A Pszeudo-Izidorikus
törvénykönyv esete
1. Az egész ügynek nevet adó szent élete
Sevillai Izidor (570-636. április 4. — egyes kronológiai megfontolások még korábbra saccolják a születése évét, pl. 560-ra vagy 556-ra) a korai középkor utolsó egyháztanítói (latinul: „doctor ecclesiae”) szaktekintélye volt. Életének időszaka szinte évre pontosan egybeesett a muzulmán Mohamed ibn Abdullah próféta életének korszakával, így a mór megszállás alatt élő ibériai nemesek később őt tették meg őshonos védőszentjüknek, egyfajta anti-iszlám ikonfigurának. A XII. századtól kezdve a spanyol reconquista (keresztény felszabadító háború) szinte valamennyi csatájában ott lobogott a zászló, amelyen Szent Izidor keresztes paplovagként ábrázolva, délceg paripa nyergében egyensúlyozva, kezében karddal és kereszttel, fején érseki süveggel beugrat a hitetlen gyaurok seregének soraiba. Ám az igazság az, hogy a kódexekből és a történelemkönyvekből megismert Izidor nem is tudhatott az iszlám kalifátus megszületéséről, de még ha tudott volna róla, akkor is legföljebb csak a szavak fegyverével léphetett volna fel ellene. Szent Izidor, Sevilla érseke ugyanis vérbeli szobatudós volt, egy százötven kötetes könyvtár büszke tulajdonosa, s egyben a középkor egyik legátfogóbb — és legsületlenebb — lexikonjának a megalkotója.
Izidor élettörténetének megértéséhez előbb ismernünk kell a környezetet, amiben megszületett. Az Ibériai-félsziget déli, közvetlenül az észak-afrikai partvidékkel szomszédos római provinciáját az ókorban, majd a korai középkorban Baeticának hívták, a vidéket kettészelő Baetis-folyó nyomán. Baetica tartomány, sőt, egész Hispania ekkoriban, a népvándorlások vérzivataros évszázadaiban különféle északról betörő, de délre, a gazdagabb afrikai provinciákba tartó barbár népeknek volt a fő átvonulási területe. Különféle germán, kelta, szkíta, szarmata, és még ki tudja, miféle eredetű népek, törzsszövetségek és szedett-vedett bandák, családostól kóborló menekültáradat és portyázó rabló-zsoldosok hadakoztak az őshonos népekkel, immáron évszázadok óta. A legnépesebb, legtartósabb ilyen félnomád törzsszövetségeket ekkoriban úgy hívták, hogy vandálok, alánok, vizigótok, svévek (vagy szvébek). A keleti gótoktól különváló nyugati „vizi-gótok” neve nem „tengeri-gótot”, hanem „okos-gótot” jelentett, de amúgy sok minden másban hasonlítottak keleti rokonaikra: makacs, szívós pásztor és földműves fajzatok voltak, akik foggal-körömmel ragaszkodtak a Bizánc szomszédságában felvett ariánus keresztény hitükhöz, és az északról, a mai Skandinávia területéről hozott harcias kultúrájukhoz. A vizigótokkal rivalizáló svévek, akik Ibéria észak-nyugati partvidékei körül csoportosultak, hozzájuk nagyon is hasonló szedett-vedett vándornép volt, őseik között tengerész vandálok és iráni nyelvet beszélő lovas-nomád alánok éppúgy megtalálhatóak voltak, mint a baljóslatúbb csengésű névvel büszkélkedhető markomann és qvád törzsek, az Aurelianus-dinasztia hajdani bősz ellenfelei, a Duna-menti Limes egykori ádáz ostromlói. Amikor Sevillai Izidor megszületik, még évszázadoknak kell eltelnie ahhoz, hogy ez a táj ismét másfajta nomád népeknek nyújtson felvonulási teret, ezúttal a délről, Afrika felől beáramló araboknak, berbereknek, szíreknek és móroknak, a későbbi Andalúzia, az általuk átkeresztelt „Tengermellék” meghódítóinak.
Baetica tartomány legnagyobb, legforgalmasabb, a szárazföld dél-nyugati csücskében, a Baetis folyó völgyében megbúvó tartományi székvárosát Hispalisnak hívták, ez lett a későbbi Sevilla. Ám a „Sevillai” Izidor (latinul: Isidorus Hispalensis), Severianus fia eredetileg nem is volt sevillai: mire Izidor felcseperedett, Sevilla (azaz Hispalis) görög és római telepesek által alapított, szabadelvű keltibér őslakosság által szorongatott gyarmatvárosból nőtte ki magát a baeticai vizigót királyság kies, az Atlanti-óceán felől érkező esőadó fellegek által öntözött székvárosává. Izidor viszont több szár mérfölddel keletebbre, a rivális érdekszférához tartozó Cartagénában, az aranyra éhes karthágói punok hajdani kikötővárosában, a Barkaszok ősi családi fészkében született. Ez az a szolid hely a Földközi-tenger szomszédságában, amit még Hamilkár, az elefántos Hannibál rettenetes atyja tett világhírűvé, amikor még kifogyhatatlan ércbányák után kutatott az Ibériai-félsziget kegyetlen őserdeiben. De ez már régen volt. Amikor a családfő Severianus ide települt, Cartagéna és környéke már a bizánci Justinianus császár, illetve hírhedt tábornoka, a vitéz Belizár által visszahódított ősi nyugatrómai birtokok sorába tartozott, polgárai tisztes kelet-római kereskedők, katonák, bürokraták; Cartagéna lett a számos tekintélyes pátriárka által egyengetett úton haladó egyetemes, „katolikus” kereszténység távoli, legnyugatibb végvára.
Ennek a Cartagénának volt előkelő családja az Izidornak és testvéreinek szárnyakat adó nemzetég. Hűségesküjük az „örökkévaló” Római Birodalomhoz, azaz a mostanság Konstantinápolyban székelő császárhoz kötötte őket, katonaként és köztisztviselőként, kereskedőként és laikus egyházi képviselőként véreztek el a kötelesség oltárain. A családfő Severianus azonban időnként diplomáciai kapcsolatban állt az ellenséggel, az ariánus keresztény Athanagild gót királlyal is, s szolgálatai fejében tiszteletbeli nemesi rangot kapott a „barbárok” között is. Severianus feleségét kicsit sablonos módon Theodorának hívták. Severianus fiai korán érdeklődni kezdtek az egyházi élet iránt, s szinte anyanyelvi szinten beszélték a három anyaszentegyházi nyelvet, a görögöt, a latint és a hébert. Izidor az egyházi embereket később is igyekezett rászorítani e három „szent nyelv” tanulmányozására és használatára. Értekezéseit általában latin nyelven írta, igaz, ő már azok közé az egyházi írók közé tartozott, akik elvetették a klasszikus cicerói latin akadémiai magasságait, ehelyett egy köznapi használatra is alkalmas, modernizált, folyamatosan bővülő szókincsű világnyelvként fogták fel a latint.
Severianus családja tehát az állandó vizigót fenyegetettség ellenére is viszonylagos jólétben, békében élt. Izidor még totyogó poronty lehetett azonban, amikor a környék politikai arculata ismét átrendeződött: Az egymással marakodó gót törzseket ismét egyesítette egy keménykezű uralkodó, Leovigild (aki legyőzte Athanagildet is, Severianus barbár patrónusát), s az újra hadrendbe álló vizigót törzsek visszafoglalták a bizánci helyőrségtől a Hispánia kellős-közepén emelkedő Córdoba meredek sziklaormok közt megbúvó zordon-fenséges várát, és ezzel megalapozták az újjászervezni készült független, állandó területi beosztású, egész Hispániára kiterjedő államuk magját. Severianusnak ekkor váratlanul menekülnie kellett, érdekes módon nem kelet felé, Bizánc birtokainak irányába vette az útját, hanem nyugatnak, a vizigótok által még jobban fenyegetett Hispalisba. Talán nem is a gótoktól félt igazán, hanem attól, hogy kitudódik, valamikor kapcsolatban állt velük?
Akárhogy is, Severianus hamarosan meghalt, és az árván maradt gyermekei új módokon keresték a boldogulást. Izidor jóval idősebb bátyja, Leander a közeli kolostorban talált menedékre, és ide vitte magával az ifjú Izidort, akinek neveléséről személyesen gondoskodott. Fennmaradt egy kedves anekdota is arról, hogy az ifjú Izidor nem szerette az állandó tanulással telt kolostori életet, ezért egy szép napon megszökött. Vándorlásai közepette egy közeli kút kávájánál megpihent, és érdeklődve vette észre, hogy a kút kávájánál szétszórt köveket apró lyukak pettyezik, a kút vízmerésre használt fa forgódobján pedig mély barázdák húzódnak. Amikkor arra jött egy asszony, hogy vizet merítsen, Izidor megkérdezte tőle, vajon hogyan keletkeztek a lyukak és a barázdák?
— A lyukakat a kőbe a víz, pontosabban a kimeréskor lecsöppenő vízcseppek évszázados munkája maratta, míg a forgódob fájába vájt barázdákat a merésre használt vödröt tartó kötelek évtizedes mozgásának köszönhetjük.
Izidor ekkor értette meg, hogy neki is úgy kell eljárnia, mint a vízcseppeknek vagy a kötélnek: minden nap csak egy kicsit tanul ugyan, de az idő ezekből a kis tanulmányszilánkokból is hatalmas tudáshalmot halmoz majd fel. Így hát minden berzenkedése ellenére is visszatért a kolostorba, ahol tovább folytatta tanulmányait.
Eközben Leander szorgalma, aszkétizmusa sem maradt meghálálatlanul, még 576-ban Sevilla metropolitájává választották. (A metropolitán a katolikus érseknek megfelelő egyházi rang, ami fontos politikai pozíció volt akkortájt a kelet-római adminisztrációban, a metropoliták gyakorlatilag egy-egy független tájegység vagy egyházmegye fővárosának voltak a főpapjai.) A frissen elárvult Izidor még kistinédzser sem lehetett ekkor, de már mindenki tudta, hogy egyszer ő fogja örökölni ezt a jelentős tisztséget. Igazi protekciós gyerekként nevelkedett hát. Izidor másik bátyja, Fulgentius, aki egy karthágói származású, de szardíniában elhalálozott vandál szent után kapta a nevét, később a belső-hispániai Astigi metropolita-érseke lett. Izidor nővére, Florentina szintén sokra vitte az egyházi hierarchiában. Írni-olvasni, vagy idegen nyelveken beszélni ugyan soha nem tanították meg, de mégis ő lett a cartagénai apácakolostor főnökasszonya — úgy tűnik, a család cartagénai befolyása mégsem enyészett el nyomtalanul. A középkori kódexillusztrációk kedvelt motívuma volt, amint Izidor épp valamelyik könyvét olvassa fel a műveletlen nővérének. Ez a könyv lett Szent Izidor védjegye a későbbi hivatalos egyházi ikonográfiában.
Amikor Leovigild vizigót király erőszakos hódítóhadjáratai egyre fenyegetőbb árnyékba vonták az egész Ibériai félszigetet, Izidor családja elkezdett amellett kampányolni, hogy át kéne téríteni a vizigótokat az ariánus kereszténységről a hivatalos katolikus hitre, mert akkor talán rá lehetne őket venni arra, hogy civilizált módon tárgyaljanak a Bizánciakkal. Az erőszakos vizigót előrenyomulás eközben töretlenül folytatódott. Az új célpont az észak-kelet hispániai svév (vagy szvéb) királyság volt, aminek népét Pannóniai Márton egyháztanító térítette át a katolikus hitre, egy közel száz évig tartó történelmi vakfolt alatt, amiről gyakorlatilag semmilyen hiteles történelmi forrásunk nem maradt, csak Pannoniai Márton történelmi kontextusba sehogy sem illeszthető legendás életrajza. (Ezalatt az idő alatt a barbárok között valószínűleg felváltva kerültek hatalomra katolikus és ariánus törzsfőnökök, s akik az ellenzék hitét vallották, azok általában rosszul jártak.) Miután a fanatikusan ariánus Leovigild zsoldosai közel tízesztendőnyi háborúskodás után 585-ben végleg lerohanták a svév (vagy szvéb) királyságot, Izidor bátyja a mártír Boethiust tette meg a sevillai egyházmegye hivatalos védőszentjévé. Ennek megértéséhez persze ismernünk kell Boethius történetét:
Az alexandriai pap, Arius 320 körül olyan tanokat hirdetett, melyek szerint Krisztus istensége nem ugyanolyan természetű, mint az őt teremtő Atyáé. Ez önmagában még nem lett volna bűn, csak éppen a kereszténység épp ekkor élte túl megszületésének utolsó nagy krízisét, a Diocletiánus-i nagy keresztény-üldözést. Diocletiánus törvényei érdekében mindenki, akiről bizonyítani tudták, hogy keresztény, az kínhalállal lakolt, ezért az Alexandriai keresztény közösség gazdagabb képviselői elmenekültek a városból — és útközben magukkal vitték a népszerűbb egyházi személyeket, azaz a prédikációkat tartó papokat (a teljes jogkörű papot akkoriban még pontifexnek, azaz püspöknek mondták) is. Eközben a városban minden lelki útmutatás, erkölcsi támogatás és papi segítség nélkül maradtak hátra a szegényebb, az ellenségnek leginkább kiszolgáltatott keresztény hívek — ezért aztán a hivatalos pontifexek távollétében illegálisan megválasztották a közösség új papjának az addig csak diakónusként, azaz papsegédként dolgozó Ariuszt. Amikor Nagy Konstantin visszaállította a kereszténység szabad vallásgyakorlatát, a városba visszatérő elszökött főpapok természetesen kényelmetlenül érezték magukat, és ezért a náluk bátrabbnak bizonyult Áriuszon álltak bosszút: összehívták a korai egyház minden képviselőjét, hogy az új fővárosa építését szemrevételező császár személyes felügyelete mellett közösen fundálják ki, mi is legyen az új hivatalos hitvallás. Annak ellenére, hogy Arius tanait a 325-ös niceai zsinat elítélte, a Credo („Hiszekegy”) akkor megfogalmazott formulái számára kedvező hatást váltottak ki. Az ariánus érsek, Wulfilla (vagy Ulfilas) ekkoriban kezdte meg a birodalom határainak közelében letelepült gótok megtérítését, lefordította gót nyelvre a Bibliát, ezért az arianizmus gyorsan terjedt azoknak a germán népeknek a körében, amelyek később, az V. század folyamán meghódítva a Római Birodalom nyugati részét, behurcolták oda az eretnek tanokat is. Végül azonban az ariánus vallású uralkodók rendre áttértek az ortodox katolikus hitre. Ez az áttérítés azonban nem ment teljesen zökkenőmentesen. Erre jó példa Boethius esete, aki egy osztrogót király mellett pártoskodott a hivatalos katolikus vallás nevében. A király arra gyanakodott, hogy Boethius csak azért makacskodik vele, mert titokban a katolikus bizánciak kéme, ezért előbb tömlöcbe vetette, majd tiszteletlenségéért kivégeztette korábbi tanácsadóját. Mivel azonban a köznép szemében Boetius ezzel mártírrá magasztosult, ezért a király kénytelen lett utólag rehabilitálni a hősi halottat, majd hivatalosan is felvette a katolikus kereszténységet. Ettől kezdve az osztrogótok királyai gyakorta szorultak a katolikus egyházatyák segítségére.
Sevillai Leander, Izidor bátyja tehát Boetius közismert történetével kezdte propagálni a saját hitvallását a vizigótok között. Hosszú titkos tárgyalások során sikerült megnyernie ügyének még Leovigild tulajdon fiát, a hatalomvágyó, öröksége átvételét türelmetlenül váró Hermenegildet is. Hermegild felesége, Ingundis frank hercegnő volt, akit politikai okokból, a békekötés és a fegyveres szövetség zálogaként adtak az ifjú herceghez. Ingundis azonban katolikus volt, ráadást politikai törekvéseivel útját állta Goeswintha, Leovigild második feleségének hatalmi törekvéseit — hiába, nincs annál veszedelmesebb, mintha két intrikus, semmilyen aljasságtól vissza nem riadó „asszonyállat” marakodik egymással a hatalomért.
Leovigild, hogy a nyílt konfliktust elsimítsa, radikális reformokra is kész lett volna! Zsinatot hívott össze, ahol az ariánus egyházfőkön kívül a katolikusok is hiánytalanul megjelentek, aztán kompromisszumos úton meghozták a dogmatikus döntést: az ariánusok elismerik a katolikusoknak Jézusra vonatkozó hitelveit, cserébe a katolikusok elismerik az ariánusoknak a Szentlélekre vonatkozó tanításait, és a két nemzeti egyház egyetlen vallásban egyesül, a jellegzetes hispániai fél-arianizmusban. A különféle etnikumok közti megosztottság kiküszöbölésére a gót király olyan rendeletet hozott, amivel támogatta a vegyesházasságokat. A további dinasztikus súrlódások kiküszöbölésére Leovigild kinevezte Hermenegildet a Córdobától tisztes távolságban fekvő Hispalis-Sevilla helytartójának. A frank ügynökök által támogatott Ingundis hercegnő azonban Sevillában összeismertette Hetmenegildet Leander apáttal, aki 580-ban titokban katolikus hitre térítette a herceget, majd ezután összehozta őt a svévek elüldözött királyával, a szintén katolikus Miroval, aki még mindig jelentős hadsereget tudott maga mellé állítani, illetve a szintén katolikus bizánci katonai helytartókkal. Ennyi politikai támogatóval a tarsolyában Hermenegild túlzottan elbizakodottá vált.
Hermenegild a katolikus hitközösség, azaz az őshonos romanizált ibériai nemesség segítségével puccsot kísérelt meg az idős Leovigild király ellen, saját pénzt veretett, hadsereget állított fel… de a lázadás szükségszerűen elbukott. Hermenegildet állítólag a saját katolikus feleségének, Ingundisnak a frank családja árulta el. Hermenegild ennek ellenére sem tért meg ismét az ariánus hitre, pedig Leovigild évekig győzködte, majd később ravaszabb ajánlatokkal kecsegtette, kínoztatta a börtönben, csak hogy elérje ezt a látszatengedményt. Végül azonban 585-ben az idős király belátta, hogy a családi viszályt többé nem tudja elsimítani, és a bibliai Dávid királyhoz méltó döntést hozott: lázadó fiát kivégeztette. Bosszúból számos katolikus előkelőséget is kivégeztetett, másoknak — pl. Masonat, Johannes Biclarensis — menekülniük kellett, igaz, Leander és a családja ép bőrrel úszta meg ezt a vérengzést is. Ezt a másik ambiciózus vizigót királyfi, a cinikus Rekkared közbenjárásának köszönhették, aki időben figyelmeztette Leandert apja várható bosszújára. Leander ugyanis még a puccs előtt titokban egyezkedett Rekkareddel is. Rekkarednek jól jött, hogy a katolikusok árulásra bírják a jogos trónörökös Hermenegildet, aki így végre kiesett az apja kegyeiből. Hermenegild kivégzése után Rekkared lett a rangban soron következő vizigót trónörökös, Leovigild új társuralkodója.
Azonban Leander apát többé nem maradhatott az Ibériai-félszigeten, ahol az idős, bosszúvágyó Leovigild király keze messzire elért. Ezért hát Rekkared segítségével a birodalmi fővárosba, a császárhoz hű katolikusoknak mindenkor menedéket és politikai-katonai segítséget nyújtó Konstantinápolyba menekült, ahol épp a frissen kinevezett Maurikiosz tábornok-császár irányította kétségbeesetten a birodalomra minden oldalról rátörő barbár népek — avarok, szlávok, perzsák, stb. — ellen viaskodó hadakat. Itt Maurikiosz bevallotta: oly kétségbeejtő most Bizánc, az ezernevű város sorsa, hogy nem tud nélkülözni egyetlen hadihajót, egyetlen katonai hadosztályt sem, csak hogy az apát ügyét támogassa — Leander tehát jobban teszi, ha egyszerűen kivárja, míg elül otthon a vihar, meghal Leovigild király, és csak utána tér haza.
A Konstantinápolyi száműzetés mindazonáltal nem maradt minden haszon nélkül: Leander a császári udvar politikai intrikáktól feszült forgatagában összeismerkedett a későbbi Nagy Szent Gergely pápával, aki ekkoriban a római pápai kúriát képviselte apokrisziárként, azaz a császárhoz delegált diplomáciai követként. Az előkelő római szenátorcsaládból származó Gergely nagy terveket forgatott a fejében. Mielőtt papnak állt volna, egy ideig Róma polgármestereként, majd egy pápai tartományi birtok kormányzójaként remekelt. Mivel ekkoriban Itália történelmének egyik legsötétebb korszakát élte — árvizek és barbár betörések rázták meg az országot, a lakosságot éhínség és járványok tizedelték, Róma utcáin ezerszámra tülekedtek a nincstelen menekültek és a rongyos, földönfutóvá vált monte-cassinói szerzetesek, akik az északi Longobárd Királyság ariánus terrorja elől menekültek — , hamar kitűnt rátermettségével és ügyességével, amikor a száműzött szerzeteseknek új kolostort alapított, az éhezőknek ételt és munkát adott, a harcias ellenséggel elfogadható békét kötött. Ám reformtörekvéseit nem hagyta félbe ekkor, hamarosan még nagyobb vívmányokat ért el. Népi, a falusi átlagember és a városi kispolgár/proletár számára is szimpatikus mozgalommá tette az addig elitista, életidegen vallásosságnak tűnő kereszténységet. Népszerű legendáriumokat írt, az úgynevezett „Dialógusokat”, amik hamarosan az első szentkultusz alapjaivá váltak, az egyházi szertartásokba bevonta a zenét, a híres gregorián dallamot, megreformálta a szerzetesi közösségeket, akiket így hittérítő missziókba küldhetett az Alpoktól északra élő barbár népek körébe, és hajlandóságot mutatott a szinkretista kompromisszumokra, azaz hagyta, hogy a kereszténységre frissen áttért népek továbbra is megőrizzék a pogány szokásaik, babonáik és szertartásaik egy részét. Egy ilyen nagyformátumú politikus szövetsége igen jól jött a hasonló nagy volumenű terveket fontolgató Leander apátnak, aki később ki is használta ezt a barátságot.
De térjünk vissza Hispániába. Az idős Leovigild hiába győzte le az ellene lázadókat, még 585-ben, türelmetlen idősebb fia, Hermenegild halálának az évben elhalálozott — talán megmérgezték, vagy csupán a vérengzésbe és az árulásokba fáradt bele —, ezért végre az aljas fiatalabb trónörökös, Rekkared lehetett a vizigótok új királya. A katolikus nemesség által is támogatott Leander végre hazatérhetett. Rekkared 587-ben hivatalosan kihirdette, hogy ő maga is áttért a katolikus hitre, majd erőszakos áttérítési hullámot indított útnak az országában. Ennek eredményeként 589-ben az új fővárosba, a kasztíliai hegyvidéken pöffeszkedő Toledóba összehívott kormányzótanács szentesítette a vizigótok megtérését. 590-ben Nagy Szent Gergelyt pápává választották. Gergely pápa kezdetben sok borsot tört a vizigót király orra alá azzal, hogy a kivégzett Hermenegildet hivatalosan katolikus mártírrá nyilvánította. Innen már csak egy lépés lett volna, hogy kiátkozza az áruló Rekkaredet, aki így elveszítette volna a politikai bázisát, az újdonsült ibériai katolikusokat. A felbőszült, bepalizott Rekkared értett a fenyegetésből, tehát egy olyan politikai biztost keresett, aki ki tudja békíteni a pápát, és rá tudja venni Rómát az együttműködésre. (Ugyebár, az ariánusok erőszakos meghurcolása után már mégsem mondhatta azt, hogy sorry, akkor most mégsem leszünk katolikusok, mert akkor politikailag hiteltelenné vált volna.) Így került ismét rivaldafénybe a Sevillai Leander metropolita-érsek. Mivel már régóta bensőséges kapcsolatokat ápolt a pápával, ezért ő lett a diplomáciai összekötő a vizigót királyság és Róma között. Ez természetesen tovább növelte Leander politikai tekintélyét, pedig már így is elképesztő hatalom összpontosult a családja kezében. A katolikus hitre tért vizigót királyságban a mindenkori sevillai metropolita-érsek volt az egyházi állam legfontosabb megtestesítője. A város igazi irányítójaként a metropolita-érsek részt vett a király által összehívott tanácsok, gyűlések munkájában és tanácsadói szerepet töltött be az uralkodó mellett. A korabeli Sevilla jelentős központ volt, amely Baetica legnagyobb városaként befolyással bírt a környező egyházmegyék életére is.
Leander öccse, a mi Izidorunk ezekben az időkben ősi családi öröksége, a vandálok által Afrikából elűzött római tudósok könyvei után vadászott. Hatalmas könyvtárában gyűjtötte össze az antik világ minden felhasználható tudósát. Az idősebb Plinius, a nagy római természettudós papirusztekercsei ugyanúgy megtalálhatóak voltak e gyűjteményben, mint Arisztotelész athéni előadásainak Alexandriában összeállított gyűjteményes kötetei, vagy a császáréletrajzairól híres Suetonius egy ma már elveszett lexikonszerű könyvének másolata. Kedvencei azonban Órigenész és az alexandriai iskola neoplatonikus színezetű művei maradtak. Ezek, illetve a már említett Boethius lexikális művei alapján fejlesztette tovább Izidor a „szabad művészetek” felosztásait. Eszerint a felosztás szerint hét „szabad művészet”, azaz hét lényeges tudományág létezik, amit minden művelt keresztény ember szabadon elsajátíthat a teológia és a jog kötelező ismerete mellett. Ebből a hét művészetből három, az úgynevezett trivium rokonítható egymással: ez a grammatika (latin nyelvtan, időmértékes verselés szabályai, stb.), a retorika (szónoklattudomány) és a dialektika (érveléstechnika). Másik négy tantárgy, a quadrivium alkotja a püthagoreus miszticizmusból átvett szent tudományokat: az algebrát (számtant), a geometriát (mértant), az asztronómiát (csillagászatot), és a muzsikát (zenét). A szabad művészetekről szóló értekezéseket három papirusztekercsre írta le, ebből kettőre fért csak ki a trivium és a harmadikra a quadrivium. Ez a három papirusztekercs lett Izidor fő életművének, az Etimológiáknak az első három „könyve” (ma azt mondanánk, „fejezete”).
Szent Izidor ugyanis azt a tudományos szakvéleményt vallotta, hogy a dolgok mélyebb értelme elsősorban a dolgok nevében nyilvánul meg. Ahhoz tehát, hogy tökéletesen megismerjünk egy dolgot, ismernünk kell a dolog nevének minden tulajdonságát — honnan ered a szó, mik a rokon fogalmai, hány betűvel lehet leírni, e betűknek milyen számértékei vannak, stb. Ezek az etimológiai fejtegetések alkották Izidor munkájának a gerincét. (Etimológiai fejtegetései közepette különben megőrzött számos azóta kihalt nyelvből is szavakat, például a legtöbb nem sírfeliratokhoz kötődő etruszk szót az ő írásaiból ismerjük.) Amikor aztán a korábbi írásait elkezdte összegyűjteni egy egységes, mindent átfogó lexikonba, amit egészen a haláláig folyamatosan bővített, akkor Izidor megalkotta a keresztény világ első enciklopédiáját, az Etimológiákat (latinul: Etymologies). Ez a vaskos pergamen-kódex lett élete fő műve, ennek köszönheti, hogy később az Egyház szentnek avatta, és idővel az Internet védőszentjének nyilvánította. Igaz, akik személyesen is olvasták ezt a könyvet, azok csak elnézően megmosolyogják: Izidor etimológiai fejtegetései a legjobb esetben is gyerekesnek tűnnek, a természettudományos következtetései pedig inkább a mitológia és a legendáriumok tárgykörébe esnek. Érdekes tény például, hogy hitt a görög mitológiából is ismert mesebeli lények — unikornisok, griffek, kentaurok, szirének, stb. — létezésében, és ezeknek a kialakulását megpróbálta összhangba hozni a bibliai teremtéstörténettel — szerinte tehát az ilyen káprázatos lényeket is a földi paradicsomban teremtette Isten, néha bizony az ember hasonlatosságára. (A görög mitológiából ismert félemberi lények például szerinte úgy keletkeztek, hogy Ádám Éva megteremtése előtt nagyon magányos lehetett, ezért néhanapján meghágta a különféle édenkerti állatokat, akik félig állat, félig ember gyermekeket szültek neki — bár ezt talán Szent Jeromostól vette át, akinek közismerten pajzán fantáziája volt.). Ez a fejezet lett a később oly népszerű keresztény Bestiáriumok alapja. Könyvének szerkesztési módszerei nem mindig felelnének meg a modern lexikonoktól általában elvárt követelményeknek, ugyanis nem betűrendes sorrendbe írta le benne a megtárgyalni kívánt fogalmakat, hanem téma szerint összegyűjtve — igaz, a mai Egyetemes Guinnes Enciklopédia például még mindig ezt a szerkesztési módszert követi. Izidor könyvében egy-egy fejezetet szentelt minden tudományágnak és praktikusabb szakmának. Könyvét a középkori kolostorok kódexmásoló szerzetesei később majd ezer példányban lemásolták — így ez lett az egyik legolvasottabb könyv a középkori Európában. A tudós ír klerikusok például valósággal ünnepelték az Etimológiákat, és minden bölcsesség csúcsának (culmen) nevezték. Úgy hitték, hogy csakis ebből képesek megtanulni a múlt ködébe vesző csodás latin műveltség minden részletét. Azt mesélik, hogy Ulster tanult emberei törzsük egész epikus hagyományát — a Táin-t, a nagy cooley-i marharablás történetét — odaadták cserébe a Culmen egyetlen példányáért!
Rekkared király teljesen a katolikus egyházra alapozta a gót királyság bürokratikus életét. Még közvetlenül trónra lépése után megszavaztatta, hogy egyházi főméltóságokat, pap-püspököket és metropolita-érsekeket egyedül ő nevezhetett ki. Cserébe ezek a püspökök és érsekek kötelesek voltak évente egyszer általános zsinatot összehívni a saját egyházmegyéjükben. Ezeken a zsinatokon azonban nemcsak egyházi szaktekintélyeknek kellett részt venniük, hanem itt volt köteles megjelenni a laikus nemesség, a katonai arisztokrácia, vagy a módosabb kereskedőházak képviselőinek is. A zsinatokon vitatták meg az adott egyházmegye azévi ügyes-bajos dolgait, minden témát csak akkor dobhattak fel megtárgyalásra a képviselők, ha azt előzőleg a királynak írásos kérvényben benyújtották, és ő engedélyezte a kérdéskör felvetését. A katolikus zsinatok tehát egyfajta önkormányzati-parlamenti ülésként szolgáltak a vizigót királyság területén. Az egyházi előljárók nyílt beleszólást nyertek a mindennapi politikába, igaz, ezért cserébe a laikus tanácstagok is beleszólhattak a teológiai kérdésekbe. A zsinatokon hozott jogszabályokat törvénykönyvekbe foglalták, ezekből a törvénykönyvekből állt össze Sevillai Izidor szerkesztésében a Haspani Gallica című, mindmáig feldolgozatlan, a Vatikánban őrzött kéziratként fennmaradt jogi kódex, ami a legendás Jusztiniánuszi törvénykönyv mintájára írásba foglalta a Hispániai vizigót állam teljes alkotmányát. A Hispania Gallica egy mintaszerű középkori keresztény királyság minden ügyes-bajos dolgára szolgált jogorvoslattal, pl. milyen bírságot kellett fizetnie a szomszédos telken legeltető marhapásztoroknak, ha az állataik átszaladtak a vetésbe, milyen időpontokban kell megtartani a különféle vallási ünnepségeket, és az egyes falubelieknek mekkora részt kell vállalniuk az ünnep költségeiből, mit kell csinálni a szökött rabszolgákkal, meddig érhet a katonák haja, hogyan kell leszámolni a pogányokkal, stb. Mivel a későbbi ibériai mór emírségekben a másodrendű keresztény állampolgárok önálló önkormányzatokkal rendelkezhettek, ahol a saját törvényeik szerint bíráskodhattak, ezért ez a törvénykönyv bizonyos korlátokkal, módosításokkal egészen a XII. századig érvényben maradt! És ennek a törvénykönyvnek egy másolatához csatolták hozzá a hírhedt Pszeudo-Izidorikus dekrétumokat!
Az ilyen zsinatok alatt Izidor is belevetette magát az aktív politizálásba. Mivel Rekkared politikai terve az volt, hogy egy egységes kultúrájú, homogén identitástudatú vizigót királyságot hozzon létre, amiben minden alattvaló katolikus vallású, s a katolikus egyházmegye egyben a központi hatalom bürokratikus intézményeit is képviseli, ezért üldözni kezdte a vallási kisebbségeket. Ahol a király zsoldosai tűzzel és vassal térítettek, ott Sevillai Izidor beérte az egyszerű szavakkal; vitairatokat írt az ariánus eretnekség ellen, és különféle hitvitázó és értelmező körlevelekben (pl.: De fide catholica contra Judaeos) igyekezett meggyőzni a zsidókat arról, hogy jobb lesz nekik is, ha áttérnek a kereszténységre. Izidor történelmi és etimológiai bizonyítékokat is hamisított, hogy a vizigót királyok Rekkared féle nemzetségét egyenest a római (pontosabban szabin nemzetiségű) Flavius (uzsorás parasztok, római rendőrtisztek és közkatonák sorából felkapaszkodott) császár-dinasztiáig vezesse vissza. Rávette Rekkared családját, hogy különféle ősi római császári jelvényeket viseljenek, így a klasszikus kultúra tovább élhetett a barbár népek által megszállt Európában is. Ezen kívül Izidor igazi jogtudósként számos másik alkotmányos kérdésben is állást foglalt. A királyság területén élő szerzetesek számára regulákat írt, s e regula arról tanúskodik, hogy Izidor töviről-hegyire ismerte a közel-keleti szerzetesmozgalom írásait. Izidor nem helyeselte az Wulfila(Ulfilas)-féle gót nyelvű ariánus Biblia, azaz általában az anyanyelvi Biblia használatát, helyette ragaszkodott egy saját latin fordítás bevezetéséhez, amihez terjedelmes kommentárokat is írt, igazi dialektikus kérdezz-felelek stílusban, allegóriákkal fűszerezve.
600-ban Izidor bátyja, Leander sevillai érsek váratlanul elhunyt, és ahogyan az előre várható volt, a helyébe a már politikailag bejáratott Izidor lépett. Beiktatási beszéde csöpögött a hamis pátosztól: „Érseknek lenni nem csupán a díszes pásztorbot viselését jelenti, hanem nagyon sok munkát. Nem az a fő, hogy az illető egy magas egyházi rangot betöltsön, hanem az, hogy használjon az embereknek. Ehhez először a szeretet adományát kell megszereznie, mert e nélkül minden erény hazugság. A szeretet pedig az alázat közelében lakik.” Ilyen, és ehhez hasonló szavakkal szédítette Izidor a népet.
Metropolita-érsekként Izidor még keményebben vetette bele magát a politikába, mint korábban. Az általa vezetett vizigót egyház saját liturgikus rendet dolgozott ki, a már említett törvénykönyv részletesen szabályozta ezt is. Maga a „mise” (eredetiben: messe) szó is Izidor találmánya — vagy legalábbis ő népszerűsítette —, ő a szó eredetét a „küldemény” fogalmából eredeztette, eszerint minden mise egy-egy égből leküldött üzenet a hívek számára. Izidor volt továbbá a szerzője egy szerzeteseknek szánt rendtartásnak is. Erkölcsi tárgyú, Sententiarum libri tres című műve pedig az egyszerű hívek számára készült. Ez utóbbiban fejtette ki azon nézetét is, hogy a színjáték népbutító dolog, mivel aki színházba jár, annak nincs ideje olvasva művelődni, tehát be kell tiltani minden ilyen hiábavaló foglalatosságot… (Ezek után kíváncsi vagyok, mit szólt volna mondjuk a TV-hez, a rádióhoz, a számítógéphez vagy az épp általa patronált Internethez, ha már itt tartunk?). Elmondható tehát, hogy Sevilla érseke a társadalom egészét kívánta megszólítani, irányítani.
Rekkared volt az első vizigót király, akinek sikerült törvényesíteni az öröklési rendet. Ezért aztán halála után, 612-ben a fia, Sisebut lett a gótok új királya. Sisebut (más olvasatok szerint Sisebul) azonban nem bizonyult erős jellemnek, több helyi fejedelem független uralkodónak kiáltotta ki magát, az ország gyakorlati kormányzása pedig egyre inkább Sevilla érsekének a kezébe vándorolt. Izidor nem is nagyon titkolta, hogy autokrata tekintélyként kíván uralkodni az Ibériai-félsziget felett. Fennmaradt például I. Eugén toledói püspöknek a hozzá írott levele, amiben a levelező partnerek azt vitatják, vajon Képha („Kőszikla”) apostolnak (azaz mai nevén Szent Péternek) nagyobb szentsége van-e, mint a többi apostolnak, és ha ez nem igaz, akkor ugyan mi indokolja azt, hogy a római pápa legyen a katolikus egyház legfőbb evilági hatalma? (Ennyit a Nagy Szent Gergely pápához fűződő lojalitásáról.)
Izidor mindenesetre további népszerű történelemhamisítási technikákat is bevezetett a keresztény világban, például ő volt az első, aki úgy próbált meg Sisebut király kedvében járni, hogy egy külön könyvben bebizonyította: a gótok valójában a bibliai Góg és Magóg, azaz „Isten ostorának” népei, akiket Isten azért küldött a meggyengült hitű országok nyakára, hogy azokat eltévelyedésükért megbüntesse. Így tehát a vizigót seregek által végrehajtott öldöklő rablóportyák sem aljas bűncselekmények többé, hanem megérdemelt, igazságos büntetőhadjáratok, amelyeket maga Isten hagyott jóvá. (Kb.: Irak amerikai lerohanása.) Ez az érvelés olyan népszerű lett a későbbi korokban, hogy minden új európai királyság papjai ezzel támasztották alá a saját népük vérengzéseit — s nem kivétel ez alól a Magyar Királyság sem!
619-re Izidor, „Hispánia dicsősége és az Egyház oszlopa” (így a hivatalos életrajzírója, Braulio de Saragosa nevezte Izidort) hatalma már akkora volt, hogy rávehette Sisebutot, a következő országos zsinatot (azaz a gót országgyűlést) már ne Toledóban tartsák, hanem Sevillában. Két évvel később, 621-ben azonban Sisebut meghalt, és a trónon fia, Suinthila követte. Az ifjú és tapasztalatlan Suinthila azonban még gyengébb jellemnek bizonyult, mint az apja. Az ország vezetését teljesen átvették a különféle nemesi és egyházi érdekcsoportok, igaz, a vizigótoknak még ezzel együtt is sikerült 629-ben kiűzniük Hispániából az utolsó bizánci haderőket. A befolyásolható Suinthilla kezdetben jelentős adományokat tett mind az egyház, mind pedig a nemesség részére. Később azonban ezeket az adományokat sorban visszavette, mert érezte, hogy a kamarillák a fejére nőttek. De egy összeesküvés, amiben a helyi nemesi elégedetlenkedőkön kívül Dagobert, a szomszédos frank királyság Meroving uralkodója is részt vett, 631-ben megbuktatta Suinthilát. Izidor minden eddigi törvényalkotói munkája kútba hullani látszott.
Az új vizigót uralkodó a Rekkared-féle dinasztiával semmilyen rokonságban nem álló Sisenand lett. Sisenandnak két évébe tellett, míg leverte az utolsó ellenállást is, és kiegyezett az előző rendszer köpönyegfordító hatalmasságaival, köztük Izidor érsekkel is. Így aztán 633-ban ismét Toledóba került vissza az országos zsinat színhelye, ahol Izidor metropolita-érsek a megjelent 64 másik metropolita előtt a következő furmányos ötlettel támasztotta alá Sisenand trónkövetelését: „Az igazi keresztény társadalomban az uralkodó legitimitását immár nem a leszármazás, azaz a dicső és nemes ősök adják, hanem a helyes, erényes cselekedetek.” (Latinul: rex eris si recte facies, si non facies non eris.). Azaz, a királyi méltóság az egyház és a vallás által megszabott kritériumok szerinti alkalmasság (idoneitas) elvére helyezkedett, ami a választókirályság politikai gyakorlatának bevezetését jelentette, ahol a király lényegében primus inter pares (azaz első az egyenlők között) lett, akit az Isten választott ki. A trónra jutó királyt az egyháznak kell felkennie szentelt olajjal — akárcsak a bibliai királyokat —, s az így trónra jutó király bármilyen aljasságot megtehet, hisz hatalmát Isten kegyelméből (Dei gratia) gyakorolja. A királyválasztás joga pedig megoszlik a gót arisztokraták és hadvezérek, valamint a hispániai püspökök között, tehát a kormányzásban végre egyenlő jogokat kaptak az őshonos ibériaiak, valamint a gót megszállók. Az éves zsinatokon a királyi tisztviselőkön túl a tartományi bíráknak is kötelessége volt megjelenni, így ettől kezdve a zsinati ülések számítottak a legfelsőbb bíróságnak is. Végül, de nem utolsó sorban ez a 633-ban megtartott, történelmi jelentőségű IV. toledói zsinat nyilvánította ki az új hitvallást is: „Valamennyi hiba és bűn forrása a tudatlanság!” Ennek jegyében Izidor minden egyházkerületet iskola felállítására kötelezett, és a nevelés terén tett erőfeszítéseihez támogatóként megnyerte a művelt király, Sisenand támogatását is. A még mindig megírás alatt álló monumentális könyvét, az Etimológiákat Izidor szintén Sisenandnak ajánlotta. Ezen a IV. toledói zsinaton szentesítették Hispania Gallia végső, többszörösen módosított változatát, az új vizigót alkotmányt, a későbbi Pszeudo-Izidorikus dekrétumok hiteles álcázását.
Így hát minden szép és jó volna, ha a vége is jó, Sisenand halála után azonban az új vizigót trónkövetelőket zavarta az érsek túlzott hatalma. Ezért még Sisenand halálának évében, 636 áprilisában szép csöndben eltávolították és kolostori magányra kényszerítették Sevillai Izidort. Izidornak még utoljára volt alkalma egy a sevillai székesegyházban tartott misén elköszönni Sevilla népétől, utasította munkatársait, hogy a törvénykönyv kivételével semmisítsék meg az irodalmi életművét (ez azért elég kétségbeejtő vágy!), aztán szép csendben meghalt, talán nem egészen természetes módon. Így soha nem állt módjában tisztességesen befejezni az Etimológiákat. A végleges formájában húsz könyvet (vagyis fejezetet) tartalmazó enciklopédia mégis hallatlan sikerkönyv lett a későbbi évszázadokban. Hogy mégsem veszett el, egyedül végső szerkesztőinek, Izidor tanítványainak, elsősorban Szent Braulio és Szent Ildefonse szerzetesek munkájának köszönhető. Közel ezer kéziratos példányt másoltak belőle, kötetei ott pihentek a keresztény Európa majd minden jelentős könyvtárában, így a magyar pannonhalmi apátság könyvtárának első nyolcvan könyve között is megtalálható volt.
Sikerével a középkorban csak néhány író vetekedhetett. Ilyen volt a mások tulajdonában levő könyvekért indított vallásháborúiról hírhedt ír egyházatya, Szent Kolumbán egyik mestere, Mo-Chuoróc maccu Neth Sémon, aki a kelta mitológia felejthetetlen epikus történeteit jegyezte fel az utókornak, és akit kollégái és tanítványai az ír szigeten, tehát a „világ végén” élő „földkerekség professzorának” tartottak. De nem kisebb tekintély volt a szíriai keresztény Mopszvesztiai Theodórosz, „a világ legjobb bibliamagyarázója”, aki pszichológiai és történelmi okokkal magyarázta Jézus életét és munkásságát, és úgy vélte, Jézus egyszerű ember volt. Szerzetestársát és elvbarátját, az eretneknek nyilvánított Nesztoriusz pátriárkát erre a nézetre hivatkozva űzték el Bizáncból a hatalmára áhítozó keresztény egyházfők. Az örmény Siráki Ananiás 650 körül örmény nyelven, örmény betűkkel írott K’nnikon című összefoglalásával — úgy vélte — feleslegessé tette a görög írások tanulmányozását Világosító Szent Gergely Örményországjában, amelyben elsőként (valójában másodikként) lett államvallás a kereszténység. Honfitársai a teljes tudomány „summázóját”, összefoglalóját látták benne, és még azt is elnézték neki, hogy egy teljesen új naptárt és időszámítást készült bevezetni. A gyönyörű képverseiről híres Hrabanus Maurus, Nagy Károly kódexmásoló üzemének örököse kénytelen volt a szerényebb „Germánia iskolamester” névvel beérni. A wearmouthi Beda Venerabilis, az első angol egyháztörténet szerzője, aki száz évvel Izidor után élt, „csodálatra méltó” melléknevét átfogó műveltsége miatt kapta, ennek pedig a háromszáz kötetes kézikönyvtára volt az alapja, ami akkoriban a legnagyobb könyvtár volt az Alpoktól északra. Beda Venerábilis többek között arról is híres, hogy ő volt az egyetlen középkori szerző, aki megőrizte az utókornak a püthagoreus gondolkodók részletesen kidolgozott kézjel-nyelvét, amit a műveltebb süketnémák és a titkosszolgálatok ügynökei még sokáig használtak saját nyelvként.
Sevillai Izidor hazáját, a belviszályok által megosztott Ibériát azonban közel száz évvel őutána elfoglalta a terjeszkedő Omajjád Kalifátus, így a neve idővel csaknem feledésbe merült az arab-mór világban, ahol csak a keresztény kissebség politikai elitje őrizte meg őt az emlékezetében. Nem csoda, hogy még legendás életrajzát is egy veterán reconquista-hős, Lukács, Tuy püspöke írta meg, 1236-ban, részben az Észak-Hispániában is terjeszkedni készülő albigens ellen-egyház (a kathár eretnekek és szövetségeseik) elleni politikai kampány részeként.
Műveinek újrafelfedezését a könyvnyomtatás elterjedésének köszönheti. 1470 és 1529 között tíz ősnyomtatvány-kiadás látott napvilágot az Etimológiákból Etymologiarum sive Origium Libri XX („Az etimológiák, avagy a dolgok eredetéről húsz könyvben”) címmel. A hivatalos szentté avatás épp e „modern” siker nyomán, feltehetőleg 1598-ban történt meg. 1655 tájékán készült Bartolomé Esteban Murillo freskója a sevillai székesegyház sekrestyéjébe. A pápai udvar 1722-ben emelte az egyháztanítók rangjára. És a kultusza most, az Internet elterjedésével került ismét előtérbe, hogy ne csak Gábriel arkangyal viselje a világ kommunikációjának minden terhét. (Gábriel ugyanis a posta és a telefon védőszentje!) Szent Izidort ugyanis a Vatikán 2001-ben az Internet hivatalos keresztény védőszentjének kiáltotta ki! (Ez alól kivétel a mindmáig ófrancia kisebbségi nyelvet beszélő katalán keresztény közösség, akik tüntetően Szent Teklát, Pál apostol tanítványát fogadják el az Internet védőszentjének, hogy ezzel is kifejezzék lenézésüket a „kasztíliai” spanyol többség iránt.) Még egy hivatalos imát is kidolgoztak a tiszteletére, amit a „jó keresztény” minden internetezés előtt köteles elmondani:
„Mindenható és Örökkévaló Istenünk, aki a saját képmásodra teremtettél minket, feladatunkul adva, hogy keressük a jót, igazat és szépet, egyetlen fiad, Urunk, Jézus Krisztus istenségében megadtad nekünk, amit annyira vártunk. Mikor Szent Izidor püspök és egyháztanító közbenjárásával az Interneten útra kelünk, kezed útmutatását és szemed pillantását követve igyekszünk azt tenni, ami szívednek kedves, és felebaráti szeretettel és türelemmel tekintünk minden lélekre, akivel összehoz utunk. Az Úr Jézus segítsen ebben. Ámen.”
A keresztény webszörfözők hivatalos imája, elmondandó minden Internetezés előtt! (J)
(Ha írni akarunk Szent Izidornak, akkor állítólag a Vatikán által fentartott ST-Isidor@heiliger-isidor.net címre kell elküldenünk az e-mailünket, és nem hozzám!)
Források:
Peter Brown: Az európai kereszténység kialakulása, Atlantisz Kiadó, Budapest
Szentek élete 1. kötet Szent István Társulat, Budapest, 2002.
Larousse Panteon: Kezdetektől a Középkorig (I. E. 1800-1492) Kossuth Kiadó, 2002
IMP magazin 2003. augusztus
Európa a korai középkorban (3-11. század) Dup Multiplex Média — Debrecen U. P. 1997 (Pósán László: Népvándorlás, Barbár Királyságok)
Internetes oldalak (pl. Catholic enciklopedia)
Stb.
2. A tulajdonképpeni hamisítás esete:
A gyerekek patrónusáról, Myszai Szent Miklósról (a Mikulásról, aki pénzt adott a prostitucióra kényszerített kislányok szüleinek, illetve feltámasztotta az éhínség során megölt, kannibalisztikus vacsorára szánt kisfiúkat) elnevezett I. Miklós pápa, azaz Nagy Szent Miklós (858-867) a hajdani rézmetszeteken úgy van ábrázolva, mint valami egyiptomi fáraó: fejét csíkos egyiptomi nemesz-kendőhöz hasonló csuklya keretezi, bal kezében tartott pásztorbotját valódi uralkodói jogarként tartja maga elé, dús szakálla tekintélyt sugároz. A történeti kutatás szerint ő hordta az első pápai koronát is. A pápák a VII. század óta fehér, sisakszerű süveget hordtak. I. Miklós óta ennek alsó peremét drágaköves abroncskorona szegélyezte. Ebből alakult ki a XIV. század elején a tiara.
A középkori pápaság egyik legmarkánsabb, legellentmondásosabb alakja tudatosan Krisztus földi helytartójának (Vicarius Cristi) vallotta magát, akinek hatalma közvetlenül Istentől ered. Ezzel leplezetlenül kinyilvánította, hogy jelképesen teljes világuralomra tőr. Miklós pápa valódi királynak és papnak (rex et sacerdos) tekintette magát, de úgy vélte, a pápa nagyvonalúan lemondhat a világi hatalom egy részéről a császár javára, ugyanakkor magának tartotta fenn a legfőbb bírói és törvényhozói hatalmat, illetve elvárta, hogy a katolikus püspökök felett teljhatalma legyen, éljenek bár akármelyik világrészen, országban. Ezzel a felfogással persze sok ellenséget szerzett magának, sikerült előidéznie a korai kereszténység egyik nagy egyházszakadását, s ráadásul arra is rákényszerült, hogy jogainak védelmében valódinak fogadtasson el bizonyos, nem általa vagy az emberei által elfogadott hamisítványokat.
Miklós életének, indokainak ismeretéhez tudni kell, hogy akkor került hatalomra, amikor a pápaság intézménye először sodródott a teljes anarchia szélére, és az ő uralkodását leszámítva ez a közel kétszázötven év a pápaság legsötétebb korszaka. Itália ekkoriban különféle fejedelmek és rablóbandák közötti háborús felvonulási tér volt. Itália déli részét „multimilliomos” arab üzletemberek és berber kalózhadurak magánhadjáratai prédálták fel, de ekkoriban élték virágkorukat a viking kalózok is, a keresztény Európa legsötétebb ellenfelei. Miklós egyik közvetlen pápaelődje, akit még személyesen is ismert, egy olyan pápa volt, aki inkább sportos katonatisztnek és tábornoknak számított, női szeretőket tartott, és akit csak azért választottak meg pápának, mert Rómát épp ostrom alá fogták az arabok, és kellett valaki, aki megszervezi az ellenállást és aki vezeti a hadsereget a félsziget védelmében. Egy másik, alig egy pár hónapig uralkodó pápaelődjét az utókor történészei azzal gyanúsítják, hogy pusztán kitalált személy, mert az igazi pápa akkoriban talán egy magát férfinek álcázó nő (!) volt, aki egy római egyházi körmenet során váratlanul gyereket szült, mire a csalást és szentségtörést felfedező felháborodott csőcselék ott helyben meglincselte őt és a csecsemőt. A hamisítványpápát pedig egy pár hónapos római anarchia követte, amikor a zűrzavart kihasználva egyszerre több főpap is kinevezte magát pápának, az egyes pápák pártjaikkal együtt elbarikádozták magukat a város különböző pontjain — az egyik a Vatikánban, a másik a Lateráni palotában, stb. — és szabályos gerillaháborút vívtak egymással, merényletekkel, utcai harcokkal, stb.. Az egyik ilyen álpápa az a hírhedt Anastasius Bibliothecarius (a „Könyvtáros”) volt, aki megszervezte a pápai levéltárat, összeállította az első hivatalos pápai történelemkönyvet, meghamisított egy csomó történelmi adatot, és a kor összes politikai botrányában és összeesküvésében benne volt a keze.
Ilyen ellenfelekkel kellett felvennie a versenyt Miklósnak, amikor megválasztották pápának. Azért esett rá a választás, mert ő volt talán az egyetlen főpap, aki nem akart pápa lenni. Miklóst ráadást eredetileg az egyik frank részkirályság császára, II. Lajos tette meg pápának, mert azt várta tőle, hogy mindenben befolyásolható lesz. Miklós ennek ellenére rátermett reformpápának bizonyult, bár bizonyos maradi elvei miatt sok veszteséget is el kellett szenvednie — például komolyan hitt abban a régi egyházi hiedelemben, hogy egy-egy püspök csak a saját körzetében maradhat püspök, mivel a felszentelése pillanatában misztikus kapocs fonódik közte és az adott város vagy birtok között, így ha a püspök később máshova akarja áthelyeztetni magát, akkor az adott terület is tönkre fog menni. Miklós idejében alkottak a legnagyobb keresztény misszionáriusok: Cirill és Metód, a szlávok (Nagy Morvaország, vagy a zsidó hitre tért Kazária) apostolai, illetve Formosus, a Bolgárok (ez egy török nép, ami szláv parasztok fölött uralkodott) megtérítője. Miklós alatt találta meg Cirill és Metód az egyik első pápa, a Krím-félszigeti rabszolgabányákban Kr. sz. 100 körül kivégzett (horgonyt kötöttek a nyakára, és vízbe dobták), majd egy tenger alatti szentélyben eltemetett Szent Kelemen csontjait (a templom évente egyszer az apály miatt szárazföldre került, így tudták a csontereklyéket ellopni). Miklós nagy ellenfele a bizánci Photiosz patriarka volt, korának talán legműveltebb teológusa, aki bizánci császárokat juttatott a trónra vagy taszított le onnan, rivális egyházfőket vagy kolostorvezető apátokat száműzetett, háborúkat indítatott vagy embereket végeztetett ki, pusztán a tekintélye révén.
törvénykönyv esete
1. Az egész ügynek nevet adó szent élete
Sevillai Izidor (570-636. április 4. — egyes kronológiai megfontolások még korábbra saccolják a születése évét, pl. 560-ra vagy 556-ra) a korai középkor utolsó egyháztanítói (latinul: „doctor ecclesiae”) szaktekintélye volt. Életének időszaka szinte évre pontosan egybeesett a muzulmán Mohamed ibn Abdullah próféta életének korszakával, így a mór megszállás alatt élő ibériai nemesek később őt tették meg őshonos védőszentjüknek, egyfajta anti-iszlám ikonfigurának. A XII. századtól kezdve a spanyol reconquista (keresztény felszabadító háború) szinte valamennyi csatájában ott lobogott a zászló, amelyen Szent Izidor keresztes paplovagként ábrázolva, délceg paripa nyergében egyensúlyozva, kezében karddal és kereszttel, fején érseki süveggel beugrat a hitetlen gyaurok seregének soraiba. Ám az igazság az, hogy a kódexekből és a történelemkönyvekből megismert Izidor nem is tudhatott az iszlám kalifátus megszületéséről, de még ha tudott volna róla, akkor is legföljebb csak a szavak fegyverével léphetett volna fel ellene. Szent Izidor, Sevilla érseke ugyanis vérbeli szobatudós volt, egy százötven kötetes könyvtár büszke tulajdonosa, s egyben a középkor egyik legátfogóbb — és legsületlenebb — lexikonjának a megalkotója.
Izidor élettörténetének megértéséhez előbb ismernünk kell a környezetet, amiben megszületett. Az Ibériai-félsziget déli, közvetlenül az észak-afrikai partvidékkel szomszédos római provinciáját az ókorban, majd a korai középkorban Baeticának hívták, a vidéket kettészelő Baetis-folyó nyomán. Baetica tartomány, sőt, egész Hispania ekkoriban, a népvándorlások vérzivataros évszázadaiban különféle északról betörő, de délre, a gazdagabb afrikai provinciákba tartó barbár népeknek volt a fő átvonulási területe. Különféle germán, kelta, szkíta, szarmata, és még ki tudja, miféle eredetű népek, törzsszövetségek és szedett-vedett bandák, családostól kóborló menekültáradat és portyázó rabló-zsoldosok hadakoztak az őshonos népekkel, immáron évszázadok óta. A legnépesebb, legtartósabb ilyen félnomád törzsszövetségeket ekkoriban úgy hívták, hogy vandálok, alánok, vizigótok, svévek (vagy szvébek). A keleti gótoktól különváló nyugati „vizi-gótok” neve nem „tengeri-gótot”, hanem „okos-gótot” jelentett, de amúgy sok minden másban hasonlítottak keleti rokonaikra: makacs, szívós pásztor és földműves fajzatok voltak, akik foggal-körömmel ragaszkodtak a Bizánc szomszédságában felvett ariánus keresztény hitükhöz, és az északról, a mai Skandinávia területéről hozott harcias kultúrájukhoz. A vizigótokkal rivalizáló svévek, akik Ibéria észak-nyugati partvidékei körül csoportosultak, hozzájuk nagyon is hasonló szedett-vedett vándornép volt, őseik között tengerész vandálok és iráni nyelvet beszélő lovas-nomád alánok éppúgy megtalálhatóak voltak, mint a baljóslatúbb csengésű névvel büszkélkedhető markomann és qvád törzsek, az Aurelianus-dinasztia hajdani bősz ellenfelei, a Duna-menti Limes egykori ádáz ostromlói. Amikor Sevillai Izidor megszületik, még évszázadoknak kell eltelnie ahhoz, hogy ez a táj ismét másfajta nomád népeknek nyújtson felvonulási teret, ezúttal a délről, Afrika felől beáramló araboknak, berbereknek, szíreknek és móroknak, a későbbi Andalúzia, az általuk átkeresztelt „Tengermellék” meghódítóinak.
Baetica tartomány legnagyobb, legforgalmasabb, a szárazföld dél-nyugati csücskében, a Baetis folyó völgyében megbúvó tartományi székvárosát Hispalisnak hívták, ez lett a későbbi Sevilla. Ám a „Sevillai” Izidor (latinul: Isidorus Hispalensis), Severianus fia eredetileg nem is volt sevillai: mire Izidor felcseperedett, Sevilla (azaz Hispalis) görög és római telepesek által alapított, szabadelvű keltibér őslakosság által szorongatott gyarmatvárosból nőtte ki magát a baeticai vizigót királyság kies, az Atlanti-óceán felől érkező esőadó fellegek által öntözött székvárosává. Izidor viszont több szár mérfölddel keletebbre, a rivális érdekszférához tartozó Cartagénában, az aranyra éhes karthágói punok hajdani kikötővárosában, a Barkaszok ősi családi fészkében született. Ez az a szolid hely a Földközi-tenger szomszédságában, amit még Hamilkár, az elefántos Hannibál rettenetes atyja tett világhírűvé, amikor még kifogyhatatlan ércbányák után kutatott az Ibériai-félsziget kegyetlen őserdeiben. De ez már régen volt. Amikor a családfő Severianus ide települt, Cartagéna és környéke már a bizánci Justinianus császár, illetve hírhedt tábornoka, a vitéz Belizár által visszahódított ősi nyugatrómai birtokok sorába tartozott, polgárai tisztes kelet-római kereskedők, katonák, bürokraták; Cartagéna lett a számos tekintélyes pátriárka által egyengetett úton haladó egyetemes, „katolikus” kereszténység távoli, legnyugatibb végvára.
Ennek a Cartagénának volt előkelő családja az Izidornak és testvéreinek szárnyakat adó nemzetég. Hűségesküjük az „örökkévaló” Római Birodalomhoz, azaz a mostanság Konstantinápolyban székelő császárhoz kötötte őket, katonaként és köztisztviselőként, kereskedőként és laikus egyházi képviselőként véreztek el a kötelesség oltárain. A családfő Severianus azonban időnként diplomáciai kapcsolatban állt az ellenséggel, az ariánus keresztény Athanagild gót királlyal is, s szolgálatai fejében tiszteletbeli nemesi rangot kapott a „barbárok” között is. Severianus feleségét kicsit sablonos módon Theodorának hívták. Severianus fiai korán érdeklődni kezdtek az egyházi élet iránt, s szinte anyanyelvi szinten beszélték a három anyaszentegyházi nyelvet, a görögöt, a latint és a hébert. Izidor az egyházi embereket később is igyekezett rászorítani e három „szent nyelv” tanulmányozására és használatára. Értekezéseit általában latin nyelven írta, igaz, ő már azok közé az egyházi írók közé tartozott, akik elvetették a klasszikus cicerói latin akadémiai magasságait, ehelyett egy köznapi használatra is alkalmas, modernizált, folyamatosan bővülő szókincsű világnyelvként fogták fel a latint.
Severianus családja tehát az állandó vizigót fenyegetettség ellenére is viszonylagos jólétben, békében élt. Izidor még totyogó poronty lehetett azonban, amikor a környék politikai arculata ismét átrendeződött: Az egymással marakodó gót törzseket ismét egyesítette egy keménykezű uralkodó, Leovigild (aki legyőzte Athanagildet is, Severianus barbár patrónusát), s az újra hadrendbe álló vizigót törzsek visszafoglalták a bizánci helyőrségtől a Hispánia kellős-közepén emelkedő Córdoba meredek sziklaormok közt megbúvó zordon-fenséges várát, és ezzel megalapozták az újjászervezni készült független, állandó területi beosztású, egész Hispániára kiterjedő államuk magját. Severianusnak ekkor váratlanul menekülnie kellett, érdekes módon nem kelet felé, Bizánc birtokainak irányába vette az útját, hanem nyugatnak, a vizigótok által még jobban fenyegetett Hispalisba. Talán nem is a gótoktól félt igazán, hanem attól, hogy kitudódik, valamikor kapcsolatban állt velük?
Akárhogy is, Severianus hamarosan meghalt, és az árván maradt gyermekei új módokon keresték a boldogulást. Izidor jóval idősebb bátyja, Leander a közeli kolostorban talált menedékre, és ide vitte magával az ifjú Izidort, akinek neveléséről személyesen gondoskodott. Fennmaradt egy kedves anekdota is arról, hogy az ifjú Izidor nem szerette az állandó tanulással telt kolostori életet, ezért egy szép napon megszökött. Vándorlásai közepette egy közeli kút kávájánál megpihent, és érdeklődve vette észre, hogy a kút kávájánál szétszórt köveket apró lyukak pettyezik, a kút vízmerésre használt fa forgódobján pedig mély barázdák húzódnak. Amikkor arra jött egy asszony, hogy vizet merítsen, Izidor megkérdezte tőle, vajon hogyan keletkeztek a lyukak és a barázdák?
— A lyukakat a kőbe a víz, pontosabban a kimeréskor lecsöppenő vízcseppek évszázados munkája maratta, míg a forgódob fájába vájt barázdákat a merésre használt vödröt tartó kötelek évtizedes mozgásának köszönhetjük.
Izidor ekkor értette meg, hogy neki is úgy kell eljárnia, mint a vízcseppeknek vagy a kötélnek: minden nap csak egy kicsit tanul ugyan, de az idő ezekből a kis tanulmányszilánkokból is hatalmas tudáshalmot halmoz majd fel. Így hát minden berzenkedése ellenére is visszatért a kolostorba, ahol tovább folytatta tanulmányait.
Eközben Leander szorgalma, aszkétizmusa sem maradt meghálálatlanul, még 576-ban Sevilla metropolitájává választották. (A metropolitán a katolikus érseknek megfelelő egyházi rang, ami fontos politikai pozíció volt akkortájt a kelet-római adminisztrációban, a metropoliták gyakorlatilag egy-egy független tájegység vagy egyházmegye fővárosának voltak a főpapjai.) A frissen elárvult Izidor még kistinédzser sem lehetett ekkor, de már mindenki tudta, hogy egyszer ő fogja örökölni ezt a jelentős tisztséget. Igazi protekciós gyerekként nevelkedett hát. Izidor másik bátyja, Fulgentius, aki egy karthágói származású, de szardíniában elhalálozott vandál szent után kapta a nevét, később a belső-hispániai Astigi metropolita-érseke lett. Izidor nővére, Florentina szintén sokra vitte az egyházi hierarchiában. Írni-olvasni, vagy idegen nyelveken beszélni ugyan soha nem tanították meg, de mégis ő lett a cartagénai apácakolostor főnökasszonya — úgy tűnik, a család cartagénai befolyása mégsem enyészett el nyomtalanul. A középkori kódexillusztrációk kedvelt motívuma volt, amint Izidor épp valamelyik könyvét olvassa fel a műveletlen nővérének. Ez a könyv lett Szent Izidor védjegye a későbbi hivatalos egyházi ikonográfiában.
Amikor Leovigild vizigót király erőszakos hódítóhadjáratai egyre fenyegetőbb árnyékba vonták az egész Ibériai félszigetet, Izidor családja elkezdett amellett kampányolni, hogy át kéne téríteni a vizigótokat az ariánus kereszténységről a hivatalos katolikus hitre, mert akkor talán rá lehetne őket venni arra, hogy civilizált módon tárgyaljanak a Bizánciakkal. Az erőszakos vizigót előrenyomulás eközben töretlenül folytatódott. Az új célpont az észak-kelet hispániai svév (vagy szvéb) királyság volt, aminek népét Pannóniai Márton egyháztanító térítette át a katolikus hitre, egy közel száz évig tartó történelmi vakfolt alatt, amiről gyakorlatilag semmilyen hiteles történelmi forrásunk nem maradt, csak Pannoniai Márton történelmi kontextusba sehogy sem illeszthető legendás életrajza. (Ezalatt az idő alatt a barbárok között valószínűleg felváltva kerültek hatalomra katolikus és ariánus törzsfőnökök, s akik az ellenzék hitét vallották, azok általában rosszul jártak.) Miután a fanatikusan ariánus Leovigild zsoldosai közel tízesztendőnyi háborúskodás után 585-ben végleg lerohanták a svév (vagy szvéb) királyságot, Izidor bátyja a mártír Boethiust tette meg a sevillai egyházmegye hivatalos védőszentjévé. Ennek megértéséhez persze ismernünk kell Boethius történetét:
Az alexandriai pap, Arius 320 körül olyan tanokat hirdetett, melyek szerint Krisztus istensége nem ugyanolyan természetű, mint az őt teremtő Atyáé. Ez önmagában még nem lett volna bűn, csak éppen a kereszténység épp ekkor élte túl megszületésének utolsó nagy krízisét, a Diocletiánus-i nagy keresztény-üldözést. Diocletiánus törvényei érdekében mindenki, akiről bizonyítani tudták, hogy keresztény, az kínhalállal lakolt, ezért az Alexandriai keresztény közösség gazdagabb képviselői elmenekültek a városból — és útközben magukkal vitték a népszerűbb egyházi személyeket, azaz a prédikációkat tartó papokat (a teljes jogkörű papot akkoriban még pontifexnek, azaz püspöknek mondták) is. Eközben a városban minden lelki útmutatás, erkölcsi támogatás és papi segítség nélkül maradtak hátra a szegényebb, az ellenségnek leginkább kiszolgáltatott keresztény hívek — ezért aztán a hivatalos pontifexek távollétében illegálisan megválasztották a közösség új papjának az addig csak diakónusként, azaz papsegédként dolgozó Ariuszt. Amikor Nagy Konstantin visszaállította a kereszténység szabad vallásgyakorlatát, a városba visszatérő elszökött főpapok természetesen kényelmetlenül érezték magukat, és ezért a náluk bátrabbnak bizonyult Áriuszon álltak bosszút: összehívták a korai egyház minden képviselőjét, hogy az új fővárosa építését szemrevételező császár személyes felügyelete mellett közösen fundálják ki, mi is legyen az új hivatalos hitvallás. Annak ellenére, hogy Arius tanait a 325-ös niceai zsinat elítélte, a Credo („Hiszekegy”) akkor megfogalmazott formulái számára kedvező hatást váltottak ki. Az ariánus érsek, Wulfilla (vagy Ulfilas) ekkoriban kezdte meg a birodalom határainak közelében letelepült gótok megtérítését, lefordította gót nyelvre a Bibliát, ezért az arianizmus gyorsan terjedt azoknak a germán népeknek a körében, amelyek később, az V. század folyamán meghódítva a Római Birodalom nyugati részét, behurcolták oda az eretnek tanokat is. Végül azonban az ariánus vallású uralkodók rendre áttértek az ortodox katolikus hitre. Ez az áttérítés azonban nem ment teljesen zökkenőmentesen. Erre jó példa Boethius esete, aki egy osztrogót király mellett pártoskodott a hivatalos katolikus vallás nevében. A király arra gyanakodott, hogy Boethius csak azért makacskodik vele, mert titokban a katolikus bizánciak kéme, ezért előbb tömlöcbe vetette, majd tiszteletlenségéért kivégeztette korábbi tanácsadóját. Mivel azonban a köznép szemében Boetius ezzel mártírrá magasztosult, ezért a király kénytelen lett utólag rehabilitálni a hősi halottat, majd hivatalosan is felvette a katolikus kereszténységet. Ettől kezdve az osztrogótok királyai gyakorta szorultak a katolikus egyházatyák segítségére.
Sevillai Leander, Izidor bátyja tehát Boetius közismert történetével kezdte propagálni a saját hitvallását a vizigótok között. Hosszú titkos tárgyalások során sikerült megnyernie ügyének még Leovigild tulajdon fiát, a hatalomvágyó, öröksége átvételét türelmetlenül váró Hermenegildet is. Hermegild felesége, Ingundis frank hercegnő volt, akit politikai okokból, a békekötés és a fegyveres szövetség zálogaként adtak az ifjú herceghez. Ingundis azonban katolikus volt, ráadást politikai törekvéseivel útját állta Goeswintha, Leovigild második feleségének hatalmi törekvéseit — hiába, nincs annál veszedelmesebb, mintha két intrikus, semmilyen aljasságtól vissza nem riadó „asszonyállat” marakodik egymással a hatalomért.
Leovigild, hogy a nyílt konfliktust elsimítsa, radikális reformokra is kész lett volna! Zsinatot hívott össze, ahol az ariánus egyházfőkön kívül a katolikusok is hiánytalanul megjelentek, aztán kompromisszumos úton meghozták a dogmatikus döntést: az ariánusok elismerik a katolikusoknak Jézusra vonatkozó hitelveit, cserébe a katolikusok elismerik az ariánusoknak a Szentlélekre vonatkozó tanításait, és a két nemzeti egyház egyetlen vallásban egyesül, a jellegzetes hispániai fél-arianizmusban. A különféle etnikumok közti megosztottság kiküszöbölésére a gót király olyan rendeletet hozott, amivel támogatta a vegyesházasságokat. A további dinasztikus súrlódások kiküszöbölésére Leovigild kinevezte Hermenegildet a Córdobától tisztes távolságban fekvő Hispalis-Sevilla helytartójának. A frank ügynökök által támogatott Ingundis hercegnő azonban Sevillában összeismertette Hetmenegildet Leander apáttal, aki 580-ban titokban katolikus hitre térítette a herceget, majd ezután összehozta őt a svévek elüldözött királyával, a szintén katolikus Miroval, aki még mindig jelentős hadsereget tudott maga mellé állítani, illetve a szintén katolikus bizánci katonai helytartókkal. Ennyi politikai támogatóval a tarsolyában Hermenegild túlzottan elbizakodottá vált.
Hermenegild a katolikus hitközösség, azaz az őshonos romanizált ibériai nemesség segítségével puccsot kísérelt meg az idős Leovigild király ellen, saját pénzt veretett, hadsereget állított fel… de a lázadás szükségszerűen elbukott. Hermenegildet állítólag a saját katolikus feleségének, Ingundisnak a frank családja árulta el. Hermenegild ennek ellenére sem tért meg ismét az ariánus hitre, pedig Leovigild évekig győzködte, majd később ravaszabb ajánlatokkal kecsegtette, kínoztatta a börtönben, csak hogy elérje ezt a látszatengedményt. Végül azonban 585-ben az idős király belátta, hogy a családi viszályt többé nem tudja elsimítani, és a bibliai Dávid királyhoz méltó döntést hozott: lázadó fiát kivégeztette. Bosszúból számos katolikus előkelőséget is kivégeztetett, másoknak — pl. Masonat, Johannes Biclarensis — menekülniük kellett, igaz, Leander és a családja ép bőrrel úszta meg ezt a vérengzést is. Ezt a másik ambiciózus vizigót királyfi, a cinikus Rekkared közbenjárásának köszönhették, aki időben figyelmeztette Leandert apja várható bosszújára. Leander ugyanis még a puccs előtt titokban egyezkedett Rekkareddel is. Rekkarednek jól jött, hogy a katolikusok árulásra bírják a jogos trónörökös Hermenegildet, aki így végre kiesett az apja kegyeiből. Hermenegild kivégzése után Rekkared lett a rangban soron következő vizigót trónörökös, Leovigild új társuralkodója.
Azonban Leander apát többé nem maradhatott az Ibériai-félszigeten, ahol az idős, bosszúvágyó Leovigild király keze messzire elért. Ezért hát Rekkared segítségével a birodalmi fővárosba, a császárhoz hű katolikusoknak mindenkor menedéket és politikai-katonai segítséget nyújtó Konstantinápolyba menekült, ahol épp a frissen kinevezett Maurikiosz tábornok-császár irányította kétségbeesetten a birodalomra minden oldalról rátörő barbár népek — avarok, szlávok, perzsák, stb. — ellen viaskodó hadakat. Itt Maurikiosz bevallotta: oly kétségbeejtő most Bizánc, az ezernevű város sorsa, hogy nem tud nélkülözni egyetlen hadihajót, egyetlen katonai hadosztályt sem, csak hogy az apát ügyét támogassa — Leander tehát jobban teszi, ha egyszerűen kivárja, míg elül otthon a vihar, meghal Leovigild király, és csak utána tér haza.
A Konstantinápolyi száműzetés mindazonáltal nem maradt minden haszon nélkül: Leander a császári udvar politikai intrikáktól feszült forgatagában összeismerkedett a későbbi Nagy Szent Gergely pápával, aki ekkoriban a római pápai kúriát képviselte apokrisziárként, azaz a császárhoz delegált diplomáciai követként. Az előkelő római szenátorcsaládból származó Gergely nagy terveket forgatott a fejében. Mielőtt papnak állt volna, egy ideig Róma polgármestereként, majd egy pápai tartományi birtok kormányzójaként remekelt. Mivel ekkoriban Itália történelmének egyik legsötétebb korszakát élte — árvizek és barbár betörések rázták meg az országot, a lakosságot éhínség és járványok tizedelték, Róma utcáin ezerszámra tülekedtek a nincstelen menekültek és a rongyos, földönfutóvá vált monte-cassinói szerzetesek, akik az északi Longobárd Királyság ariánus terrorja elől menekültek — , hamar kitűnt rátermettségével és ügyességével, amikor a száműzött szerzeteseknek új kolostort alapított, az éhezőknek ételt és munkát adott, a harcias ellenséggel elfogadható békét kötött. Ám reformtörekvéseit nem hagyta félbe ekkor, hamarosan még nagyobb vívmányokat ért el. Népi, a falusi átlagember és a városi kispolgár/proletár számára is szimpatikus mozgalommá tette az addig elitista, életidegen vallásosságnak tűnő kereszténységet. Népszerű legendáriumokat írt, az úgynevezett „Dialógusokat”, amik hamarosan az első szentkultusz alapjaivá váltak, az egyházi szertartásokba bevonta a zenét, a híres gregorián dallamot, megreformálta a szerzetesi közösségeket, akiket így hittérítő missziókba küldhetett az Alpoktól északra élő barbár népek körébe, és hajlandóságot mutatott a szinkretista kompromisszumokra, azaz hagyta, hogy a kereszténységre frissen áttért népek továbbra is megőrizzék a pogány szokásaik, babonáik és szertartásaik egy részét. Egy ilyen nagyformátumú politikus szövetsége igen jól jött a hasonló nagy volumenű terveket fontolgató Leander apátnak, aki később ki is használta ezt a barátságot.
De térjünk vissza Hispániába. Az idős Leovigild hiába győzte le az ellene lázadókat, még 585-ben, türelmetlen idősebb fia, Hermenegild halálának az évben elhalálozott — talán megmérgezték, vagy csupán a vérengzésbe és az árulásokba fáradt bele —, ezért végre az aljas fiatalabb trónörökös, Rekkared lehetett a vizigótok új királya. A katolikus nemesség által is támogatott Leander végre hazatérhetett. Rekkared 587-ben hivatalosan kihirdette, hogy ő maga is áttért a katolikus hitre, majd erőszakos áttérítési hullámot indított útnak az országában. Ennek eredményeként 589-ben az új fővárosba, a kasztíliai hegyvidéken pöffeszkedő Toledóba összehívott kormányzótanács szentesítette a vizigótok megtérését. 590-ben Nagy Szent Gergelyt pápává választották. Gergely pápa kezdetben sok borsot tört a vizigót király orra alá azzal, hogy a kivégzett Hermenegildet hivatalosan katolikus mártírrá nyilvánította. Innen már csak egy lépés lett volna, hogy kiátkozza az áruló Rekkaredet, aki így elveszítette volna a politikai bázisát, az újdonsült ibériai katolikusokat. A felbőszült, bepalizott Rekkared értett a fenyegetésből, tehát egy olyan politikai biztost keresett, aki ki tudja békíteni a pápát, és rá tudja venni Rómát az együttműködésre. (Ugyebár, az ariánusok erőszakos meghurcolása után már mégsem mondhatta azt, hogy sorry, akkor most mégsem leszünk katolikusok, mert akkor politikailag hiteltelenné vált volna.) Így került ismét rivaldafénybe a Sevillai Leander metropolita-érsek. Mivel már régóta bensőséges kapcsolatokat ápolt a pápával, ezért ő lett a diplomáciai összekötő a vizigót királyság és Róma között. Ez természetesen tovább növelte Leander politikai tekintélyét, pedig már így is elképesztő hatalom összpontosult a családja kezében. A katolikus hitre tért vizigót királyságban a mindenkori sevillai metropolita-érsek volt az egyházi állam legfontosabb megtestesítője. A város igazi irányítójaként a metropolita-érsek részt vett a király által összehívott tanácsok, gyűlések munkájában és tanácsadói szerepet töltött be az uralkodó mellett. A korabeli Sevilla jelentős központ volt, amely Baetica legnagyobb városaként befolyással bírt a környező egyházmegyék életére is.
Leander öccse, a mi Izidorunk ezekben az időkben ősi családi öröksége, a vandálok által Afrikából elűzött római tudósok könyvei után vadászott. Hatalmas könyvtárában gyűjtötte össze az antik világ minden felhasználható tudósát. Az idősebb Plinius, a nagy római természettudós papirusztekercsei ugyanúgy megtalálhatóak voltak e gyűjteményben, mint Arisztotelész athéni előadásainak Alexandriában összeállított gyűjteményes kötetei, vagy a császáréletrajzairól híres Suetonius egy ma már elveszett lexikonszerű könyvének másolata. Kedvencei azonban Órigenész és az alexandriai iskola neoplatonikus színezetű művei maradtak. Ezek, illetve a már említett Boethius lexikális művei alapján fejlesztette tovább Izidor a „szabad művészetek” felosztásait. Eszerint a felosztás szerint hét „szabad művészet”, azaz hét lényeges tudományág létezik, amit minden művelt keresztény ember szabadon elsajátíthat a teológia és a jog kötelező ismerete mellett. Ebből a hét művészetből három, az úgynevezett trivium rokonítható egymással: ez a grammatika (latin nyelvtan, időmértékes verselés szabályai, stb.), a retorika (szónoklattudomány) és a dialektika (érveléstechnika). Másik négy tantárgy, a quadrivium alkotja a püthagoreus miszticizmusból átvett szent tudományokat: az algebrát (számtant), a geometriát (mértant), az asztronómiát (csillagászatot), és a muzsikát (zenét). A szabad művészetekről szóló értekezéseket három papirusztekercsre írta le, ebből kettőre fért csak ki a trivium és a harmadikra a quadrivium. Ez a három papirusztekercs lett Izidor fő életművének, az Etimológiáknak az első három „könyve” (ma azt mondanánk, „fejezete”).
Szent Izidor ugyanis azt a tudományos szakvéleményt vallotta, hogy a dolgok mélyebb értelme elsősorban a dolgok nevében nyilvánul meg. Ahhoz tehát, hogy tökéletesen megismerjünk egy dolgot, ismernünk kell a dolog nevének minden tulajdonságát — honnan ered a szó, mik a rokon fogalmai, hány betűvel lehet leírni, e betűknek milyen számértékei vannak, stb. Ezek az etimológiai fejtegetések alkották Izidor munkájának a gerincét. (Etimológiai fejtegetései közepette különben megőrzött számos azóta kihalt nyelvből is szavakat, például a legtöbb nem sírfeliratokhoz kötődő etruszk szót az ő írásaiból ismerjük.) Amikor aztán a korábbi írásait elkezdte összegyűjteni egy egységes, mindent átfogó lexikonba, amit egészen a haláláig folyamatosan bővített, akkor Izidor megalkotta a keresztény világ első enciklopédiáját, az Etimológiákat (latinul: Etymologies). Ez a vaskos pergamen-kódex lett élete fő műve, ennek köszönheti, hogy később az Egyház szentnek avatta, és idővel az Internet védőszentjének nyilvánította. Igaz, akik személyesen is olvasták ezt a könyvet, azok csak elnézően megmosolyogják: Izidor etimológiai fejtegetései a legjobb esetben is gyerekesnek tűnnek, a természettudományos következtetései pedig inkább a mitológia és a legendáriumok tárgykörébe esnek. Érdekes tény például, hogy hitt a görög mitológiából is ismert mesebeli lények — unikornisok, griffek, kentaurok, szirének, stb. — létezésében, és ezeknek a kialakulását megpróbálta összhangba hozni a bibliai teremtéstörténettel — szerinte tehát az ilyen káprázatos lényeket is a földi paradicsomban teremtette Isten, néha bizony az ember hasonlatosságára. (A görög mitológiából ismert félemberi lények például szerinte úgy keletkeztek, hogy Ádám Éva megteremtése előtt nagyon magányos lehetett, ezért néhanapján meghágta a különféle édenkerti állatokat, akik félig állat, félig ember gyermekeket szültek neki — bár ezt talán Szent Jeromostól vette át, akinek közismerten pajzán fantáziája volt.). Ez a fejezet lett a később oly népszerű keresztény Bestiáriumok alapja. Könyvének szerkesztési módszerei nem mindig felelnének meg a modern lexikonoktól általában elvárt követelményeknek, ugyanis nem betűrendes sorrendbe írta le benne a megtárgyalni kívánt fogalmakat, hanem téma szerint összegyűjtve — igaz, a mai Egyetemes Guinnes Enciklopédia például még mindig ezt a szerkesztési módszert követi. Izidor könyvében egy-egy fejezetet szentelt minden tudományágnak és praktikusabb szakmának. Könyvét a középkori kolostorok kódexmásoló szerzetesei később majd ezer példányban lemásolták — így ez lett az egyik legolvasottabb könyv a középkori Európában. A tudós ír klerikusok például valósággal ünnepelték az Etimológiákat, és minden bölcsesség csúcsának (culmen) nevezték. Úgy hitték, hogy csakis ebből képesek megtanulni a múlt ködébe vesző csodás latin műveltség minden részletét. Azt mesélik, hogy Ulster tanult emberei törzsük egész epikus hagyományát — a Táin-t, a nagy cooley-i marharablás történetét — odaadták cserébe a Culmen egyetlen példányáért!
Rekkared király teljesen a katolikus egyházra alapozta a gót királyság bürokratikus életét. Még közvetlenül trónra lépése után megszavaztatta, hogy egyházi főméltóságokat, pap-püspököket és metropolita-érsekeket egyedül ő nevezhetett ki. Cserébe ezek a püspökök és érsekek kötelesek voltak évente egyszer általános zsinatot összehívni a saját egyházmegyéjükben. Ezeken a zsinatokon azonban nemcsak egyházi szaktekintélyeknek kellett részt venniük, hanem itt volt köteles megjelenni a laikus nemesség, a katonai arisztokrácia, vagy a módosabb kereskedőházak képviselőinek is. A zsinatokon vitatták meg az adott egyházmegye azévi ügyes-bajos dolgait, minden témát csak akkor dobhattak fel megtárgyalásra a képviselők, ha azt előzőleg a királynak írásos kérvényben benyújtották, és ő engedélyezte a kérdéskör felvetését. A katolikus zsinatok tehát egyfajta önkormányzati-parlamenti ülésként szolgáltak a vizigót királyság területén. Az egyházi előljárók nyílt beleszólást nyertek a mindennapi politikába, igaz, ezért cserébe a laikus tanácstagok is beleszólhattak a teológiai kérdésekbe. A zsinatokon hozott jogszabályokat törvénykönyvekbe foglalták, ezekből a törvénykönyvekből állt össze Sevillai Izidor szerkesztésében a Haspani Gallica című, mindmáig feldolgozatlan, a Vatikánban őrzött kéziratként fennmaradt jogi kódex, ami a legendás Jusztiniánuszi törvénykönyv mintájára írásba foglalta a Hispániai vizigót állam teljes alkotmányát. A Hispania Gallica egy mintaszerű középkori keresztény királyság minden ügyes-bajos dolgára szolgált jogorvoslattal, pl. milyen bírságot kellett fizetnie a szomszédos telken legeltető marhapásztoroknak, ha az állataik átszaladtak a vetésbe, milyen időpontokban kell megtartani a különféle vallási ünnepségeket, és az egyes falubelieknek mekkora részt kell vállalniuk az ünnep költségeiből, mit kell csinálni a szökött rabszolgákkal, meddig érhet a katonák haja, hogyan kell leszámolni a pogányokkal, stb. Mivel a későbbi ibériai mór emírségekben a másodrendű keresztény állampolgárok önálló önkormányzatokkal rendelkezhettek, ahol a saját törvényeik szerint bíráskodhattak, ezért ez a törvénykönyv bizonyos korlátokkal, módosításokkal egészen a XII. századig érvényben maradt! És ennek a törvénykönyvnek egy másolatához csatolták hozzá a hírhedt Pszeudo-Izidorikus dekrétumokat!
Az ilyen zsinatok alatt Izidor is belevetette magát az aktív politizálásba. Mivel Rekkared politikai terve az volt, hogy egy egységes kultúrájú, homogén identitástudatú vizigót királyságot hozzon létre, amiben minden alattvaló katolikus vallású, s a katolikus egyházmegye egyben a központi hatalom bürokratikus intézményeit is képviseli, ezért üldözni kezdte a vallási kisebbségeket. Ahol a király zsoldosai tűzzel és vassal térítettek, ott Sevillai Izidor beérte az egyszerű szavakkal; vitairatokat írt az ariánus eretnekség ellen, és különféle hitvitázó és értelmező körlevelekben (pl.: De fide catholica contra Judaeos) igyekezett meggyőzni a zsidókat arról, hogy jobb lesz nekik is, ha áttérnek a kereszténységre. Izidor történelmi és etimológiai bizonyítékokat is hamisított, hogy a vizigót királyok Rekkared féle nemzetségét egyenest a római (pontosabban szabin nemzetiségű) Flavius (uzsorás parasztok, római rendőrtisztek és közkatonák sorából felkapaszkodott) császár-dinasztiáig vezesse vissza. Rávette Rekkared családját, hogy különféle ősi római császári jelvényeket viseljenek, így a klasszikus kultúra tovább élhetett a barbár népek által megszállt Európában is. Ezen kívül Izidor igazi jogtudósként számos másik alkotmányos kérdésben is állást foglalt. A királyság területén élő szerzetesek számára regulákat írt, s e regula arról tanúskodik, hogy Izidor töviről-hegyire ismerte a közel-keleti szerzetesmozgalom írásait. Izidor nem helyeselte az Wulfila(Ulfilas)-féle gót nyelvű ariánus Biblia, azaz általában az anyanyelvi Biblia használatát, helyette ragaszkodott egy saját latin fordítás bevezetéséhez, amihez terjedelmes kommentárokat is írt, igazi dialektikus kérdezz-felelek stílusban, allegóriákkal fűszerezve.
600-ban Izidor bátyja, Leander sevillai érsek váratlanul elhunyt, és ahogyan az előre várható volt, a helyébe a már politikailag bejáratott Izidor lépett. Beiktatási beszéde csöpögött a hamis pátosztól: „Érseknek lenni nem csupán a díszes pásztorbot viselését jelenti, hanem nagyon sok munkát. Nem az a fő, hogy az illető egy magas egyházi rangot betöltsön, hanem az, hogy használjon az embereknek. Ehhez először a szeretet adományát kell megszereznie, mert e nélkül minden erény hazugság. A szeretet pedig az alázat közelében lakik.” Ilyen, és ehhez hasonló szavakkal szédítette Izidor a népet.
Metropolita-érsekként Izidor még keményebben vetette bele magát a politikába, mint korábban. Az általa vezetett vizigót egyház saját liturgikus rendet dolgozott ki, a már említett törvénykönyv részletesen szabályozta ezt is. Maga a „mise” (eredetiben: messe) szó is Izidor találmánya — vagy legalábbis ő népszerűsítette —, ő a szó eredetét a „küldemény” fogalmából eredeztette, eszerint minden mise egy-egy égből leküldött üzenet a hívek számára. Izidor volt továbbá a szerzője egy szerzeteseknek szánt rendtartásnak is. Erkölcsi tárgyú, Sententiarum libri tres című műve pedig az egyszerű hívek számára készült. Ez utóbbiban fejtette ki azon nézetét is, hogy a színjáték népbutító dolog, mivel aki színházba jár, annak nincs ideje olvasva művelődni, tehát be kell tiltani minden ilyen hiábavaló foglalatosságot… (Ezek után kíváncsi vagyok, mit szólt volna mondjuk a TV-hez, a rádióhoz, a számítógéphez vagy az épp általa patronált Internethez, ha már itt tartunk?). Elmondható tehát, hogy Sevilla érseke a társadalom egészét kívánta megszólítani, irányítani.
Rekkared volt az első vizigót király, akinek sikerült törvényesíteni az öröklési rendet. Ezért aztán halála után, 612-ben a fia, Sisebut lett a gótok új királya. Sisebut (más olvasatok szerint Sisebul) azonban nem bizonyult erős jellemnek, több helyi fejedelem független uralkodónak kiáltotta ki magát, az ország gyakorlati kormányzása pedig egyre inkább Sevilla érsekének a kezébe vándorolt. Izidor nem is nagyon titkolta, hogy autokrata tekintélyként kíván uralkodni az Ibériai-félsziget felett. Fennmaradt például I. Eugén toledói püspöknek a hozzá írott levele, amiben a levelező partnerek azt vitatják, vajon Képha („Kőszikla”) apostolnak (azaz mai nevén Szent Péternek) nagyobb szentsége van-e, mint a többi apostolnak, és ha ez nem igaz, akkor ugyan mi indokolja azt, hogy a római pápa legyen a katolikus egyház legfőbb evilági hatalma? (Ennyit a Nagy Szent Gergely pápához fűződő lojalitásáról.)
Izidor mindenesetre további népszerű történelemhamisítási technikákat is bevezetett a keresztény világban, például ő volt az első, aki úgy próbált meg Sisebut király kedvében járni, hogy egy külön könyvben bebizonyította: a gótok valójában a bibliai Góg és Magóg, azaz „Isten ostorának” népei, akiket Isten azért küldött a meggyengült hitű országok nyakára, hogy azokat eltévelyedésükért megbüntesse. Így tehát a vizigót seregek által végrehajtott öldöklő rablóportyák sem aljas bűncselekmények többé, hanem megérdemelt, igazságos büntetőhadjáratok, amelyeket maga Isten hagyott jóvá. (Kb.: Irak amerikai lerohanása.) Ez az érvelés olyan népszerű lett a későbbi korokban, hogy minden új európai királyság papjai ezzel támasztották alá a saját népük vérengzéseit — s nem kivétel ez alól a Magyar Királyság sem!
619-re Izidor, „Hispánia dicsősége és az Egyház oszlopa” (így a hivatalos életrajzírója, Braulio de Saragosa nevezte Izidort) hatalma már akkora volt, hogy rávehette Sisebutot, a következő országos zsinatot (azaz a gót országgyűlést) már ne Toledóban tartsák, hanem Sevillában. Két évvel később, 621-ben azonban Sisebut meghalt, és a trónon fia, Suinthila követte. Az ifjú és tapasztalatlan Suinthila azonban még gyengébb jellemnek bizonyult, mint az apja. Az ország vezetését teljesen átvették a különféle nemesi és egyházi érdekcsoportok, igaz, a vizigótoknak még ezzel együtt is sikerült 629-ben kiűzniük Hispániából az utolsó bizánci haderőket. A befolyásolható Suinthilla kezdetben jelentős adományokat tett mind az egyház, mind pedig a nemesség részére. Később azonban ezeket az adományokat sorban visszavette, mert érezte, hogy a kamarillák a fejére nőttek. De egy összeesküvés, amiben a helyi nemesi elégedetlenkedőkön kívül Dagobert, a szomszédos frank királyság Meroving uralkodója is részt vett, 631-ben megbuktatta Suinthilát. Izidor minden eddigi törvényalkotói munkája kútba hullani látszott.
Az új vizigót uralkodó a Rekkared-féle dinasztiával semmilyen rokonságban nem álló Sisenand lett. Sisenandnak két évébe tellett, míg leverte az utolsó ellenállást is, és kiegyezett az előző rendszer köpönyegfordító hatalmasságaival, köztük Izidor érsekkel is. Így aztán 633-ban ismét Toledóba került vissza az országos zsinat színhelye, ahol Izidor metropolita-érsek a megjelent 64 másik metropolita előtt a következő furmányos ötlettel támasztotta alá Sisenand trónkövetelését: „Az igazi keresztény társadalomban az uralkodó legitimitását immár nem a leszármazás, azaz a dicső és nemes ősök adják, hanem a helyes, erényes cselekedetek.” (Latinul: rex eris si recte facies, si non facies non eris.). Azaz, a királyi méltóság az egyház és a vallás által megszabott kritériumok szerinti alkalmasság (idoneitas) elvére helyezkedett, ami a választókirályság politikai gyakorlatának bevezetését jelentette, ahol a király lényegében primus inter pares (azaz első az egyenlők között) lett, akit az Isten választott ki. A trónra jutó királyt az egyháznak kell felkennie szentelt olajjal — akárcsak a bibliai királyokat —, s az így trónra jutó király bármilyen aljasságot megtehet, hisz hatalmát Isten kegyelméből (Dei gratia) gyakorolja. A királyválasztás joga pedig megoszlik a gót arisztokraták és hadvezérek, valamint a hispániai püspökök között, tehát a kormányzásban végre egyenlő jogokat kaptak az őshonos ibériaiak, valamint a gót megszállók. Az éves zsinatokon a királyi tisztviselőkön túl a tartományi bíráknak is kötelessége volt megjelenni, így ettől kezdve a zsinati ülések számítottak a legfelsőbb bíróságnak is. Végül, de nem utolsó sorban ez a 633-ban megtartott, történelmi jelentőségű IV. toledói zsinat nyilvánította ki az új hitvallást is: „Valamennyi hiba és bűn forrása a tudatlanság!” Ennek jegyében Izidor minden egyházkerületet iskola felállítására kötelezett, és a nevelés terén tett erőfeszítéseihez támogatóként megnyerte a művelt király, Sisenand támogatását is. A még mindig megírás alatt álló monumentális könyvét, az Etimológiákat Izidor szintén Sisenandnak ajánlotta. Ezen a IV. toledói zsinaton szentesítették Hispania Gallia végső, többszörösen módosított változatát, az új vizigót alkotmányt, a későbbi Pszeudo-Izidorikus dekrétumok hiteles álcázását.
Így hát minden szép és jó volna, ha a vége is jó, Sisenand halála után azonban az új vizigót trónkövetelőket zavarta az érsek túlzott hatalma. Ezért még Sisenand halálának évében, 636 áprilisában szép csöndben eltávolították és kolostori magányra kényszerítették Sevillai Izidort. Izidornak még utoljára volt alkalma egy a sevillai székesegyházban tartott misén elköszönni Sevilla népétől, utasította munkatársait, hogy a törvénykönyv kivételével semmisítsék meg az irodalmi életművét (ez azért elég kétségbeejtő vágy!), aztán szép csendben meghalt, talán nem egészen természetes módon. Így soha nem állt módjában tisztességesen befejezni az Etimológiákat. A végleges formájában húsz könyvet (vagyis fejezetet) tartalmazó enciklopédia mégis hallatlan sikerkönyv lett a későbbi évszázadokban. Hogy mégsem veszett el, egyedül végső szerkesztőinek, Izidor tanítványainak, elsősorban Szent Braulio és Szent Ildefonse szerzetesek munkájának köszönhető. Közel ezer kéziratos példányt másoltak belőle, kötetei ott pihentek a keresztény Európa majd minden jelentős könyvtárában, így a magyar pannonhalmi apátság könyvtárának első nyolcvan könyve között is megtalálható volt.
Sikerével a középkorban csak néhány író vetekedhetett. Ilyen volt a mások tulajdonában levő könyvekért indított vallásháborúiról hírhedt ír egyházatya, Szent Kolumbán egyik mestere, Mo-Chuoróc maccu Neth Sémon, aki a kelta mitológia felejthetetlen epikus történeteit jegyezte fel az utókornak, és akit kollégái és tanítványai az ír szigeten, tehát a „világ végén” élő „földkerekség professzorának” tartottak. De nem kisebb tekintély volt a szíriai keresztény Mopszvesztiai Theodórosz, „a világ legjobb bibliamagyarázója”, aki pszichológiai és történelmi okokkal magyarázta Jézus életét és munkásságát, és úgy vélte, Jézus egyszerű ember volt. Szerzetestársát és elvbarátját, az eretneknek nyilvánított Nesztoriusz pátriárkát erre a nézetre hivatkozva űzték el Bizáncból a hatalmára áhítozó keresztény egyházfők. Az örmény Siráki Ananiás 650 körül örmény nyelven, örmény betűkkel írott K’nnikon című összefoglalásával — úgy vélte — feleslegessé tette a görög írások tanulmányozását Világosító Szent Gergely Örményországjában, amelyben elsőként (valójában másodikként) lett államvallás a kereszténység. Honfitársai a teljes tudomány „summázóját”, összefoglalóját látták benne, és még azt is elnézték neki, hogy egy teljesen új naptárt és időszámítást készült bevezetni. A gyönyörű képverseiről híres Hrabanus Maurus, Nagy Károly kódexmásoló üzemének örököse kénytelen volt a szerényebb „Germánia iskolamester” névvel beérni. A wearmouthi Beda Venerabilis, az első angol egyháztörténet szerzője, aki száz évvel Izidor után élt, „csodálatra méltó” melléknevét átfogó műveltsége miatt kapta, ennek pedig a háromszáz kötetes kézikönyvtára volt az alapja, ami akkoriban a legnagyobb könyvtár volt az Alpoktól északra. Beda Venerábilis többek között arról is híres, hogy ő volt az egyetlen középkori szerző, aki megőrizte az utókornak a püthagoreus gondolkodók részletesen kidolgozott kézjel-nyelvét, amit a műveltebb süketnémák és a titkosszolgálatok ügynökei még sokáig használtak saját nyelvként.
Sevillai Izidor hazáját, a belviszályok által megosztott Ibériát azonban közel száz évvel őutána elfoglalta a terjeszkedő Omajjád Kalifátus, így a neve idővel csaknem feledésbe merült az arab-mór világban, ahol csak a keresztény kissebség politikai elitje őrizte meg őt az emlékezetében. Nem csoda, hogy még legendás életrajzát is egy veterán reconquista-hős, Lukács, Tuy püspöke írta meg, 1236-ban, részben az Észak-Hispániában is terjeszkedni készülő albigens ellen-egyház (a kathár eretnekek és szövetségeseik) elleni politikai kampány részeként.
Műveinek újrafelfedezését a könyvnyomtatás elterjedésének köszönheti. 1470 és 1529 között tíz ősnyomtatvány-kiadás látott napvilágot az Etimológiákból Etymologiarum sive Origium Libri XX („Az etimológiák, avagy a dolgok eredetéről húsz könyvben”) címmel. A hivatalos szentté avatás épp e „modern” siker nyomán, feltehetőleg 1598-ban történt meg. 1655 tájékán készült Bartolomé Esteban Murillo freskója a sevillai székesegyház sekrestyéjébe. A pápai udvar 1722-ben emelte az egyháztanítók rangjára. És a kultusza most, az Internet elterjedésével került ismét előtérbe, hogy ne csak Gábriel arkangyal viselje a világ kommunikációjának minden terhét. (Gábriel ugyanis a posta és a telefon védőszentje!) Szent Izidort ugyanis a Vatikán 2001-ben az Internet hivatalos keresztény védőszentjének kiáltotta ki! (Ez alól kivétel a mindmáig ófrancia kisebbségi nyelvet beszélő katalán keresztény közösség, akik tüntetően Szent Teklát, Pál apostol tanítványát fogadják el az Internet védőszentjének, hogy ezzel is kifejezzék lenézésüket a „kasztíliai” spanyol többség iránt.) Még egy hivatalos imát is kidolgoztak a tiszteletére, amit a „jó keresztény” minden internetezés előtt köteles elmondani:
„Mindenható és Örökkévaló Istenünk, aki a saját képmásodra teremtettél minket, feladatunkul adva, hogy keressük a jót, igazat és szépet, egyetlen fiad, Urunk, Jézus Krisztus istenségében megadtad nekünk, amit annyira vártunk. Mikor Szent Izidor püspök és egyháztanító közbenjárásával az Interneten útra kelünk, kezed útmutatását és szemed pillantását követve igyekszünk azt tenni, ami szívednek kedves, és felebaráti szeretettel és türelemmel tekintünk minden lélekre, akivel összehoz utunk. Az Úr Jézus segítsen ebben. Ámen.”
A keresztény webszörfözők hivatalos imája, elmondandó minden Internetezés előtt! (J)
(Ha írni akarunk Szent Izidornak, akkor állítólag a Vatikán által fentartott ST-Isidor@heiliger-isidor.net címre kell elküldenünk az e-mailünket, és nem hozzám!)
Források:
Peter Brown: Az európai kereszténység kialakulása, Atlantisz Kiadó, Budapest
Szentek élete 1. kötet Szent István Társulat, Budapest, 2002.
Larousse Panteon: Kezdetektől a Középkorig (I. E. 1800-1492) Kossuth Kiadó, 2002
IMP magazin 2003. augusztus
Európa a korai középkorban (3-11. század) Dup Multiplex Média — Debrecen U. P. 1997 (Pósán László: Népvándorlás, Barbár Királyságok)
Internetes oldalak (pl. Catholic enciklopedia)
Stb.
2. A tulajdonképpeni hamisítás esete:
A gyerekek patrónusáról, Myszai Szent Miklósról (a Mikulásról, aki pénzt adott a prostitucióra kényszerített kislányok szüleinek, illetve feltámasztotta az éhínség során megölt, kannibalisztikus vacsorára szánt kisfiúkat) elnevezett I. Miklós pápa, azaz Nagy Szent Miklós (858-867) a hajdani rézmetszeteken úgy van ábrázolva, mint valami egyiptomi fáraó: fejét csíkos egyiptomi nemesz-kendőhöz hasonló csuklya keretezi, bal kezében tartott pásztorbotját valódi uralkodói jogarként tartja maga elé, dús szakálla tekintélyt sugároz. A történeti kutatás szerint ő hordta az első pápai koronát is. A pápák a VII. század óta fehér, sisakszerű süveget hordtak. I. Miklós óta ennek alsó peremét drágaköves abroncskorona szegélyezte. Ebből alakult ki a XIV. század elején a tiara.
A középkori pápaság egyik legmarkánsabb, legellentmondásosabb alakja tudatosan Krisztus földi helytartójának (Vicarius Cristi) vallotta magát, akinek hatalma közvetlenül Istentől ered. Ezzel leplezetlenül kinyilvánította, hogy jelképesen teljes világuralomra tőr. Miklós pápa valódi királynak és papnak (rex et sacerdos) tekintette magát, de úgy vélte, a pápa nagyvonalúan lemondhat a világi hatalom egy részéről a császár javára, ugyanakkor magának tartotta fenn a legfőbb bírói és törvényhozói hatalmat, illetve elvárta, hogy a katolikus püspökök felett teljhatalma legyen, éljenek bár akármelyik világrészen, országban. Ezzel a felfogással persze sok ellenséget szerzett magának, sikerült előidéznie a korai kereszténység egyik nagy egyházszakadását, s ráadásul arra is rákényszerült, hogy jogainak védelmében valódinak fogadtasson el bizonyos, nem általa vagy az emberei által elfogadott hamisítványokat.
Miklós életének, indokainak ismeretéhez tudni kell, hogy akkor került hatalomra, amikor a pápaság intézménye először sodródott a teljes anarchia szélére, és az ő uralkodását leszámítva ez a közel kétszázötven év a pápaság legsötétebb korszaka. Itália ekkoriban különféle fejedelmek és rablóbandák közötti háborús felvonulási tér volt. Itália déli részét „multimilliomos” arab üzletemberek és berber kalózhadurak magánhadjáratai prédálták fel, de ekkoriban élték virágkorukat a viking kalózok is, a keresztény Európa legsötétebb ellenfelei. Miklós egyik közvetlen pápaelődje, akit még személyesen is ismert, egy olyan pápa volt, aki inkább sportos katonatisztnek és tábornoknak számított, női szeretőket tartott, és akit csak azért választottak meg pápának, mert Rómát épp ostrom alá fogták az arabok, és kellett valaki, aki megszervezi az ellenállást és aki vezeti a hadsereget a félsziget védelmében. Egy másik, alig egy pár hónapig uralkodó pápaelődjét az utókor történészei azzal gyanúsítják, hogy pusztán kitalált személy, mert az igazi pápa akkoriban talán egy magát férfinek álcázó nő (!) volt, aki egy római egyházi körmenet során váratlanul gyereket szült, mire a csalást és szentségtörést felfedező felháborodott csőcselék ott helyben meglincselte őt és a csecsemőt. A hamisítványpápát pedig egy pár hónapos római anarchia követte, amikor a zűrzavart kihasználva egyszerre több főpap is kinevezte magát pápának, az egyes pápák pártjaikkal együtt elbarikádozták magukat a város különböző pontjain — az egyik a Vatikánban, a másik a Lateráni palotában, stb. — és szabályos gerillaháborút vívtak egymással, merényletekkel, utcai harcokkal, stb.. Az egyik ilyen álpápa az a hírhedt Anastasius Bibliothecarius (a „Könyvtáros”) volt, aki megszervezte a pápai levéltárat, összeállította az első hivatalos pápai történelemkönyvet, meghamisított egy csomó történelmi adatot, és a kor összes politikai botrányában és összeesküvésében benne volt a keze.
Ilyen ellenfelekkel kellett felvennie a versenyt Miklósnak, amikor megválasztották pápának. Azért esett rá a választás, mert ő volt talán az egyetlen főpap, aki nem akart pápa lenni. Miklóst ráadást eredetileg az egyik frank részkirályság császára, II. Lajos tette meg pápának, mert azt várta tőle, hogy mindenben befolyásolható lesz. Miklós ennek ellenére rátermett reformpápának bizonyult, bár bizonyos maradi elvei miatt sok veszteséget is el kellett szenvednie — például komolyan hitt abban a régi egyházi hiedelemben, hogy egy-egy püspök csak a saját körzetében maradhat püspök, mivel a felszentelése pillanatában misztikus kapocs fonódik közte és az adott város vagy birtok között, így ha a püspök később máshova akarja áthelyeztetni magát, akkor az adott terület is tönkre fog menni. Miklós idejében alkottak a legnagyobb keresztény misszionáriusok: Cirill és Metód, a szlávok (Nagy Morvaország, vagy a zsidó hitre tért Kazária) apostolai, illetve Formosus, a Bolgárok (ez egy török nép, ami szláv parasztok fölött uralkodott) megtérítője. Miklós alatt találta meg Cirill és Metód az egyik első pápa, a Krím-félszigeti rabszolgabányákban Kr. sz. 100 körül kivégzett (horgonyt kötöttek a nyakára, és vízbe dobták), majd egy tenger alatti szentélyben eltemetett Szent Kelemen csontjait (a templom évente egyszer az apály miatt szárazföldre került, így tudták a csontereklyéket ellopni). Miklós nagy ellenfele a bizánci Photiosz patriarka volt, korának talán legműveltebb teológusa, aki bizánci császárokat juttatott a trónra vagy taszított le onnan, rivális egyházfőket vagy kolostorvezető apátokat száműzetett, háborúkat indítatott vagy embereket végeztetett ki, pusztán a tekintélye révén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése