge University Press 1910–1911) - Project Gutenberg Encyclopedia
http://en.wikipedia.org/wiki/Encyclop%C3%A6dia_Britannica_Eleventh_Edition
Pallas Nagy Lexikona: „Szír nyelv és irodalom” szócikk
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/
Vásáry István, Hamar Imre, Ivanics Mária (szerk.): Keleti Történeti Kronológia (ELTE oktatási segédanyag, Bölcsész Konzorcium, Antiqua et Orientale, 2004)
https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Keleti.torteneti.kronologia/index.asp_id=38
Simon Róbert: Iszlám Kulturális Lexikon, Corvina Kiadó, Budapest, 2009
Szótárak, nyelvkönyvek:
A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.
Zólyomi Gábor, Déri Balázs (szerk.) Ókori és keleti nyelvek és írások (ELTE oktatási segédanyag, Bölcsész Konzorcium, Antiqua et Orientale, 2004)
https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Okori.es.keleti.nyelvek.es.irasok/index.asp_id=136.html
Kaukázusi albán palimpszeszt, fordítása, illetve a hozzá fűzött szótár és nyelvkönyv (Dr. Zaza Alexidze, Institute of Manuscripts in Tbilisi, Georgia: zaza_alexidze@hotmail.com)
http://www.azer.com/aiweb/categories/magazine/ai113_folder/113_articles/113_zaza_quick_facts.html
Akkád szótár (szerk. Olivier Lauffenburger):
http://www.premiumwanadoo.com/cuneiform.languages/dictionary/index_en.php
Források:
Apokrif iratok: Apokrif levelek — Telosz Kiadó, Budapest, 1999
Apokrif iratok: Az apostolok csodálatos cselekedetei — Telosz Kiadó, Budapest, 1996
A törzsek származásáról, avagy a Kincsesbarlang — Helikon Kiadó, Prométheusz Könyvek 8, Gyula, 1985 (Hahn-Puskás-Ormos-Fröhlich)
Az egyiptomi szerzetesek története = Historia monachorum in Aegypto / Tyrannius Rufinus; ford., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Pataki Elvira. – Piliscsaba : PPKE BTK, 2004
Biblia
Bardajszan művének jelenleg készül fordítása Pesthy Mónika és Simon Róbert gondozásában. Egy angol fordítás hozzáférhető az internetről: http://www.newadvent.org/fathers/0862.htm Az idézet viszont nem ebből, hanem Drijvers angol fordítása alapján készült, általam.
Mózes Bar Képha: Paradicsomkommentár — Magyar Könyvklub, Budapest, 2001 (Kövér András, Lukács Ilona, Pesthy Monika),
Chorenei Mózes: Nagy-Örményország története (fordította: Szongott Kristóf) Szamosújvár, Auróra, 1892
Ugyanez angol lábjegyzetekkel: R. W. Thomson: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978,
Cassius Dio:
http://penelope.uchicago.edu/Thayer/E/Roman/Texts/Cassius_Dio/home.html
Csodatévő Takla Hájmánót. Válogatás - Helikon Kiadó, Prométheusz Könyvek 13, Gyula, 1986 (Ormos);
Pseudo-Dionysius of Tel-Mahre: Chronicle, Part III. Tr. by Witold Witakowski. Liverpool, 1997 (Liverpool University Press - Translated Texts for Historians)
Euszebiosz egyháztörténete - Ókeresztény írók 4. (szerk. Vanyó László) SZIT, Budapest, 1983.;
St. Ephraim of Syria, Translated by A. S. Duncan Jones, 1904 in: http://homepages.which.net/~gk.sherman/baaaa.htm
„Fénylő ölednek édes örömében…”. A sumer irodalom kistükre, ant., összeáll., ford., bev., jegyz., Komoróczy Géza: 1970;
Florus: Róma háborúi — fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Havas László
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: L. Annaei FLORI EPITOMAE DE TITO LIVIO BELLORUM OMNIUM ANNORUM DCC LIBRI II. ED. O. ROSSBACH (LEIPZIG 1896) ISSN 0324-6469 ISBN 963 07 1881 2, Európa Könyvkiadó, 1979 (http://www.romaikor.hu/index.php?p=florus_roma_haborui#jump )
Bibliotheca Caucasica sorozat 3. kötete: Hajk és Bél harca — A régi örmény irodalom kincsestára I. Ókor - Középkor; válogatta, szerkesztette, a történeti és irodalmi bevezetőket írta: Dr. Schütz Ödön; Életünk Könyvek, Szombathely, 1995;
Historia Augusta: Válogatás (Szerkesztő: Ferenczy Endre; Fordító: Terényi István) Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1968
Josephus Flavius: A zsidók története (XI-XX. könyv) (Gondolat Könyvkiadó–Talentum Kft., 1944.)
Szamoszatai Lucianosz: De Dea Syria (angolból én fordítottam)
http://www.sacred-texts.com/cla/luc/tsg/index.htm
Marcus Iunianus Iustinus: A világkrónika - Helikon Kiadó, 1992
Bánfalvi András: Mennydörgés - A Nag Hammadi gnosztikus evangéliumok, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 2002;
http://www.gnosis.org/naghamm/nhl.html
Ókori keleti történeti chrestomathia. Szerk.: Harmatta János. Budapest, Osiris, 2003.;
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (fordította: Máthé Elek) http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/index.htm
Porphűriosz: Tartózkodás a húsételektől: http://thriceholy.net/Texts/Porphyry2.html
Sima Qian: A hunok legkorábbi története - A Shi Ji 110. kötete (kínaiból magyarra fordította: Du Yaxiong és Horváth Izabella) Magyar Ház, Budapest, 1997;
Szokratész egyháztörténete Szent István Társulat, Budapest, 1984, (Fordította Baán István)
Sztrabón: Geographika Gondolat Kiadó, Budapest, 1977 (Földy József ford.)
Tacitus: Évkönyvek
http://old.perseus.tufts.edu/cgi-bin/ptext?lookup=Tac.+Ann.+12.10
Mártírakták (ezeket végül nem használtam, csak összevetésképp, a kísérő kommentárok miatt):
Braun, Oskar (Hrsg.): Ausgewählte Akten persischer Märtyrer. Mit einem Anhang: Ostsyrisches Mönchsleben. (Bibliothek der Kirchenväter, 1. Reihe, Bd. 22). München 1915
http://www.unifr.ch/bkv/buch137.htm
Walker, Joel Thomas: The legend of Mar Qardagh: narrative and Christian heroism in late antique Iraq University of California Press, 2006
Epigráfia:
Drijvers, H. J. W. Old Syriac (Edessean) Inscriptions. Leiden: E. J. Brill, 1972.;
A. Г. Aбpaмян: Дешифровка надлисей кавкаэских агван, Ерван, 1964; köszönet Szalmási Pálnak a kölcsönadott kötetért
Jog:
Szemelvények az ókori kelet jogforrásaiból (Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből) — Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003 (Jany János, Salát Gergely, Dezső Csaba)
Jany János: Ókori jogi kultúrák
http://www.btk.ppke.hu/db/02/20/m00001220.pdf
Atlaszok, természetrajz:
Roaf, Michael. A mezopotámiai világ atlasza. Helikon – Magyar Könyvklub 1998.
John Rogerson, A bibliai világ atlasza (Budapest: Helikon Kiadó, “1994”);
John Baines & Jaromír Málek, Az ókori Egyiptom atlasza (Budapest: Helikon Kiadó, 2000);
Tim Cornell & John Matthews, A római világ atlasza (Budapest: Helikon, 1999);
Brentjes, Burchard/ [a kislexikont Stohl Gábor írta].: Vadállatból háziállat - Budapest: Gondolat, 1976.
Csőre Pál: A solymászat története, TerraPrint, 1996
Ibrahim Atalay: Mountain Ecosystems of Turkey http://www.kfunigraz.ac.at/geowww/hmrsc/pdfs/hmrsc7/atalay29-38.pdf
Der Spiegel 2006. március 6. és június 3.: A kölni Max Planck Terménykutatási Intézet kutatásai szerint ma 68 olyan gabonafélét ismerünk, ami egy a Karaca-hegy lejtőin őshonos vadnövénytől származik.
Kronológia:
Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás, Budapest, 1983.
(letölthető innen: http://mek.niif.hu/04700/04744/html/index.htm)
Web-lapok (interaktív térképek, régészeti anyag, fotók, szöveggyűjtemények stb.):
http://www.parthia.com/
http://www.edessa.com/
http://www.heritageinstitute.com/zoroastrianism/; http://www.dmoz.org/Society/Religion_and_Spirituality/Zoroastrianism/;
http://www.gnosis.org/library.html
http://www.tertullian.org/
http://www.voskrese.info/spl/index.html
http://www.ocf.org/OrthodoxPage/
http://www.armenia.com/
www.encyclopedia.com
www.mandaeanworld.com
www.elvis.rowan.edu/-kilroy/JEK/06/10.html
http://rbedrosian.com/historyw.html
http://www.cavemanart.com/osroene/osroene.htm
Tankönyvek:
Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (a Ré fiai átdolgozott kiadása) Osiris, Budapest, 2002
Henry Chadwick: A korai egyház — Osiris Kiadó, Budapest, 2003
Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma. (Egyetemi Tankönyv). Budapest, Tankönyvkiadó, 1992.;
Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Szerk. Németh György. Budapest, Osiris Kiadó, 2007.;
Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Budapest, Osiris, 2005
Zene:
A szír liturgikus zene felidézéséhez lásd: Marie Keyrouz nővér olyan keleti liturgikus zenéket énekel, aminek dallamvilága változatlan egészen az őskeresztény időktől. (Köszönet Szilasi Alexnak.)
http://www.keyrouz.com/
McKinnon, James W.: 'Christian Church, music of the early', Grove Music Online ed. L. Macy (Accessed 11 July 2006), Grove Music - Access by subscription only
Website containing transcribed text and translation of the Oxyrhynchus hymn, and a recording.
Oxyrhynchus 1786 at Oxyrhynchus Online, with low- & high- resolution images of the papyrus itself.
Theológia:
Dolhai Lajos: Az ókeresztény egyház liturgiája — A liturgia fejlődése az egyházatyák írásainak tükrében. JEL Könyvkiadó, 2001
Tim Hegedűs: Necessity and Free Will in the Tought of Bardaisan of Edessa. Laval théologique et philosophique, vol. 59, n° 2, 2003, p. 333-344. http://www.erudit.org/revue/ltp/2003/v59/n2/007425ar.pdf
Vigh Adrienn: Néhány vonás Szír Szent Efrém egyházértelmezéséből Teológiai doktorátusi értekezés,1997
Görög filozófia:
Bertrand Russell: A nyugati filozófia története Göncöl Kiadó, 2004;
Ch. Stead: Filozófia a keresztény ókorban (Historia philosophiae), Osiris kiadó, Budapest: 2002.;
Long A. A.: Hellenisztikus filozófia Osiris, 1998; stb.
Maróth Miklós: A görög filozófia története. – Piliscsaba : PPKE BTK, 2002.
R. T. Wallis, Az újplatonizmus (ford. Buzási G.), Budapest: Osiris, 2002
Szakirodalom:
Apor Éva: Irán, birodalmak – hagyományok, Kőrösi Csoma Társaság, Budapest, 1985.;
Babelon, E. Numismatique d' Edesse en Mesopotamie, Melange numismatiques, 2eme serie. Paris, 1893.
Ball, Warwick: Rome and the East, Routledge; New Edition edition (January 16, 2001)
Bauer, Walter. Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity. Philadelphia: Fortress Press, 1971.
Baum, Wilhelm – Winkler, Dietmar W.: The Church of the East: a concise history Routledge-Taylor and Francis group, 2003
http://www.ewidgetsonline.com/dxreader/Reader.aspx?token=HGrc9aQYvNasgU44RmuhbA%3d%3d&rand=907407386&buyNowLink=
Bellinger, A. R. The Excavations at Dura-Europos, Final Report vol. VI, The Coins. New Haven: Yale University Press, 1949.
Bermant, Chaim- Weitzman, Michael: Egy ismeretlen ókori civilizáció, Ebla, Gondolat, Budapest, 1986
Bibaniuk, Petro B.T.: The Roots of Christian Hesychasm in Indian Religions Ukrainian Free University: Studies in Eastern Christianity Volume 5 Munich-Toronto 1998 3/13
Boll, Franz - Bezold, Carl: Csillaghit és csillagfejtés Helikon Kiadó, 1987
Brock, Sebastian: "Eusebius and Syriac Christianity" in Harold W. Attridge and Gohei Hata eds. Eusebius, Christianity and Judaism Leiden: E. J. Brill, 1992.
Brock, Sebastian: Greek into Syriac and Syriac into Greek in: Syriac Perspectives on Late Antiquity, 1984
Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása 200-1000 — Európa születése sorozat, Atlantisz könyvkiadó, Budapest, 1999
Burkitt, F. Crawford. Early Christianity outside the Roman Empire: Two lectures Delivered at Trinity College, Dublin. Cambridge: University Press, 1899.
Boyce, Mary (1975), The History of Zoroastrianism, 1, Leiden: Brill,;
Boyce, Mary (1982), The History of Zoroastrianism, 2, Leiden: Brill;
Boyce, Mary (1979), Zoroastrians: Their Religious Beliefs and Practices, London: Routledge;
Boyce, Mary (1984), Textual sources for the study of Zoroastrianism, Manchester: Manchester UP;
Boyce, Mary (1987), Zoroastrianism: A Shadowy but Powerful Presence in the Judaeo-Christian World, London: William's Trust
Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása. Napkelettől Napnyugatig - Kőrösi Csoma Kiskönyvtár Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969;
Clark, Peter (1998), Zoroastrianism. An Introduction to an Ancient Faith, Brighton: Sussex Academic Press;
Charlesworth, James, ed. The Old Testament Pseudepigrapha, vols. 1&2. New York: Doubleday, 1985.
Conomos, Dimitri E.: A korakeresztény és bizánci éneklés története és gyakorlata in: Katekhón 2006/III/1
Cook, S. A., Adcock, F. E., Charlesworth, M. P. Cambridge Ancient History, vol. XI. Cambridge: University Press, 1969.
Dadoyan, Seta B.: The Armenian Intermezzo in Bilad as-Sham Between the Fourt/Tenth and Sixth/Twelwfth Centuries. in.: David Richard Thomas: Syrian Christians under Islam: the first thousand years, Brill
Déri Balázs: Mani a “baptisták” között. Mani gyermek és ifjúkora az ún. kölni Mani-Kódex szerint. In: Vallástudományi Szemle 2008 / 4
Dijkstra, Klaas: Life and loyalty: a study in the socio-religious culture of Syria and Mesopotamia in the Graeco-Roman Period based on Epigraphical Evidence Brill, Leiden, 1995,
Dirven, Lucinda "The Author of De Dea Syria and his cultural heritage", Numen 44.2 (May 1997), pp. 153–179.
Dirven, Lucinda: The Palmyrenes of Dura-Europos: a study of religious interaction in Roman Syria; Brill, Leiden, 1992;
Dussaud, René (1868-1958) La penetration des Arabes en Syrie avant l'Islam. Paris: 1955
Drijvers, H. J. W. East of Antioch. London: Variorum Reprints, 1984.
Drijvers, H. J. W. Cults and Beliefs at Edessa. Leiden: E. J. Brill, 1980.
Drijvers, H. J. W. Old Syriac (Edessean) Inscriptions. Leiden: E. J. Brill, 1972.
Drijvers, H. J. W. Bardaisan of Edessa. Assen, Netherlands: Royal VanGorcum, 1966.
Drews, Robert (1995). The End of the Bronze Age: Changes in Warfare and the Catastrophe of ca. 1200 B.C..
Princeton, New Jersey: Princeton University Press.
Djakonov [Diakonoff], I. M.: Az ókori Közel-Kelet társadalma. Bp. 1972. (Az ELTE Ókori Történeti Tanszékeinek kiadványai, 2).;
Edwell, Peter: Between Rome and Persia. The middle Euphrates, Mesopotamia and Palmyra under Roman control, London 2008.;
Pretty, Robert Arthur: Dialogue on the true faith in God; Peeters, Leuven, 1997,
East of Byzantium: Syria and Armenia in the Formative Period (ed. N. G. Garsoian; T. F. Matthews; R. W. Thomson) Dumbarton Oaks Symposium, Washinton DC, 1982;
Fodor Sándor: Arab legendák a piramisokról; Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 10, Akadémiai Kiadó, Budapest 1971
Fowden, Garth: Empire to Commonwealth: Consequences of Monotheism in Late Antiquity. Princeton University Press 1993
Filoramo, Giacomo: A gnoszticizmus története; ford.: Dobolán Katalin. Budapest, Hungarus Paulus ; Kairosz, 2000Frye, Richard Nelson (Harvard 1920-) „Assyria and Syria: Synonyms” in: Journal of Near Eastern Studies (JNES) Chicago, 1992 http://www.youtube.com/watch?v=_KesgkBziUs
Függőkert, Orientalisztikai tanulmányok 1-2. mondAT Kft, Budapest, 2003-2005; (Jany János, Nagy Kornél cikkei)
Fröhlich Ida (szerk.): Az Utókor Hatalma — Újraírt szövegek, Kréné, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005
Ghirsman, Roman.: Az ókori Irán, médek, perzsák, párthusok. Gondolat, Budapest 1981.;
Gutmann, Joseph "The Dura Europos Synagogue Paintings and Their Influence on Later Christian and Jewish Art" Artibus et Historiae 9'.17 (1988), pp. 25-29.;
Graves, Robert - Patai, Raphael: Héber mítoszok Gondolat Kiadó, Bp. 1969,
Griffith, Sidney (Catholic University of America, Washington, D.C).: Christianity in Edessa and the Syriac-Speaking World: Mani, Bar Daysan and Ephraem; The Struggle for Allegiance on the Aramean Frontier http://www.sage.edu/faculty/salomd/nyssa/edessa.htm
Green, Tamara M.: The city of the Moon god: religious traditions of Harran Brill, 1992
Hackel, Sergei: The Byzantine Saint St Vladimir’s Seminary Press, Crestwood, New York, 2001
Hauptmann, H. (Heidelberg). Nevalı Çori: Eine Siedlung des akeramischen Neolithikums am mittleren Euphrat (1991/92) Nürnberger Blätter 8/9
Hahn István: Istenek és népek; Minerva, 1968;
Harrak, Amir (Toronto): The ancient name of Edessa in: Journal of Near Eastern Studies (JNES) 51 no 3. 1992 (Chicago)
Healey, John F. (University of Manchester): The Edessan Milieu and the Birth of Syriac, 2007 † http://syrcom.cua.edu/Hugoye/Vol10No2/HV10N2Healey.html
Herbert Christian Merillat: The Gnostic Apostle Thomas, 1997, http://www.gnosis.org/thomasbook/toc.html
Hill, G. F. British Museum Collections, Arabia, Mesopotamia and Persia. London: 1922.
Hopkins, C., 1979 The Discovery of Dura Europos, (New Haven and London).
Hovannisian, Richard G.: The Armenian people from ancient to modern times: from antiquity to the fourteenth century. Palgrave Macmillan. 1997, pp. 69–70.
Hunt, Arthur S., and H. S. Jones. 1922. "Christian Hymn with Musical Notation", The Oxyrhynchus Papyri, edited by Bernard P. Grenfell, Arthur S. Hunt, E. Lobel et al., 15:21–25. London: Egypt Exploration Fund.
Jóbst Ágnes: Gyógyító Csillagok, Balassi Kiadó, Budapest, 2000.
Johnson, William A.: Ancient Greek Music on Papyrus: http://classics.uc.edu/music/index.html
Kákosy László: Fény és Káosz — A kopt gnosztikus kódexek; Bp., 1984.,
Kákosy László: Egyiptológus szemmel Indiában, Indiáról in.: Az alexandriai időisten: válogatott tanulmányok Osiris Kiadó, Budapest, 2001
Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit, Akadémiai Kiadó, Bp, (1978)
Keiser, Helen A nagy istenő városa – Uruk négyezer éve. Régészekkel a Tigris és Euphratesz között. Gondolat, Budapest, 1973.
Kennedy, Hugh: The Byzantine and Early Islamic Near East Ashgate Publishing, 2006
Kertész István: Hellénisztikus történelem, História Könyvtár Monográfiák 13, szerk. Glatz Ferenc. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000;
Key-Fowden, Elizabeth: The Barbarian Plain: Saint Sergius between Rome and Iran (Transformation of the Classical Heritage 28), Berkeley: University of California Press, 1999. 227 pp. + xxii with bibliography.
Klengel, Horst Az ókori Szíria története és kultúrája. Gondolat, Budapest 1977.
Klengel, Horst Nomádok az ókori Elő-Ázsiában. Gondolat, Budapest 1985.
Klengel-Brandt, Evelyn: Utazás az ókori Babilónba Corvina Kiadó, Budapest, 1973.;
Klima, Jozeph: Az ókori Mezopotámia Bp. 1983.;
Kuhrt, Amelie, Az ókori Közel-Kelet. Piliscsaba, 2005.
Kugel, James L.. Traditions of the Bible. 1998;
Koenen, Ludwig. "From Baptism to the Gnosis of Manichaeism" in Bentley Layton, ed. The Rediscovery of Gnosticism, II, Sethian Gnosticism. Leiden: E. J. Brill, 1981.
Koester, Helmut. History and Literature of Early Christianity, vol. 2. Berlin and New York: Walter De Gruyter, 1980.
Kósa Gábor: „Szinkretizmus vagy szintézis? Tertium non datur? A manicheizmus eredete és más vallásokhoz fűződő viszonya.”, in: Világosság 42: 20–57
Komoróczy Géza: Az asszír nemzet http://www.hebraisztika.hu/attachments/00000134.pdf
Komoróczy Géza: Zsidó diaszpórák a szasszanida-perzsa birodalomban — Egyetemi jegyzetfüzet-sorozat ELTE Hebraisztika tanszék 2004;
Komoróczy Géza: Vallási kisebbségek a Szásszánida Perzsiában (egyetemi jegyzet ELTE, BTK Hebraisztika és Asszírológia Tanszék);
Komoróczy Géza: Az ókori Mezopotámia vallásai (Források) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988);
A középkori örmény történetírás
http://dzsundi-sapur.blogspot.com/2008/07/kzpkori-rmny-trtnetrs-cikktredk.html
A királyideológia változásai egy örmény krónikában
http://dzsundi-sapur.blogspot.com/2008/07/kirlyideolgia-vltozsai-keresztnysg.html
Kraus, Naftali: A Talmud bölcsei Az ősi forrás sorozat 3. Kötet — Ulpius-ház 2000,
Levy, Kenneth. 1958–62. "The Byzantine Sanctus and its Modal Tradition in East and West". Annales Musicologiques 6: 7–67.
Lincoln, Bruce: Thomas-Gospel and Thomas-Community: A New Approach to a Familiar Text, in: Novum Testamentum vol. XIX. 1977, BRILL.
Lipiński, Edward: The Aramaeans: their ancient history, culture, religion Peeters Publishers, Leuven 2000
MacEvitt, Christopher Hatch: The Crusades and the Christian World of the East: Rough Tolerance, University of Pennsylvania Press, 2008
Malech, George David - Malec, Nestorius George: History of the Syrian nation and the old Evangelical-Apostolic Church of the East Gorgias Press, 2006
McCullough, Stewart W. A Short History of Syriac Christianity to the Rise of Islam. Chico, CA: Scholars Press, 1982.
Malandra, William W. (1983), An Introduction to Ancient Iranian Religion. Readings from the Avesta and Achaemenid Inscriptions, Minneapolis: U. Minnesota Press;
McKinnon, James W. 2001. "Christian Church, Music of the Early. §II: Special Issues, 8. The Musical Character of Early Christian Song". The New Grove Dictionary of Music and Musicians, edited by Stanley Sadie and John Tyrrell. New York: Grove’s Dictionaries.
Meyendorff, John: Birodalmi egység és keresztény szakadások Az egyház 450 és 680 között — Bizantinológiai Intézet Alapítvány, Budapest, 2001;
Mirkovic, Alexander (Vanderbilt University): Edessa: the Parthian period:
http://ecole.evansville.edu/articles/pedessa.html
Millar, Fergus. The Roman Near East. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1993.
Moffett, Samuel Hugh: A History of Christianity in Asia Volume I: Beginings to 1500 Orbis Books, Maryknoll, New York;
Neugebauer, Otto Egzakt tudományok az Ókorban, Budapest, 1984.
Neusner, Jacob: A History of the Jews in Babylonia Brill, Leiden, 1969;
Oates, Joan. Babilon. General Press Kiadó, Budapest; 2005
Oppenheim, A. Leo. Az ókori Mezopotámia. Gondolat Budapest 1982.;
Pöhlmann, Egert, and Martin L. West. 2001. Documents of Ancient Greek Music: The Extant Melodies and Fragments. Oxford: Clarendon Press
Richmond, Diana (1978) Antar and Abla: a Bedouin romance Quartet Books, London
Redgate, Anne Elizabeth: The Armenians; Blackwell Publishers, Oxford-Massachusetts, 1998
Sivan, Hagith: University of Kansas (dinah01@ku.edu): Rewiew of Martin Wallraff (ed.), Iulius Africanus: Chronographiae. The Extant Fragments. In collaboration with Umberto Roberto and Karl Pinggéra, William Adler. Die griechischen christlichen Schriftsteller der ersten Jahrhunderte, NF 15. Translated by W. Adler. Berlin-New York: Walter de Gruyter, 2007.
in: Bryn Mawr Classical Review 2008.04.43
http://bmcr.brynmawr.edu/2008/2008-04-43.html
Saleh Thaier: A mandeusok — az utolsó gnosztikus vallás követői (Kálvinista Szemle, 2000): http://thaier.jeeran.com/Mandeusok.htm;
Stoneman, Richard: Palmyra and its empire: Zenobia's revolt against Rome ; University of Michigan, 1992;
Simon Róbert: A Korán világa Helikon Kiadó, Budapest, 1987
Simon Róbert: Máni és Mohamed in: Orientalista Kelet-Közép-Európában. Válogatott tanulmányok. Isis-könyvek. Történeti elemzések 2. Szombathely, Savaria 1997
Sirat, Colette: A zsidó filozófia a középkorban a kéziaratos és nyomtatott szövegek alapján — Logosz Kiadó, Budapest, 1999;
Segal, J. B. Edessa, the Blessed City. Oxford: Clarendon Press, 1970.
Seibert, Ilse: A nő az ókori Keleten. Budapest 1975.
Spät Eszter: Late Antique Motifs in Yezidi Oral Tradition; doktori disszertáció http://www.personal.ceu.hu/students/09/Eszter_Spat/
Spät Eszter: The Yezidis (2 ed.), London: Saqi (published 2005);
Teres Ágoston: Biblia és asztronómia (Mágusok és a csillag Máté evangéliumában) — Springer Orvosi Kiadó Kft., Debrecen, 1998
Toumanoff, Cyril: Studies in Christian Caucasian History, Georgetown, 1963
Tóth István: The Destruction of the Sanctuaries of Iuppiter Dolichenus at the Rhine and in the Danube Region. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 25, 109-116. 1973
Thomson, R. W.: Moses Khorenats’i History of the Armenians; Cambridge-Massachusetts, 1978,
Tscherikower, V. "Die hellenistischen Staedtegruendungen vom Alexander dem Grossen bis auf die Roemerzeit", in: Philologus Suppl. 19, Leipzig 1927, 51-58.
Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története, Balassi Kiadó, 2003;
Vavilov, Anton: Origin and Geography of Cultivated Plants (translated by Doris Love). 1992. Cambridge University Press, Cambridge
Vermes Géza: The Changing Faces of Jesus, London, Penguin 2001
Vermes Géza: Jesus in his Jewish Context, Minneapolis, Fortress Press 2003
Vermes Géza: The Authentic Gospel of Jesus, London, Penguin 2004
Vermes Géza: The Passion, London, Penguin 2005
Vermes Géza: Jesus the Jew: A Historian's Reading of the Gospels, Minneapolis, Fortress Press 1973
Wigram, William Ainger: An Introduction to the History of the Assyrian Church Gorgias Press, 2004
Yamauchi, Edwin M.: Gnostic ethics and Mandaean origins Gorgias Press, 2004
http://www.ewidgetsonline.com/dxreader/Reader.aspx?token=HGrc9aQYvNasgU44RmuhbA%3d%3d&rand=907407386&buyNowLink=
http://www.librarything.com/author/drijvershjw
17. Caracalla, a szír császár, és az önálló Oszrhoéné vége
A római seregek állandó jelenlétével megszűnt az edesszai királyok korábban élvezett mozgástere. A római túszként nevelkedő Severius IX. Abgar bar Abgar, Rabo fia már csak azért térhetett vissza hazájába, hogy pontot tegyen a történet végére. Ugyanis Kr. u. 212-ben követte apját Edessza trónján, de Septimus Severus fia és örököse, M. Aurélius Antoninus Bassianus, közismertebb gúnynevén Caracalla („a köppenyes”) már a következő évben tiszteletét tette nála. Az újabb keleti hadjáratra készülő, ifjú, heves dühkitöréseiről hírhedt császár — aki saját öccsét, Gétát az anyja karjai közt szúrta le, mindössze 2 évvel korábban —, s aki anyja, Julia Domna révén maga is az emesai (ez ma Homsz) szír-arab papkirályi családból származott, úgy döntött, hogy 213-14 telét a lakályos Edesszában tölti. Itt azonban szemet szúrt neki Abgar uralkodásának néhány visszássága, ezért valamikor 214 januárjában színe elé idéztette az elvileg autonóm uralkodót, majd rövid kihallgatást követően megfosztotta őt rangjától. Az indok a hatalommal való visszaélés, és a római alattvalók sanyargatása volt. Ne feledjük, ez alig másfél évvel az után történt, hogy Caracalla kiadta a Constitutio Antoninianat, ami minden szabadon született római alatvalónak polgárjogot adott, ez volt a jogi alap a lokális dinasztia elmozdítására, annk ellenére, hogy elvileg a leváltott Severius Abgar kiskorú fia, Antonius IX. Ma’nu bar Abgar még hatalmon maradt egészen 240-ig, igaz, 216-tól már csak jelképes uralkodó az újonnan megszervezett határprovinciában. Innentől kezdve Edessza pénzérméin nem tűnik fel többé a függetlenséget jelző szír felirat, ehelyett a colonia-vá nyílvánított várost a feliratok Aurelia Antonina, Macrius, Opelia Macriniana, Marcia, Antoniana, Aurelia, Alexandriana neveken jegyzik. 353 éves fennálása után megszünt a független edesszai állam.
Caracalla innentől kezdve regénybe illő életet élt. 215-ben például Alexandriában járt, ahol annyira felbosszantotta egy őt gúnyoló, „igazságos testvérgyilkosságából” szatírát csináló színdarab, hogy dühében kivégeztette a fél várost. Hosszas diplomáciai tárgyalások során Kr. u. 216-ban elérte, hogy a párthusok egy hercegnőt küldjenek neki, mondván: ezzel a házassággal akarja megpecsételni a birodalmak közti új, most kialakítandó szövetséget. Ezzel az ürüggyel szabadon vonulhatott be különleges „násznépével”, állig felfegyverzett seregeivel az ellenséges terület szívébe, akárcsak eszményképe, Nagy Sándor. Az esküvőre érkező menyasszonyt, és párthus előkelőségekből álló kíséretét azonban egytől-egyig megölette, mint azt a szír Herodiánusz krónikájából is kitűnik. Így vette kezdetét Caracalla háborúja a párthusok ellen. De Caracalla számára nem csak azért volt ismerős ez a vidék, mert korábban, még Caesarként (Kr. u. 196-tól) és Augusztuszként (198-tól) már járt itt, amikor apja oldalán harcolt a párthusok ellen. Anyja, aki emeszai főpapi családból származott, beavatta őt a környéken tisztelt istenek kultuszaiba, akiket római császárként is támogatott, minden lehetséges eszközzel. Így nyert például különleges jelentőséget a kommagenei Jupiter Dolichenus (a szíriai Doliche titokzatos főistenének) különleges Baál-kultusza (amiről még a Mithrász-kultusznál is kevesebbet tudunk), aminek misztérium-vallása annyira összekötődött a Severus-dinasztiával, hogy amikor az utolsó családtagot megölték, a kisázsiai isten földalatti katonai szentélyeit egyszerre záratták be és temették el a birodalom több pontján is. Egy másik elmélet Baalbek templomait hozza összefüggésbe a császári kultusz titokzatos istenségével. Nem meglepő tehát, hogy Caracalla maga is aktív résztvevője volt eme enigmatikus keleti kultuszok rítusainak. Ez lett a veszte is, ahogy a történetíró mondja:
Aelius Spartianus: Antoninus Caracallus (Historia Augusta)
„VI. Ezután az örmények elleni és a parthus háborúra fordította figyelmét, és olyan embert (Cassius Dio LXXVII. 21,1 alapján Teocritust, a felszabadítottját) tett meg hadvezérnek, akinek erkölcsei hasonlóak voltak az övéhez. Innen Alexandriába ment, és itt a gymnasiumban (a sportpályán) összehívta a népet és megszidta: megparancsolta, hogy az egészséges férfiakat sorozzák be katonának. Azokat, akiket kiválogatott, megölte, Ptolemaiosz Euergetész példáját követve, aki nyolcadikként viselte ezt a nevet. Ezenkívül jelt adott a katonáknak, hogy vendéglátóikat öljék meg, így Alexandriában nagy mészárlást vitt véghez. Majd a cadusiusok (harcos méd nép a Kaszpi-tenger partján) és a babiloniak területén áthatolva, csak úgy szedett-vedett módon megütközött a parthusok satrapáival, és az ellenségre még vadállatokat is küldött. Abban a levélben, amelyet úgy írt a senatusnak, mintha győzelmet aratott volna, Parthicusnak nevezte magát. A Germanicus nevet ugyanis már apja (Septimus Severus császár) életében megszerezte. Majd mivel ismét hadat akart üzenni a parthusoknak, a telet Edessában töltötte, és onnan Lunus isten kedvéért Carraeba ment. És éppen a születésnapján, április hatodikán, ami a Megalensia ünnepe (ezt az ünnepet Kr. e. 204-től tartották meg Magna Mater tiszteletére áprilisban) is, mikor szükségét végezni félrevonult, Macrinus, a testőrparancsnok, aki csapdát állított neki, megölte és utána megkaparintotta a főhatalmat. Cinkostársai voltak a gyilkosságban még Nemesianus és testvére Apollinaris, Triccianus, aki a második parthus legio parancsnokaként harcolt és a válogatott lovascsapatok élén állt. Nem volt ismeretlen a terv Marcus Agrippa (szolgai születésű, de Severus, Caracalla és Macrinus alatt magas pozícióba került) előtt sem, aki a hajóhad parancsnoka volt, és ezenkívül a hivatalnokok közül igen soknak tudomása volt róla Martialis révén.
VII. Carrae és Edessa között félúton ölték meg, miután leszállt a lováról, hogy hólyagján könnyítsen, és méghozzá azon testőrei között ölték meg, akik szintén részesei voltak a merényletnek. Mikor a lovásza a lóra felsegítette, akkor szúrta tőrét a császár oldalába, és mindenki egyhangúlag azt kiáltotta, hogy ezt Martialis tette. És mivel Lunus istent említettük, tudni kell, hogy a műveltebbek között az a nézet járja, és Carrae lakosai is úgy tartják, hogy aki a hold istenségét női névvel és női nemben nevezi meg (Luna-nak), az mindig az asszonyok alázatos szolgája lesz, de aki úgy hiszi, hogy ez az istenség férfi, mindig uralkodni fog a felesége fölött, és nem esik áldozatul asszonyi cselvetésnek. Ezért a görögök és az egyiptomiak, bár Lunát deusnak (férfi istenségnek) mondják, ugyanúgy, mint ahogy a homo (ember) szót használják a nőre is, mindazonáltal titkos szertartásaikon mégis Lunus-nak nevezik.”
Emlékezzünk csak a négyszáz évvel korábbi jóslatra:
„Egy nagy uralkodó fog jönni nyugatról Azzuzba, és itt majd halálát leli.”
Caracalla tehát az általa megszüntetett független oszrhoéné-i fejedelemség területén lelte halálát Kr. u. 217-ben. De Caracallával nem ért véget a szír kereszténység egzotikus története, igaz, dolgozatunk most csak nagyjából eddig tudta követni a keleti egyháztörténetet. Egy adosságunk maradt még: befejezni Bardajszan élettörténetét.
Ha hinni lehet az örmény krónikáknak, köztük is elsősorban a Khorennei Mózes-féle hagyománynak, Caracalla oszroénéi politikája elidegenítette az edesszai udvar szellemi vezetőit is a rómaiaktól. Így több edesszai előkelőség, köztük Bardajszan is, északra menekült, Örményországba. Itt lelkes, bár nem túl sikeres hittérítőként, és az örmény állam történetének egyik első krónikásaként tisztelik (eszerint munkáit szírül írta, de később lefordították görögre), sőt, Edesszai Mihálynál olyan hagyomány is fennmaradt, hogy itt is halt meg, családtagjai körében, a legendás Ani városában.
Valószínű azonban, hogy később visszatért Kőországból (ha elment egyáltalán), mert a következő nemzedékbe tartozó Porphűriosz szerint jelen volt Edesszában akkor, amikor egy indiai követség járt a Severus-dinasztia egyik császáránál, és ez az élmény annyira megihlette, hogy rögtön egy könyvet is írt Indiáról. A későbbi kutatás szerint ez a vándorló szerzetesekből, úgynevezett shramanákból álló követség Elagabalus (más néven Héliogabalusz) császár udvarában tette a tiszteletét 218-ban. Caracalla nemi és egyéb identitás-zavarban szenvedő másod-unokaöccse, akit Emesza (Homsz) főistenéről, a meteoritkő formájában is tisztelt, de valójában egy szent hegytetőben rejtező El-Gabal-ról neveztek el, 218 és 222 közötti uralkodása során maga is egyfajta államilag támogatott monoteizmust próbált megvalósítani, igaz, itt a császári kultusz középpontjában ő maga állt, mint a Sol Invictus, vagyis a Legyőzhetetlen Napisten földi megtestesülése. Ugyan a császár alakját besötítette a későbbi fekete legenda — az az eset például egész biztos nem történt meg, amit a neoklasszicista Alma-Tadema is megfestett, miszerint vacsoravendégeit rózsaszirmokba folytotta volna —, de feltételezhetjük, hogy továbbra sem bánt kesztyűs kézzel a „bizarr keleti kultusznak” (a kereszténységnek) hódoló Edesszával. Ekkoriban már hosszú évszázadok óta megszokott dolognak számított, hogy India trónján olyan uralkodók ülnek, akik kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban állnak a Nyugattal. Az athéni Akadémián indiai diákok is hallgattak előadásokat, sőt, néhány indiai bölcs itt is halt meg, még a sírköveiket is olvassuk, India partjain római kereskedelmi telepek tevékenykedtek, zarándokok és kereskedők áramlottak a karavánutakon is. Nem csoda hát, ha Bardajszan, vagy az őt idéző tűroszi Porphűriosz — neve szerint „a bíborra jogosult”, a főniciai hercegi családból származó, pogány, neoplatonista filozófus, aki az elevenen rothadó Plotinosz leghűségesebb tanítványaként egy filozófusok által uralt városállam-utópiát készült megvalósítani Róma mellett Platón Állama mintájára — mindent tudni akart erről a távoli világról:
„Tudnillik az indiaiak poliszai sok különálló közösségből épülnek fel, és van közöttük egy isteni bölcsességgel megáldott törzs, akiket a görögök gűmnoszofistáknak szoktak hívni. De ezek között is van két szekta, akik közül az egyikben a Brahminok az előljárók, a másodikban a Samanaeánusok. A Brahminok faja azonban öröklés útján jut az isteni bölcsességhez, mint mifelénk a papság. De a Samanaeánusokat választják, olyan emberek közül, akik megküzdenek a szent beavatásért. És a különbségek, amik miatt tisztelni kell őket, a következők: A Brahminok mindannyian egyetlen őstől származnak, mert mindannyian ugyanannak az ősapának és ősanyának a gyerekei. De a Samanaeánusok nem egyetlen család leszármazottai, hanem India minden nemzetéből lettek összeválogatva. Ahogyan ezt a babiloni Bardajszan meséli, aki a mi atyáink idejében élt, és személyesen ismerte azokat az indiaiakat, akik Damadamisszal együtt a Caesarhoz küldettek.”(Porphűriosz: De abstin., iv, 17)
Petro B.T. Bibaniuk: The Roots of Christian Hesychasm in Indian Religions című cikkében még azt is feltételezi, hogy a keleti szerzetesség jóga-szerű meditatív gyakorlatait, a hesychasmost is itt vették át a Bardajszan-tanítványok az indiai követektől.
Bardajszan Kr. u. 222-ben, 67 éves korában halt meg. 225-ben véget ért a párthus-dinasztia regnálása, és perzsiában a Szásszánidák vették át a hatalmat. Bardajszan halálával tehát véget ért egy egész korszak az ókori közel-kelet történetében.
Az Abgar-dinasztia következő uralkodója csak jelképesen uralkodott a rómaiak felügyelete alatt Antonius IX. Ma’nu néven. Van rá bizonyítékunk, hogy III. Gordiánusz (238-44) idején megpróbálták restaurálni az Abgar-dinasztia hatalmát egy bizonyos X. Abgar (Frahad) vezénylete alatt, akit végül Philipus Arabs, a Róma 1000 éves fennállását pogány rítusok szerint megünneplő — különben valószínűleg keresztény — katonacsászár üldözött el trónjáról Kr. u. 248-ban, mivel az Edesszaiak fellázadtak ellene. 259-ben az edesszai csata után a szásszánida Shápur seregei rövid időre újra elfoglalták a várost, de aztán sietve távozniuk kellett. De előfordulhat, hogy az irániak ismét rehabilitálták a dinasztiát, mert ismerünk egy pahlavi (közép-perzsa) forrást, ami 293-ban megemlít egy bizonyos abgarida ’Amr királyt, aki hűséget esküdött a Szásszánidáknak.
Még egyetlen apró részlet marad hátra: Kr. u. 230 körül szír keresztények egy csoportja visszahozta Tamás Apostol ereklyéit Indiából, hogy Edesszában temessék el őket. Innentől kezdve terjed el az a tévhagyomány (vagy ha az indiai kusánok közt valóban a párthus Szurén-családból eredő leszármazottakat tisztelhetünk, akkor talán ez nem is igazi tévhagyomány), hogy Tamás apostol a perzsák birodalmába ment hittérítőként.
Caracalla innentől kezdve regénybe illő életet élt. 215-ben például Alexandriában járt, ahol annyira felbosszantotta egy őt gúnyoló, „igazságos testvérgyilkosságából” szatírát csináló színdarab, hogy dühében kivégeztette a fél várost. Hosszas diplomáciai tárgyalások során Kr. u. 216-ban elérte, hogy a párthusok egy hercegnőt küldjenek neki, mondván: ezzel a házassággal akarja megpecsételni a birodalmak közti új, most kialakítandó szövetséget. Ezzel az ürüggyel szabadon vonulhatott be különleges „násznépével”, állig felfegyverzett seregeivel az ellenséges terület szívébe, akárcsak eszményképe, Nagy Sándor. Az esküvőre érkező menyasszonyt, és párthus előkelőségekből álló kíséretét azonban egytől-egyig megölette, mint azt a szír Herodiánusz krónikájából is kitűnik. Így vette kezdetét Caracalla háborúja a párthusok ellen. De Caracalla számára nem csak azért volt ismerős ez a vidék, mert korábban, még Caesarként (Kr. u. 196-tól) és Augusztuszként (198-tól) már járt itt, amikor apja oldalán harcolt a párthusok ellen. Anyja, aki emeszai főpapi családból származott, beavatta őt a környéken tisztelt istenek kultuszaiba, akiket római császárként is támogatott, minden lehetséges eszközzel. Így nyert például különleges jelentőséget a kommagenei Jupiter Dolichenus (a szíriai Doliche titokzatos főistenének) különleges Baál-kultusza (amiről még a Mithrász-kultusznál is kevesebbet tudunk), aminek misztérium-vallása annyira összekötődött a Severus-dinasztiával, hogy amikor az utolsó családtagot megölték, a kisázsiai isten földalatti katonai szentélyeit egyszerre záratták be és temették el a birodalom több pontján is. Egy másik elmélet Baalbek templomait hozza összefüggésbe a császári kultusz titokzatos istenségével. Nem meglepő tehát, hogy Caracalla maga is aktív résztvevője volt eme enigmatikus keleti kultuszok rítusainak. Ez lett a veszte is, ahogy a történetíró mondja:
Aelius Spartianus: Antoninus Caracallus (Historia Augusta)
„VI. Ezután az örmények elleni és a parthus háborúra fordította figyelmét, és olyan embert (Cassius Dio LXXVII. 21,1 alapján Teocritust, a felszabadítottját) tett meg hadvezérnek, akinek erkölcsei hasonlóak voltak az övéhez. Innen Alexandriába ment, és itt a gymnasiumban (a sportpályán) összehívta a népet és megszidta: megparancsolta, hogy az egészséges férfiakat sorozzák be katonának. Azokat, akiket kiválogatott, megölte, Ptolemaiosz Euergetész példáját követve, aki nyolcadikként viselte ezt a nevet. Ezenkívül jelt adott a katonáknak, hogy vendéglátóikat öljék meg, így Alexandriában nagy mészárlást vitt véghez. Majd a cadusiusok (harcos méd nép a Kaszpi-tenger partján) és a babiloniak területén áthatolva, csak úgy szedett-vedett módon megütközött a parthusok satrapáival, és az ellenségre még vadállatokat is küldött. Abban a levélben, amelyet úgy írt a senatusnak, mintha győzelmet aratott volna, Parthicusnak nevezte magát. A Germanicus nevet ugyanis már apja (Septimus Severus császár) életében megszerezte. Majd mivel ismét hadat akart üzenni a parthusoknak, a telet Edessában töltötte, és onnan Lunus isten kedvéért Carraeba ment. És éppen a születésnapján, április hatodikán, ami a Megalensia ünnepe (ezt az ünnepet Kr. e. 204-től tartották meg Magna Mater tiszteletére áprilisban) is, mikor szükségét végezni félrevonult, Macrinus, a testőrparancsnok, aki csapdát állított neki, megölte és utána megkaparintotta a főhatalmat. Cinkostársai voltak a gyilkosságban még Nemesianus és testvére Apollinaris, Triccianus, aki a második parthus legio parancsnokaként harcolt és a válogatott lovascsapatok élén állt. Nem volt ismeretlen a terv Marcus Agrippa (szolgai születésű, de Severus, Caracalla és Macrinus alatt magas pozícióba került) előtt sem, aki a hajóhad parancsnoka volt, és ezenkívül a hivatalnokok közül igen soknak tudomása volt róla Martialis révén.
VII. Carrae és Edessa között félúton ölték meg, miután leszállt a lováról, hogy hólyagján könnyítsen, és méghozzá azon testőrei között ölték meg, akik szintén részesei voltak a merényletnek. Mikor a lovásza a lóra felsegítette, akkor szúrta tőrét a császár oldalába, és mindenki egyhangúlag azt kiáltotta, hogy ezt Martialis tette. És mivel Lunus istent említettük, tudni kell, hogy a műveltebbek között az a nézet járja, és Carrae lakosai is úgy tartják, hogy aki a hold istenségét női névvel és női nemben nevezi meg (Luna-nak), az mindig az asszonyok alázatos szolgája lesz, de aki úgy hiszi, hogy ez az istenség férfi, mindig uralkodni fog a felesége fölött, és nem esik áldozatul asszonyi cselvetésnek. Ezért a görögök és az egyiptomiak, bár Lunát deusnak (férfi istenségnek) mondják, ugyanúgy, mint ahogy a homo (ember) szót használják a nőre is, mindazonáltal titkos szertartásaikon mégis Lunus-nak nevezik.”
Emlékezzünk csak a négyszáz évvel korábbi jóslatra:
„Egy nagy uralkodó fog jönni nyugatról Azzuzba, és itt majd halálát leli.”
Caracalla tehát az általa megszüntetett független oszrhoéné-i fejedelemség területén lelte halálát Kr. u. 217-ben. De Caracallával nem ért véget a szír kereszténység egzotikus története, igaz, dolgozatunk most csak nagyjából eddig tudta követni a keleti egyháztörténetet. Egy adosságunk maradt még: befejezni Bardajszan élettörténetét.
Ha hinni lehet az örmény krónikáknak, köztük is elsősorban a Khorennei Mózes-féle hagyománynak, Caracalla oszroénéi politikája elidegenítette az edesszai udvar szellemi vezetőit is a rómaiaktól. Így több edesszai előkelőség, köztük Bardajszan is, északra menekült, Örményországba. Itt lelkes, bár nem túl sikeres hittérítőként, és az örmény állam történetének egyik első krónikásaként tisztelik (eszerint munkáit szírül írta, de később lefordították görögre), sőt, Edesszai Mihálynál olyan hagyomány is fennmaradt, hogy itt is halt meg, családtagjai körében, a legendás Ani városában.
Valószínű azonban, hogy később visszatért Kőországból (ha elment egyáltalán), mert a következő nemzedékbe tartozó Porphűriosz szerint jelen volt Edesszában akkor, amikor egy indiai követség járt a Severus-dinasztia egyik császáránál, és ez az élmény annyira megihlette, hogy rögtön egy könyvet is írt Indiáról. A későbbi kutatás szerint ez a vándorló szerzetesekből, úgynevezett shramanákból álló követség Elagabalus (más néven Héliogabalusz) császár udvarában tette a tiszteletét 218-ban. Caracalla nemi és egyéb identitás-zavarban szenvedő másod-unokaöccse, akit Emesza (Homsz) főistenéről, a meteoritkő formájában is tisztelt, de valójában egy szent hegytetőben rejtező El-Gabal-ról neveztek el, 218 és 222 közötti uralkodása során maga is egyfajta államilag támogatott monoteizmust próbált megvalósítani, igaz, itt a császári kultusz középpontjában ő maga állt, mint a Sol Invictus, vagyis a Legyőzhetetlen Napisten földi megtestesülése. Ugyan a császár alakját besötítette a későbbi fekete legenda — az az eset például egész biztos nem történt meg, amit a neoklasszicista Alma-Tadema is megfestett, miszerint vacsoravendégeit rózsaszirmokba folytotta volna —, de feltételezhetjük, hogy továbbra sem bánt kesztyűs kézzel a „bizarr keleti kultusznak” (a kereszténységnek) hódoló Edesszával. Ekkoriban már hosszú évszázadok óta megszokott dolognak számított, hogy India trónján olyan uralkodók ülnek, akik kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban állnak a Nyugattal. Az athéni Akadémián indiai diákok is hallgattak előadásokat, sőt, néhány indiai bölcs itt is halt meg, még a sírköveiket is olvassuk, India partjain római kereskedelmi telepek tevékenykedtek, zarándokok és kereskedők áramlottak a karavánutakon is. Nem csoda hát, ha Bardajszan, vagy az őt idéző tűroszi Porphűriosz — neve szerint „a bíborra jogosult”, a főniciai hercegi családból származó, pogány, neoplatonista filozófus, aki az elevenen rothadó Plotinosz leghűségesebb tanítványaként egy filozófusok által uralt városállam-utópiát készült megvalósítani Róma mellett Platón Állama mintájára — mindent tudni akart erről a távoli világról:
„Tudnillik az indiaiak poliszai sok különálló közösségből épülnek fel, és van közöttük egy isteni bölcsességgel megáldott törzs, akiket a görögök gűmnoszofistáknak szoktak hívni. De ezek között is van két szekta, akik közül az egyikben a Brahminok az előljárók, a másodikban a Samanaeánusok. A Brahminok faja azonban öröklés útján jut az isteni bölcsességhez, mint mifelénk a papság. De a Samanaeánusokat választják, olyan emberek közül, akik megküzdenek a szent beavatásért. És a különbségek, amik miatt tisztelni kell őket, a következők: A Brahminok mindannyian egyetlen őstől származnak, mert mindannyian ugyanannak az ősapának és ősanyának a gyerekei. De a Samanaeánusok nem egyetlen család leszármazottai, hanem India minden nemzetéből lettek összeválogatva. Ahogyan ezt a babiloni Bardajszan meséli, aki a mi atyáink idejében élt, és személyesen ismerte azokat az indiaiakat, akik Damadamisszal együtt a Caesarhoz küldettek.”(Porphűriosz: De abstin., iv, 17)
Petro B.T. Bibaniuk: The Roots of Christian Hesychasm in Indian Religions című cikkében még azt is feltételezi, hogy a keleti szerzetesség jóga-szerű meditatív gyakorlatait, a hesychasmost is itt vették át a Bardajszan-tanítványok az indiai követektől.
Bardajszan Kr. u. 222-ben, 67 éves korában halt meg. 225-ben véget ért a párthus-dinasztia regnálása, és perzsiában a Szásszánidák vették át a hatalmat. Bardajszan halálával tehát véget ért egy egész korszak az ókori közel-kelet történetében.
Az Abgar-dinasztia következő uralkodója csak jelképesen uralkodott a rómaiak felügyelete alatt Antonius IX. Ma’nu néven. Van rá bizonyítékunk, hogy III. Gordiánusz (238-44) idején megpróbálták restaurálni az Abgar-dinasztia hatalmát egy bizonyos X. Abgar (Frahad) vezénylete alatt, akit végül Philipus Arabs, a Róma 1000 éves fennállását pogány rítusok szerint megünneplő — különben valószínűleg keresztény — katonacsászár üldözött el trónjáról Kr. u. 248-ban, mivel az Edesszaiak fellázadtak ellene. 259-ben az edesszai csata után a szásszánida Shápur seregei rövid időre újra elfoglalták a várost, de aztán sietve távozniuk kellett. De előfordulhat, hogy az irániak ismét rehabilitálták a dinasztiát, mert ismerünk egy pahlavi (közép-perzsa) forrást, ami 293-ban megemlít egy bizonyos abgarida ’Amr királyt, aki hűséget esküdött a Szásszánidáknak.
Még egyetlen apró részlet marad hátra: Kr. u. 230 körül szír keresztények egy csoportja visszahozta Tamás Apostol ereklyéit Indiából, hogy Edesszában temessék el őket. Innentől kezdve terjed el az a tévhagyomány (vagy ha az indiai kusánok közt valóban a párthus Szurén-családból eredő leszármazottakat tisztelhetünk, akkor talán ez nem is igazi tévhagyomány), hogy Tamás apostol a perzsák birodalmába ment hittérítőként.
16. Bardajszan, a „zúgó patak fia”, és a világ első keresztény állama
Amikor őskeresztény egyházatyákra gondolunk, általában önmegtartóztató életet élő, végtelenül zárkózott, álmatag szemű és jámbor lelkű költők, esetleg égő tekintetű, mennydörgő haragú és folyton a feloldozó mártírhalál lehetőségét kereső, csontsovány aszkéták, netán testben-lélekben nyomorék, egész életüket egy magányos templomoszlophoz kötözve leélő koldusok, de mindenképp a hétköznapi társadalom keretein kívül rekedt csuhás férfiak, rongyokba burkolódzó remeték vagy jócskán elhízott eunuchok jelennek meg a képzeletünkben. Az angyali megjelenésű Órigenész egyházatya, aki nem volt sem férfi, sem nő igazán; Tertulliánosz, a korán született fanatikus inkvizítor, aki addig üldözte a hitükben eltévelyedő eretnekeket, míg végül maga is egy lett közülük; a pajzán Szent Jeromos, a könyvtár-ízű tudás és a porosodó kódexek gyógyíthatatlan szerelmese; Szent Ágoston, ki az élete egy részét különféle obskúrus szekták bűvkörében élte le. Humoruk szinte alig van, világi vágyuk még kevesebb, a testet és az élet örömeit megvetik, a nagyvilági életet és a sürgő-forgó embereket, ha csak lehet, kerülik, az evilági sikereket feláldozzák a túlvilági boldogságért.
Nem így Bardajszan, és az általa képviselt korai keleti egyház. Ha őt képzeljük magunk elé, a szír Efrém leírása nyomán, akkor egy gazdag selyemkaftánba vagy nemezmentébe, bőrből varrt lovaglónadrágba és hegyes orrú csizmába bújt párthus herceget kell magunk elé képzelni, fején valami fríg sapkával vagy tiarával, ékszerekkel, díszes övvel, oldalán karddal és egy tegez íjjal. Talán még vadászkopók is kísérték, kesztyűbe bújtatott karján pedig ott pihent egy kecses kerecsensólyom. Ahogy egy reklámszöveg mondaná: „Bar Dajszan, a "Zúgó patak fia" szír egyházatya volt Oszroénében, Edesszában, Kr.u. 200 körül, a világtörténelem legelső keresztény uralkodójának, VIII. vagy IX. Abgarnak az udvarában. Nem egyszerűen miniszter volt, tehát járatos a korabeli politika útvesztőjében, a háremhölgyek intrikáiban; de kiválóan ismerte a görög filozófiát, a "káldeus" asztrológiát, lovagolt, vívott, íjászversenyeket nyert, költeményeket és zsoltárokat írt, plusz a tanítványai által feljegyzett dialógusaiban, "Az országok törvényeinek könyvében" bemutatta az egész akkor ismert világot, Indiától Írországig. Egyesek szerint ő a szerzője a Gyöngyhimnusznak, ennek a lírai imának, ami viszont Tamás apostol apokrif cselekedeteiben maradt fenn. Utódai gnósztikus eretnekséggel és hedonizmussal vádolták, pedig csak annyi a bűne, hogy felszentelt egyházi személy létére nem volt aszkéta, és nem fordult el a világtól. Egyszersmind ő a történelem egyik szürke eminenciása: valószínű ugyanis, hogy ő vázolta fel a Mandíliont, tehát Jézus Krisztus ma ismert legnépszerűbb képmásának, minden ikon ősatyjának a rajzát. Így tehát kézműve ma ott van majd minden keresztény templomban, míg ő maga szinte teljesen feledésbe merült...”
De a tények ennél egy kicsit bonyolultabbak.
Bardajszannak több életrajza is fennmaradt. Az elsőt Mabbug-i Agapiusz vázolta fel a Kitab-al’Unwan-ban (10. század). Ezt bővítette ki Edesszai Mihály a XII. században, amikor belefoglalta Krónikájába. A XIII. században alkotó Bar Hebraeus Egyháztörténetében további ellentmondások találhatóak. Az önmagukat Bardajszanra visszavezető örmény krónikákról már nem is beszélve.
Ami biztosnak látszik, az az, hogy Bardajszan Kr. u. 154 julius 11.-én született Edesszában, gazdag, befolyásos, az udvarhoz közel álló szülők, Nahuma és Nah’siram gyermekeként. Szülei a várost átszelő folyóról nevezték el őt, és a koronaherceggel együtt neveltették, valószínűleg VIII. Ma’nu uralkodása alatt. A vele személyesen találkozó Julius Africanus párthusnak nevezte őt, a kortárs Porphűriosz babiloninak, a római Hippolitosz örménynek, a szír Efrém, a Szentlélek Hárfája pedig az arameusok filozófusának. Ha figyelembe is vesszük a tévedések lehetőségét, még akkor is valószínű marad, hogy vegyes, messzire érő rokoni kapcsolatokkal rendelkező családból származhatott, mint minden valamirevaló arisztokrata.
Nem teljesen egyértelmű, de úgy tűnik, hogy Bardajszan szüleinek menekülniük kellett valami háremintrika miatt. Az Eufrátesz túloldalán, Hierapolis-Mabbúgban leltek menedékre, a Szír Istennő városában. Itt a fiút egy Anubuzbar nevű pogány pap nevelte, aki beavatta őt a babiloni asztrológia rejtelmeibe. Utóbb ennek köszönhette rossz hírét. Valószínű, hogy itt tanulta el a sztoikus filozófia nézeteit is. Kr. u. 177-ben trónra lépett VIII. Abgar, így Bardajszan visszatérhetett szülőhazájába, ahol azonnal bizalmi pozíciót foglalt el az új udvartartásban.
De ekkor már valami megváltozott benne. Kr. u. 179-ben, huszonöt éves korában meghallotta Edessza „püspökének”, Hisztaszpesznek a prédikációját. Ez gyökeresen megváltoztatta életét: teológiai oktatásban részesült, megkeresztelkedett, sőt, valamiféle diakónussá vagy presbiterré szentelték.
Hogy nem lett teljes értékű pap, azt onnan sejtjük, hogy volt egy fia, Harmoniusz, akit Athénban neveltetett, az Akadémián, a korszak legnagyobb görög filozófusainak keze alatt, és aki később átvette a helyét az egyházban, és folytatta életművét. (A keresztes háborúk forgatagában író Edesszai Mihály krónikája szerint Bardajszan másik két fia Abgarun és Hasdu, mindhárman ott álltak apjuk halálos ágyánál.) Továbbra is világi ember maradt hát, Julius Afrikanus azt írja róla, hogy egyszer látta, amint a római követség elkápráztatására egy kis akrobatamutatványt hajt végre: kirendelt egy fiút az udvar közepére, kezében egy pajzzsal. A fiú maga elé tartotta a pajzsot, Bardajszan pedig telelődözte azt nyílvesszőkkel. De nem ám akárhogy! A pajzsba fúródott vesszők a pajzs mögött bujkáló fiú arcának vonásait rajzolták ki, apró részletességgel. Tell Vilmos is megirigyelhette volna ezt a mutatványt!
Talán e személyes karizmájának köszönheti, hogy sikerült megtérítenie VIII. Abgart is. Hogy pontosan milyen vallási nézetei voltak, arról az utókornak eltér a véleménye. A szalamiszi Epiphániusz, Szent Efrém és mások úgy vélték, hogy Bardajszan gnósztikus eretnek volt, sőt, azt is tudni vélték, hogy valentiniánus volt. Ennek ellentmondani látszik, hogy egyes beszámolók szerint apológiát írt Markion és Valentinusz ellen. Mégis, az utolsó nagy szír egyháztörténész, a mongol il-kánok uralma alatt alkotó Bar Hebraeusz Edesszai Jákob elbeszélése nyomán úgy véli, hogy Hüsztaszpész püspök utóda, ’Aqi püspök kiátkozta Bardajszant, akinek eretnek hívei, a bardajszanidák még évszázadokig tengődtek Oszrhoénében, az ortodoxabb paulitiánusok nagy ellenfeleiként. Mivel azonban a püspökök jelenléte e korban igencsak megkérdőjelezhető, ezen kívül az ortodoxia fogalma sem lehetett ennyire tisztázott, felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg kiátkozták-e Bardajszant? Egyáltalán, gnósztikus volt?
A modern kutatás szerint nem. Drijvers, és nyomában Samuel Hugh Moffett, a Princeton professzora úgy véli, hogy Bardajszan egyetlen bűne a szinkretizmus volt, és nem a gnoszticizmus (bár ellenvethetjük: nem a szinkretizmusból született a gnószticizmus is? ). Egy olyan világban, ahol egymás mellett élt a kereszténység, a görög filozófia, a babiloni asztrológia, a zoroasztriánus kozmológia és tűzkultusz, a különféle misztériumvallások, a népi mágia… csodálkozunk még azon, hogy egy karizmatikus gondolkodó megpróbálja ezeket egy közös szintézisbe foglalni, hogy hasson kora entelektüelljeire? Hisz fiatalabb kortársa, Órigenész ugyanezt tette. Bardajszannál egyedül a forma rendhagyó. Fennmaradt ugyanis egy platóni dialógus, amiben két edesszai nemes, Semasgram (akinek családját már említettük korábban az apostolok kapcsán, tehát a család befolyásos maradt a mártír-akták leírásának időpontjáig) és Avida beszélget a világ dolgairól. A mű „Az országok törvényeinek könyve” címet kapta, vagy másképpen: „Beszélgetés a Sorsról”. (Bardajszannak van egy másik műve, egy bizonyos Antoninusnak dedikált a „Végzet ellen”, amit nem ismerünk, de gyakran összekeverik ezzel az előbbivel.) E munkát valószínűleg Bardajszan tanítványa, Fülöp jegyezte le mestere tanításai alapján, s egyben ez a szír irodalom legősibb darabja (modern kiadásai egy VII. századi kódexből valók). Szó van itt mindenről, Kínáról, Indiáról, Rómáról, a Brit szigetekről, germánokról, amazonokról, az északi sztyeppéken vágtató lovasokról, és azok népszokásairól.
Ebből az értekezésből kiderül, hogy a barátok beszélgetésébe bekapcsolódó Bardajszan valamikor hitt abban, hogy a csillagok határozzák meg az embert, de ma már tudja, hogy ez csak olyan korlát, mint a természet törvényei, vagy a társadalmak különbségei. Az embernek szabad akarata van, és kultúrától függetlenül meglelheti az isteni igazsághoz vezető ösvényt. Ez a szabad akarat azonban különleges, mert a végső döntés mégis Istené, aki valamilyen szinten beleszól az élet dolgaiba. Az asztrológiáról szólva fel is vázol három népszerű véleményt. Az első a pogányoké, akik abszolult hatalmat tulajdonítanak a csillagoknak és az istenek képében tisztelt hét bolygónak. A második az epikureusoké, akik úgy tartják, hogy az ember létezése a teremtetlen világ atomjain alapszik, ilyenformán teljesen véletlenszerű, egyedül az ember saját szabad akaratán alapszik, így semmi nem lehet előre megjósolható. A harmadik tanítás egyfajta arany középút: az embernek van bizonyos mértékig szabad akarata, de nagyban függ az isteni jóindulattól. Azt hihetnénk, hogy ez az autentikus keresztény álláspont, de nem. Mert a negyedik, legmeglepőbb vélemény pont az övé, a keresztény tanítóé! Hallgassuk csak:
„…Amennyire én meg tudom állapítani, a dolgok szemléletének ez a három útja részben igaz, részben hamis… Azért hamis, mert elkerüli figyelmüket az Isten bölcsessége. Ez az a bölcsesség, ami világokat hozott létre, megteremtette az embert, meghatározta a Vezérlő Jelek mozgásának rendjét, és hatalmat adott nekik ahhoz, hogy hassanak egymásra. Én úgy hiszem, hogy ott van ez a hatalom Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban. De az itt felsorolt lények nem egyenlő arányban osztoznak a hatalomban. Mert aki a legvégső hatalommal rendelkezik mindenekfelett, az Egy… Tehát mégis létezik valami, amit a Káldeusok jobb híjján Végzetnek neveznek.”
Szinte ugyanez az érvelés köszön vissza egy egyiptomban talált különleges szöveggyűjtemény, a III. Nag Hammadi kódex egyik nem kimondottan keresztény gnósztikus írásából, az Áldott Eugnosztoszból:
„…A filozófusok összességében három különböző nézetet hírdetnek a világ elrendezéséről, és így nem értenek egyet. Egyesek azt mondják, hogy a világ önmagát rendezte el. Néhányan azt, hogy a Gondviselés irányítja. Mások azt, hogy a Végzet. Nos, ezek egyike sem igaz…
Mindenki, aki meg tud szabadulni az előb leírt három nézettől, és egy másik nézet segítségével eljut odáig, hogy hitet tesz az igazság Istene mellett, és őt illetően mindenben egyetértésre jut: az halhatatlan ember, aki a halandók közt időzik.
Az Egyetlen, aki létezik, Kimondhatatlan. Egy Uralkodó sem ismerte őt, sem a Hatalom, sem az Alattvalók, és egyetlen Teremtmény sem, a világ teremtésétől fogva, Önmagát kivéve.”
Akárhogy is, a Bardajszannál is tetten érhető hierarchia („…Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban…”) egyfajta emanációs láncot képez. Ez természetesen az arisztotelészi filozófia Tabula Porphyriana (Arbor Porphyrianus) asszociációs láncának felel meg, a hierarchikus táblázat-modellnek, amibe fel lehet írni a világ összes dolgát. A hierarchia felsőbb pontjain állók hatni tudnak az alsókra, de a felettük állókra már nem — azok viszont hathatnak rájuk. Ezért van az, hogy a csillagok és a bolygók képesek hatni az emberre, Istenre (és az Egyre?) viszont már nem. Ismét azt láthatjuk tehát, hogy Bardajszant a korabeli tudományos világkép, a népszerű görög filozófiai eszmék tévesztették meg.
Vagy megtévesztették? Hisz utólag kifejti, hogy bárki leelenőrizheti: a gazdagok időnként elszegényednek, a szegényekből meg nem lesz gazdag, csupán, mert arra vágynak. Van, hogy a gazdag is beteg lesz, és bármennyit is fizetne érte, nem szerezheti vissza egészségét. Egyesek gyerekeket nevelnek, pedig soha nem akartak, mások, akik gyereket akarnak, soha nem tudnak világra hozni egyet. Gazdagság és szegénység, betegség és gyerek: mind-mind olyan dolog, ami kívül áll az ember szabad akaratán. Ezért hát egyszere igaz, hogy van Végzet, és egyszere hamis. Ez a Végzet alá van rendelve Istennek, de fölötte áll a természet törvényeinek. Az, hogy a gyermek megöregszik, természeti törvény. Az, hogy a felnövő gyermek néha beteg lesz vagy lenyomorodik, a Végzet munkája, ami néha segít a természet törvényeinek, néha gátolja őket. A mai teológusok is valami hasonlót állítanak.
Aki a világot uralja, az Egy, bár három alakban létezik: a megközelíthetetlen Atya, az Élet Anyja, vagyis a Szentlélek, és a Fiú, másként a világot vezérlő Ige, a Logosz (ami a sztoikus filozófiában is központi helyet foglal el). Olyan Szentháromság ez, ami még a nagy dogmaformáló zsinatok előtt jött létre. Nincs ebben semmi eretnekség.
Bardajszan nem ítélte el az Ószövetség vagy az Újszövetség könyveit, nem ítélt magának prófétai sugallatot, szerinte a görög logika ismerete, a kontemplatív igeolvasás elegendő ahhoz, hogy az ember felismerje a Szentírásban az Isteni akaratot. Nézete szerint a világ és a Teremtés alapvetően Jó, a keresztény embernek tehát nem kell elítélnie a világ örömeit. A házas élet, az egészséges szex még meg is tisztít. Nincs ebben semmi aszketizmus, semmi természetellenes lemondás.
Kozmológiai világnézete a következő: alul a teljes Sötétség, felül Isten, az örök, természetfeletti Ragyogás. A kettő között ott a négy őselem: fehér fény, vörös tűz, kék szél, zöld víz. Amikor egy véletlen folytán megbomlott az egyensúly, és a Sötétség elkeveredett az őselemekkel, akkor keletkezett a Gonosz a világban. Egyedül Jézus Krisztus megjelenése állíthatta vissza a világ rendjét.
Jézus azonban nem az egyetlen forrása a megváltásnak, hisz a megváltás már jóval a teremtés előtt megkezdődött. És e folyamatról a leírása pont olyan átláthatatlan álomképekből áll, mint későbbi megihletettjének, a szasszanida Máni prófétának a látomása. E mitológia legnagyobb részét ellenfelei polémiáiból — elsősorban Szent Efrém 55. himnuszából és Epiphániusz munkájából — ismerjük, így nem biztos, hogy mindenben tükrözik Bardajszan eredeti gondolatait. H. H. Schraeder még azt is felveti, hogy esetleg Bardajszan fiának, Harmoniusznak, vagy esetleg valaki másnak, egy bardajszanista „szektavezérnek”, egy bizonyos Marinusznak a gondolatait tükrözik, és semmi köze nincs a filozófus eredeti nézeteihez. Marinusz, akit egy bizonyos „Adamantiusz dialógusából” ismerünk, először jutott el addig a teológiai állításig, hogy megkérdőjelezze a Sátán teremtettségét, szerinte a Gonosz ugyanolyan örök erő, mint Isten. Ez a nézet vált később Máni próféta egyik alaptanításává. Hogy Bardajszant ellenfelei milyen szenvedéllyel támadták, arra jó példa Szent Efrém e pár sora:
„És ha azt gondolja, hogy ő mondta ki az utolsó igazságot,
Akkor pogányságba esett
Ó, Bar Dajszan
A Dajszan-folyó fia,
Kinek az esze pont olyan híg, mint a neve!”
Az ok? Nos, úgy tűnik, Bardajszan nem csak jó sportoló, filozófus, udvaronc volt, de kiváló költő és zenész is. (Bár megjegyzendő: Sozomenosz szerint ez a zseniális nyelvész-költő valójában Bar Dajszan fia, Harmoniusz volt, aki egyben az első szír nyelvtant is összeállította görög grammatikusok munkái nyomán.) Oszroénében közkézen forgott vagy száz himnusz, amit neki tulajdonítottak. A 300-as években élő Szent Efrém életcéljának tekintette, hogy olyan új költeményeket írjon ugyanazokra a szír nyelvre jellemző metrikus szabályokra, amelyek átvehetik Bardajszan himnuszainak a helyét. Nem járt teljes sikerrel, Rabbula edesszai püspök úgy találta 431-432-ben, hogy e szekta mindenütt virágzik. A VII. században Edesszai Jakab még maga is találkozott velük. A VIII. században György, az arab törzsek püspöke kivonatot készített Bardajszannak egy asztrológiai munkájából. A X. században Maszudi, a XII.-ben Shahsrasztani hivatkozik arra, hogy Bardajszan hívei beolvadtak a manicheusok közé. Himnuszai tehát kétségtelenül hatottak a köztudatra. Ezek közül a himnuszok közül néhányat ismerni is vélünk, ilyen pl. a Gyöngy-himnusz, ami Tamás apokrif cselekedeteiben maradt fenn:
„Amikor beszélni nem tudó csecsemő voltam atyám országában, és szüleim gazdagságában és bőségében pihentem, szüleim elláttak útravalóval, és elküldtek hazánkból, Keletről. Ezeknek a kincstáraknak a gazdagságából nagy és könnyű terhet állítottak össze, hogy vinni tudjam egyedül. A fentieknél arany a teher és a nagy kincstárak ezüstje, meg a kalcedón Indiából és a gyöngyök Maisanból. Felfegyvereztek acéllal, és levették rólam a drágakövekkel ékes, arannyal átszőtt ruhát, amelyet irántam való szeretetükben készítettek és az aranyszínű köntöst, mely illett fiatal koromhoz. Egyezséget kötöttek velem, és bevésték értelmembe, hogy el ne felejtsem, ki vagyok, és így szóltak hozzám: "Ha lemész Egyiptomba és elhozod onnan azt az egyetlen gyöngyöt, mely ott van az emberevő sárkánynál, hogy magadra öltsed a drágakövekkel ékes ruhát és a köntöst, melyet levettél, akkor királyságunk hírnöke leszel dicső bátyáddal együtt.”
Elindultam Keletről fáradtságos és félelmetes úton két vezetővel, de tapasztalatlan voltam abban, hogy ilyen úton járjak. Miután elhaladtunk Maisan határai mellett (itt van a keletről származó áruk lerakodóhelye), megérkeztem a babiloniak országába. Amint megérkeztem Egyiptomba, vezetőim, akik velem együtt tették meg az utat, elváltak tőlem, én pedig, mivel minél hamarabb a sárkány ellen akartam indulni, a barlangjához közel ütöttem tanyát, és lestem, mikor tér nyugovóra és alszik el, hogy elvegyem a gyöngyömet. Mivel azonban egyedül voltam, megváltozott a külsőm, és máshogy néztem ki, mint az enyémek. Ott találkoztam keletről való rokonommal, aki szabad, jó kiállású és szép ifjú volt, előkelők gyermeke. Odajött és csatlakozott hozzám, társam volt, barátom és útitársam lett. Lelkére kötöttem, hogy óvakodjék az egyiptomiaktól és attól, hogy együtt legyen ezekkel a tisztátlanokkal. Magamra öltöttem a ruhájukat, hogy ne tűnjek idegennek, mint aki kívülről érkezik, hogy elvegye a gyöngyöt, nehogy az egyiptomiak felébresszék ellenem a sárkányt. Nem tudom honnan, de megtudták, hogy nem az országukból való vagyok, és csellel addig mesterkedtek, mígnem ettem táplálékukból. Elfelejtettem, hogy királynak a fia vagyok, és az ő királyuk szolgája lettem. Eljutottam a gyöngyhöz is, amelyért a szüleim küldtek, táplálékuk súlyától azonban mély álomba merültem.
Szüleim is megtudták, hogy mi történt velem, és bánkódtak miattam. Közhírré tétették egész királyságukban, hogy mindenki jöjjön kapuinkhoz. Akkor Parthenia királyai és az előkelők és Kelet főemberei határozatot hoztak velem kapcsolatban, hogy ne maradjak Egyiptomban. Írtak is nekem a hatalmasok, és a következőket közölték velem: „Atyádtól, a királyok királyától és anyádtól, Kelet uralkodójától és testvéredtől, második fiunktól, Egyiptomban levő fiunknak békesség. Ébredj fel és kelj fel az álomból, hallgasd meg a levél szavait, és emlékezz rá, hogy királyok fia vagy. Rabszolgaigába hajtottad a fejed, emlékezz arannyal átszőtt ruhádra. Emlékezz a gyöngyre, amelyért Egyiptomba küldtünk. A te neved „az élet könyve”, akárcsak fivéredé, akit itt hagytál országunkban.”
Ezt a levelet, az én levelemet a király jobbjával lepecsételte Babilon gonosz fiai és Labirintus gonosz démonjai miatt. Amint eljutott hozzám ez a hang, felriadtam álmomból, a levelet magamhoz vettem, megcsókoltam és elolvastam. Az állt benne, ami a szívembe volt vésve. Rögtön visszaemlékeztem arra, hogy királyok fia vagyok, és szabad lényem saját természetét keresi. Visszaemlékeztem a gyöngyre is, amely miatt leküldtek Egyiptomba. Harci szekerekkel indultam hát a félelmetes sárkány ellen, és elvettem erejét azzal, hogy kimondtam atyám nevét. Miután elragadtam tőle a gyöngyöt, visszafordultam, hogy hazavigyem szüleimnek. Levetettem a szennyes ruhát, és ott hagytam azok országában, majd azonnal elindultam a fény irányába, keleten fekvő hazám felé. Egy útelágazásnál találtam magam, a levél pedig mintha beszélt volna: felkeltett engem álmomból és vezetett fényével. És néha olyannak tűnt szemeim előtt, mint a királyi selyemköntös. Ahogy így vezetett és húzott a szeretet, elhaladtam Labirintus mellett, és balra magam mögött hagyva Babilont, elérkeztem a Közép országába, a nagy partvidékre.
Nem emlékeztem már fényemre, hiszen még gyermek voltam, egészen fiatal, amikor hátrahagytam atyám királyságában. De amint megtaláltam a ruhát, mely úgy hasonlított hozzám, mint a tükörképem, és magamat teljes egészében láttam benne, rögtön felismertem és láttam magam általa, hogy kettéváltunk, bár ugyanonnan származunk, és ismét egyek vagyunk egy alakban. Sőt, azt is láttam, hogy a kincstárnokok, akik a köntöst hozzák, ketten vannak, de külseje ugyanaz a kettőnek, és mindkettőn ugyanaz a királyi jel van. A kincset és a gazdagságot a kezükben tartották, és odaadták nekem jutalmamat, a gyönyörűséges ruhát pedig, amely arannyal volt díszítve ragyogó színekben, hozzáillő színű drágakövekkel és gyöngyökkel, magasba emelték, és a királyok királyának a képe teljes egészében kitöltötte az egészet; a magasban zafír kövekkel volt művészien kiverve.
Láttam aztán, hogy az egészen a tudás mozgásai haladnak át, és hogy szólni készül. Hallottam, amint a következőket mondja: „Én azé vagyok, aki a legbátrabb minden ember között, aki miatt maga az atya írt tele engem.” Magam is észrevettem, hogy termetem az elvégzett feladat arányában gyarapodott. A királyi mozgások mind megpihentek rajtam. A köntös sietett annak a kezéből, aki tartotta, és igyekezett ahhoz, aki megkapja őt. Engem is hajtott a vágy, hogy feléje induljak, és megkapjam. Kinyújtottam a kezem, és megkaptam teljes szépségében, királyi köpenyemet pedig rávettem föléje. Miután felöltöztem, felemelkedtem a béke és jámborság helyére, és fejemet meghajtva hódoltam az Atya fényessége előtt, aki ezt küldte nekem, hiszen megtettem, amivel megbíztak, ő pedig hasonlóképp megtette, amit megígért. És kezdettől fogva fennálló királyi palotájának kapujában csatlakoztam hozzá. Örült nekem, és magához vett palotájába. Összes alattvalója himnuszokat zengett szentségeshangon. Megígérte nekem, hogy a királyok királyának ajtajához is együtt fogunk odaérkezni, hogy ajándékaimmal és a gyönggyel együtt az ő társaságában jelenjek meg a király előtt.”
Spat Eszter, a CEU doktorandusza úgy véli, hogy itt ragadhatóak meg a ruha teológiájának kezdetei, ami a mai napig jelen van az iraki jezidik vallásvilágában.
De a lényeg: ha a hagyomány mégis igaz, Bardajszan egyfajta nemi dualizmusban álló hierarchiát vélt felfedezni az isteni személyekben. Szerintem ez az ősi mezopotámiai és görög mitológiák hatásának is betudható. E hierarchia valahogy így nézett ki: az Atya és az Élet Anyja (a Szentlélek) szexuális közösüléséből teremtetett Krisztus, a Logosz. Őt embrió formájában beültették Máriába (tehát nem szűznemzés történt, Mária csak egy eleven inkubátor), ebből született a Názáreti Jézus (ez egyfajta doketizmus, tehát olyan eretnekség, ami tagadja Jézus — az anyagi világban járó Isten — halandó korlátjait). Jézusnak két idősebb nővére is volt, mindkettőt a Szentlélek szülte: a Tenger és a Szárazföld. Az Atya természetesen a Nap, az Anya-Szentlélek pedig a Hold. Az Élet Fia, vagyis a Logosz fény formájában terjedt a Naptól a Holdig, majd onnan visszaverődött a Földre. Mintha csak Máni tanításait hallanánk. Nem véletlen: Ibn al-Nadim Fihrist-je, ez a X. században készült könyvkatalógus, ami a bagdadi könyvesboltok választékát volt hivatva áttekinteni, feltüntet egy bizonyos Titkok Könyvét, amit Máni írt Bardajszan tanításairól. Megjegyzendő: Bardajszan végzett valami obskúrús asztrológiai számítást (talán zoroasztriánus millenarista mintára), ami alapján megállapította, hogy a világ csak 6000 évig áll fönn, mielőtt eljön az Apokalipszis. Egyesek ezért hozzák kapcsolatba hermetista közösséggel, vagy az olyan vallásokkal, mint a mandeizmus.
Lehet tehát, hogy a mi fogalmaink szerint mégis eretnek volt. Ám ettől a tény még tény marad: Bardajszan, és a köré szerveződött szellemi mozgalom azon munkálkodott, hogy egyfajta keresztény államot hozzon létre Edesszában VIII. Abgar közreműködésével. Ám ez a keresztény állam nem kirekesztő volt, mint nyugati rokonai, hanem befogadó, mint a párthus állam.
Bardajszan alakja „mellesleg” hathatott a szír szentkultusz heroista tónusú hagiográfiájára is. Mar Qardagh VII. századi legendája (ami egy adiabénéi szent életét meséli el, aki a 344 és 377 közötti perzsa pogányüldözések idején élt) pl. egy olyan tipikus keleti szentet állít elénk, aki kezdetben fejedelmi vadászaton űzi a vadat, görög filozófus módjára érvel, majd egész zoroasztriánus családját meggyőzi, hogy költözzenek fel vele a hegyekbe, a szír remete-aszkéták közé, végül lázadni merészel a keresztény közösséget fenyegető pogány sah ellen. Ebből a vadászó-filozofáló nemes leírása tökéletesen illik Bardajszanra, valószínűleg az ő példája ösztönözte a hasonló életvitelt folytató későbbi keleti szenteket is.
Bardajszan életének és munkásságának további elemzéséhez azonban ismernünk kell Edessza sorsának további fordulatait.
Nem így Bardajszan, és az általa képviselt korai keleti egyház. Ha őt képzeljük magunk elé, a szír Efrém leírása nyomán, akkor egy gazdag selyemkaftánba vagy nemezmentébe, bőrből varrt lovaglónadrágba és hegyes orrú csizmába bújt párthus herceget kell magunk elé képzelni, fején valami fríg sapkával vagy tiarával, ékszerekkel, díszes övvel, oldalán karddal és egy tegez íjjal. Talán még vadászkopók is kísérték, kesztyűbe bújtatott karján pedig ott pihent egy kecses kerecsensólyom. Ahogy egy reklámszöveg mondaná: „Bar Dajszan, a "Zúgó patak fia" szír egyházatya volt Oszroénében, Edesszában, Kr.u. 200 körül, a világtörténelem legelső keresztény uralkodójának, VIII. vagy IX. Abgarnak az udvarában. Nem egyszerűen miniszter volt, tehát járatos a korabeli politika útvesztőjében, a háremhölgyek intrikáiban; de kiválóan ismerte a görög filozófiát, a "káldeus" asztrológiát, lovagolt, vívott, íjászversenyeket nyert, költeményeket és zsoltárokat írt, plusz a tanítványai által feljegyzett dialógusaiban, "Az országok törvényeinek könyvében" bemutatta az egész akkor ismert világot, Indiától Írországig. Egyesek szerint ő a szerzője a Gyöngyhimnusznak, ennek a lírai imának, ami viszont Tamás apostol apokrif cselekedeteiben maradt fenn. Utódai gnósztikus eretnekséggel és hedonizmussal vádolták, pedig csak annyi a bűne, hogy felszentelt egyházi személy létére nem volt aszkéta, és nem fordult el a világtól. Egyszersmind ő a történelem egyik szürke eminenciása: valószínű ugyanis, hogy ő vázolta fel a Mandíliont, tehát Jézus Krisztus ma ismert legnépszerűbb képmásának, minden ikon ősatyjának a rajzát. Így tehát kézműve ma ott van majd minden keresztény templomban, míg ő maga szinte teljesen feledésbe merült...”
De a tények ennél egy kicsit bonyolultabbak.
Bardajszannak több életrajza is fennmaradt. Az elsőt Mabbug-i Agapiusz vázolta fel a Kitab-al’Unwan-ban (10. század). Ezt bővítette ki Edesszai Mihály a XII. században, amikor belefoglalta Krónikájába. A XIII. században alkotó Bar Hebraeus Egyháztörténetében további ellentmondások találhatóak. Az önmagukat Bardajszanra visszavezető örmény krónikákról már nem is beszélve.
Ami biztosnak látszik, az az, hogy Bardajszan Kr. u. 154 julius 11.-én született Edesszában, gazdag, befolyásos, az udvarhoz közel álló szülők, Nahuma és Nah’siram gyermekeként. Szülei a várost átszelő folyóról nevezték el őt, és a koronaherceggel együtt neveltették, valószínűleg VIII. Ma’nu uralkodása alatt. A vele személyesen találkozó Julius Africanus párthusnak nevezte őt, a kortárs Porphűriosz babiloninak, a római Hippolitosz örménynek, a szír Efrém, a Szentlélek Hárfája pedig az arameusok filozófusának. Ha figyelembe is vesszük a tévedések lehetőségét, még akkor is valószínű marad, hogy vegyes, messzire érő rokoni kapcsolatokkal rendelkező családból származhatott, mint minden valamirevaló arisztokrata.
Nem teljesen egyértelmű, de úgy tűnik, hogy Bardajszan szüleinek menekülniük kellett valami háremintrika miatt. Az Eufrátesz túloldalán, Hierapolis-Mabbúgban leltek menedékre, a Szír Istennő városában. Itt a fiút egy Anubuzbar nevű pogány pap nevelte, aki beavatta őt a babiloni asztrológia rejtelmeibe. Utóbb ennek köszönhette rossz hírét. Valószínű, hogy itt tanulta el a sztoikus filozófia nézeteit is. Kr. u. 177-ben trónra lépett VIII. Abgar, így Bardajszan visszatérhetett szülőhazájába, ahol azonnal bizalmi pozíciót foglalt el az új udvartartásban.
De ekkor már valami megváltozott benne. Kr. u. 179-ben, huszonöt éves korában meghallotta Edessza „püspökének”, Hisztaszpesznek a prédikációját. Ez gyökeresen megváltoztatta életét: teológiai oktatásban részesült, megkeresztelkedett, sőt, valamiféle diakónussá vagy presbiterré szentelték.
Hogy nem lett teljes értékű pap, azt onnan sejtjük, hogy volt egy fia, Harmoniusz, akit Athénban neveltetett, az Akadémián, a korszak legnagyobb görög filozófusainak keze alatt, és aki később átvette a helyét az egyházban, és folytatta életművét. (A keresztes háborúk forgatagában író Edesszai Mihály krónikája szerint Bardajszan másik két fia Abgarun és Hasdu, mindhárman ott álltak apjuk halálos ágyánál.) Továbbra is világi ember maradt hát, Julius Afrikanus azt írja róla, hogy egyszer látta, amint a római követség elkápráztatására egy kis akrobatamutatványt hajt végre: kirendelt egy fiút az udvar közepére, kezében egy pajzzsal. A fiú maga elé tartotta a pajzsot, Bardajszan pedig telelődözte azt nyílvesszőkkel. De nem ám akárhogy! A pajzsba fúródott vesszők a pajzs mögött bujkáló fiú arcának vonásait rajzolták ki, apró részletességgel. Tell Vilmos is megirigyelhette volna ezt a mutatványt!
Talán e személyes karizmájának köszönheti, hogy sikerült megtérítenie VIII. Abgart is. Hogy pontosan milyen vallási nézetei voltak, arról az utókornak eltér a véleménye. A szalamiszi Epiphániusz, Szent Efrém és mások úgy vélték, hogy Bardajszan gnósztikus eretnek volt, sőt, azt is tudni vélték, hogy valentiniánus volt. Ennek ellentmondani látszik, hogy egyes beszámolók szerint apológiát írt Markion és Valentinusz ellen. Mégis, az utolsó nagy szír egyháztörténész, a mongol il-kánok uralma alatt alkotó Bar Hebraeusz Edesszai Jákob elbeszélése nyomán úgy véli, hogy Hüsztaszpész püspök utóda, ’Aqi püspök kiátkozta Bardajszant, akinek eretnek hívei, a bardajszanidák még évszázadokig tengődtek Oszrhoénében, az ortodoxabb paulitiánusok nagy ellenfeleiként. Mivel azonban a püspökök jelenléte e korban igencsak megkérdőjelezhető, ezen kívül az ortodoxia fogalma sem lehetett ennyire tisztázott, felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg kiátkozták-e Bardajszant? Egyáltalán, gnósztikus volt?
A modern kutatás szerint nem. Drijvers, és nyomában Samuel Hugh Moffett, a Princeton professzora úgy véli, hogy Bardajszan egyetlen bűne a szinkretizmus volt, és nem a gnoszticizmus (bár ellenvethetjük: nem a szinkretizmusból született a gnószticizmus is? ). Egy olyan világban, ahol egymás mellett élt a kereszténység, a görög filozófia, a babiloni asztrológia, a zoroasztriánus kozmológia és tűzkultusz, a különféle misztériumvallások, a népi mágia… csodálkozunk még azon, hogy egy karizmatikus gondolkodó megpróbálja ezeket egy közös szintézisbe foglalni, hogy hasson kora entelektüelljeire? Hisz fiatalabb kortársa, Órigenész ugyanezt tette. Bardajszannál egyedül a forma rendhagyó. Fennmaradt ugyanis egy platóni dialógus, amiben két edesszai nemes, Semasgram (akinek családját már említettük korábban az apostolok kapcsán, tehát a család befolyásos maradt a mártír-akták leírásának időpontjáig) és Avida beszélget a világ dolgairól. A mű „Az országok törvényeinek könyve” címet kapta, vagy másképpen: „Beszélgetés a Sorsról”. (Bardajszannak van egy másik műve, egy bizonyos Antoninusnak dedikált a „Végzet ellen”, amit nem ismerünk, de gyakran összekeverik ezzel az előbbivel.) E munkát valószínűleg Bardajszan tanítványa, Fülöp jegyezte le mestere tanításai alapján, s egyben ez a szír irodalom legősibb darabja (modern kiadásai egy VII. századi kódexből valók). Szó van itt mindenről, Kínáról, Indiáról, Rómáról, a Brit szigetekről, germánokról, amazonokról, az északi sztyeppéken vágtató lovasokról, és azok népszokásairól.
Ebből az értekezésből kiderül, hogy a barátok beszélgetésébe bekapcsolódó Bardajszan valamikor hitt abban, hogy a csillagok határozzák meg az embert, de ma már tudja, hogy ez csak olyan korlát, mint a természet törvényei, vagy a társadalmak különbségei. Az embernek szabad akarata van, és kultúrától függetlenül meglelheti az isteni igazsághoz vezető ösvényt. Ez a szabad akarat azonban különleges, mert a végső döntés mégis Istené, aki valamilyen szinten beleszól az élet dolgaiba. Az asztrológiáról szólva fel is vázol három népszerű véleményt. Az első a pogányoké, akik abszolult hatalmat tulajdonítanak a csillagoknak és az istenek képében tisztelt hét bolygónak. A második az epikureusoké, akik úgy tartják, hogy az ember létezése a teremtetlen világ atomjain alapszik, ilyenformán teljesen véletlenszerű, egyedül az ember saját szabad akaratán alapszik, így semmi nem lehet előre megjósolható. A harmadik tanítás egyfajta arany középút: az embernek van bizonyos mértékig szabad akarata, de nagyban függ az isteni jóindulattól. Azt hihetnénk, hogy ez az autentikus keresztény álláspont, de nem. Mert a negyedik, legmeglepőbb vélemény pont az övé, a keresztény tanítóé! Hallgassuk csak:
„…Amennyire én meg tudom állapítani, a dolgok szemléletének ez a három útja részben igaz, részben hamis… Azért hamis, mert elkerüli figyelmüket az Isten bölcsessége. Ez az a bölcsesség, ami világokat hozott létre, megteremtette az embert, meghatározta a Vezérlő Jelek mozgásának rendjét, és hatalmat adott nekik ahhoz, hogy hassanak egymásra. Én úgy hiszem, hogy ott van ez a hatalom Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban. De az itt felsorolt lények nem egyenlő arányban osztoznak a hatalomban. Mert aki a legvégső hatalommal rendelkezik mindenekfelett, az Egy… Tehát mégis létezik valami, amit a Káldeusok jobb híjján Végzetnek neveznek.”
Szinte ugyanez az érvelés köszön vissza egy egyiptomban talált különleges szöveggyűjtemény, a III. Nag Hammadi kódex egyik nem kimondottan keresztény gnósztikus írásából, az Áldott Eugnosztoszból:
„…A filozófusok összességében három különböző nézetet hírdetnek a világ elrendezéséről, és így nem értenek egyet. Egyesek azt mondják, hogy a világ önmagát rendezte el. Néhányan azt, hogy a Gondviselés irányítja. Mások azt, hogy a Végzet. Nos, ezek egyike sem igaz…
Mindenki, aki meg tud szabadulni az előb leírt három nézettől, és egy másik nézet segítségével eljut odáig, hogy hitet tesz az igazság Istene mellett, és őt illetően mindenben egyetértésre jut: az halhatatlan ember, aki a halandók közt időzik.
Az Egyetlen, aki létezik, Kimondhatatlan. Egy Uralkodó sem ismerte őt, sem a Hatalom, sem az Alattvalók, és egyetlen Teremtmény sem, a világ teremtésétől fogva, Önmagát kivéve.”
Akárhogy is, a Bardajszannál is tetten érhető hierarchia („…Isten kezében, az angyalokéban, az Uralkodókéban, a Vezérlő Jelekében, az őselemekében, az emberekében és az állatokéban…”) egyfajta emanációs láncot képez. Ez természetesen az arisztotelészi filozófia Tabula Porphyriana (Arbor Porphyrianus) asszociációs láncának felel meg, a hierarchikus táblázat-modellnek, amibe fel lehet írni a világ összes dolgát. A hierarchia felsőbb pontjain állók hatni tudnak az alsókra, de a felettük állókra már nem — azok viszont hathatnak rájuk. Ezért van az, hogy a csillagok és a bolygók képesek hatni az emberre, Istenre (és az Egyre?) viszont már nem. Ismét azt láthatjuk tehát, hogy Bardajszant a korabeli tudományos világkép, a népszerű görög filozófiai eszmék tévesztették meg.
Vagy megtévesztették? Hisz utólag kifejti, hogy bárki leelenőrizheti: a gazdagok időnként elszegényednek, a szegényekből meg nem lesz gazdag, csupán, mert arra vágynak. Van, hogy a gazdag is beteg lesz, és bármennyit is fizetne érte, nem szerezheti vissza egészségét. Egyesek gyerekeket nevelnek, pedig soha nem akartak, mások, akik gyereket akarnak, soha nem tudnak világra hozni egyet. Gazdagság és szegénység, betegség és gyerek: mind-mind olyan dolog, ami kívül áll az ember szabad akaratán. Ezért hát egyszere igaz, hogy van Végzet, és egyszere hamis. Ez a Végzet alá van rendelve Istennek, de fölötte áll a természet törvényeinek. Az, hogy a gyermek megöregszik, természeti törvény. Az, hogy a felnövő gyermek néha beteg lesz vagy lenyomorodik, a Végzet munkája, ami néha segít a természet törvényeinek, néha gátolja őket. A mai teológusok is valami hasonlót állítanak.
Aki a világot uralja, az Egy, bár három alakban létezik: a megközelíthetetlen Atya, az Élet Anyja, vagyis a Szentlélek, és a Fiú, másként a világot vezérlő Ige, a Logosz (ami a sztoikus filozófiában is központi helyet foglal el). Olyan Szentháromság ez, ami még a nagy dogmaformáló zsinatok előtt jött létre. Nincs ebben semmi eretnekség.
Bardajszan nem ítélte el az Ószövetség vagy az Újszövetség könyveit, nem ítélt magának prófétai sugallatot, szerinte a görög logika ismerete, a kontemplatív igeolvasás elegendő ahhoz, hogy az ember felismerje a Szentírásban az Isteni akaratot. Nézete szerint a világ és a Teremtés alapvetően Jó, a keresztény embernek tehát nem kell elítélnie a világ örömeit. A házas élet, az egészséges szex még meg is tisztít. Nincs ebben semmi aszketizmus, semmi természetellenes lemondás.
Kozmológiai világnézete a következő: alul a teljes Sötétség, felül Isten, az örök, természetfeletti Ragyogás. A kettő között ott a négy őselem: fehér fény, vörös tűz, kék szél, zöld víz. Amikor egy véletlen folytán megbomlott az egyensúly, és a Sötétség elkeveredett az őselemekkel, akkor keletkezett a Gonosz a világban. Egyedül Jézus Krisztus megjelenése állíthatta vissza a világ rendjét.
Jézus azonban nem az egyetlen forrása a megváltásnak, hisz a megváltás már jóval a teremtés előtt megkezdődött. És e folyamatról a leírása pont olyan átláthatatlan álomképekből áll, mint későbbi megihletettjének, a szasszanida Máni prófétának a látomása. E mitológia legnagyobb részét ellenfelei polémiáiból — elsősorban Szent Efrém 55. himnuszából és Epiphániusz munkájából — ismerjük, így nem biztos, hogy mindenben tükrözik Bardajszan eredeti gondolatait. H. H. Schraeder még azt is felveti, hogy esetleg Bardajszan fiának, Harmoniusznak, vagy esetleg valaki másnak, egy bardajszanista „szektavezérnek”, egy bizonyos Marinusznak a gondolatait tükrözik, és semmi köze nincs a filozófus eredeti nézeteihez. Marinusz, akit egy bizonyos „Adamantiusz dialógusából” ismerünk, először jutott el addig a teológiai állításig, hogy megkérdőjelezze a Sátán teremtettségét, szerinte a Gonosz ugyanolyan örök erő, mint Isten. Ez a nézet vált később Máni próféta egyik alaptanításává. Hogy Bardajszant ellenfelei milyen szenvedéllyel támadták, arra jó példa Szent Efrém e pár sora:
„És ha azt gondolja, hogy ő mondta ki az utolsó igazságot,
Akkor pogányságba esett
Ó, Bar Dajszan
A Dajszan-folyó fia,
Kinek az esze pont olyan híg, mint a neve!”
Az ok? Nos, úgy tűnik, Bardajszan nem csak jó sportoló, filozófus, udvaronc volt, de kiváló költő és zenész is. (Bár megjegyzendő: Sozomenosz szerint ez a zseniális nyelvész-költő valójában Bar Dajszan fia, Harmoniusz volt, aki egyben az első szír nyelvtant is összeállította görög grammatikusok munkái nyomán.) Oszroénében közkézen forgott vagy száz himnusz, amit neki tulajdonítottak. A 300-as években élő Szent Efrém életcéljának tekintette, hogy olyan új költeményeket írjon ugyanazokra a szír nyelvre jellemző metrikus szabályokra, amelyek átvehetik Bardajszan himnuszainak a helyét. Nem járt teljes sikerrel, Rabbula edesszai püspök úgy találta 431-432-ben, hogy e szekta mindenütt virágzik. A VII. században Edesszai Jakab még maga is találkozott velük. A VIII. században György, az arab törzsek püspöke kivonatot készített Bardajszannak egy asztrológiai munkájából. A X. században Maszudi, a XII.-ben Shahsrasztani hivatkozik arra, hogy Bardajszan hívei beolvadtak a manicheusok közé. Himnuszai tehát kétségtelenül hatottak a köztudatra. Ezek közül a himnuszok közül néhányat ismerni is vélünk, ilyen pl. a Gyöngy-himnusz, ami Tamás apokrif cselekedeteiben maradt fenn:
„Amikor beszélni nem tudó csecsemő voltam atyám országában, és szüleim gazdagságában és bőségében pihentem, szüleim elláttak útravalóval, és elküldtek hazánkból, Keletről. Ezeknek a kincstáraknak a gazdagságából nagy és könnyű terhet állítottak össze, hogy vinni tudjam egyedül. A fentieknél arany a teher és a nagy kincstárak ezüstje, meg a kalcedón Indiából és a gyöngyök Maisanból. Felfegyvereztek acéllal, és levették rólam a drágakövekkel ékes, arannyal átszőtt ruhát, amelyet irántam való szeretetükben készítettek és az aranyszínű köntöst, mely illett fiatal koromhoz. Egyezséget kötöttek velem, és bevésték értelmembe, hogy el ne felejtsem, ki vagyok, és így szóltak hozzám: "Ha lemész Egyiptomba és elhozod onnan azt az egyetlen gyöngyöt, mely ott van az emberevő sárkánynál, hogy magadra öltsed a drágakövekkel ékes ruhát és a köntöst, melyet levettél, akkor királyságunk hírnöke leszel dicső bátyáddal együtt.”
Elindultam Keletről fáradtságos és félelmetes úton két vezetővel, de tapasztalatlan voltam abban, hogy ilyen úton járjak. Miután elhaladtunk Maisan határai mellett (itt van a keletről származó áruk lerakodóhelye), megérkeztem a babiloniak országába. Amint megérkeztem Egyiptomba, vezetőim, akik velem együtt tették meg az utat, elváltak tőlem, én pedig, mivel minél hamarabb a sárkány ellen akartam indulni, a barlangjához közel ütöttem tanyát, és lestem, mikor tér nyugovóra és alszik el, hogy elvegyem a gyöngyömet. Mivel azonban egyedül voltam, megváltozott a külsőm, és máshogy néztem ki, mint az enyémek. Ott találkoztam keletről való rokonommal, aki szabad, jó kiállású és szép ifjú volt, előkelők gyermeke. Odajött és csatlakozott hozzám, társam volt, barátom és útitársam lett. Lelkére kötöttem, hogy óvakodjék az egyiptomiaktól és attól, hogy együtt legyen ezekkel a tisztátlanokkal. Magamra öltöttem a ruhájukat, hogy ne tűnjek idegennek, mint aki kívülről érkezik, hogy elvegye a gyöngyöt, nehogy az egyiptomiak felébresszék ellenem a sárkányt. Nem tudom honnan, de megtudták, hogy nem az országukból való vagyok, és csellel addig mesterkedtek, mígnem ettem táplálékukból. Elfelejtettem, hogy királynak a fia vagyok, és az ő királyuk szolgája lettem. Eljutottam a gyöngyhöz is, amelyért a szüleim küldtek, táplálékuk súlyától azonban mély álomba merültem.
Szüleim is megtudták, hogy mi történt velem, és bánkódtak miattam. Közhírré tétették egész királyságukban, hogy mindenki jöjjön kapuinkhoz. Akkor Parthenia királyai és az előkelők és Kelet főemberei határozatot hoztak velem kapcsolatban, hogy ne maradjak Egyiptomban. Írtak is nekem a hatalmasok, és a következőket közölték velem: „Atyádtól, a királyok királyától és anyádtól, Kelet uralkodójától és testvéredtől, második fiunktól, Egyiptomban levő fiunknak békesség. Ébredj fel és kelj fel az álomból, hallgasd meg a levél szavait, és emlékezz rá, hogy királyok fia vagy. Rabszolgaigába hajtottad a fejed, emlékezz arannyal átszőtt ruhádra. Emlékezz a gyöngyre, amelyért Egyiptomba küldtünk. A te neved „az élet könyve”, akárcsak fivéredé, akit itt hagytál országunkban.”
Ezt a levelet, az én levelemet a király jobbjával lepecsételte Babilon gonosz fiai és Labirintus gonosz démonjai miatt. Amint eljutott hozzám ez a hang, felriadtam álmomból, a levelet magamhoz vettem, megcsókoltam és elolvastam. Az állt benne, ami a szívembe volt vésve. Rögtön visszaemlékeztem arra, hogy királyok fia vagyok, és szabad lényem saját természetét keresi. Visszaemlékeztem a gyöngyre is, amely miatt leküldtek Egyiptomba. Harci szekerekkel indultam hát a félelmetes sárkány ellen, és elvettem erejét azzal, hogy kimondtam atyám nevét. Miután elragadtam tőle a gyöngyöt, visszafordultam, hogy hazavigyem szüleimnek. Levetettem a szennyes ruhát, és ott hagytam azok országában, majd azonnal elindultam a fény irányába, keleten fekvő hazám felé. Egy útelágazásnál találtam magam, a levél pedig mintha beszélt volna: felkeltett engem álmomból és vezetett fényével. És néha olyannak tűnt szemeim előtt, mint a királyi selyemköntös. Ahogy így vezetett és húzott a szeretet, elhaladtam Labirintus mellett, és balra magam mögött hagyva Babilont, elérkeztem a Közép országába, a nagy partvidékre.
Nem emlékeztem már fényemre, hiszen még gyermek voltam, egészen fiatal, amikor hátrahagytam atyám királyságában. De amint megtaláltam a ruhát, mely úgy hasonlított hozzám, mint a tükörképem, és magamat teljes egészében láttam benne, rögtön felismertem és láttam magam általa, hogy kettéváltunk, bár ugyanonnan származunk, és ismét egyek vagyunk egy alakban. Sőt, azt is láttam, hogy a kincstárnokok, akik a köntöst hozzák, ketten vannak, de külseje ugyanaz a kettőnek, és mindkettőn ugyanaz a királyi jel van. A kincset és a gazdagságot a kezükben tartották, és odaadták nekem jutalmamat, a gyönyörűséges ruhát pedig, amely arannyal volt díszítve ragyogó színekben, hozzáillő színű drágakövekkel és gyöngyökkel, magasba emelték, és a királyok királyának a képe teljes egészében kitöltötte az egészet; a magasban zafír kövekkel volt művészien kiverve.
Láttam aztán, hogy az egészen a tudás mozgásai haladnak át, és hogy szólni készül. Hallottam, amint a következőket mondja: „Én azé vagyok, aki a legbátrabb minden ember között, aki miatt maga az atya írt tele engem.” Magam is észrevettem, hogy termetem az elvégzett feladat arányában gyarapodott. A királyi mozgások mind megpihentek rajtam. A köntös sietett annak a kezéből, aki tartotta, és igyekezett ahhoz, aki megkapja őt. Engem is hajtott a vágy, hogy feléje induljak, és megkapjam. Kinyújtottam a kezem, és megkaptam teljes szépségében, királyi köpenyemet pedig rávettem föléje. Miután felöltöztem, felemelkedtem a béke és jámborság helyére, és fejemet meghajtva hódoltam az Atya fényessége előtt, aki ezt küldte nekem, hiszen megtettem, amivel megbíztak, ő pedig hasonlóképp megtette, amit megígért. És kezdettől fogva fennálló királyi palotájának kapujában csatlakoztam hozzá. Örült nekem, és magához vett palotájába. Összes alattvalója himnuszokat zengett szentségeshangon. Megígérte nekem, hogy a királyok királyának ajtajához is együtt fogunk odaérkezni, hogy ajándékaimmal és a gyönggyel együtt az ő társaságában jelenjek meg a király előtt.”
Spat Eszter, a CEU doktorandusza úgy véli, hogy itt ragadhatóak meg a ruha teológiájának kezdetei, ami a mai napig jelen van az iraki jezidik vallásvilágában.
De a lényeg: ha a hagyomány mégis igaz, Bardajszan egyfajta nemi dualizmusban álló hierarchiát vélt felfedezni az isteni személyekben. Szerintem ez az ősi mezopotámiai és görög mitológiák hatásának is betudható. E hierarchia valahogy így nézett ki: az Atya és az Élet Anyja (a Szentlélek) szexuális közösüléséből teremtetett Krisztus, a Logosz. Őt embrió formájában beültették Máriába (tehát nem szűznemzés történt, Mária csak egy eleven inkubátor), ebből született a Názáreti Jézus (ez egyfajta doketizmus, tehát olyan eretnekség, ami tagadja Jézus — az anyagi világban járó Isten — halandó korlátjait). Jézusnak két idősebb nővére is volt, mindkettőt a Szentlélek szülte: a Tenger és a Szárazföld. Az Atya természetesen a Nap, az Anya-Szentlélek pedig a Hold. Az Élet Fia, vagyis a Logosz fény formájában terjedt a Naptól a Holdig, majd onnan visszaverődött a Földre. Mintha csak Máni tanításait hallanánk. Nem véletlen: Ibn al-Nadim Fihrist-je, ez a X. században készült könyvkatalógus, ami a bagdadi könyvesboltok választékát volt hivatva áttekinteni, feltüntet egy bizonyos Titkok Könyvét, amit Máni írt Bardajszan tanításairól. Megjegyzendő: Bardajszan végzett valami obskúrús asztrológiai számítást (talán zoroasztriánus millenarista mintára), ami alapján megállapította, hogy a világ csak 6000 évig áll fönn, mielőtt eljön az Apokalipszis. Egyesek ezért hozzák kapcsolatba hermetista közösséggel, vagy az olyan vallásokkal, mint a mandeizmus.
Lehet tehát, hogy a mi fogalmaink szerint mégis eretnek volt. Ám ettől a tény még tény marad: Bardajszan, és a köré szerveződött szellemi mozgalom azon munkálkodott, hogy egyfajta keresztény államot hozzon létre Edesszában VIII. Abgar közreműködésével. Ám ez a keresztény állam nem kirekesztő volt, mint nyugati rokonai, hanem befogadó, mint a párthus állam.
Bardajszan alakja „mellesleg” hathatott a szír szentkultusz heroista tónusú hagiográfiájára is. Mar Qardagh VII. századi legendája (ami egy adiabénéi szent életét meséli el, aki a 344 és 377 közötti perzsa pogányüldözések idején élt) pl. egy olyan tipikus keleti szentet állít elénk, aki kezdetben fejedelmi vadászaton űzi a vadat, görög filozófus módjára érvel, majd egész zoroasztriánus családját meggyőzi, hogy költözzenek fel vele a hegyekbe, a szír remete-aszkéták közé, végül lázadni merészel a keresztény közösséget fenyegető pogány sah ellen. Ebből a vadászó-filozofáló nemes leírása tökéletesen illik Bardajszanra, valószínűleg az ő példája ösztönözte a hasonló életvitelt folytató későbbi keleti szenteket is.
Bardajszan életének és munkásságának további elemzéséhez azonban ismernünk kell Edessza sorsának további fordulatait.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
