12. A világtörténelem első keresztény uralkodója?

A következő időkben Oszrhoéné fejedelemsége nem sok vizet zavart a világpolitika nagyszínpadán. Uralkodók jöttek és mentek, háborúkat vívtak és békéket kötöttek, népcsoportok vándoroltak és felejtődtek el mindörökre. II. Ma’nű Aloho (uralkodott Kr. e. 52-34 között) uralkodásáról semmi lényeges bejegyzést nem találtam, talán csak azt, hogy Kr. e. 36-ban, tehát az ő uralkodása alatt zajlott a Marcus Antonius féle római büntetőhadjárat a párthusok ellen. Könnyen előfordulhat, hogy ebben a hadjáratban az oszrhoénéiek is részt vettek, az ekkor Rómával szövetséges örmények csatlósaiként.

„… Antonius… Kleopátrát visszaküldte Egyiptomba, s útra kelt Arábián és Arménián át arra a helyre, ahol hadai, beleértve a szövetséges királyok csapatait is, közben összegyülekeztek. Ezek a királyok nagy számmal voltak, de legnagyobb volt közöttük Artavaszdész, Arménia királya, aki hatezer lovast és hétezer gyalogos katonát állított ki…”

A következő uralkodók még kevesebb nyomot hagytak maguk után: Paqurí (Pakor), aki Kr. e. 34-től 29-ig uralkodott, III. Abgar Kr. e 29-től 26-ig, majd jött IV. Abgar Sumaqa („a Vörös” Kr. e. 26-23), III. Ma’nu Saphlul (Kr. e. 23-4).
A napok egyhangú pergésébe akkor állott be végérvényes változás, amikor Fekete Abgar, alias V. Abgar Ukkama bar Ma’nu került a trónra. A Fekete Abgar, akit a későbbi görög szövegek Abgarosnak hívtak, III. Ma’nu fejedelem (uralkodott Kr. e. 23-tól 4-ig) idősebbik fiaként került a trónra, szinte még gyermekfejjel. Alig tizenegy esztendőnyi uralkodás után, Kr. sz. 7-ben letették a trónról, és helyébe átmenetileg öccse lépett. Hat év száműzetés után azonban ismét sikerült kezébe ragadnia a hatalmat, és többé nem is eresztette el, kerüljön bármibe: a források szerint Kr. sz. 13-tól 50-ig egyvégtében ő uralkodott (más értelmezések szerint 9-től 46-ig).
Nevét azzal írta be a történelemkönyvekbe (pl. Tacitus Annales-eibe ), hogy Kr. u. 49-ben őt küldték Zeugmába, hogy fogadja az ifjú „Meherdátészt” (Mihrdad-ot), az Arszakida herceget, aki addig politikai túszként nevelkedett Rómában, az „Isteni” Claudius, a sánta könyvmolycsászár vigyázó tekintete alatt. Feladata az lett volna, hogy elkísérje az ifjút egy katonai táborba, ahol a véreskezű párthus nagykirály, II. Gotarzész (Godarz, uralkodott Kr. u. 40 és 51 közt) ellenségei gyülekeztek. II. Gotazész ekkor már több testvérét is kivégezte, családjukkal együtt. A Róma által támogatott szövetség célja az lett volna, hogy megbuktassák a párthus nagykirályt, és helyébe egy emberibb, Róma felé is engedékenyebb (és persze veszélytelenebb) uralkodót ültessenek.
A Fekete Abgar azonban vélhetően kétkulacsos politikát játszott. Az Edesszában vendégeskedő Meherdátészt hetekig szórakoztatta színházi játékokkal, hastáncosokkal, pazar vacsorákkal és muzsikusokkal, majd csak hosszadalmas előkészületek után indult útnak, akkor is különféle kerülőutakon. Az általa vezetett sereg északnak indult, Örményország hegyeinek megkerülésével ért el Adiabénébe, pedig közben beállt a tél, ami Kőország hegyei közt bizony ritka kegyetlen tud lenni. Perzsiába érve a seregek elfoglalták Ninivét, és egy közeli hegyen fogadták a hűségesküt tevő párthus nemeseket. Közben várták az elkerülhetetlen csatát, de végül az expedíció annak rendje és módja szerint kudarcba fulladt: az ifjú és tapasztalatlan Meherdátészt elébb az adiabénéi seregek hagyták cserben, utóbb visszavonulót fújt maga a Fekete Abgar is. Leghűségesebb követőit csapdába csalták a csata hevében, ő maga egy áruló fővezére társaságában szökni próbált, azonban a férfi csapdába vezette. A Gotarzész színe elé cipelt ifjú herceg „viszonylag” enyhe eljárásban részesült: bátyja csak orrát és fülét vágatta le, de előtte még tudatta vele, hogy ő csak egy fattyú, s nem is tagja az igazi királyi háznak. Egyes modern tudományos elméletek szerint ez volt az az esemény, amit Plutarkhosz visszavetített a múltba, amikor a Crassust eláruló Abgarról beszélt, aki talán akkor már halott volt. Ahogy Tacitus írja (XII. könyv/XIV.):

„Az adiabénéi Izatész és az arab Akbarus dezertáltak a seregeikkel, igazolva a kétszínű nemzetségükről kialakult korábbi véleményt, miszerint a barbárok inkább szeretnek királyt kérni Rómától, mintsem megtartani azt.”

Fekete Abgar halála után két Ma’nu (örmény krónikákban Anánun) nevezetű fia is örökölte a trónját. Az ő uralmuk alatt zajlott a rómaiak háborúja Párthiával, Kr. u. 58-tól 63-ig, mivel mindkét állam maga akarta eldönteni, hogy kit helyezzenek Örményország trónjára, aki végül is I. Tiridatész lett, a Nérót is meglátogató zoroasztriánus főpap (a flamand Franz Cumont úgy hitte, ő alapította a római Mithrász-kultuszt), aki egyben a párthus királyi házzal, az Arszakidákkal rokonságban álló Arshakuni-dinasztia alapítójának számít. A Ma’nu-k halála után rokonuk, Szanatruk, Örményország és Adiabéné királya átmenetileg meghódította Osrhoéné-t, és egy ideig ő bitorolta a fejedelmi rangot.
Sokkal érdekesebb az a hagyomány, amit a keresztény apokrifok őriztek meg a fekete Abgarról. Birtokunkban van ugyanis két beszámoló, ami a fejedelem és Jézus Krisztus közötti levelezésről szól. Abgar ugyanis állítólag leprában, vagy valami hasonló súlyos bőrbetegségben szenvedett, és gyógyulásához a názáreti csodadoktornál kereste az elixírt. E két beszámoló kultúrtörténeti jelentőségéről majd később fogunk részletesen beszámolni, jelenleg elég az hozzá, hogy ez a két levél magyarázza meg a Krisztusi Lepel létét, illetve a Vera Ikon feltűnését. Az első beszámoló Eusebiosnak, az első keresztény egyháztörténésznek a Historia Ecclesiastiké című átfogó történeti munkájában szerepel (I, 13, 1-22):

„Az edesszai királyokról

Ami pedig Thaddeus történetét illeti, ilyesféle dolgok estek meg vele:
A mi Urunknak és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak istensége, amelynek híre csodatévő ereje miatt minden emberhez eljutott, a gyógyulás reménységével ezreket vonzott magához még azok közül is, akik Júdeától a legtávolabbi idegen vidékeken betegen sínylődtek, és mindenféle szenvedéstől gyötrődtek. Így Abgár király is, aki az Eufráteszen túli népek leghíresebb uralkodója volt, mivel a testét félelmetes és emberi erővel gyógyíthatatlan betegség pusztította, amikor Jézus nagy nevéről és csodatetteiről értesült — melyekről sokan és egybehangzóan tanúskodtak —, futárjával segélyt kérő levelet küldött hozzá, hogy gyógyítsa ki betegségéből. Akkor Jézus ugyan nem engedett a hívásnak, de legalább megtisztelte saját levelével, amit tanítványai egyikével küldött el megígérve, hogy meggyógyítsa betegségét, egyszersmind üdvösséget ad neki és minden alattvalójának. Nem sokkal később teljesült is a királynak tett ígérete. Miután Krisztus feltámadt halottaiból és felment a mennyekbe, Tamás, a tizenkét apostol egyike, isteni indíttatásra kiküldte Edesszába Thaddeust — aki maga is Krisztus hetven kiválasztott tanítványa közé tartozott —, hogy a Krisztusról szóló tanítás hírnöke és evangélistája legyen. Általa aztán beteljesedett Megváltónk minden ígérete. Az ezekről tanúskodó feljegyzések hozzáférhetőek Edesszában, az akkori királyi város irattárában. Az itt őrzött állami okiratok a régiek viselt dolgait és az Abgárral kapcsolatos eseményeket tartalmazzák, s az időtől kezdve mindmáig fennmaradtak. A leghelyesebb hát magukra a levelekre figyelni, melyeket a levéltárból kikölcsönöztem, és szír nyelvből szó szerint így fordítottam le:

Másolat arról a levélről, amelyet Abgár helybeli fejedelem írt
Jézusnak, és elküldött neki Ananios gyorsfutárral Jeruzsálembe

„Abgár helybéli fejedelem, Ouchamas fia, Jézusnak, a Jeruzsálem vidékén megjelent jóságos üdvözítőnek üdvözletét küldi. Hallottam a veled kapcsolatos dolgokról meg gyógyításaidról, amelyeket orvosságok és gyógyfüvek nélkül vittél végbe. Mert az a hír járja, hogy a vakokat látókká teszed, a sántákat járókká, a leprásokat is megtisztítod, a tisztátalan lelkeket és démonokat pedig kiűzöd, a hosszú betegségtől szenvedőket meggyógyítod, és föltámasztod a hallottakat. Amikor mindezeket rólad hallottam, arra a következtetésre jutottam, hogy csak e két lehetőség egyikéről lehet szó: vagy isten vagy, és az égből leszállva cselekedted ezeket, vagy az Isten fia vagy, aki ezeket teszed. Hát ezért írok most neked, hiszen arra van szükségem, hogy fáradj el hozzám, és gyógyítsd meg szenvedésemet. Mert hallottam, hogy a zsidók morgolódnak ellened, és ártani akarnak neked. A városom igen kicsiny, de tiszteletre méltó, amely mindkettőnknek elég.”

Ezeket írta Abgar, miután az isteni fény egy időre kissé megvilágosította. Méltó a meghallgatásra ez a levél is, amelyet Jézus küldött neki ugyanazzal a levélkézbesítővel, amely néhány sorból áll csupán, ám nagy hatású. Íme, ez a szövege:

A Jézus által írt válaszlevelek Abgar helybeli fejedelemnek, Ananiás gyorsfutár által

„Boldog vagy, mert bár nem láttál engem, mégis hittél bennem. Mert meg van írva rólam, hogy akik láttak engem, azok nem fognak hinni bennem azért, hogy akik nem láttak engem, azok higgyenek bennem és éljenek. Azzal kapcsolatban pedig, amit írtál nekem, hogy menjek el hozzád: szükséges mindazt betöltenem, amikért ideküldettem, és miután betöltöttem, szükséges, hogy felemlegessem ahhoz, aki elküldött engem. De azután, hogy felemeltettem, el fogok küldeni hozzád valakit a tanítványaim közül, hogy gyógyítsa meg szenvedésedet, és életet adjon neked azokkal együtt, akik veled vannak.”

Ezekhez a levelekhez pedig még ezeket is odaillesztették szír nyelven:

„Miután Jézus felment a mennybe, Júdás, akit Tamásnak is hívnak, elküldte Abgarhoz Thaddeus apostolt, a hetven tanítvány egyikét. Aki el is ment, és Tóbiás fia Tóbiásnál szállt meg. Amint ennek elterjedt a híre, jelentették Abgarnak, hogy megérkezett Jézus apostola, ahogyan azt megírta ő neked. Thaddeus tehát elkezdett Isten erejével gyógyítani minden betegséget és testi gyöngeséget, úgyhogy mindenki csodálkozott. Amint pedig meghallotta Abgar azokat a nagyszerű csodákat, amelyeket Thaddeus tett és azt, hogy miként gyógyított, eszébe jutott, hogy ő az, akit Jézus megígért: „Miután a mennybe emeltettem, el fogok küldeni hozzád valakit a tanítványaim közül, hogy gyógyítsa meg szenvedésedet.” Magához hívatta tehát Tóbiást, akinél Thaddeus lakott, s így szólt hozzá: Hallottam, hogy egy csodatévő férfi érkezett, és a házadban lakik: vezesd őt elém. Akkor elment Tóbiás Thaddeushoz, s azt mondta neki:
— Abgar helybeli fejedelem magához hívatott, és azt mondta, hogy vigyelek el hozzá, hogy meggyógyítsd őt.
— Elmegyek — mondta Thaddeus —, mert csodatevő erővel felruházva hozzáküldtek.
Másnap tehát korán reggel Tóbiás elment Abgarhoz, és magával vitte Thaddeust. Amikor pedig megérkezett, Abgar főemberei (a Tizek Tanácsa?) ott voltak, és körülötte álltak. Megérkezésekor azonnal nagy látomás jelent meg Abgarnak Thaddeus apostol arcán. Ezt meglátva Abgar térdre borult Thaddeus előtt. Az ott állók mindnyájan elcsodálkoztak ezen, ők ugyanis nem látták a látomást, mert az egyedül Abgarnak jelent meg. Abgar viszont aggódva kérdezte Thaddeustól:
— Valóban Jézusnak, Isten Fiának a tanítványa vagy, aki megmondta nekem: „el fogok küldeni hozzád valakit a tanítványaim közül, hogy gyógyítsa meg szenvedésedet, és életet adjon neked?”
Thaddeus így szólt:
— Mivel nagyon hittél abban, aki küldött engem, ezért küldött hozzád. És ha most is hiszel benne, akkor ahogyan hiszel, úgy fognak teljesülni szíved kiváltságai.
Abgar így felelt neki:
— Annyira hittem benne, hogy szívem szerint haderőt vittem volna magammal, hogy leverjem a zsidókat, akik megfeszítették őt, de ezt megakadályozta a Római Birodalom.
Thaddeus pedig így szólt:
— A mi Urunk beteljesítette Atyja akaratát, és teljesítve azt felment a mennybe az Atyához.
Abgar erre azt felelte:
— Én is hittem benne és Atyjában.
Thaddeus pedig azt mondta:
— Ezért teszem rád a kezemet az ő nevében.
Mihelyt pedig megtette ezt, a fejedelem tüstént meggyógyult betegségéből és szenvedéséből. Elcsodálkozott Abgar, hogy amilyen feleletet Jézustól hallott, olyanokat vitt végbe vele annak tanítványa, Thaddeus, mert őt orvosságok és növények nélkül meggyógyította. De nem csak őt, hanem Abdos fia Abdost is, aki bár köszvényes volt, mégis maga is eljött, a lábai elé borult, Thaddeus pedig imádkozva kézrátétellel meggyógyította. Sok polgártársukat is meggyógyította, miközben csodálatos és magasztos dolgokat művelt, és hirdette Isten igéjét. Ezek után azt mondta Abgar:
— Te, Thaddeus, Isten erejével végbevitted ezeket, mi magunk pedig csodálkozunk. Arra kérlek hát, ezek mellett számolj be nekem Jézus eljöveteléről, hogyan történt az, és szólj az ő erejéről is, arról, hogy milyen módon volt képes megcselekedni azokat a dolgokat, amelyekről hallottam.
Thaddeus azt mondta:
— Most nem fogok erről beszélni, de mivel azért küldettem, hogy hirdessem az igét, holnapra hívd össze nekem minden honfitársamat, mert az élet igéjét fogom hirdetni nekik és elvetni bennük. Szólok majd Jézus eljöveteléről, hogy mi módon is történt az, küldetéséről, mi miatt küldte el őt az Atya, aztán hatalmáról és cselekedeteiről, azokról a titkokról, amelyekről beszélt a világban, és hogy milyen hatalommal cselekedte mindezeket, igehirdetése újszerűségéről, a kicsinységről meg az alázatról és arról: hogyan alázta meg magát letéve, sőt, megkisebbítve istenségét. Hirdetni fogom nekik azt, hogy megfeszítették és alászállt a Hádészbe, és széthasította azt a válaszfalat, ami eddig még sohasem hasadt szét, és feltámasztotta a halottakat, és bár egyedül szállt alá, nagy sokasággal együtt ment fel Atyjához.
Abgar tehát megparancsolta, hogy már kora hajnaltól kezdve gyűljenek össze honfitársai, hogy meghallgassák Thaddeus igehirdetését, és ezek után elrendelte, hogy adjanak neki aranyat és veretlen pénzt. Ő azonban nem fogadta el, és azt mondta:
— Ha azokat, amelyek a mieink, elhagytuk, akkor hogyan fogadnánk el azt, ami a másoké?
Mindez a 340. évben esett meg (a Szeleukida Éra szerint — ez megfelel a Kr. u. 28-29. évnek).”

Ezeket a szír nyelvből fordított, nem haszon nélküli olvasásra szolgáló dolgokat a megfelelő idő szerint helyeztem ide.”

Eddig tart tehát Eusebios beszámolója. A teológus Francis Crawford Burkitt (1864-1935) munkássága óta a tudomány tudni véli, hogy e korai hagyományokból semmi sem igaz. A probléma a levelekkel a következő: Szent Ágoston (Augusztinusz) és Szent Jeromos (Hieronümosz) egyházatyák hosszas okfejtéssel bebizonyították, hogy Jézus életében nem hagyott maga után írásos dokumentumokat. Azt, hogy egyáltalán tudott írni, csak egyetlen röpke bibliai közjátékból tudjuk (inkább csak sejtjük), a házasságtörő asszony esetéből. (János evangéliuma 8: 1-11.) Abba most ne menjünk bele, hogy mire alapozzák azt, hogy Jézus szándékosan nem hagyott írásos emlékeket maga után, mert ez egy külön tanulmány témája lehetne. (Khorennei Mózes örmény krónikája úgy oldja föl ezt a dilemmát, hogy azt állítja: nem maga Jézus válaszolt, hanem diktálására „ikertestvére”, a később Indiába távozó Tamás apostol.) A levelek kronológiai hitelességének kétségbevonására mégis rossz érv az, ha azt mondjuk, hogy azért nem lehetnek valódiak, mert Jézus nem válaszolt volna írásban. Ha ugyanis Abgar tényleg elküldött volna egy követet Jézushoz, és Jézus nem vette volna a fáradtságot, hogy válaszoljon, attól még a követ nem térhetett volna vissza Abgarhoz üres kézzel — hisz ilyenkor valószínűleg igen szigorú büntetésben részesült volna. Tehát egyszerűen hamisíthatott egy levelet Jézus nevében, Jézus szavai alapján.
Sokkal nyomósabb érv a hitelesség ellen az, hogy a levelek pontatlanul idézik az Oszrhoénét vezető fejedelem nevét: „Abgar helybéli fejedelem, Ouchamas fia”. Maguk a Jézus válaszában leírt mondatok is szó szerint ugyanolyanok, mint amiket a Biblia evangéliumaiban találhatunk. Tudnunk kell azonban, hogy Jézus a maga korában viszonylag jelentéktelen történelmi figurának számított, és jelentősége csak akkor nőtt meg, amikor az általa elindított kis „szekta” már világegyházzá növekedett. Ha tehát levelezett is valakivel az akkori történelmi szereplők közül, akkor az a levélváltás nem feltétlenül lehetett elég jelentős ahhoz, hogy a kortárs irattárak megőrizzék. Így ha a közjáték emléke fenn is maradt, a későbbi korok keresztényei mégis kénytelenek lettek volna mesterségesen gyártani rá a bizonyítékokat.
A végső problémát Thaddeus apostol jelenti. Az idézett szöveg szerint Thaddeus annak a hetvenkét jelentéktelenebb apostolnak az egyike, akiket Jézus szétküldött a világban. Tevékenységéről még a szír egyházatya, Szent Efrém is megemlékezik, tehát bizonyos értelemben hiteles történelmi személy lehetett. A későbbi keresztény szerzők, köztük is elsősorban az örmény krónikások (azok közt is elsősorban a Mar Abbasz Katinának, vagyis a Tell-Qatnai Apát-úrnak tulajdonított, részben fiktív elemeken nyugvó tradíció) azonban nem tartották elég jelentőségteljes figurának ahhoz, hogy őrá hárítsák Oszrhoéné megtérítésének történetét. Ezért aztán elkezdtek mindenféle agyafúrt magyarázatokat találni arra, hogy Oszrhoéné valódi apostola nem is Thaddeus, hanem Judás Tádé, a tizenkét főapostol egyike volt. Állítólag ő vitte Krisztus halotti leplét Edesszába.
Ám a Jézus-Abgar levelezés legendája nem ér véget a Thaddeus levél felemlegetésénél. Úgy tűnik ugyanis, hogy létezik még egy dokumentum, a valamikor Kr. u. 390 és 430 közt írt Doctrina Addai (Addai apostol tanítása), ami hasonlóképp meséli el Jézus viszonyát az Oszrhoénéi királyhoz. Ez a forrás azonban bizonyos fokig hitelesebben ábrázolja Jézus alakját, vagy legalábbis azt a jézusi ideát, amit mi a kanonizált evangéliumokból ismerünk. Ugyanakkor ez a forrásszöveg Addai apostol néven emlegeti az Oszrhénéi Fejedelemséget megtérítő krisztusi követet!

„Abgar királynak, Manu király fiának a levele, amikor elküldte azt Urunkhoz Jeruzsálembe, és amikor Addai Apostol eljött hozzá Edesszába, és mindaz, amit igehirdetésének evangéliumában mondott, és ebből a világból történő eltávozása előtt parancsolt azoknak, akik megkapták tőle a pappá szentelést.
A görögök uralkodásának 343. évében (ez a Szeleukida Éra), urunk, Tiberius császár uralkodásának és Abgár király, Manu király fia uralkodásának idején, október hónap 12. napján Abgár Ukhamo elküldte Marjóbot és Semesgerómot, az ország két előkelő és nemes személyiségét, és velük együtt Hanont, a hűséges írnokot abba a városba, melyet Eleuthoropolisnak hívnak, arámul pedig Bét Gubrinnak a nemes Sabinoshoz, Eustorgios fiához, császár urunk helytartójához, aki Szíria, Fönícia, Palesztina és egész Mezopotámia fölött uralkodott. Leveleket vittek neki az ország ügyeit illetően. Amikor megérkeztek hozzá, örömmel és tiszteletadással fogadta őket. Huszonöt napig voltak nála, azután pedig megírta a választ a levelekre, és visszaküldte őket Abgár királyhoz.

Itt álljunk meg egy szóra! A Semesgeróm, Shamsigeram vagy Semasgram család később is jelentős szerepet játszott Oszrhoéné történetében, valószínűleg helyet kaptak a Tizek Tanácsában is. A név jelentése: „aki a Napot imádja”. Az ókori keleten az emeseneiek nomád törzsének sejkjeit, a későbbi Homsz városállamát megalapító, templomokat építő, és abban főpapként szolgáló Napkirályokat is így hívták, ez a családnév hagyományosan öröklődött közöttük. Előfordulhat tehát, hogy ez az edesszai nemesi család azonos azzal a másik emeszai arisztokrata nemzetséggel, ami még legendás római császárokat is adott a világnak. És most folytatódjon a beszámoló:

Amikor eltávoztak tőle, elindultak és a Jeruzsálem felé vezető úton mentek. Sok embert láttak, akik messziről jöttek, hogy lássák a Messiást, mert az általa véghez vitt csodás tettek híre távoli helyekre is eljutott. Amikor pedig Marjób, Semesgeróm, és Hanón látták ezeket az embereket, ők is elmentek velük Jeruzsálembe. Odaérve megpillantották a Messiást, és örvendeztek az őt követő tömeggel együtt. De látták a zsidókat is, amint ott álltak csoportokba verődve, és azt fontolgatták, mit tegyenek ellene. Bosszúsak voltak ugyanis, mert látták, hogy a hozzájuk tartozó népből nagy sokaság hisz benne. Ők tíz napig voltak Jeruzsálemben, és Hanon írnok leírt mindent, amit látott, és amit a Messiás ott tett, továbbá azt is, amit azelőtt tett ott, mielőtt ők odaértek volna. Azután pedig útnak indultak, és visszamentek Edesszába.
Beléptek Abgar király elé, akinek a küldetésében jártak, és átadták neki a levelekre kapott választ, melyet magukkal hoztak. Majd miután a leveleket felolvasták, nekiláttak, hogy elbeszéljenek a királynak mindent, amit láttak és amit a Messiás Jeruzsálemben tett, és Hanon írnok felolvasta a király előtt mindazt, amit leírt és magával hozott. Amikor a király meghallotta, csak hallgatott és ámult, ugyanúgy az ország nagyjai is (a Tizek Tanácsa), akik ott álltak előtte. Abgar így szólt hozzájuk:
— Ezek a csodák nem embertől, hanem Istentől származnak, mert nincs, aki életre keltse a halottakat, egyedül Isten.
Abgár szeretett volna maga átkelni és elmenni Palesztinába, hogy saját szemével lássa mindazt, amit a Messiás tett, de mivel nem volt szabad olyan római területeken áthaladnia, melyek nem az ő fennhatósága alá tartoztak, nehogy ezzel gyűlöletes viszályt robbantson ki, levelet írt, és elküldte Hanon írnokkal a Messiásnak. Hanon Edesszából március 14-én indult el, és április 12-én, egy szerdai napon érkezett Jeruzsálembe, és Gamaliélnek, a zsidók főemberének házában találta a Messiást. Felolvasták előtte a levelet, mely a következőképpen szólt:

„Abgar Ukhamo Jézusnak, a jó orvosnak, aki megjelent Jeruzsálem városában. Békesség, Uram. Hallottam rólad és gyógyításodról, hogy nem orvosságokkal és gyökerekkel gyógyítasz, hanem szavakkal nyitod meg a vakok szemét, készteted mozgásra a bénát, tisztítod meg a leprást, adod vissza a süket hallását, szavakkal gyógyítod meg a szellemeket, az őrültséget okozó démonokat és a gyötrődőket, sőt, halottakat is feltámasztasz. Amikor hallottam ezekről a nagy csodákról, melyeket véghezvittél, arra a meggyőződésre jutottam, hogy vagy Isten vagy, aki alászállta az égből és mindezt cselekedte, vagy Isten Fia vagy, hogy mindezt véghezviszed. Ezért írok neked, kérlek téged, gyere el hozzám, mivel tisztellek téged, és azt a betegségemet, mely kínoz engem, gyógyítsd meg, mert hiszek benned. Hallottam továbbá azt is, hogy a zsidók zúgolódnak ellened, és üldöznek téged, sőt, keresztre is akarnak feszíteni, és azon törik a fejüket, hogy ártsanak neked. Uralkodom efölött a kicsi, de szép város fölött, elegendő kettőnknek, hogy békességben éljünk benne.”

Amikor Jézus a zsidók főpapjának házában megkapta a levelet, így szólt Hanon írnokhoz:
— Menj, és mond meg uradnak, aki téged hozzám küldött: áldott vagy, mert bár nem láttál engem, mégis hiszel bennem. Meg van ugyanis rólam írva: akik látnak engem, nem hisznek bennem, akik pedig nem látnak, azok hisznek. Azt írod nekem, hogy menjek el hozzád: amiért ide lettem küldve, mostantól bevégeztetett, és én visszatérek Atyámhoz, aki küldött. Miután majd felemelkedtem hozzá, elküldöm hozzád egyik tanítványomat, hogy gyógyítsa meg betegségedet, és tegyen egészségessé téged, továbbá térítse meg mindazokat, akik veled vannak az örök életre. Városod áldott lesz, és ellenség soha többé nem fog uralkodni fölötte.
Amikor Hanon írnok látta, hogy Jézus így beszélt hozzá, mivel a király festője volt, fogta, megfestette Jézus képét a legjobb festékkel, és elvitte magával urának, Abgar királynak. Amikor Abgar király meglátta ezt a képet, nagy örömmel fogadta, és nagy hódolattal helyezte el palotáinak egyik termében. Hanon írnok mindent elbeszélt neki, amit Jézustól hallott, mert szavai írásban voltak lejegyezve.
Miután pedig a Messiás felemelkedett az égbe, Júdás Tamás elküldte Abgarhoz Addai apostolt, a hetvenkét tanítvány egyikét.

A következőkben megtudjuk, hogyan gyógyítja meg Addai Abgar királyt és más betegeket, hogyan tér meg az egész város, és hogyan alapítja meg Addai Edesszában az egyházat, miközben a pogány papok is áttérnek, és lerombolják a bálványokat és a régi oltárokat.

Abgar király, mivel nem haladhatott át római területeken, hogy elmenjen Palesztinába, és megölje a zsidókat, amiért keresztre feszítették a Messiást, levelet írt, és elküldte Tiberius császárnak. A levél így szólt:

„Abgár király üdvözli Tiberius császárt. Mivel tudom, hogy felséged előtt semmi sincs rejtve, tudatom erős és nagy hatalmaddal, hogy az uralmad alatt álló zsidók, akik Palesztina területén élnek, keresztre feszítették a Messiást anélkül, hogy halált érdemlő bűnt követett volna el, miután jeleket és csodákat tett előttük, és hatalmas csodatetteket és jeleket mutatott nekik, így még holtakat is életre keltett előttük. Amikor keresztre feszítették, a Nap elsötétült, a föld pedig megrendült, és minden teremtmény reszketett, mintegy magától emiatt az esemény miatt, megdermedt az egész teremtett világ és minden lakója. Felséged tehát tudja, milyen parancsot kell adnia a zsidó népet illetően, amiért ezt tette.”

Tiberius császár pedig válaszolt, és a választ elküldte Abgar királynak. A következőket írta neki:

„Megkaptam a levelet tőled, hűséges hívemtől, és felolvasták előttem azzal kapcsolatban, amit a zsidók tettek a kereszttel. Pilátus helytartó is tudatta Aulbinosszal, a kormányzómmal ezeket a dolgokat, melyekről írtál nekem. A háború miatt azonban, mely ebben az időben az ellenem fellázadt hispánokkal folyik, nem tudtam vizsgálatot tartani ebben az ügyben. De amint nyugalomhoz jutok, kész vagyok törvényesen ítélkezni a zsidók fölött, akik törvénytelenül jártak el. Ezért Pilátus helyére is, akit korábban ott helytartómmá tettem, másvalakit küldtem, őt pedig kegyvesztettként bocsátottam el, amiért eltért a törvénytől, és a zsidók akaratát teljesítette, amikor a kedvükért keresztre feszítette a Messiást. Holott aszerint, amit hallottam róluk, a halál keresztje helyett inkább az lett volna az illő, hogy hódoljanak neki, és az lett volna a helyes, hogy leboruljanak előtte, különösképpen, mivel saját szemükkel látták mindazt, amit tett. Te pedig az irántam való hűségedhez, valamint magad és atyáid dicséretes állhatatosságához méltóan jól tetted, hogy írtál nekem.”

Amikor pedig Tiberius nyugalomhoz jutott a háborútól, elküldött és megöletett néhányat a palesztinai zsidóság vezetői közül. Amikor Abgar ezt meghallotta, őszintén örült, amiért a zsidók megkapták büntetésüket, ahogy igazságos.”

Nem biztos, hogy ez a befejezés a legkeresztényibb szellemben íródott, viszont legalább erélyes, ugyanakkor kissé álomvilágban élő uralkodónak ábrázolja a Fekete Abgart. Viszont egészen biztos, hogy Tiberius császárból hiányzott az ilyesfajta rokonszenv a keresztények ügye iránt, és Pilátust sem a Jézussal kapcsolatos incidens következményeként váltották le, hanem az évekkel később bekövetkezett szamaritánus lázadás miatt. Erről az áruló zsidó krónikás, a Flavius-dinasztia szolgálatában álló Josephus Flavius számol be A zsidók történetében:

„Miután a lázadást leverték, a samariai tanács követeket küldött Vetelliushoz, Syria consulviselt helytartójához, hogy panaszt emeljen Pilatus ellen a szamaritánusok lemészárlása miatt… Erre Vitellius barátját, Marcellust nevezte ki Judea helytartójának, s megparancsolta Pilátusnak, hogy térjen vissza Rómába és ott védekezzék a császár előtt a samariaiak vádjai ellen… De mielőtt Rómába érkezett volna, meghalt Tiberius.”

Viszont az Addai-beszámoló szerzője valamivel alaposabban járt utána a történelmi tényeknek, és viszonylag hitelesen ábrázolta a Jézus tevékenységének idején zajló eseményeket, az ott megjelenő történelmi figurákat. Érdekes, hogy közvetlenül egyik beszámolóban sincs szó az állítólagos Krisztusi Lepelről, viszont mindkét beszámolóban jelentős szerepet játszik egy rejtélyes arckép, a Vera Ikon („az Igaz Képmás”), azaz Jézus hiteles képmása! (Lásd az aláhúzott részeket.) Akárhogy is, még ha a Fekete Abgar kapcsolatba is lépett Jézussal és a híveivel — ami azért eléggé kétséges —, attól még a kereszténység a Kr. u. első században nem tudott gyökeret ereszteni Oszrhoénében. A későbbi hagyomány sem feltétlenül állította ezt. A XIV. századi krónikás, Amr Ibn Matta szerint pl. Addai tanítványa, Mári továbbment Edesszából, és megalapította a Szeleukeiai püspöki széket, ahol mártírhalála után Papa lett a keresztények új lelkipásztora. Ez persze VI. századi állapotok visszavetítése a múltba, a mártíraktákból ismert Mári sokkal később élt. Mindenesetre ez jól jellemzi a közfelfogást. Még több mint egy századot kell arra várnunk, hogy feltűnjön a színen az első hitelesebben dokumentálható zsidó-keresztény hittérítő, a valódi Addai vagy Aggai. Valószínű tehát, hogy a későbbi beszámolók szerzői egész egyszerűen összekeverték Thaddeus tanítvány, Judás Tádé apostol, és Addai püspök alakját, és ezekből született a levelekben emlegetett rejtélyes hittérítő alakja. Addai nevét azért jegyezzük meg, mert később még jelentős szerepet fog játszani a város történetében.

11. A carrhae-i katasztrófa

I. Abgart Kr. e. 68-ban a fia, II. Abgar /Ariaramnész (Ariamnész) / Mazzara/ bar Abgar követte a fejedelmi székben. A fejlődésének első aranykorát élő Oszrhoénét megöröklő II. Abgár talán a legnagyobb formátumú fejedelemnek bizonyult a korai Abgár uralkodók között. Ő volt az első, akinek sikerült kijátszania egymás ellen a kortárs világpolitika két nagyhatalmát, Rómát és Párthiát. A népgyilkos római diktátor, Sulla hajdani cinkostársa, a Iulius Caesar-féle triumvirátus egyik alapító tagja, a Spartacus elleni hadjáratában meggazdagodott Marcus Licinius Crassus azzal szerezte a hatalmát és a vagyonát, hogy folyamatosan háborúkat szított a nagyvilágban, majd ezek költségeiből üzletet csinált. Házakat gyújtatott fel, majd a romokat potom pénzért megvette, újjáépítette, és drágán eladta. Legnagyobb pénzszerző akciójának kiszemelt célpontja a Párthus Birodalom. Állami költségen el is indult, hogy kifossza a birodalmat. Azonban alig lépte át az Eufráteszt, máris hibát hibára halmozott. Ellenséges sereget sehol nem talált, csak üres síkságot és a horizont peremén hátráló seregeket. Tábornokai, akik ezt látván gyanút fogtak, azt tanácsolták, hogy vagy vonuljon vissza egy megerősített határvidéki erődbe, vagy pedig felejtse el a sivatagba menekülő párthusokat, és inkább az Eufrátesz mentén haladjon tovább az ellenséges fővárosig, mert így legalább a folyón leúsztatott teherszállító hajók tudnak neki utánpótlást és élelmet szállítani.

„… Mialatt Crassus ezen tépelődött és gondolkodott, megérkezett egy arab törzsfő, név szerint Ariamnész (II. Abgár), egy csalárd és hitszegő ember, akit a balsors a legnagyobb veszedelemre és romlásra hozott a rómaiak útjába. Arimnészt ismerték néhányan, akik Pompeius hadseregében ezen a vidéken szolgáltak, s tudták róla, hogy bizonyos fokig az imperátor barátságát élvezte, és azt is híresztelték róla, hogy a rómaiak barátja. Most azonban a király vezéreivel egyetértésben azzal a szándékkal érkezett, hogy ha lehetséges, terelje el Crassust a folyótól, és vezesse a közeli hegyektől minél távolabbra a végtelen síkságon, hogy ott körül lehessen keríteni, mert a parthusok mindent inkább akartak, csak azt nem, hogy szemtől szembe kelljen megütközniük a rómaiakkal. Nos, a barbár, aki felkereste Crassust, értett hozzá, hogy szavaival akárkit meggyőzzön. Először is Pompeiust dicsérte, mint jótevőjét, aztán magasztalta Crassus hadseregét, de kifogásolta, miért késlekedik és vesztegeti idejét a felkészüléssel, mintha bizony fegyverekre, nem pedig gyors kezekre és lábakra volna szüksége azok ellen, akik már régóta máson sem buzgólkodnak, csak hogy legféltettebb javaikat és legkedvesebb embereiket magukhoz véve minél előbb Szkűthiába vagy Hürkániába jussanak.
„Ha tehát harcolni akarsz — szólt —, sietned kell, míg egész hadseregük egybe nem gyűlik, és a király össze nem szedi bátorságát. Most még Szuréna és Szillakész (két párthus arisztokrata hadvezér) áll veletek szemben, hogy magukra vonják üldözésteket, de a királyt nem lehet látni sehol sem.”
Ez persze mind hazugság volt, mert Hüródész azonnal két részre osztotta haderejét; ő maga Arméniát pusztította, hogy bosszút álljon Anabazészon, Szurénát pedig a rómaiak ellen küldte, de nem mert lenézte őket, mint egyesek állítják. Nem is valószínű, hogy Crassust, aki első volt a rómaiak közt, magához méltatlan ellenfélnek tartotta volna, az sem, hogy Artabazész ellen hadakozzék, arméniai falvakra támadjon és pusztítsa őket, sokkal valószínűbb, hogy félt a veszedelemtől, figyelőállást foglalt el és várta a fejleményeket, Szurénát pedig előreküldte, hogy kísérelje meg az ütközetet, és vonja magára az ellenséget…”

Itt Plutarkhosz hosszasan méltatja a párthus hadvezér, Szuréna erényeit. Szuréna mellesleg a híres Szurén nemzetségből származott, a Párthus Törzsszövetséget megalapító hét nagy törzs egyik törzsfőnöki nemzetségéből, tehát a legmagasabb rangú párthus arisztokraták közé tartozott. Mondhatni, báró volt, hadúr és legfőbb bíró, birtokai nagyobbrészt a mai Pakisztán területén feküdtek. Leszármazottjai később áttértek a kereszténységre, még a zoroasztriánus Szásszánidák inkvizíciójának üldöztetései közepette is megőrizték hitüket, azonban püspökeik nem a Római Birodalom katolikus egyházszervezetéhez csatlakoztak, hanem a keleti nesztoriánus szerzetességhez. Nesztoriánus egyházfőként az ő tisztjük volt, hogy hittérítő keresztény missziókat küldjenek a pogány világ minden szegletébe, s az egyik Szurén-leszármazott püspök, Világosító Szent Gergely térítette meg az északi örmények királyát, aki államvallássá nyilvánította Arméniában a kereszténységet. Így lett Örményország az első olyan állam a világtörténelemben, ami a régi Római Birodalom területén kívül esett, mégis államvallássá nyilvánította a kereszténységet. Ez a Szuréna azonban még inkább azzal tűnt ki, hogy még a háborús táborba is magával vitte kétszáz szekérből álló háremét és a csaták közötti szünetekben aranytól-drágakőtől roskadozó, drága füstölőkkel illatosított luxus-sátrakban hűsölt. Megjelenését tekintve egy finom selymekbe öltözött ficsúrnak látszott, arcát festette, frizuráját külön fodrászrabszolgákkal igazíttatta tetszetősre, s általában, teljesen nőies fiatalembernek tűnt. Egészen addig, míg valaki fegyvert nem adott a kezébe, mert ilyenkor az ellenség méltán retteghetett a haragjától…
De Szuréna méltatása helyett nézzük inkább, miben mesterkedett még II. Abgar:

„… 22. Miután Ariamnész felbíztatta Crassust, elterelte a folyótól, s a síkságon keresztül vezette. Eleinte kényelmes és könnyen járható, majd hamarosan gyötrelmes utakon, mély homokban, fátlan, víztelen sík vidéken, amelynek végét sehol nem lehetett látni; nemcsak a szomjúság kínozta, és a fárasztó menetelés merítette ki őket, hanem már maga a vidék látása is merő gyötrelem volt, mert sehol nem akadt sem növény, sem folyó, még egy kis dombocska sem, vagy legalább egyetlen fűszál, hanem mindenütt csak a végtelen puszta homoktenger vette körül a hadsereget. Már ebből is sejteni lehetett az árulást, majd azután megérkeztek az arméniai Artabazész hírnökei, s elmondták, hogy urukat a nagy háború tartja vissza, amelyet Hürodész visel ellene, s ezért nem tud segítséget küldeni, de azt tanácsolja Crassusnak, hogy csatlakozzék hozzá, és az arméniaiakkal egyesülve verjék le Hürodészt; ha pedig ezt nem tenné, vonuljon mindig olyan helyeken, és ott üsse fel táborát, ahol a hegyek közel vannak, és kerülje a lovasharcokra alkalmas terepet. Crassus erre az üzenetre haragjában és elvakultságában nem adott írásban választ, és csak annyit mondott feleletképpen, hogy most nincs ráérő ideje az arméniaiakkal törődni, de ha majd odamegy, megbünteti Artabazészt árulásáért.”

Úgy tűnik, az elvakultság és a gőg nem csak az Irakot lerohanó republikánusokra jellemző, hanem általános politikusi jellemhiba. Valószínű, hogy II. Abgar egyfajta Kissinger-szerepet játszott Crassus háborús kabinetjében, és elérkezettnek látta az időt, hogy végleg vesztébe küldje a pimasz római államférfit. (Abgar itteni viselkedése később arra ihlette Tacitus-t, hogy egy egész elméletet dolgozzon ki az arabok — és általában a barbárok — hazug és megbízhatatlan jelleméről.) Ha a szöveg folytatását olvassuk, igen baljós előérzetekkel gondolhatunk napjaink iraki megszállásának várható következményeire:

„… Cassius (Crassus parancsnokhelyettese) és társai bosszankodtak emiatt, de felhagytak vele, hogy újból figyelmeztessék Crassust, s ehelyett négyszemközt támadtak rá Ariamnészra:
„Micsoda rossz szellem vezetett téged hozzánk, te gazfickó? Milyen bűvszerekkel és varázslattal beszélted te rá Crassust, hogy ebbe a végtelen sivatagba vezesse hadseregét, és olyan úton vonuljon, amely inkább illik egy nomád rablófőnökhöz, mint egy római imperátorhoz?”
A barbár férfi, a furfangos Ariamnész a lábuk elé vetette magát, bíztatta és kérte őket, hogy még csak egy kis ideig tartsanak ki, majd a katonák közt szaladgált, segített nekik, és nevetve így tréfálkozott velük:
„Azt gondoljátok talán, hogy Campanián át meneteltek? Talán ezért vágyódtok csapszékekre, árnyas forrásokra és patakokra, ahol fürödhessetek? Jusson eszetekbe, hogy Arábia és Asszíria határvidékén jártok!”
Így oktatta a barbár a rómaiakat, majd még mielőtt világosan kiderült volna, hogy rászedte őket, lovára ült és elvágtatott, de nem Crassus tudta nélkül, akivel elhitette, hogy az ő érdekében cselekszik, és zavart kelt majd az ellenség soraiban…”

Erről egy másik forrás, Florus „Róma Háborúi” című munkája is beszámol (A párthusok elleni hadjárat III). Ezt a mondatot azért érdemes idézni, mert ebben a címszereplő nem arab, hanem szír etnikumú:

„Crassus azonban vakon hitt a szír Mazzarának, aki pedig csak színleg menekült hozzánk, és azért csapott fel vezetőnek, hogy kietlen sivatagok mélyére kalauzolja csapatainkat.”

Hiába, az ostobaság gyógyíthatatlan betegség! A hadjárat végkimenetele előre látható volt: Kr. e. 53-ban Karrhae (a korábbi Harrán) alatt Crassus seregeit csapdába csalták a párthusok. Az elkövetkezendő, még évszázadokig emlékezetes öldöklésben a római légiók szinte mind egy szálig odavesztek, még Crassus tulajdon fiát is lemészárolták, a túlélők kicsiny csapatokra oszolva próbáltak eliszkolni a helyszínről. Később Arménián, Szírián és Kilikián keresztül próbáltak visszaszivárogni a Római Birodalomba. 44.000 emberből mindössze 10.000 jutott el élve Antiókhiáig, másik 10.000-et rabszolgasorba vetettek a párthusok, mindenki más meghalt. Florus szerint 11 teljes római légió semmisült meg a csatában. Crassusnak egy kisebb sereg élén sikerült átvergődnie Karrhaeig, itt elsáncolta magát, majd tárgyalni próbált a párthusok követeivel, akik közül az egyik feltételezhetően azonos lehetett II. Abgárral.

„… A tolmács szavait közölték Crassusszal, aki elfogadta a meghívást; nem sok idővel később arabok érkeztek a barbároktól, akik látásból jól ismerték Crassust és Cassiust, mert jártak a római táborban az ütközet előtt. Mikor ezek meglátták Cassiust a várfalon, azt mondták, hogy Szuréna kész velük egyezkedni…”

Ezt követően Crassus menekülni próbált egy párthiai görög vezető, egy bizonyos Andromakhosz segítségével. Andromakhosz azonban szándékosan tévutakon vezette őt, így Crassus csakhamar ugyanott találta magát, ahonnan elindult: Szuréna követeinek társaságában. A római és párthus állam ekkor már hivatalosan békét kötött, a háborút kirobbantó imperátornak mégsem kegyelmeztek — a párthusok követei puszta kézzel verték agyon a nagyképű hódítót. Crassusnak és fiának levágott fejét csontig csupaszították, majd e koponyákba olvasztott aranyat öntöttek. Az így készült kupákból koccintottak a rómaiak egészségére a későbbi nemzedékek párthus királyai, s miközben görög nyelvű ódákat szavaltak a bukott imperátorok dőreségéről, a római hadifoglyoktól elkobzott pornográf könyveket lapozgattak. A karrhaei katasztrófa évszázadokra meghatározta a rómaiak keleti politikáját.
Sajnálatos módon ennek II. Abgar örülhetett a legkevésbé; még ugyanebben az évben megmérgezték, halála előtt még végrendelkezni sem tudott. Gyilkosait a római források (pl. Cassius Dio XXXVII, 5, 5; XL, 20, 1) párthusoknak nevezik, azonban látható, hogy a rómaiaknak legalább annyi okuk volt megölni őt, mint a perzsáknak. Egyéves hatalmi harcokat követően Kr. e. 52-ben II. Ma’nu Aloho került a trónra, s e fejedelemnek egészen Kr. e. 34-ig sikerült megőriznie a pozícióját.
Végül meg kell említenünk, hogy Segal megemlít egy másik lehetséges magyarázatot a fentebbi eseményekre, ami bizonyos szír krónikákon, pl. a pszeudo-Tell-Mahrei Dionüsziosz munkáján alapszik, eszerint a rómaiakkal szövetséges Abgart már a Crassus-katasztrófa előtt megölték, és a különböző oldalakon álló utódai egy éven keresztül folytatták a hatalmi harcot, ebbe keveredtek bele a peches rómaiak. Ezért ez a sok önellentmondó uralkodói név…

10. Az első Abgár uralkodók

Az első hivatalos Abgár uralkodót, az Oroszlán Arjut egy felszabadított eunuch rabszolgája, Abdu bar Maz’ur követte a trónon, talán nem minden cselvetés nélkül. A párthusok ugyan hivatalosan szerződést kötöttek Arjuvel, nem hivatalosan azonban bosszanthatta őket a távoli uralkodó önfejűsége, tehát egy gyengébb kezű trónkövetelőt segíthettek a helyébe, talán valami udvari intrika (mérgezés vagy merénylet) által. Abdut viszont egy bizonyos Fradhasht bar Gebaru nevű nagyformátumú politikus, Arju egyik közeli rokona és hajdani koronahercege — igaz, az ma már tisztázhatatlan, hogy ez a rokon a családfa melyik ágáról származik — váltotta le, a tulajdonképpeni Abgar vagy Abgarosz család ősatyja. Talán nem teljesen megalapozatlan az a feltételezés, miszerint a Fradhasht apjaként megjelölt Gebaru neve az új-szír gaboro szóval rokonítható, aminek jelentése „hatalmas”. Ez a névrokonság azért lényeges, mert megmagyarázná a család nevének, az Abgarnak a jelentését.
Az abgar szó ugyanis az arabban „sántát” is jelenthet, a nagy népszerűségnek örvendő Antar regényekben így hívták a főhős lovát. Elképzelhető tehát, hogy a család egy ilyen táltos paripa nyomán kapta a nevét, mégsem túl valószínű. A szír nyelvben azonban nem szokatlan eljárás a neveket jelölő szavak összevonása, hogy egy új szót kaphassunk belőle. Ha tehát valaki a „Hatalmas Úr” (na jó, szó szerint a „Hatalmasság Atyja”) jelentésű Abo Gaboro névből egyetlen szót akar képezni, az rövidítheti Abgarnak is. Hasonló a helyzet az Abo Gero (a „Nyilazás Atyja”), azaz a „Mesterlövész” névvel is. Az oszrhoénéi hadosztályok mindig is híresek voltak nyíllövészeti tudományukról, a későbbi római hadtestekben rendszeresen szolgált egy-egy Harrán-alföldi mesterlövész hadosztály. Ezek hát a legelterjedtebb elméletek az Abgár-dinasztia nevének megmagyarázására.
Fradhasht elsőszülött fia, Bakru követte a trónon — a bakru szó jelentése ugyanis „elsőszülött”. Ezt a Bakru-t viszont az ő saját elsőszülöttje, Barbakrész követte a trónon, aki viszont ritka rossz emlékű zsarnoknak bizonyult. Majdnem húsz évig, Kr. e. 112-től 94-ig sikerült megőriznie a trónját, mielőtt egy nemesi felkelés távozásra nem kényszerítette. Helyébe 94-ben egy Ma’nu nevezetű, az örmények által támogatott trónbitorlót választottak fejedelemmé a Tizek Tanácsában, akinek helyzetét nehezítette, hogy a fővárosból elmenekülő Barbakrész továbbra is az ország jogos uralkodójának tekintette magát, és szövetségeseivel ismét a hatalomra tört. Valószínű különben, hogy Oszrhoéné polgárháborúja teljes egészében az örmény király, Nagy Tigranész ügynökeinek a munkája, mert Arménia ekkoriban máris a nagyszabású világhódító hadjáratára készülődött. Arméniának állt egyedül érdekében, hogy a szomszédos államocska trónján ne egy erőskezű uralkodó, hanem egy hasznavehetetlen bábfejedelem üljön. Ma’nu még abban az évben elesett a polgárháborúban, így a felkelők kénytelenek lettek egy új ellenfejedelmet választani I. Abgar Fiqu személyében. Két év elkeseredett küzdelem után Kr. e. 92-ben Barbakrészt kivégezték, így végre I. Abgar Fiqu, a „Sánta” kezébe vándorolt a hatalom. Abgar a trónviszály utáni időszakot azzal töltötte, hogy megpróbálta eltakarítani a polgárháborúban felhalmozódott romokat.
Nem volt azonban elég okos ahhoz, hogy belássa, nem érdemes ujjat húzni a kortárs nagyhatalmakkal. Országlásának végén ugyanis I. Abgar is belekeveredett a Kis-Ázsiát megrázó öldöklő háborúkba, amit a terjeszkedő római birodalom vívott az itt hatalomra törő mini-birodalmakkal.
A háborút közvetve az váltotta ki, hogy a kis-ázsiai Bithüniai királyság uralkodója törvényes örökös nélkül hunyt el, s ezért végrendeletében a római államra hagyta az országot. A szomszédos Pontus uralkodója, VI. Nagy Mithridátész viszont úgy gondolta, hogy ez a trón a jog szerint őt illetné meg, ezért Kr. e. 88 táján inváziós seregeket indított az itáliai polgárháborúkkal lekötött figyelmű Róma keleti provinciái ellen.
Komplikálta a képletet, hogy a Pontussal szomszédos nagyhatalom, Arménia, azaz Nagy-Örményország trónján ekkoriban egy a párthus udvarban túszként felnevelt stratégiai géniusz, a Vivaldi operájában is megénekelt életű II. Nagy Tigranész uralkodott. Tigranész és Mithridátész kölcsönös meg nem támadási és együttműködési szerződést kötöttek egymással Kr. e. 94-ben, s e szerződést egy dinasztikus házassággal pecsételték meg: Tigranész feleségül vette a pontusi király lányát.
Tigranész és Mithridátész jól átgondolt, összehangolt ütemezésű hadműveletekkel látott neki a környező országok kizsigerelésének és bekebelezésének. Legelébb az északi kaukázusi albán törzsek szállásterületeit dúlták fel. Ezt követte az Arméniával és Pontussal egyaránt szomszédos Kappadokia. Kappadokia elfoglalása esetén Mithridátészé lett volna a föld, Tigranészé az olcsó rabszolgaként elhurcolható emberanyag. Ezt követően Tigranész délnek fordult volna, hogy Szíria, majd Júdea elfoglalása után keletnek fordulhasson, és elfoglalhassa a Párthus Birodalmat. Mithridatész ezalatt elindult volna nyugatnak, hogy Kis-Ázsia maradékának elfoglalása után folytathassa Görögország és a teljes Fekete-tenger vidék meghódításával.
A már Kr. e. 93-ban megkezdett hadműveleteket igazándiból csak a 88-as invázió tudta világméretű háborúvá duzzasztani. Az „Epheszoszi éjszaka” néven közismerté vált hadműveletben mintegy 80.000 kis-ázsiai római telepest mészároltak le a pontusiak. Sullát, a karizmatikus homoszexuális hadvezért, akit a szenátus bízott meg a háború vezetésével, a nép megfosztotta hatalmától és a fővezérséget Mariusra ruházta. Válaszul Sulla a seregei élén bevonult Rómába, leverte a népfelkelést és visszaállította a szenátus hatalmát. Közben Mithridátész egyre előrébb nyomult a római területeken. Sulla kénytelen-kelletlen visszatért a frontra, és elkeseredett háborúba kezdett a pontusiak ellen, eközben azonban az északra menekült Marius is hazatért Rómába, és borzasztó mészárlást rendezett az optimata párt tagjai között. A felfordulásnak csak az vetett ideiglenes gátat, hogy maga Marius meghalt. Sulla így időt nyert, és Athén elfoglalása után megsemmisítő csapást mért Mithridátész seregeire is. 84-ben aláírták a békét, ennek feltételeit azonban csak egy újabb háborúval lehetett betartatni. Ezt azonban Sulla már nem várta meg, visszatért Rómába, és véres leszámolásba kezdett Máriusz párthívei és azoknak a városon kívül rekedt szövetségesei, az itáliai samniusok és lucanusok között.
Ezalatt az arméniai seregek is benyomultak Asszíriába és Médiába, elérték Ninivét és Arbélát. Parthia kénytelen lett kapitulálni. Azokon a területeken kívül, amelyeket Tigranész annak idején, a trónra lépésekor átadott, most pedig visszavett, az övé lett még Parthia valamennyi északnyugati tartománya. Ugyanakkor Arméniától függő helyzetbe kényszerült Atropaténé is. A párthus uralkodó Kr. e. 85-ben Tigranes javára lemondott a „királyok királya” címről. A párthus békével egy időben írta alá Sulla a megállapodást Mithridatésszel. Tigranész kihasználta az alkalmat — tudniillik Rómát teljesen lekötötte a Sulla- és Máriusz-pártiak közt dúló polgárháború, a pontoszi királyság pedig még nem heverte ki a Róma elleni háború sebeit —, és sorra foglalta el a hanyatlófélben levő Szeleukida Birodalom tartományait. A Földközi-tenger partjai felé hatolva elfoglalta Kommagénét az Eufrátesz ottani átkelőhelyeit, majd különösebb erőfeszítés nélkül meghódította Szíriát, Föníciát és Kilikia sík területeit. A Szeleukidák Birodalma megszűnt létezni, Tigranész a régi birodalom legközvetlenebb örökösének nyilvánította magát.
E kontinensnyi vérontásban a független Oszrhoénéi Fejedelemség csak úgy maradhatott fenn, ha a győztesek oldalára áll. Ez jelen esetben egyértelműen Arméniát jelentette. I. Abgár, aki már a hatalmát is az örmény ügynökök aknamunkájának köszönhette, most végre meghálálhatta ezt a segítséget Tigranésznak, és kiválóan képzett oszrhoénéi lovas íjászalakulatokat küldött az inváziós seregek oldalán. Ezekben az években még kimondottan jól jött Abgárnak ez a szövetség, Oszrhoéné gazdasága valósággal felvirágzott a bőséges hadisarcok és a temérdek erőszakkal elhurcolt idegen rabszolga könnyei és verejtéke árán. Ezzel vette kezdetét az első Oszrhoénéi aranykor.
Ám félelmetes időszak volt ez az aranykor. 78-ban Mithridatész és Tigranész újból Kappadokia ellen vonult és elfoglalta annak fővárosát, Mazakát. Megállapodásuk értelmében Kappadokia földje Mithridateszé lett, míg az egész zsákmány — egyebek közt a Kappadokiából elhajtott 300.000 főnyi lakosság — Tigranesznek és hadvezéreinek, azaz például Abgárnak jutott. Az i. e. I. század hetvenes éveiben II. Tigranész már egy hatalmas állam ura volt; birodalma a Kurától a Jordánig és a Földközi-tengertől a Kaszpi-tóig terjedt. Tigranész i. e. 77-ben az örmény fennsík déli részén, 50 km-re a Tigristől, egyik mellékfolyójának, a Nümfeiosnak a partján új várost alapított, és ezt tizenkét hellenisztikus kisázsiai város erőszakkal Arméniába telepített lakosságával népesítette be. A Tigranokertának elnevezett város lett a hatalmas birodalom új fővárosa. Így ír erről az örmény krónikás:

„Miután Tigrán, az örmények királya a zsidó foglyokat Ármávirbe és Vártkesz várába, mely Kászách folyó mellett fekszik, elhelyezte, -- a hegyi rablókat egészen megsemmisítette és a Mithridátért öltött gyászt letette — a római hadseregek ellen Syriába indult, hogy magát azokon megbosszulja. Elébe megy neki a római tábornok Gabinius, kit Pompeius Rómába visszatértekor maga helyett hátrahagyott. Mivel Gabinius nem tudott ellenállani Tigránnak, Ptolemaeust hozva fel ürügyül az Euphráton át visszatér Egyiptomba. Azután titkon egyességre lépett Tigránnal, kinek kiadja nővére fiát, a fiatal Mithridátot, kit Pompeius Mazácában fogott el és azt híreszteli, hogy az alattomban osont el.”

Ekkoriban a térség városaiban már vegyes eredetű lakosság robotolt: az otthonaikból elhurcolt görögök, szírek, zsidók, perzsák, örmények, stb. mind-mind külön negyedekben éltek, saját örökletes mesterségeiknek hódoltak, különféle vallási irányzatokat honosítottak meg. A városlakók a kézművességen és a kereskedelmen kívül még földműveléssel is foglalkoztak. Az országok arisztokratái a párthus típusú feudalizmusnak hódoltak: az arisztokraták a fejedelemtől kapták a földet, de ezeken a birtokokon többnyire rabszolgák és familiárisok robotoltak, családi kliensek felügyelete mellett. A különféle vallások egyházainak és szentélyeinek önálló birtokai és beosztottjai voltak, a főpapok nem tartoztak elszámolással senkinek, csupán a Tizek Tanácsának. A hivatalos állami kultusz főpapja az ország második emberének számított a fejedelem után, épp ezért mindig az Abgar családból választottak erre a pozícióra valakit. Lényegében így nézhetett ki a teljes Oszrhoénéi társadalom keresztmetszete.
Kr. e. 74-ben azonban egy ambiciózus hadvezér, L. Licinius Lucullus vette át az ázsiai hadműveletek irányítását, mivel már több évtizedes tapasztalata volt a környékbeli viszonyok közt. Lucullus korábban Sulla egyik tisztjeként kezdte meg a karrierjét, és az ő feladata volt, hogy jól felszerelt hajóhadakkal fedezze a tenger felől a római hadműveleteket. Később Lucullust konzullá választották, és őt bízták meg a Mithridátesz elleni hadjárat megszervezésével és kivitelezésével. Lucullus nagy vehemenciával vettette bele magát a közdelembe. Miután i. e. 70-ben leverték Mithridatész seregeit, erőiket szövetségese: Tigranesz ellen összpontosították és 69 tavaszán ostrom alá fogták Tigranokertát. Tigranes megkísérelte ugyan felmenteni az ostromlott várost, próbálkozása azonban kudarcot vallott: az arméniai seregek vereséget szenvedtek. Tigranokerta ostroma még így is több hónapig tartott. Arménia fővárosa csak úgy került az ellenség kezére, hogy Tigranész zsoldosai és a hellenisztikus városokból erőszakosan odatelepített lakosok bent a városban fellázadtak és megnyitották a kapukat a rómaiak előtt.
Előtte azonban még sor került az Oszrhoéné számára jelentős ütközetre. I. Abgar ugyanis egy felmentő sereg élén Tigranokerta irányába vonult. Seregeit azonban Lucullus egyik fővezére, Sextilius legátus Kr. e. 68-ban megállásra készerítette, csatába provokálta és tönkreverte valahol Tigranokerta alatt. A csatában maga I Abgár Piqa is elesett.

9. Az Abgár-dinasztia hatalomra jutása

Az Abgar-dinasztia uralkodásának korai éveiből szinte csak egy-két történeti eseményt tudunk megnevezni. Ezek közé tartozik az első Abgar király, Arju, a Kígyó fia hatalomra jutása, majd behódolása a párthusoknak.
Arju uralkodásának kezdetén a Szeleukida Birodalom élén VII. Antiokhosz Szidétész Euergetész (uralkodott Kr. sz. 136-tól 129-ig) állt. Ez az uralkodó gyilkossággal szerezte meg a szeleukida trónt egy katonai puccsal hatalomra jutó tábornoktól, Diodotostól, miután az megölette VII. Antiokhosz apját, bátyját és unokatestvéreit, akik korábban mindannyian bábkirályokként szolgáltak Diodotos irányítása alatt. A trónviszályokban megosztott birodalom lakosai azonban kihasználták a központi hatalom meggyengülését, egymás után lázadtak fel és kiáltották ki függetlenségüket a kisebb-nagyobb tartományok, városállamok. Ezek a kis területű, egymással is acsarkodó országocskák azonban nem tudtak ellenállni a hatalma teljében világhódító hadjáratba kezdő Párthus Törzsszövetségnek, ami egymás után foglalta el a megosztott kiskirályságokat. VII. Antiokhosz minden erejét arra koncentrálta, hogy a keletről előretörő párthusok hódításának ellenálljon, ezért amikor Edessza dúsgazdag kormányzója, Arju Kr. e. 132-ben kikiáltotta a szeleukida központtól északabbra elhelyezkedő, félreeső Oszrhoéné függetlenségét, senki nem vette a fáradságot, hogy ellentmondjon neki. Azonban Kr. e. 129-ben, Médiában összecsapott egymással a II. Frátész által vezetett Párthus Törzsszövetség és VII. Antiokhosz többnyire görögökből álló zsoldosserege. A csatát Frátész nyerte, pedig a harchoz zsoldba hívott szkíta seregeinek legnagyobb része még meg sem érkezett. Antiokhosz maga holtan maradt a csatamezőn, feltehetően öngyilkos lett. Frátész ekkor követeket küldött Edesszába, hogy behódolásra kényszerítse Oszrhoéné pimasz fejedelmét. Valószínűleg mindenestől be is kebelezte volna az országot, csakhogy ekkor váratlan balsors érte a párthus királyt:

„Amikor az Antiokhosz által a párthus királyság ellen megkísérelt támadás megtorlásaként háborút akart indítani Szíria ellen, a szkíták megmozdulása visszaszólította saját birodalmának megvédésére. A szkítákat ugyanis Antiokhosz, szíriai király ellen a párthusok zsold fejében segítségül hívták, de mivel csak a háború befejezése után érkeztek, a későn nyújtott segítség szégyene miatt megfosztották őket a kialkudott zsoldtól. Azok bosszankodtak azon, hogy ekkora utat hiába tettek meg, és azt követelték, hogy vagy kapják meg a fáradozásukért járó jutalmat, vagy pedig jelöljenek ki számukra más ellenséget. De mivel csak gőgös válaszban részesültek, ezen megsértődtek, s a párthusok határait kezdték pusztítani…”

Itt érdemes megállni egy pillanatra a Kr. sz. II. században alkotó történetíró, Marcus Junianusz Justinusz „Historiae Philippicae” című krónikájában, hogy egy kicsit eltöprenghessünk azon, mi a búbánatot kerestek itt a szkíták? A probléma igen összetett, a válasz lényegében a következő: A belső-ázsiai sztyeppéken ezekben az időkben bontogatta szárnyait a világhatalomra törő Hsziungnu (Hun) Birodalom, a mi európai hunjaink ősapái. Legnagyobb ellenfeleik a Han-dinasztia kínai császárai voltak, akik kémek és ügynökök ezreit küldték a Nagy Falon túlra, hogy azok mozgósítsák a hunok többi ellenségét. A leghíresebb ilyen kém-követ a „kínai Marco Polo”, Csang Csien volt, akinek híres önéletrajzi írásait Sze Ma Csien dolgozta fel a nagy epikus történelemkönyvében, a több száz kötetes Si-csiben („Történelmi jegyzetek”-ben) — e regényfolyam viszont a Han-dinasztia hivatalos évkönyveibe, a Han-suba kerültek bele, s máig élvezetes olvasmányt nyújtanak. A Vu-ti császár (i. e. 140-87) megbízásából útnak indult nagykövetet a Nagy Fal hsziungnu oldalán hun portyázók fogták el, a danhu elé szállították, és ott „kegyetlen büntetésben” részesült: erőszakkal feleségül vetettek vele egy hun hercegnőt, aki szexuális játékszerként kezelte őt és még egy gyermeket is szült neki. Többévnyi ilyen fogság után azonban már mindenki azt hitte, hogy beilleszkedett a hun közösségbe, és többé nem hagyja el őket, ezért már nem figyelték minden lépését — Csang Csien azonban egy óvatlan pillanatban megszökött, és miközben a hunok a hazafelé vezető úton keresték, ő inkább az ellenkező irányban folytatta a küldetését. Így jutott el Kr. e. 129-ben egészen a Párthus Birodalom legészakibb tartományáig, Baktriáig, ahonnan csak három évvel később tért vissza Kínába. A Csang Csienhez hasonló kínai ügynökök kapcsolatba léptek a Hun Birodalomnak a Kínával átellenes oldalán élő népekkel és törzsszövetségekkel, köztük a jüe-csikkel és a szaka (kínai forrásokban szai-vang) szkítákkal. A jüe-csik a mai Kína területén őshonos, magas, karcsú, szőke és kékszemű, illetve vörös hajú és zöldszemű fehér emberek voltak, a mi keltáink távoli, sivataglakó rokonai, az indiai kusánok ősei. A mai tudományos közvélemény többnyire tokhároknak nevezi őket egy félreértés miatt. A szkíták ellenben türk etnikumú, igaz, szintén szőkés és kékszemű, de alacsony termetű lovas-nomádok voltak. Megegyezés született, hogy ezek a népek a kínaiakkal összhangban hadba indulnak a két tűz közé szorított Hun Birodalom ellen, és megdöntik a hatalmát. Erről a későbbi kínai történetíró, Sze Ma Csien így emlékezik meg „A hunok legkorábbi története” című művében:

„Öt évvel a majii hadjárat után (Kr. e. 129-ben), ősszel a han kormány (Kína) harcba küldte négy hadvezérét, hogy tíz-tízezer lovas élén mindegyik indítson meglepetésszerű támadást a hsziungnuk (a hunok) ellen a határ menti piacoknál. Vie-King hadvezér Shanggu-ból Longcshengbe nyargalt, rabul ejtett hétszáz hsziungnut és megölte őket. Gongsun He hadvezér Junzhongból indult, de nem tudott foglyokat ejteni. Gong Ao hadvezér Daiból vette útját észak felé, de vereséget szenvedett a hsziungnuktól és elesett több mint hétezer katonája. A Jamenből induló Li Guang hadvezér is sikertelenül járt, maga is foglyul esett, de később sikerült neki megszökni és visszatérni han földre…”

A krónika további része bővebben ecseteli az öldöklő háború részleteit, de a lényeg, azt hiszem, ennyiből is nyilvánvaló: a kínaiak alábecsülték a hunok haderejét, ezért csúfos kudarcot vallottak. Hasonlóképp jártak a Hun Birodalom túloldalán nekigyürkőző népek is, akiknek épp ezért hirtelen nagyon forróvá vált a talpuk alatt a talaj. Így hát kapva kaptak az alkalmon, hogy meghívott zsoldosseregként vonulhatnak be a tőlük délebbre elhelyezkedő Párthus Birodalomba, ahol szép csendben meghúzhatják magukat, míg a nekivadult hunok a kínaiakon töltik ki a dühüket. Ezeket a szép reményeiket döntötte romba az Arsakida király, Frátész, amikor kiutasította őket az országából. Nézzük, mi lett ennek az eredménye:

„… Frátész tehát ellenük indult, és királysága kormányzását időközben egy bizonyos Himeroszra, fiatalkori barátjára bízta. Ez megfeledkezvén eddigi életéről és arról, hogy csupán helytartó, a babiloniakat és több más várost zsarnoki kegyetlenséggel, szégyenletes módon sanyargatta. Maga Frátész a háborúba magával vitte azt a görögökből álló (zsoldos) sereget, amelyet még Antiokhosz támadásakor fogságba ejtett, és azóta gőgös kegyetlenséggel nyomott el. Teljesen megfeledkezve arról, hogy a fogság nem törte meg ellenséges lelkületüket, s az elszenvedett méltatlan és igazságtalan bánásmód csak elkeserítette őket. Amikor a csata során észrevették a párthusok csatasorának megingását, fegyverestül az ellenséghez álltak át. Így álltak régóta áhítozott bosszút az egész párthus seregen, és ezzel Frátész királynak véres pusztulását okozták…”

Erre mondják azt, hogy pech. De ami az egyik embernek balsors, az a másiknak jószerencse. Jelen esetben a mi Arju barátunk járt jól, mert az új párthus uralkodónak nem maradt sem ereje, sem ideje azzal törődni, hogy őt móresre tanítsa. Így hát inkább kölcsönös meg nem támadási és együttműködési szerződést írtak alá, amiben lefektették, hogy Oszrhoéné fejedelme megőrizheti függetlenségét, amennyiben nem fordul a párthus érdekekkel szemben. A fejedelem, a Toparchos ezt a szuverén hatalmat a helyi arisztokratacsaládokból választott Tizek Tanácsa, a Bet-Esrojo (Oszrhoéné Háza) közreműködésével gyakorolta, aminek összetételébe viszont a párthusok is beleszólhattak. A Tizek Tanácsa máskülönben a nevével ellentétben nem tíz, hanem tizenkettő tagból állt, Arju uralkodásától kezdve a Tanács tagjának számított maga fejedelem, és az ifjú koronaherceg is. Ez a szerződés még évszázadokkal később is érvényben maradt, egyszerűen azért, mert mindkét fél számára igen kényelmesnek bizonyult. Ezért is nevezték a későbbi krónikák Oszrhoéné királyságát félig-meddig gúnyosan „a párthusok leányának”. Diadalának azonban Arju nem örülhetett sokáig, mert alig egy évvel később, Kr. e. 127-ben ő is elhalálozott.
Érdekes tény az, hogy Arju neve az egyházi szír nyelvben — és csakis ott — jelentéssel bír, Arju azt jelenti, „Oroszlán”. Beszélő név Arju második neve, a bar Havju is, ennek jelentése „a Kígyó fia”. Ezért a legmodernebb történeti interpretációk úgy vélik, hogy Arju etnikailag talán egy Oszrhoénében eleve őslakos ős-szír népcsoporthoz, a Kadim Szurjanilarhoz tartozott. Ezzel szemben az idősebb Pliniusz (Nat. Hist. VI, 117), Tacitusz (Ann. XII, 12. 10), Plutarkhosz és a többi ókori szerző külön hangsúlyozta, hogy az Abgár-dinasztia alapítója arab származású kalmárok gyermeke volt. Erről például Plutarkhosz így nyilatkozik (Crassus élete 21.): „Mialatt Crassus ezen tépelődött és gondolkodott, megérkezett egy arab törzsfő, név szerint Ariamnész (II. Abgar), egy csalárd és hitszegő ember, akit a balsors a legnagyobb veszedelemre és romlásra hozott a rómaiak útjába.” Vagy hallgassuk meg Tacituszt: „Odahivatja tehát a királykérés kezdeményezőit, s tábort ütvén Zeugmánál (Oszrhoéné nyugati határvárosánál), ahonnan a legkönnyebben át lehet kelni a folyón, a párthus előkelőségek s Acbarus arab király megérkezése után figyelmezteti Meherdatest, a barbárok heves fellángolásai a késlekedéstől lelohadnak vagy hűtlenségbe csapnak át, ezért sürgősen folytassa, amit megkezdett.”. Megfontolandó tény különben, hogy az ezekben a forrásokban feltüntetett neveket a modern tudósok csupán a hasonló hangzásuk és az általuk uralni vélt területek miatt hozzák kapcsolatba az Abgar dinasztiával, tehát van némi esély rá, hogy egyszerű félreértésről van szó, és az antik szerzők a valóságban valamiféle az Abgaroktól független arab sejkek és kiskirályok cselekedeteit jegyezték fel! Bizonyos középkori örmény világkrónikák, például Movszesz Chorenaci (Khorennei Mózes) „Nagy-Örményország története”, vagy Siráki Ananiás „Geográfiká”-ja ellenben amellett teszik le a voksot, hogy az Abgár-dinasztia örmény eredetű volt. Mint az idézet is mutatja:

„Ábgár, Ársám fia, Ársávir perzsa királynak 20-ik évében jut a kormányra. Ez az Ábgár Ávák-ájr-nak neveztetett kiváló szelídsége- és bölcsességéét; ezekhez járult termete is. Mivel ezt a nevet a görögök és szírek nem tudták helyesen kiejteni, Ábgárnak nevezték. Uralkodásának második esztendejében Örményország minden tartománya a rómaiak adója alá esett. Ugyanis Augustus császár — miként Lukács evángélioma mondja — parancsot adott, hogy népszámlálás eszközöltessék minden helyen.
Miért is a rómaiaknak Örményországba küldött megbízottjai magukkal hozva Augustus császár szobrát, azt minden templomban felállították. Ezen idő tájban született üdvözítőnk, Jézus Krisztus, az Isten fia.
Ugyanazon napokban Ábgár és Herodes között egyenetlenkedés történik. Herodes ugyanis megparancsolá, hogy az ő szobrát a császári szobor mellé állítsák Örményország templomaiban. Mivel Ábgár ezt nem tette, Herodes ürügyet keres az ellenségeskedésre és a trákok meg a germánok seregét rablójárat módjára a perzsák tartományába azon meghagyással küldi, hogy Ábgár birodalmán menjenek keresztül. De Ábgár ebbe bele nem egyezik, hanem ellenáll. „Azt parancsolta a császár — mondja — hogy a seregek pusztán menjenek keresztül a perzsák tartományába.” Erre megharagudott Herodes, de rajta személyesen mivel sem bosszulhatta meg magát; mert különféle fájdalmak fogták volt el büntetésül azért, amit Krisztus ellen merészelt, — amint azt József (Josephus Flavius) elbeszéli. Azért fivérének fiát, egyszersmind vejét (leánya előbb Feror nevű fivérének volt neje) küldi ellene, ki nagy számú katonasággal utazik el, elérkezik Mesopotámiába, hol Ábgárral Bugnán kerület táborhelyén találkozik, de a harcban halálát lelte, serege pedig megfutamodott. Erre tüstént meghalt Herodes is, és Augustus Judaea fejedelmévé annak fiát Archelaust tette.”

Érezhető tehát, hogy az örmény krónikás elég furcsa módon kompilált, összehordott hetet-havat.
A kérdésre megnyugtató válasz hiteles források hiányában nem születhet, azonban pár dolgon érdemes elgondolkodni. Az Abgar-dinasztia uralkodásáról szóló forrásanyag legnagyobb része szír krónikások munkáiban, illetve szír anyanyelvű városlakóknak készült pénzérméken maradt fenn. Értelemszerű, hogy ők a saját nyelvükre fordítsák le az ismerősen csengő neveket — mint láthattuk, a görög és latin forrásokban többnyire kicsit más néven futnak ugyanezek az uralkodók! De még ha sikerülne is minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy az Abgarok eredetileg szír neveken hivatták magukat, az sem lenne perdöntő bizonyíték az etnikai hovatartozás terén. Hisz ha egy dúsgazdag arab sejk letelepszik egy többnyire szír anyanyelvű vidéken, és továbbra is meg akarja őrizni a gazdasági előnyét és a személyi tekintélyét, akkor bizonyos fokú nyelvi asszimilálódásra kényszerül — s tudjuk, hogy ma sem szokatlan a kettős anyanyelv a szír-arab vidékeken. Ez megmagyarázná azt, hogy miért használtak az Abgar-dinasztia uralkodói szír neveket. Felvethetjük ugyanakkor, hogy ha már a nyelvük is szír volt, no meg a kultúra is, amiben éltek, akkor ugyan miért tekintenénk őket még mindig araboknak, és nem szíreknek?
És ami az állítólagos örmény kapcsolatokat illeti: joggal feltételezhetjük, hogy az akkoriban megerősödő Arménia, azaz Nagy-Örményország déli szomszédjának számító Oszrhoénének érdekében állt, hogy szövetséget kössön az agresszív külpolitikát folytató örmény királyi házzal. A korabeli Arménia ugyanis szélsőséges rabszolgatartó állam volt, a nemesek udvarában százszámra gürcöltek az idegen országokból elhurcolt carajok (hadifogoly-földmunkások). Az embertelen bánásmód miatt tömegével haltak meg az ilyen rabszolgák. Új rabszolgákat ugyebár csakis katonai portyákkal lehet beszerezni, portyákat pedig csakis a szomszédos államok kárára lehet végrehajtani. Valószínű tehát, hogy Arju, vagy valamelyik utódja, például Fradasht, Gebar’u fia a hatalomra jutását követően feleségül vett egy örmény hercegnőcskét, csak hogy e politikai házassággal szavatolja az országok közötti békét.

8. Az Abgar-dinasztia királylistája

A független Oszrhoéné-t uraló rejtélyes uralkodódinasztiáról csak kevés adatunk maradt fenn. Ezen adatok legtöbbje legendákból és megalapozatlan irodalmi fikciókból származik, tehát a legjobb esetben is kétes történelmi értékű. Ám ugyan mivé lenne a történelemtudomány, ha mindig csak a bizonyítható adatokat fogadnánk el hitelesnek, és az izgalmasabb pletykákkal, legendákkal nem törődnénk!
Az Edesszai fejedelmek — akiket, mint ahogy említettem már, a görög források toparchosként emlegettek, amit szó szerint „helybéli fejedelem”-ként fordíthatunk — legtöbbjének életéről a nevükön kívül szinte semmi részletet nem ismerünk. A nevüket és a sorrendjüket is leginkább egy a Vatikáni Könyvtárban őrzött páratlan, szír nyelven írt kódexből ismerjük, amit a könyvtárosok — mellesleg tévesen — Tell-Mahrei Dionüsziosz (Dénes) IX. században írt Világkrónikájának egyetlen fennmaradt másolataként vettek lajstromba. (Vat. Syr. 162) Ehhez a mindmáig lefordítatlanul őrzött, a valóságban még 775-ben írt, tehát jóval korábban készült kéziratos kódexhez csatolta az ismeretlen másoló azt a függeléket, ami felsorolja az Abgar-dinasztia uralkodóit. A kódexen kívül egyedül a helyben vert pénzérmék és a kiásott régészeti emlékek felirataira támaszkodhatunk. Ezen feliratok közül a legfontosabb az edesszai fellegvár, az úgynevezett Nimród-erőd közepén álló két monumentális oszlop, a Nimród-oszlopok, amik közül az egyikre görög nyelven, a másikra szír-arámi nyelven van felvésve az Abgar-, vagy Abgaros-dinasztia vélt vagy valós uralkodóinak neve. Ezek a következők:

Név: Uralkodott:
Nimród, a legendás ősatya Mitikus kor
Arju bar Havju (Aryu, „Oroszlán, a Kígyó fia”) Kr. e. 132-127
Abdu bar Maz’ur (Mazur fia) Kr. e. 127-120
Fradasht Bar Gebaru (Phradhasht, Gebar’u fia; esetleg Fardasht) Kr. e. 120-115
I. Bakru, bar Fradasht (Phradhasht fia) Kr. e. 115-112
II. Bakru bar Bakru (Barbakrész) Kr. e. 112-94
I. Ma’nu ellenkirály Kr. e. 94
II Bakru továbbra is fejedelemnek tekinti magát Kr. e. 94-92
I. Abgar Pika (Fiqu?) Kr. e. 94 (a gyakorlatban 92)-68
II. Abgar /Ariaramnész (Ariamnész) Mazzara/ bar Abgar Kr. e. 68-53
Interregnum Kr. e. 53-52
II. Ma’nu Aloho Kr. e. 52-34
Paquri (Pakor) Kr. e. 34-29
III. Abgar Kr. e 29-26
IV. Abgar Sumaqa („a Vörös”) Kr. e. 26-23
III. Ma’nu Saphlul Kr. e. 23-4
V. Abgar Ukkama bar Manu (Uchama, „a Fekete”, III. Ma’nu fia) Kr. e. 4 - Kr. sz. 7
IV. Ma’nu bar Ma’nu Kr. u. 7-13
V. Fekete Abgar ismét trónra kerül Kr. u. 13-50 (9-46?)
V. Ma’nu bar Abgar Kr. u. 50-57
VI. Ma’nu bar Abgar Kr. u. 57-71
VI. Abgar bar Ma’nu Kr. u. 71-91
Interregnum (valójában Sanatruk, Adiabene és Arménia királya ragadta kezébe a hatalmat) Kr. u. 91-109
VII. Abgar bar Ezad Kr. u. 109-116
Interregnum (első római hódítás) Kr. u. 116-118
Jalud és Fratamaszpat (Yalur és Pharthmaspat) Kr. u. 117/8-122
Fratamaszpat (Frantszafat) egyedül uralkodik tovább Kr. u. 122-123
VII. Ma’nu bar Ezad Kr. u. 123-139
VIII. Ma’nu (VII. Ma’nu fia) Philoromaios Kr. u. 139-163
Wá’el bar Sahru („a Hold gyermeke”) párthus klienskirály Kr. u. 163-165
VIII. Ma’nu római segítséggel visszaszerzi a hatalmat Kr. u. 165-177
Lucius Aelius Aurelius Septimus VIII. Abgár (Rabo, a „Nagy”, VIII. Ma’nű fia) Kr. u. 177-212
Severius IX. Abgar bar Abgar Kr. u. 212-214
Edessza római kolónia lett Kr. u. 214. január
Osrhoenét római provinciának nyilvánították Kr. u. 216
Antonius IX. Ma’nu bar Abgar Kr. u. 214-240
X. Abgar Phrahates (Frahad, netán Fahrat bar Ma’nű) Kr. u. 240-242

Innentől kezdve az Abgar-dinasztia további sorsa ismeretlen, csak a római tisztviselőket ismerjük 242-től.
De legalább egy Abgar bábkirály még 244-ig trónon maradt, bár nevét nem ismerjük.
Kr. u. 359 — A Flavius Iulius Constantius, vagyis II. Konstantius-féle Szeleukiai zsinat elítéli Abgar püspököt – örmény egyházfőknél látjuk, hogy az adott térség püspökei gyakran a helyi uralkodócsalád tagjaiból kerültek ki, egész nemesi dinasztiák szakosodtak az egyházi pályára.
C. bar Savmó, a Kr. sz. 1087-es edesszai népfelkelés vezetője szintén Abgar-származéknak vallotta magát, bár ez inkább fiktív ősiségnek tűnhet, semmint valós ténynek.

7. A második alapítás

Az Oszrhoénét keresztül-kasul bejáró legendák egy másik csoportja szerint a mai értelembe vett Edessza városát egy másik ősi kultúrhérosz, egy bizonyos Khoszró alapította még valamikor az ősidőkben. Khoszró állítólag csatornákat és gátakat épített az itt átfolyó hegyi vízerek útjában. A csermelyek elvezetésével és felduzzasztásával egy szent tavat, amolyan vízgyűjtő medencét hozott létre a majdani város fellegvárának közepén, és ebbe a tóba a szíriai Istennő, Szulka (Atargatisz) szent halait telepítette. A halakat Khoszró az Eufrátesz nyugati partján épült Hierapolisz Bambükéből (Membíj) hozatta. (Sztrabón valamilyen oknál fogva e két helyet egyetlen városnak hitte: „A folyón túl 4 skhoinos (60 stadion) távolságra fekszik Bambyké, amelyet Edessának, meg Hierapolisznak is neveznek; ebben a syriai Atargatis istennőt tisztelik.”) A szent medencéből bárki ihatott, aki azonban a halakat bántotta, arra rút kínhalál várt. A szent medence mindmáig megtalálható Edessza központjában, igaz, a muszlim hódítás után a mellé épített mecset tisztálkodási szertartásaihoz használták fel a vizét. Az ősi Khoszró név a valóságban egy hajdani perzsa szatrapát, azaz tartományurat takarhat, aki nagyszabású építkezéseket rendelhetett el a területen. A feltételezhetően az akhaimenida-perzsa birodalom tündöklésének idején élő szatrapa a várost a kor szokásaihoz híven önmaga után nevezte el, a később ide erőszakkal betelepített örmény anyanyelvű lakosság ajkán azonban ez a név Khoszróról Oszróra módosult, amit az örmény ábécé egyik elődjével, még egy ékírásos betűkészlettel Osrhoe-nak írtak. Ebből a hangalakból származik a későbbi latin Osrhoene, amit idővel az őslakos örmények Ourhaj-nak, míg az arámi-származék anyanyelvű szíriaiak Ourhoj-nak ejtettek. A párthus-kori ékírásos szövegek ugyanakkor Orrhoe-nak vagy Arrhoe-nak írják a város nevét. Az arabok aztán ebből csináltak Er Rohát, vagy ar-Ruhát (a vérben oldódó lélek) ami a későbbi korokban Orfává vagy Urfává módosult a nép ajkán. Mai török lakosai szintén így hívják a várost, a híres Sanli-Urfát („A fényes Urfát”).
E második nyelvészeti eredetelmélet szerint tehát Oszrhoéné állama és annak fővárosa nem a tizek tanácsa, hanem a perzsa Koszró után kapta volna a nevét.
Edesszának a klasszikus ókorban még egy másik várost hívtak, a makedón királyság hajdani kultikus fővárosát, a királyi család tumbájának otthont adó erődöt, szó szerinti illír fordításban a „Hét Vízesés Városát”. Ezt az egyedülálló szépségű természetrajzi formációiról híres balkáni kisvárost manapság már Vodenának hívják egy szláv eredetű névalak nyomán, de Nagy Sándor keleti hódításainak idején még javában virágzott a világhódító hadvezért „fialó” királyváros, Edessza kultusza, s a keleti szír végeken állomásozó makedón és görög katonák merő honvágyból keresztelhették át a heves sodrású hegyi folyók által körbevett katonai támaszpontjukat Kis-Edesszának. A diadokhosz I. Szeleukosz Nikátór (uralkodott Kr. e. 305-tól Kr. e. 281-ig), Nagy Sándor birodalmának egyik örököse úgy döntött, hogy itt fogja kiépíteni a jövendőbeli Szeleukida Birodalom egyik kulcsfontosságú hellenisztikus polisz-központját, és amikor Kr. e. 303-ban nagyszabású építkezésekbe kezdett az önálló postaállomással, karavánszerájokkal, kereskedőtelepekkel, kaszárnyákkal és egy kicsiny erőddel is rendelkező területen, alapító oklevelében ezt az Edessza nevet tette hivatalossá. Az új Edessza már a modernebb hadviselési szabályok által támasztott követelményeknek is eleget tett, ami a környék régi fővárosáról, a síkságra épült, földsáncokkal körülvett Harránról (Karrhaeról) már nem mondható el — Nagy Sándor pikás falanxai, lovas portyázói és bámulatos hadigépei pillanatokon belül tönkretehették a régi város gyengécske védműveit. Az új Edessza ellenben egy három oldaláról magas hegyekkel takart sziklaplatón épült, egy olyan magaslaton, amit kétfelől meredek falakban végződő szakadék határolt, s a fennmaradó lejtőn csak egyetlen járható út vezetett felfelé. Magát az edesszai fellegvárat, a Nimród-erődöt termetes terméskő falak övezték, s e várfalak megfeleltek a kor nyújtotta legmodernebb hadászati követelményeknek. Így sokkal jelentősebb védelmet tudott felmutatni, mint bármelyik környékbeli település.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, meg kell jegyeznünk, hogy a szeleukida IV. Antiokhosz Epiphanész, aki Kr. e. 175 és 164 között uralkodott, átkeresztelte a mi Edesszánkat Antiókhiára (pontosabban Callirhoe-i Antiókhiára, ami szó szerinti fordításban azt jelenti: „a mályva-mák Antiokhia”), mivel az eredeti Antiókhia, a Szeleukida Birodalom hivatalos fővárosa fellázadt a folyton idegen országokban — többnyire Egyiptomban, Palesztinában, Arábiában vagy az Iráni-fennsíkon — háborúskodó IV. Antiokhosz ellen, viszont a király e kínos közjáték idején sem akart kultikus főváros nélkül maradni; ezért birodalmának minden fontosabb tartományi székhelyét átkeresztelte valamilyen Antiókhiára, és jelentős városfejlesztésekbe kezdett. Oszrhoéné területe ezekben az időkben további egzotikus lakosokkal bővült, a királyhoz hű szeleukida hatalmasságok elhagyták a számukra hírtelen veszélyessé váló, független városállammá nyilvánított ős-Antiókhiát, és mindenestől áttelepültek az ilyen felfuttatott tartományi székhelyekbe. De ekkoriban kezdtek tömegesen bevándorolni, és munkát keresve letelepülni a korábbi nomád életmódot elhagyó északi arab — musztáribá — és nabateus törzsek is.
Végül Kr. e. 132-ben, a Szeleukida Birodalom széthullásával épp ezek az arab törzsek ragadták magukhoz a hatalmat a környéken az uralomra jutó Abgar-dinasztia képében, innen számítjuk a független Edessza város és Oszrhoéné országának történetét. A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Kr. e. 129-ben, tehát alig három évvel az Abgar-dinasztia hatalomra jutása után Edesszában, Arju fejedelem udvarában tiszteletüket tették az új félnomád perzsa államalakulat, a Párthus Birodalom képviselői is, akik jelentős katonai-gazdasági fölényükkel feltétel nélküli behódolásra kényszerítették az Abgarokat, így az ország névleg ugyan független maradt, de a gyakorlatban ettől kezdve egyszerű párthus bábállammá alacsonyodott. Az Abgar-dinasztia összesen 34 uralkodót (a görög források toparchosként emlegetik az Abgaridák rangját, amit szó szerint „helybéli fejedelem”-ként fordíthatunk) adott Edesszának, mielőtt Kr. sz. 244-ben el nem tűnt a krónikákból.

6. Pogány istenek

Ezt követően a térség legjelentősebb városa ismét a gazdagon megművelt síkságra épített Harrán, a későbbi Karrhae lett.
Harránban töltötte élete utolsó éveit Nabonidusz, azaz Nabu-Naid, az utolsó babiloni király (Kr. e. 556-539) is. Nabu-Naid apja főtisztviselőként működött a babiloni királyi udvarban, így az ifjú Nabu-Naidnak igen jó kapcsolatai voltak az uralkodó réteg arisztokratáival és főpapjaival. Nabu-Naid anyja, Adda-Guppi a harráni Szín-szentély papnőjeként szolgált, a hagyomány szerint 104 évet élt. Harrán ekkor már igen régóta stratégiai fontosságú szerepet játszott az ókori Közel-Keleten, kereskedelmi és pénzügyi központként működött, emellett ugyebár ez volt az arámi eredetű, obskúrus kultuszú Szín holdisten szent városa. Talán nem véletlen, hogy a városra mind a babiloniak, mind a médek rá akarták tenni a kezüket. Miközben a médeket lekötötte a Lűdia elleni háború, Nabu-Naid támadásra szánta el magát, és Kr. e. 547 körül elfoglalta Harrán városát. Ekkor kezdett bele nagyszabású tervének megvalósításába, hogy Szín holdistent tegye meg a birodalom új védőistenségének, és a régi Marduk-papságot megfossza a hatalmától, no meg a dúsgazdag templomgazdaságokat a külön bevételektől. Ennek jegyében nem csak Harrán vidékét kezdte el fejleszteni, de felújította Úr városában az ősi ziggurátokat, Szín hajdani toronyszentélyeit, az ókori csillagászok szent obszervatórium-egyetemeit. Sőt, nagyszabású régészeti feltárásokat szorgalmazott, hogy az elődjei által megalapított királyi trófeagyűjteményt és múzeumot új leletekkel egészítse ki, s eközben még Szemirámisz függőkertjeit is új egzotikus növényekkel bővítette. Továbbá hatalmas építkezésekbe kezdett a birodalom majd minden szegletében, és a Marduk-papok által szított népfelkelések elcsitítására hadjáratba kezdett Arábia sivatagaiban. Végül tüntetően megtagadta a birodalmi Marduk-kultusz hivatalos királyi szertartásain való részvételt, oroszlánbőr ruhákat öltött (Szín holdisten szent állatai a macskafélék), és több mint 10 esztendőre az arábiai Téma oázisába, egy dúsgazdag kereskedelmi telepre költözött.
Nabu-Naid távollétében fiára, Bél-sar-uszurra hagyta a kormányzás gyakorlati teendőit, de elméletileg továbbra is ő maradt a király, igaz, hatalmának éves megújítási szertartásain — a Marduk-papság által előírt állami szertartásokon — nem vett részt. A bizonytalanság hatására gazdasági válság alakult ki, az árak nőttek, az új-babiloni birodalomban elburjánzott a dekadens világvégeváró hangulat. Ezt a hangulatot talán a legzseniálisabban az argentin író, Jorge Luis Borges „A babilóniai sorsjáték” című novellája adja vissza, ami leginkább a modern árutőzsde működését kigúnyoló szatírának tekinthető. Nabu-Naid fia, a koronaherceg-régens Bél-sar-uszur — a bibliai Baltazár — éppúgy nem bírt megbirkózni a helyzettel, akár az apja. A napjait vég nélküli dőzsöléssel töltötte a királyi udvartartás kíséretében. A helyzet végül annyira tarthatatlanná vált, hogy Baltazárt egy szövevényes összeesküvés tagjai meggyilkolták egy díszvacsorán. Erről épp a Biblia tanúskodik, Dániel könyvében. A történet szerint az utolsó vacsorán Baltazár a jeruzsálemi Templomból eltulajdonított szent evőeszközöket használta, mire egy lángoló kéz jelent meg a levegőben és ezt írta fel a falra: „…Mene, mene, tekel, ufarszin…”, amit csak a politikai túszként sínylődő Dániel, ez a bibliai „detektív” tudott arámi nyelvből átfordítani, s ami a következőt jelentette: „megszámláltatott, megméretett, könnyűnek találtatott”. Így aztán az önkéntes száműzetésének 11. esztendejében maga Nabu-Naid is kénytelen lett visszatérni a fővárosba, és átvenni a birodalom irányításának napi teendőit. Amikor II. Kürosz perzsa hadserege megtámadta a birodalmat, Nabu-Naid ugyan még elrendelte az istenszobrok Babilonba, azaz a fallal védett fővárosba szállítását, ezt a parancsát azonban a bizalmatlan papok már nem teljesítették. Végül a lázadozó Marduk-papság a főváros arisztokratáival és a „babiloni fogságban” élő zsidósággal egyetértésben megszervezte, hogy Nabu-Naidot és családját trónfosszák, így a hatalom a hódító perzsa király kezébe vándorolt át — akit sokan paradox módón népfelszabadító megváltónak tekintettek, s akinek trónra lépését általános népi üdvrivalgás övezte. Nabu-Naid ellenben ismét száműzetésbe kényszerült, utolsó hűséges csapatai oldalán háborúzva halt meg Harrán városában, jó pár évvel később.

6. Pogány istenek

Az olyan úttörő epigráfusok, mint a német Eduard Sachau (1845-1930), a mandeusokat kutató Henri Pognon, az antik asztrológiával foglalkozó Franz Cummont, és az Edesszáról kiváló önálló monográfiát író Judah Benzion Segal 70 ős-szíriai nyelvű feliratos emléket dokumentáltak Edesszában. Healey ezt a számot 2007-ben 110-re egészítette ki. Viszont még mindig úgy tudjuk, hogy Kr. u. 6 és 278 között készült mind, és nagyobbrészt 1972-73 között publikálták őket. Vannak köztük sírfeliratok, párthus nemest ábrázoló szobor talapzatára vésett méltatások, stb. Vannak ezen kívül különféle mozaikok, szobrok, domborművek, pl. szárnyas embereket, szfinxeket, griffeket, tritonokat, delfineket ábrázoló művészeti alkotások, amelyeket kultikus célokra (is) használhattak. Számtalan csillagképeket ábrázoló érme és szobor is előkerült, a leggyakoribbak ezek közül a nyilast, a halakat és a vízöntőt ábrázoló érmék. Érdemes figyelembe venni, hogy ebből a térségből két horoszkóp-alapú vallást is ismerünk, az egyik a harráni Szábeusok kultusza, a másik a római Mithrász-kultusz. Elméletem szerint előfordulhat, hogy a kettő eredetileg talán összefüggött, mert mindkettőnek lényegi eleme volt, hogy hívei földalatti szentélyekben, misztériumkultuszra jellemző külsőségek között imádták a csillagisteneket. Ennek mélyebb vizsgálatára azonban itt nem keríthetünk sort.
Érdekes módon a városvédő Tükhé-ket, női sors-istennőket ábrázoló pénzérmék csak viszonylag későn, a III. században jelennek meg. Edessa védőistennője, a helyi Gad sok tekintetben azonos volt Atargatisszal, aki Palműra és Hatra védőistennője is volt egyben. E kultusz szempontjából a legfontosabb város a legendás Hierapolis, a „Szent Város”, Edesszától dél-keletre az Eufrátesz túloldalán. Ezt a várost hívták még Membíjnek, Manbíjnek, Mabbugnak, Mabbognak, Bambyce-nek is. Egy az Eufráteszen Caeciliana mellett átvezető út kötötte össze a Szent Várost Edesszával. A híres ókori varázsló-filozófus, Tűannai Apollonius itt haladt át, amikor India felé zarándokolt. Itt állt Atargatis (’Atar’atha, Tar’atha, Szulka, Héra, csillaga a Vénusz, amit nyolcágú csillag is jelképezhet, de szent jelképe még a kalász, egy zsengeáldozattal teli oltár, egy görög templom) termékenység-istennő legfőbb szentélye. E kultusz első említése Pliniusznál van, de a Szamoszatai Lukiánosz, aki valamikor Kr. u. 150 és 180 között alkotott, egy egész könyvet szentelt neki, De Dea Syria címen. Leírása szerint Hierapolis lakói abból éltek, hogy a szentélyhez zarándokló idegeneket kalauzolták a városban, de voltak az Istennőnek saját kolduló-papjai is, akik egy szamár hátára felkötött Atargatisz-szoborral járták körbe a környező városokat, és adományokat gyűjtöttek a járókelőktől. Atargatis itteni kultusza triádot alkotott Hadad-Zeusz (bolygója Jupiter), Nebo-Apollo (bolygója itt a Mars) kultuszával, a templomban állítólag aranyozott szobraik álltak, egy a plafontól a padlóig bearanyozott teremben. Úgy tűnik, hogy Zeusz-Hadad bikákon állt, míg Atargatisz talán haltestű volt (ezt pénzérméken látható ábrázolásokról gondoljuk), és oroszlánokon állt. De adjuk át a szót Lukiánosznak:

„De amikor ránézel Hérára (Atargatisz), ő sok önellentmondó részletből áll, mert az egész tűnhet Hérának, de ugyanúgy van benne valami Athénából, Afroditéből, Szelenából, Rheából (Kübelé), Artemiszből, Fortunából (Nemezis), a Párkákból (Moirákból) (Végzet-istennőkből).
Mert az egyik kezében jogarat tar, míg a másikban rokkát, és a fején sugárkorona van, meg egy torony, és olyan fűző meg kesztyű, mint amilyet a férfiak egyedül a Mennyei Afroditén látnak. És a testén még több arany és ékkő van, ez utóbbiból egyesek fehérek, mások áttetszők, vannak vérvörősek és belső lánggal égők, van ott számtalan szardonix és berilisz és jácint és zafír és smaragd. Ezeket a köveket Egyiptomból és Indiból és Ethiopiából és Médiából és Örményországból és Babilonból hozzák a férfiak. De van egy érdekesebb részlet, amit megemlítenék. Mert a homlokán van egy ékkő, amit úgy hívnak, a Rubint Lámpás. Ezt azért hívják így, mert éjszaka olyan fénnyel ég, hogy beragyogja az egész templomot, mintha csak valami lámpás lenne. Nappal a fényét tompítja a Nap, de még ekkor is szikrák pattognak benne.
És van még egy csodás tulajdonsága: mert ha előtte állsz, úgy tűnik, az Istennő téged néz, de ha arébb mész, ő ugyanúgy követ aszemével.
És a két szobor közt… (egy titokzatos felismerhetetlen emlékoszlop-szerűség áll, aminek a fején egy galamb ül) ezért sokan azt mondják, hogy ez Szemirámisz jelképe.”

A templom előtt egy igen mély szent tó állt, benne az Istennő halaival, ennek partján fallikus jelképként meredző oszlopok. Az oszlopokra gyakran feljárnak a hívők, és ott napokat töltenek el, hogy valamilyen fogadalmukat teljesítsék. (Itt láthatjuk a későbbi oszlopszentek, a stiliták gyakorlatának közvetlen előzményét.) Hasonlóképp: priaposzi votív-szobrocskákat, azaz hatalmas falloszú ajándékszobrokat lelhetünk mindenütt. Lukiánosz leírása szerint a kultusz egyfajta orgiákat követelt a híveitől, sőt, több szerző is állítja, hogy előfordult, hogy a kultusz hívei szélsőséges extázisukban kasztráltatták magukat. Az elbeszélés szavahihetőségén sokat ront, hogy Luciánusz általában szatirikus kalandregényeket, egyfajta korabeli sci-fiket írt, amiben nagy szerepet játszott a fantázia…
A páthus kliens-király, Wa’el (róla lentebb szólok) pénzérméi egy templomot ábrázolnak, alatta egy felirat, amit E. Babelon nagy óvatosan Elul-nak fordított, ami egy hónap neve. Nem igazán értjük, hogy ez mire utal.
Julianos Apostatának a Heliosz istenhez írt himnusza (150 C-D; 154 B) szerint Edessa lakói a diaszkuroszok egyikét, Azizost imádták (az aziz, „erős” kifejezésből), illetve ott van még az arabok istene, Monimosz. Más források, pl. Addai tanításai úgy tartották, hogy az arabok a természet erőit imádták, meg egy bizonyos sas-madarat (F. C. Burkitt szerint ez elírás, nsr’ helyett dsr’-t kellene írni, ami egy nabateus istent, Dusarest takarja. Az arabok a közeli Hatrában viszont két főistent imádtak, marent, a „mi urunkat” — Samas napistent —, maren nsr’-t, és „mi urunkat a sas-madarat”.). A pogány kultuszokról a legkimerítőbb leírást az V. századi Serugi Jakab adja, amikor prédikál ellenük (Homília a bálványok elbukásáról), mondván, azok csak a Sátán álruhái:

„Ő (a Sátán) Atiochiába helyezte Apollót, a bálványt, és másokat vele együtt,
Edessába Nebo-t és Bélt küldte társaik körébe,
Harránba Szint, Bal’Sament és Bal Nemrét vezette,
Az én Uramat a kutyákkal és az istennőket, mint Gadlat és Tar’atha.”

Bal’samen kultusza elterjedt volt mindenütt a nyugati-sémi világban, Niszibisztől a Hauránig („Barlagföld”, ez nem összetévesztendő Harránnal, ez egy vulkanikus fennsík Szíria és Jordánia közt). „Az én Uram (Marun) a kutyákkal” részre egy hatrai Kerberosz-szobor ad magyarázatot: itt ugyanis a kutya gazdája Nergal, az alvilág istene. Bar-Nemré valószínűleg ugyanőt takarja. Gadlat valószínűleg a Gad és az Allat szavak összeírásából született. Gad a „Tükhé” kifejezés arámi megfelelője, az Allat pedig Allah női társának neve.
Érdekes leletegyüttes található a Szumatar Harabesi oázisban. Az óázis közepén szent hegy áll, körülötte hét szentély, mindegyik a planétaisteneknek szentelve, méghozzá, ha hihetünk az epigrafikus emlékeknek, Sebat hónap újholdján lettek felszentelve, ami a későbbi szábeusok szent ünnepe. A hét szentély elrendezése is megfelel annak, amit Masudi („az arabok Hérodotosza”) és al-Dimasqi közöl a rejtélyes szektáról. A központi hegy barlangjaiban vannak különféle invesztitúra-domborművek, amik Szumatar Istenét ábrázolják, amint épp hatalmi jelvényeket nyújt át a megrendelőket ábrázoló figuráknak. A jelképek a feliratok tanulsága szerint egy bizonyos Marelahé istent szimbolizálnak. Marelahé azt jelenti, hogy „az Istenek Ura”. A modern kutatás úgy gondolja, ez lehetett Szin holdisten eufemizmusa. Szent jelképei többek közt olyan oroszlánok, akiknek holdsarló van a fején, illetve bikák. Ugyanezt az istent imádták Harránban, több másik planétaistenséggel egyetemben. Női társa volt Ningal vagy Nikkal, illetve közös lányuk, Bath-Nikkal, akit már az akkád nyelvű ékírásos szövegek is nagyra méltattak. Ez volt Szin triádja.
Különleges szerepet játszottak a perzsa mágusok és Zarathusztra. A párthus időkben létezett egyfajta zoroasztriánus szinkretizmus, amit hiteles egykorú források hiányában nem ismerünk részleteiben. A Szásszánida-birodalom feltűnése után nagy reformok zajlottak a zoroasztriánus vallásban is, a később ismert kánont ekkoriban kezdték lejegyezni. A szasszanida-korszak első uralkodói mind-mind patronáltak egy-egy karizmatikus zoroasztriánus szektavezért, akik a saját szájízük szerint értelmezték a tanokat, és megállapították, hogy ezek közül mit tartanak ortodoxnak. Ilyen szektavezér volt pl. a híres Máni próféta is, vagy nagy ellenfele, Kártír móbed. Kettejük harcából Kártír került ki az ortodoxia meghatározójaként, ez azonban nem zárta le a vallásújítók sorát: gondoljunk csak a zurvanizmusra, a dzsundi-sápuri Akadémia nyelvészeire, vagy Mazdak forradalmára. Léteznek vallásjogi szövegek és kondíciók, amit a mai napig nem tudunk megnyugtatóan elhelyezni a térképen, ilyen pl. az a vallásjogi szöveggyűjtemény, ami előírja a hithű zoroasztriánusoknak, hogy kötelességük vérfertőzést végrehajtani.
A helyi zsidóságnak szintén volt egy sajátos ismérve: használták a Palműrából is ismert mezuza rítusát, azaz a városkapura (ami az ókori közel-kelet világában a vámosok és pénzváltók piaca, s egyben hiteles hely, mert napközben itt fordul meg a legtöbb ember), illetve minden általuk lakott ház kapujára kiírták a Shémát, vagyis a Második Törvénykönyv 6. részének híres verseit:

4 Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!
5 Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!
6 Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked.
7 Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!
8 Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.
9 Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!

A történet ott kezd érdekessé válni, hogy a szardisz-i Melito, az Ószövetség keresztény kánonjának összeállítója (180 körül) feljegyzett egy történetet, miszerint az Edesszaiak egy zsidó nőt, Kuthbát imádnak, aki megmentette a város patríciusát, Bakrut. A ktb igető a sémi nyelvekben az írással áll kapcsolatban, ismerünk egy nabateus istenséget, akit Kuthbai-nak hívtak. De akkor miért zsidó nő, és ki az a Bakru? Talán V. Abgar?
Karrhae még egy szempontból játszik fontos szerepet a térség történelmében. Kr. e. 200 tájékán ugyanis itt élt és alkotott a szír próféta, a Harráni Baba. Őrá a szír egyházatyák többnyire csupán azért emlékeztek, mert állítólag megjósolta Jézus Krisztus, vagyis a Messiás eljövetelét (valószínűleg olyasféle jóslat lehetett ez, mint Vergiliusz híres 9. eklogája, ami egy Megváltóként várt misztériumisten születését jósolta meg, és amit utólag Jézusra értelmeztek), viszont történetünk szempontjából sokkal fontosabb, hogy egy időben kinyilatkozott egy ennél sokkal érdekesebb próféciát is:

„Egy nagy uralkodó fog jönni nyugatról Azzuzba, és itt majd halálát leli.”

Azzuz Harrán akkori neve volt (talán a város közelében álló Dzsabal Abd-al-Aziz hegység nyomán, ami mellesleg az iszlámban Allah egyik neve), de vajon ki lehet az a nagy nyugati uralkodó, aki épp Harránban, a későbbi Karrhajban fogja a halálát lelni? A válaszhoz meg kell várnunk, míg eljutunk a római császárok oszrhoénéi cselekedeteit tárgyaló részekig.