7. A második alapítás

Az Oszrhoénét keresztül-kasul bejáró legendák egy másik csoportja szerint a mai értelembe vett Edessza városát egy másik ősi kultúrhérosz, egy bizonyos Khoszró alapította még valamikor az ősidőkben. Khoszró állítólag csatornákat és gátakat épített az itt átfolyó hegyi vízerek útjában. A csermelyek elvezetésével és felduzzasztásával egy szent tavat, amolyan vízgyűjtő medencét hozott létre a majdani város fellegvárának közepén, és ebbe a tóba a szíriai Istennő, Szulka (Atargatisz) szent halait telepítette. A halakat Khoszró az Eufrátesz nyugati partján épült Hierapolisz Bambükéből (Membíj) hozatta. (Sztrabón valamilyen oknál fogva e két helyet egyetlen városnak hitte: „A folyón túl 4 skhoinos (60 stadion) távolságra fekszik Bambyké, amelyet Edessának, meg Hierapolisznak is neveznek; ebben a syriai Atargatis istennőt tisztelik.”) A szent medencéből bárki ihatott, aki azonban a halakat bántotta, arra rút kínhalál várt. A szent medence mindmáig megtalálható Edessza központjában, igaz, a muszlim hódítás után a mellé épített mecset tisztálkodási szertartásaihoz használták fel a vizét. Az ősi Khoszró név a valóságban egy hajdani perzsa szatrapát, azaz tartományurat takarhat, aki nagyszabású építkezéseket rendelhetett el a területen. A feltételezhetően az akhaimenida-perzsa birodalom tündöklésének idején élő szatrapa a várost a kor szokásaihoz híven önmaga után nevezte el, a később ide erőszakkal betelepített örmény anyanyelvű lakosság ajkán azonban ez a név Khoszróról Oszróra módosult, amit az örmény ábécé egyik elődjével, még egy ékírásos betűkészlettel Osrhoe-nak írtak. Ebből a hangalakból származik a későbbi latin Osrhoene, amit idővel az őslakos örmények Ourhaj-nak, míg az arámi-származék anyanyelvű szíriaiak Ourhoj-nak ejtettek. A párthus-kori ékírásos szövegek ugyanakkor Orrhoe-nak vagy Arrhoe-nak írják a város nevét. Az arabok aztán ebből csináltak Er Rohát, vagy ar-Ruhát (a vérben oldódó lélek) ami a későbbi korokban Orfává vagy Urfává módosult a nép ajkán. Mai török lakosai szintén így hívják a várost, a híres Sanli-Urfát („A fényes Urfát”).
E második nyelvészeti eredetelmélet szerint tehát Oszrhoéné állama és annak fővárosa nem a tizek tanácsa, hanem a perzsa Koszró után kapta volna a nevét.
Edesszának a klasszikus ókorban még egy másik várost hívtak, a makedón királyság hajdani kultikus fővárosát, a királyi család tumbájának otthont adó erődöt, szó szerinti illír fordításban a „Hét Vízesés Városát”. Ezt az egyedülálló szépségű természetrajzi formációiról híres balkáni kisvárost manapság már Vodenának hívják egy szláv eredetű névalak nyomán, de Nagy Sándor keleti hódításainak idején még javában virágzott a világhódító hadvezért „fialó” királyváros, Edessza kultusza, s a keleti szír végeken állomásozó makedón és görög katonák merő honvágyból keresztelhették át a heves sodrású hegyi folyók által körbevett katonai támaszpontjukat Kis-Edesszának. A diadokhosz I. Szeleukosz Nikátór (uralkodott Kr. e. 305-tól Kr. e. 281-ig), Nagy Sándor birodalmának egyik örököse úgy döntött, hogy itt fogja kiépíteni a jövendőbeli Szeleukida Birodalom egyik kulcsfontosságú hellenisztikus polisz-központját, és amikor Kr. e. 303-ban nagyszabású építkezésekbe kezdett az önálló postaállomással, karavánszerájokkal, kereskedőtelepekkel, kaszárnyákkal és egy kicsiny erőddel is rendelkező területen, alapító oklevelében ezt az Edessza nevet tette hivatalossá. Az új Edessza már a modernebb hadviselési szabályok által támasztott követelményeknek is eleget tett, ami a környék régi fővárosáról, a síkságra épült, földsáncokkal körülvett Harránról (Karrhaeról) már nem mondható el — Nagy Sándor pikás falanxai, lovas portyázói és bámulatos hadigépei pillanatokon belül tönkretehették a régi város gyengécske védműveit. Az új Edessza ellenben egy három oldaláról magas hegyekkel takart sziklaplatón épült, egy olyan magaslaton, amit kétfelől meredek falakban végződő szakadék határolt, s a fennmaradó lejtőn csak egyetlen járható út vezetett felfelé. Magát az edesszai fellegvárat, a Nimród-erődöt termetes terméskő falak övezték, s e várfalak megfeleltek a kor nyújtotta legmodernebb hadászati követelményeknek. Így sokkal jelentősebb védelmet tudott felmutatni, mint bármelyik környékbeli település.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, meg kell jegyeznünk, hogy a szeleukida IV. Antiokhosz Epiphanész, aki Kr. e. 175 és 164 között uralkodott, átkeresztelte a mi Edesszánkat Antiókhiára (pontosabban Callirhoe-i Antiókhiára, ami szó szerinti fordításban azt jelenti: „a mályva-mák Antiokhia”), mivel az eredeti Antiókhia, a Szeleukida Birodalom hivatalos fővárosa fellázadt a folyton idegen országokban — többnyire Egyiptomban, Palesztinában, Arábiában vagy az Iráni-fennsíkon — háborúskodó IV. Antiokhosz ellen, viszont a király e kínos közjáték idején sem akart kultikus főváros nélkül maradni; ezért birodalmának minden fontosabb tartományi székhelyét átkeresztelte valamilyen Antiókhiára, és jelentős városfejlesztésekbe kezdett. Oszrhoéné területe ezekben az időkben további egzotikus lakosokkal bővült, a királyhoz hű szeleukida hatalmasságok elhagyták a számukra hírtelen veszélyessé váló, független városállammá nyilvánított ős-Antiókhiát, és mindenestől áttelepültek az ilyen felfuttatott tartományi székhelyekbe. De ekkoriban kezdtek tömegesen bevándorolni, és munkát keresve letelepülni a korábbi nomád életmódot elhagyó északi arab — musztáribá — és nabateus törzsek is.
Végül Kr. e. 132-ben, a Szeleukida Birodalom széthullásával épp ezek az arab törzsek ragadták magukhoz a hatalmat a környéken az uralomra jutó Abgar-dinasztia képében, innen számítjuk a független Edessza város és Oszrhoéné országának történetét. A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Kr. e. 129-ben, tehát alig három évvel az Abgar-dinasztia hatalomra jutása után Edesszában, Arju fejedelem udvarában tiszteletüket tették az új félnomád perzsa államalakulat, a Párthus Birodalom képviselői is, akik jelentős katonai-gazdasági fölényükkel feltétel nélküli behódolásra kényszerítették az Abgarokat, így az ország névleg ugyan független maradt, de a gyakorlatban ettől kezdve egyszerű párthus bábállammá alacsonyodott. Az Abgar-dinasztia összesen 34 uralkodót (a görög források toparchosként emlegetik az Abgaridák rangját, amit szó szerint „helybéli fejedelem”-ként fordíthatunk) adott Edesszának, mielőtt Kr. sz. 244-ben el nem tűnt a krónikákból.

6. Pogány istenek

Ezt követően a térség legjelentősebb városa ismét a gazdagon megművelt síkságra épített Harrán, a későbbi Karrhae lett.
Harránban töltötte élete utolsó éveit Nabonidusz, azaz Nabu-Naid, az utolsó babiloni király (Kr. e. 556-539) is. Nabu-Naid apja főtisztviselőként működött a babiloni királyi udvarban, így az ifjú Nabu-Naidnak igen jó kapcsolatai voltak az uralkodó réteg arisztokratáival és főpapjaival. Nabu-Naid anyja, Adda-Guppi a harráni Szín-szentély papnőjeként szolgált, a hagyomány szerint 104 évet élt. Harrán ekkor már igen régóta stratégiai fontosságú szerepet játszott az ókori Közel-Keleten, kereskedelmi és pénzügyi központként működött, emellett ugyebár ez volt az arámi eredetű, obskúrus kultuszú Szín holdisten szent városa. Talán nem véletlen, hogy a városra mind a babiloniak, mind a médek rá akarták tenni a kezüket. Miközben a médeket lekötötte a Lűdia elleni háború, Nabu-Naid támadásra szánta el magát, és Kr. e. 547 körül elfoglalta Harrán városát. Ekkor kezdett bele nagyszabású tervének megvalósításába, hogy Szín holdistent tegye meg a birodalom új védőistenségének, és a régi Marduk-papságot megfossza a hatalmától, no meg a dúsgazdag templomgazdaságokat a külön bevételektől. Ennek jegyében nem csak Harrán vidékét kezdte el fejleszteni, de felújította Úr városában az ősi ziggurátokat, Szín hajdani toronyszentélyeit, az ókori csillagászok szent obszervatórium-egyetemeit. Sőt, nagyszabású régészeti feltárásokat szorgalmazott, hogy az elődjei által megalapított királyi trófeagyűjteményt és múzeumot új leletekkel egészítse ki, s eközben még Szemirámisz függőkertjeit is új egzotikus növényekkel bővítette. Továbbá hatalmas építkezésekbe kezdett a birodalom majd minden szegletében, és a Marduk-papok által szított népfelkelések elcsitítására hadjáratba kezdett Arábia sivatagaiban. Végül tüntetően megtagadta a birodalmi Marduk-kultusz hivatalos királyi szertartásain való részvételt, oroszlánbőr ruhákat öltött (Szín holdisten szent állatai a macskafélék), és több mint 10 esztendőre az arábiai Téma oázisába, egy dúsgazdag kereskedelmi telepre költözött.
Nabu-Naid távollétében fiára, Bél-sar-uszurra hagyta a kormányzás gyakorlati teendőit, de elméletileg továbbra is ő maradt a király, igaz, hatalmának éves megújítási szertartásain — a Marduk-papság által előírt állami szertartásokon — nem vett részt. A bizonytalanság hatására gazdasági válság alakult ki, az árak nőttek, az új-babiloni birodalomban elburjánzott a dekadens világvégeváró hangulat. Ezt a hangulatot talán a legzseniálisabban az argentin író, Jorge Luis Borges „A babilóniai sorsjáték” című novellája adja vissza, ami leginkább a modern árutőzsde működését kigúnyoló szatírának tekinthető. Nabu-Naid fia, a koronaherceg-régens Bél-sar-uszur — a bibliai Baltazár — éppúgy nem bírt megbirkózni a helyzettel, akár az apja. A napjait vég nélküli dőzsöléssel töltötte a királyi udvartartás kíséretében. A helyzet végül annyira tarthatatlanná vált, hogy Baltazárt egy szövevényes összeesküvés tagjai meggyilkolták egy díszvacsorán. Erről épp a Biblia tanúskodik, Dániel könyvében. A történet szerint az utolsó vacsorán Baltazár a jeruzsálemi Templomból eltulajdonított szent evőeszközöket használta, mire egy lángoló kéz jelent meg a levegőben és ezt írta fel a falra: „…Mene, mene, tekel, ufarszin…”, amit csak a politikai túszként sínylődő Dániel, ez a bibliai „detektív” tudott arámi nyelvből átfordítani, s ami a következőt jelentette: „megszámláltatott, megméretett, könnyűnek találtatott”. Így aztán az önkéntes száműzetésének 11. esztendejében maga Nabu-Naid is kénytelen lett visszatérni a fővárosba, és átvenni a birodalom irányításának napi teendőit. Amikor II. Kürosz perzsa hadserege megtámadta a birodalmat, Nabu-Naid ugyan még elrendelte az istenszobrok Babilonba, azaz a fallal védett fővárosba szállítását, ezt a parancsát azonban a bizalmatlan papok már nem teljesítették. Végül a lázadozó Marduk-papság a főváros arisztokratáival és a „babiloni fogságban” élő zsidósággal egyetértésben megszervezte, hogy Nabu-Naidot és családját trónfosszák, így a hatalom a hódító perzsa király kezébe vándorolt át — akit sokan paradox módón népfelszabadító megváltónak tekintettek, s akinek trónra lépését általános népi üdvrivalgás övezte. Nabu-Naid ellenben ismét száműzetésbe kényszerült, utolsó hűséges csapatai oldalán háborúzva halt meg Harrán városában, jó pár évvel később.

6. Pogány istenek

Az olyan úttörő epigráfusok, mint a német Eduard Sachau (1845-1930), a mandeusokat kutató Henri Pognon, az antik asztrológiával foglalkozó Franz Cummont, és az Edesszáról kiváló önálló monográfiát író Judah Benzion Segal 70 ős-szíriai nyelvű feliratos emléket dokumentáltak Edesszában. Healey ezt a számot 2007-ben 110-re egészítette ki. Viszont még mindig úgy tudjuk, hogy Kr. u. 6 és 278 között készült mind, és nagyobbrészt 1972-73 között publikálták őket. Vannak köztük sírfeliratok, párthus nemest ábrázoló szobor talapzatára vésett méltatások, stb. Vannak ezen kívül különféle mozaikok, szobrok, domborművek, pl. szárnyas embereket, szfinxeket, griffeket, tritonokat, delfineket ábrázoló művészeti alkotások, amelyeket kultikus célokra (is) használhattak. Számtalan csillagképeket ábrázoló érme és szobor is előkerült, a leggyakoribbak ezek közül a nyilast, a halakat és a vízöntőt ábrázoló érmék. Érdemes figyelembe venni, hogy ebből a térségből két horoszkóp-alapú vallást is ismerünk, az egyik a harráni Szábeusok kultusza, a másik a római Mithrász-kultusz. Elméletem szerint előfordulhat, hogy a kettő eredetileg talán összefüggött, mert mindkettőnek lényegi eleme volt, hogy hívei földalatti szentélyekben, misztériumkultuszra jellemző külsőségek között imádták a csillagisteneket. Ennek mélyebb vizsgálatára azonban itt nem keríthetünk sort.
Érdekes módon a városvédő Tükhé-ket, női sors-istennőket ábrázoló pénzérmék csak viszonylag későn, a III. században jelennek meg. Edessa védőistennője, a helyi Gad sok tekintetben azonos volt Atargatisszal, aki Palműra és Hatra védőistennője is volt egyben. E kultusz szempontjából a legfontosabb város a legendás Hierapolis, a „Szent Város”, Edesszától dél-keletre az Eufrátesz túloldalán. Ezt a várost hívták még Membíjnek, Manbíjnek, Mabbugnak, Mabbognak, Bambyce-nek is. Egy az Eufráteszen Caeciliana mellett átvezető út kötötte össze a Szent Várost Edesszával. A híres ókori varázsló-filozófus, Tűannai Apollonius itt haladt át, amikor India felé zarándokolt. Itt állt Atargatis (’Atar’atha, Tar’atha, Szulka, Héra, csillaga a Vénusz, amit nyolcágú csillag is jelképezhet, de szent jelképe még a kalász, egy zsengeáldozattal teli oltár, egy görög templom) termékenység-istennő legfőbb szentélye. E kultusz első említése Pliniusznál van, de a Szamoszatai Lukiánosz, aki valamikor Kr. u. 150 és 180 között alkotott, egy egész könyvet szentelt neki, De Dea Syria címen. Leírása szerint Hierapolis lakói abból éltek, hogy a szentélyhez zarándokló idegeneket kalauzolták a városban, de voltak az Istennőnek saját kolduló-papjai is, akik egy szamár hátára felkötött Atargatisz-szoborral járták körbe a környező városokat, és adományokat gyűjtöttek a járókelőktől. Atargatis itteni kultusza triádot alkotott Hadad-Zeusz (bolygója Jupiter), Nebo-Apollo (bolygója itt a Mars) kultuszával, a templomban állítólag aranyozott szobraik álltak, egy a plafontól a padlóig bearanyozott teremben. Úgy tűnik, hogy Zeusz-Hadad bikákon állt, míg Atargatisz talán haltestű volt (ezt pénzérméken látható ábrázolásokról gondoljuk), és oroszlánokon állt. De adjuk át a szót Lukiánosznak:

„De amikor ránézel Hérára (Atargatisz), ő sok önellentmondó részletből áll, mert az egész tűnhet Hérának, de ugyanúgy van benne valami Athénából, Afroditéből, Szelenából, Rheából (Kübelé), Artemiszből, Fortunából (Nemezis), a Párkákból (Moirákból) (Végzet-istennőkből).
Mert az egyik kezében jogarat tar, míg a másikban rokkát, és a fején sugárkorona van, meg egy torony, és olyan fűző meg kesztyű, mint amilyet a férfiak egyedül a Mennyei Afroditén látnak. És a testén még több arany és ékkő van, ez utóbbiból egyesek fehérek, mások áttetszők, vannak vérvörősek és belső lánggal égők, van ott számtalan szardonix és berilisz és jácint és zafír és smaragd. Ezeket a köveket Egyiptomból és Indiból és Ethiopiából és Médiából és Örményországból és Babilonból hozzák a férfiak. De van egy érdekesebb részlet, amit megemlítenék. Mert a homlokán van egy ékkő, amit úgy hívnak, a Rubint Lámpás. Ezt azért hívják így, mert éjszaka olyan fénnyel ég, hogy beragyogja az egész templomot, mintha csak valami lámpás lenne. Nappal a fényét tompítja a Nap, de még ekkor is szikrák pattognak benne.
És van még egy csodás tulajdonsága: mert ha előtte állsz, úgy tűnik, az Istennő téged néz, de ha arébb mész, ő ugyanúgy követ aszemével.
És a két szobor közt… (egy titokzatos felismerhetetlen emlékoszlop-szerűség áll, aminek a fején egy galamb ül) ezért sokan azt mondják, hogy ez Szemirámisz jelképe.”

A templom előtt egy igen mély szent tó állt, benne az Istennő halaival, ennek partján fallikus jelképként meredző oszlopok. Az oszlopokra gyakran feljárnak a hívők, és ott napokat töltenek el, hogy valamilyen fogadalmukat teljesítsék. (Itt láthatjuk a későbbi oszlopszentek, a stiliták gyakorlatának közvetlen előzményét.) Hasonlóképp: priaposzi votív-szobrocskákat, azaz hatalmas falloszú ajándékszobrokat lelhetünk mindenütt. Lukiánosz leírása szerint a kultusz egyfajta orgiákat követelt a híveitől, sőt, több szerző is állítja, hogy előfordult, hogy a kultusz hívei szélsőséges extázisukban kasztráltatták magukat. Az elbeszélés szavahihetőségén sokat ront, hogy Luciánusz általában szatirikus kalandregényeket, egyfajta korabeli sci-fiket írt, amiben nagy szerepet játszott a fantázia…
A páthus kliens-király, Wa’el (róla lentebb szólok) pénzérméi egy templomot ábrázolnak, alatta egy felirat, amit E. Babelon nagy óvatosan Elul-nak fordított, ami egy hónap neve. Nem igazán értjük, hogy ez mire utal.
Julianos Apostatának a Heliosz istenhez írt himnusza (150 C-D; 154 B) szerint Edessa lakói a diaszkuroszok egyikét, Azizost imádták (az aziz, „erős” kifejezésből), illetve ott van még az arabok istene, Monimosz. Más források, pl. Addai tanításai úgy tartották, hogy az arabok a természet erőit imádták, meg egy bizonyos sas-madarat (F. C. Burkitt szerint ez elírás, nsr’ helyett dsr’-t kellene írni, ami egy nabateus istent, Dusarest takarja. Az arabok a közeli Hatrában viszont két főistent imádtak, marent, a „mi urunkat” — Samas napistent —, maren nsr’-t, és „mi urunkat a sas-madarat”.). A pogány kultuszokról a legkimerítőbb leírást az V. századi Serugi Jakab adja, amikor prédikál ellenük (Homília a bálványok elbukásáról), mondván, azok csak a Sátán álruhái:

„Ő (a Sátán) Atiochiába helyezte Apollót, a bálványt, és másokat vele együtt,
Edessába Nebo-t és Bélt küldte társaik körébe,
Harránba Szint, Bal’Sament és Bal Nemrét vezette,
Az én Uramat a kutyákkal és az istennőket, mint Gadlat és Tar’atha.”

Bal’samen kultusza elterjedt volt mindenütt a nyugati-sémi világban, Niszibisztől a Hauránig („Barlagföld”, ez nem összetévesztendő Harránnal, ez egy vulkanikus fennsík Szíria és Jordánia közt). „Az én Uram (Marun) a kutyákkal” részre egy hatrai Kerberosz-szobor ad magyarázatot: itt ugyanis a kutya gazdája Nergal, az alvilág istene. Bar-Nemré valószínűleg ugyanőt takarja. Gadlat valószínűleg a Gad és az Allat szavak összeírásából született. Gad a „Tükhé” kifejezés arámi megfelelője, az Allat pedig Allah női társának neve.
Érdekes leletegyüttes található a Szumatar Harabesi oázisban. Az óázis közepén szent hegy áll, körülötte hét szentély, mindegyik a planétaisteneknek szentelve, méghozzá, ha hihetünk az epigrafikus emlékeknek, Sebat hónap újholdján lettek felszentelve, ami a későbbi szábeusok szent ünnepe. A hét szentély elrendezése is megfelel annak, amit Masudi („az arabok Hérodotosza”) és al-Dimasqi közöl a rejtélyes szektáról. A központi hegy barlangjaiban vannak különféle invesztitúra-domborművek, amik Szumatar Istenét ábrázolják, amint épp hatalmi jelvényeket nyújt át a megrendelőket ábrázoló figuráknak. A jelképek a feliratok tanulsága szerint egy bizonyos Marelahé istent szimbolizálnak. Marelahé azt jelenti, hogy „az Istenek Ura”. A modern kutatás úgy gondolja, ez lehetett Szin holdisten eufemizmusa. Szent jelképei többek közt olyan oroszlánok, akiknek holdsarló van a fején, illetve bikák. Ugyanezt az istent imádták Harránban, több másik planétaistenséggel egyetemben. Női társa volt Ningal vagy Nikkal, illetve közös lányuk, Bath-Nikkal, akit már az akkád nyelvű ékírásos szövegek is nagyra méltattak. Ez volt Szin triádja.
Különleges szerepet játszottak a perzsa mágusok és Zarathusztra. A párthus időkben létezett egyfajta zoroasztriánus szinkretizmus, amit hiteles egykorú források hiányában nem ismerünk részleteiben. A Szásszánida-birodalom feltűnése után nagy reformok zajlottak a zoroasztriánus vallásban is, a később ismert kánont ekkoriban kezdték lejegyezni. A szasszanida-korszak első uralkodói mind-mind patronáltak egy-egy karizmatikus zoroasztriánus szektavezért, akik a saját szájízük szerint értelmezték a tanokat, és megállapították, hogy ezek közül mit tartanak ortodoxnak. Ilyen szektavezér volt pl. a híres Máni próféta is, vagy nagy ellenfele, Kártír móbed. Kettejük harcából Kártír került ki az ortodoxia meghatározójaként, ez azonban nem zárta le a vallásújítók sorát: gondoljunk csak a zurvanizmusra, a dzsundi-sápuri Akadémia nyelvészeire, vagy Mazdak forradalmára. Léteznek vallásjogi szövegek és kondíciók, amit a mai napig nem tudunk megnyugtatóan elhelyezni a térképen, ilyen pl. az a vallásjogi szöveggyűjtemény, ami előírja a hithű zoroasztriánusoknak, hogy kötelességük vérfertőzést végrehajtani.
A helyi zsidóságnak szintén volt egy sajátos ismérve: használták a Palműrából is ismert mezuza rítusát, azaz a városkapura (ami az ókori közel-kelet világában a vámosok és pénzváltók piaca, s egyben hiteles hely, mert napközben itt fordul meg a legtöbb ember), illetve minden általuk lakott ház kapujára kiírták a Shémát, vagyis a Második Törvénykönyv 6. részének híres verseit:

4 Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!
5 Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!
6 Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked.
7 Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!
8 Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.
9 Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!

A történet ott kezd érdekessé válni, hogy a szardisz-i Melito, az Ószövetség keresztény kánonjának összeállítója (180 körül) feljegyzett egy történetet, miszerint az Edesszaiak egy zsidó nőt, Kuthbát imádnak, aki megmentette a város patríciusát, Bakrut. A ktb igető a sémi nyelvekben az írással áll kapcsolatban, ismerünk egy nabateus istenséget, akit Kuthbai-nak hívtak. De akkor miért zsidó nő, és ki az a Bakru? Talán V. Abgar?
Karrhae még egy szempontból játszik fontos szerepet a térség történelmében. Kr. e. 200 tájékán ugyanis itt élt és alkotott a szír próféta, a Harráni Baba. Őrá a szír egyházatyák többnyire csupán azért emlékeztek, mert állítólag megjósolta Jézus Krisztus, vagyis a Messiás eljövetelét (valószínűleg olyasféle jóslat lehetett ez, mint Vergiliusz híres 9. eklogája, ami egy Megváltóként várt misztériumisten születését jósolta meg, és amit utólag Jézusra értelmeztek), viszont történetünk szempontjából sokkal fontosabb, hogy egy időben kinyilatkozott egy ennél sokkal érdekesebb próféciát is:

„Egy nagy uralkodó fog jönni nyugatról Azzuzba, és itt majd halálát leli.”

Azzuz Harrán akkori neve volt (talán a város közelében álló Dzsabal Abd-al-Aziz hegység nyomán, ami mellesleg az iszlámban Allah egyik neve), de vajon ki lehet az a nagy nyugati uralkodó, aki épp Harránban, a későbbi Karrhajban fogja a halálát lelni? A válaszhoz meg kell várnunk, míg eljutunk a római császárok oszrhoénéi cselekedeteit tárgyaló részekig.

4. A tizek tanácsa

Oszrhoéné őstörténetében a következő fontos állomást a tizek tanácsának története jelentette. Ez a történet már évszázadokkal későbbre, az Asszír Birodalom hanyatlásának végóráiba repít bennünket. Kr. e. 669 és 626 között Assur-bán-apli uralkodása alatt Asszíria a fénykorát élte. Határai Egyiptomtól Indiáig terjedtek, városaiban hatalmas építkezések folytak, országútjain élénk kereskedelem folyt. Ahogy a korabeli himnusz is mondja:

„A zöld mezőkön béke élt,
A föld simult, mint a tiszta olaj.”

A királyt a korabeli források bölcs, művelt tudósként tisztelték, holott a valóságban véreskezű tömeggyilkosnak bizonyult: miután testvéreivel végzett, a lázadozó elnyomott népek ellen fordult, és kegyetlen hatékonysággal vágott rendet közöttük. Egész városokat rombolt a földig, népcsoportokat deportált, vaskézzel tartotta egyben a birodalmat. Halálakor azonban nem akadt olyan rátermett trónörökös, aki ugyanezt utána tudta volna csinálni. Szín-sar-iskun, Asszíria új királya hosszas belharcokba bonyolódott a királyi udvaron belül meglapuló ellenségekkel. Ez alkalmat adott egy másik sémi nyelvet beszélő népcsoportnak, a dél-mezopotámiai mocsarakban lakó káldoknak, hogy titokban szövetséget kössenek az Iráni-fennsíkon élő médekkel, közösen hátba támadják a babiloni asszír helytartókat, és átvegyék a hatalmat. (Egyes modern interpretációk elvetik a Méd Birodalom létét, mint utólagos történetírói kompilációt.) Rövidesen Nabú-apla-uszur, az őshonos káld (archaizálva: káldeus, egy arámihoz közel álló nyelvet beszélő nép) etnikumú törzsek sejkje Babilon királyának kiáltotta ki magát, Küaxarész méd király pedig Kr. e. 614-ben elfoglalta Asszíria ősi fővárosát, Assurt. A szövetségesek hadereje ezután Kablininél, majd Arraphánál verte meg az asszírok haderejét. Végül hosszas ostrom után, a hagyomány szerint a harmadik rohamban, Kr. e. 612-ben Asszíria akkori nagykirályainak utolsó székvárosa, Ninive is elesett. Az események híre futótűzként terjedt el az egész akkor ismert világban. A Biblia szerint Izraelben Náhum próféta, mielőtt még a város elesett volna, megjósolta és örömmel üdvözölte Ninive pusztulását, amely az asszír uralom alól való végleges felszabadulást jelentette:

„Több a kalmárod, mint csillagok az égen; „vedlett a szöcske, s elrepül”. Felügyelőd annyi van, mint a sáska, írnokod, mint bogarak raja, sövényekben tanyáznak hideg időben, de ha kisüt a nap, elszállnak, azt sem tudni, hová, hol vannak. Elszunnyadnak pásztoraid, Assur királya, feküsznek előkelőid, elszéled néped a hegyeken, nincsen, aki összegyűjtse. Nincs enyhülés romlásodra, sebed gyógyíthatatlan. Aki híredet hallja, mind tapsolnak rajtad; mert kin nem gázolt át mélységes gonoszságod?”

Ninive ostromát mindössze egyetlen asszír herceg élte túl, a dinasztia egyik mellékági rokona, aki egy kicsiny katonai osztaggal átvágta magát az ellenséges vesztegzáron, és kétségbeesett vesszőfutásba kezdett nyugat felé. A herceg, II. Assur-Ubalit később Asszíria utolsó királyaként lett közismert. Vesszőfutásának úti célja elvileg a nyugati tartományok székvárosa, a tizedik (vagy tíz darab? A forrásokból nem lehet egyértelmű következtetést levonni) asszír hadosztálynak állomáshelyéül szolgáló Hdatu lett volna, a mai Arslan Tash, Sanli Urfa (Edessza) tőszomszédságában — ezt azonban soha nem érte el. Valahol Harrán magasságában ugyanis beérték őt a médek seregei, és arra kényszerítették, hogy a városban, a hajdani asszír birodalom legfőbb katonai hadvezéreinek, a turtánuk személyi birtokán keressen menedéket. Azonban hiába számított ez a város a birodalom legerősebb erődítményének, két év ostrom után, Kr. e. 610-ben Harrán is elbukott.
Hdatu uraiig természetesen eljutott az ostrom híre, a területi kormányzó és a hadvezérek mégsem siettek a bekerített II. Assur-Ubalit segítségére. Inkább kikiáltották a „tíz hadvezér”, az Esro-Ejneh (Esrojo) szövetségét. Egyes történészek, mint amilyen az orosz K. B. Matviev (1980-as évek) vagy a török Shemsettin Gunaltay (ciprusi török tanár és forradalmár 1901 körül) erre alapozzák azt a nyelvészeti vélekedést, miszerint Oszrhoéné fejedelemségének neve ebből a „tíz hadvezér” jelentésű szóból ered. Sőt, feltételezhető, hogy a későbbi Oszrhoénéi Fejedelemség államszervezete is innen eredhet, az Abgár-dinasztia uralkodásának éveiben ugyanis állítólag egy tíz főből álló nemesi tanács, a Bet-Esrojo végezte el a kormányzás napi teendőit, később pedig ez alakult át a török elnevezésű On-Dalighá (szó szerinti fordításban: „a tízágú fatörzs”-é), a helyi szír-keresztény egyház presbiteri testületévé.
Ha már az állami hivataloknál tartunk, erről tekintsük át Segal összefoglalóját. Úgy tűnik, a párthus időkben az uralkodó után az első hivatalt a Pasgriba (közép-perzsa „a rangban második”), viselte, ő egyfajta vezírként funkcionált. Hasonlóan magas rangot képviselt az Arabarchos („az arabok ura”), aki talán a hadsereg parancsnoka lehetett. A Nuhadra („polgármester”?) felügyelt a város működésére, ostrom esetén ő szervezte meg a védelmet. A Geziraj talán valamiféle „rendőrfőnök” lehetett, ő felügyelt a város belső biztonságára, a piacok rendjére. Egy érdekes feljegyzés szerint a mindenkori Geziraj a 201-es árvíz után köteles volt októbertől áprilisig a városfalon aludni. Fontos szerepet játszottak még a Sharrire-ok, akik egyfajta a király szolgálatában álló ügynökök voltak. Ilyen Sharrire volt pl. a tabulara, a titkár; de fontos szerep jutott még a Strategos Bahora(főfelügyelő)-nak is. Alattuk szolgáltak az Exceptores, a hivatalnokok.
Akárhogy is, de ez a tíz hadúrból álló szövetség immáron önálló, az elbukott Asszíriától független államnak tekintette önmagát, és majdnem egy évtizedig ez a vágyálom talán még igaznak is látszott. Ekkor azonban II. Assur-Ubalit megnyerte ügyének az egyiptomi II. Nekó (Uhembiré) fáraót (uralkodott Kr. e. 610-595), a Szaiszi Huszonhatodik Dinasztia impozáns tagját (az ő apja egyesítette Egyiptom egy jelentős részét a Harmadik Átmeneti Kor végén, ugyanis a negrid-jellegű Szaiszi dinasztia tagjai eredetileg az asszírok helytartóiként uralkodtak a Nílus-deltában, és pl. filiszteus erődvárosokkal osztozkodtak a hatalmon) aki hadseregével egészen az Eufráteszig nyomult előre. Az egyiptomiak természetesen nem Asszíriát akarták visszaállítani, II. Assur-Ubalit kérése csupán ürügy volt ahhoz, hogy útját állhassák a Babilóniaiak terjeszkedésének. Az egyiptomi sereg útközben elsöpört számos államocskát és országot, többek között a júdeai Jósija király, a legendás vallási reformer haderejét — ez volt a híres Megiddói csata, az eredeti Armageddón — vagy az Esro-Ejneh hadvezéreit. Ezt írja erről a Biblia (Királyok II. könyve):

(3) JOZIJA ÉS A VALLÁSI MEGÚJULÁS

Jozija uralmának (640-609) kezdete
1Jozija nyolcesztendős volt, amikor király lett, és harmincegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Jedidának hívták, és a Bockatból való Adajának volt a lánya. 2Azt tette, ami kedves az Úr szemében, egészen ősének, Dávidnak útján járt, nem tért le róla se jobbra, se balra.
A törvénykönyv megtalálása
3Jozija király 18. esztendejében a király elküldte Safán írnokot, Acaljahu fiát, Mesulam unokáját a templomba, ezzel a megbízatással: 4"Menj fel a főpaphoz, Hilkijához, hogy öntse együvé azt a pénzt, amelyet az Úr templomába vittek, s azt, amelyet a küszöb őrei a néptől beszedtek. 5Át kell adni azoknak a mestereknek, akik az Úr templomában a felügyeletet ellátják, hogy adják oda az Úr templomában dolgozó munkásoknak, akik a templom kijavításán fáradoznak, 6az asztalosoknak, az építőknek és a kőműveseknek, s vegyenek rajta fát és faragott követ a templom javításához. 7De nem kell őket elszámoltatni a nekik átadott pénzről, mert hűségesen és becsületesen kezelik." 8Akkor Hilkija főpap közölte Safán írnokkal: "Megtaláltam a törvénykönyvet, az Úr templomában." És Hilkija átadta a könyvet Safán írnoknak, és az elolvasta. 9Aztán Safán írnok visszatért a királyhoz és közölte vele a hírt ezekkel a szavakkal: "Szolgáid összeöntették, ami pénz volt a templomban, és átadták a mestereknek, akiket felügyelőnek az Úr templomába rendeltek." 10Aztán ezt is jelentette Safán írnok a királynak: "Egy könyvet adott át nekem Hilkija", és Safán felolvasta a királynak.
Hulda prófétaasszony
11Amikor a király meghallotta a törvénykönyv szavait, megszaggatta a ruháját. 12Aztán ezt a parancsot adta a király Hilkijának, Safán fiának, Achikámnak, Michaja fiának, Achbornak, Safán írnoknak és Azajának, a király szolgájának: 13"Menjetek, kérdezzétek meg nekem és a népnek az Urat ennek a könyvnek a szavai felől, amelyet találtak. Mert nagy az Úrnak ellenünk fellobbant haragja, mivel atyáink nem hallgattak e törvény szavaira, nem ahhoz igazodtak, ami benne elő van írva." 14Erre Hilkija pap, Achikám, Achbor, Safán és Azaja elmentek Hulda prófétaasszonyhoz, Tikva fiának és Harchának, a ruhafélék őre unokájának, Sallumnak a feleségéhez, aki Jeruzsálemben az új városrészben lakott, és beszéltek vele. 15Ő azt mondta nekik: "Ezt mondja az Úr, Izrael Istene: Jelentsétek annak a férfinak, aki ide küldött benneteket: 16Ezt mondja az Úr: Nézd, romlást hozok erre a helyre és lakóira, azt mind (valóra váltom), ami abban a könyvben írva van, amelyet Júda királya olvasott, 17mert elhagytak, és más isteneknek égettek tömjént, engem pedig kezük művével ingereltek. Ezért fellobbant haragom e hely ellen, és nem lohadt le. 18Júda királyának azonban, aki ideküldött benneteket megkérdezni az Urat, mondjátok meg: Ezt mondja az Úr, Izrael Istene: A szavak, amelyeket hallottál... 19Mert a szíved meglágyult és meghajoltál az Úr előtt, amikor meghallottad, mit mondtam ki erre a helyre és lakóira, azt ugyanis, hogy pusztulás és átok a sorsuk, s megszaggattad ruhádat és könnyeztél színem előtt, én is meghallgattalak - mondja az Úr. 20Ezért ha atyáid közé szólítalak, békében szállsz sírodba, és szemed nem fogja látni azt a pusztulást, amit erre a helyre hozok." Közölték a királlyal a hírt.

A törvény ünnepélyes felolvasása
1Erre a király magához hívatta Júda és Jeruzsálem véneit. 2Aztán elment a király az Úr templomába, s vele Júda férfiai és Jeruzsálem minden lakója, a papok és a próféták és az egész nép apraja-nagyja. És felolvastatta az Úr templomában talált törvénykönyv egész tartalmát. 3Aztán a király az oszlop elé állt, és az Úr színe előtt megkötötte a szövetséget, hogy az Urat követik, szívük, lelkük mélyéből megtartják parancsait, rendelkezéseit és törvényeit, s valóra váltják annak a szövetségnek a törvényeit, amelyek abban a könyvben írva vannak. S az egész nép magáévá tette a szövetséget.
Vallási megújulás Júdában
4Akkor a király megparancsolta Hilkijának és a második papnak, valamint a küszöb őreinek, hogy hordják ki az Úr templomából az összes fölszerelést, amelyet Baalnak, Aserának és az ég egész seregének csináltak, aztán elégette őket a Kidron mentén a mezőkön, a hamuját pedig Bételbe vitette. 5Elbocsátotta a bálványok papjait, akiket Júda királyai felfogadtak, s akik a magaslati helyeken, Júda városaiban és Jeruzsálem környékén tömjént égettek, s azokat is, akik Baalnak, a napnak, a holdnak, a csillagképeknek és az ég egész seregének tömjéneztek. 6Kivitette Aserát is az Úr templomából Jeruzsálemen kívülre, a Kidron völgyébe és elégette a Kidron völgyében, porrá zúzta, és porát a köznép sírhelyeire szórta. 7Az Úr temploma közeléből eltávolította a kéjelgők lakhelyét, ahol az asszonyok Aserának a fátyolt szokták szőni. 8Júda városaiból magához rendelte mind a papokat, a magaslati helyeket meg, ahol a papok tömjéneztek, Gebától egészen Beersebáig, tisztátalanná tette, és a kecskebakok szentélyét is leromboltatta, amely Józsuénak, a város parancsnokának kapuja előtt állt, ahogy az ember a város kapuja felé haladt, balra. 9A magaslatok papjai nem mehettek föl Jeruzsálemben az Úr oltárára, csak kovásztalan kenyeret ettek, testvéreik közt. 10Ben-Hinnom völgyében tisztátalanná tette a tűzrakó helyeket, hogy többé senki ne küldje fiát vagy lányát Moloch tiszteletére tűzbe. 11Eltávolította a lovakat is, amelyeket Júda királyai a nap tiszteletére az Úr temploma bejáratánál, Netanmelech udvari tisztviselő szobája közelében az új szárnyban felállítottak. A nap szekerét tűzbe vetette és elégette. 12Az emeleti oltárokat, amelyeket Júda királyai emeltek, továbbá azokat az oltárokat, amelyeket Manassze az Úr temploma előudvaraiban építtetett, lerombolta a király, összezúzta és kihordatta, aztán törmeléküket a Kidron völgyébe szórta. 13A Jeruzsálemtől keletre, az Olajfák-hegyétől délre álló magaslati helyeket, amelyeket Salamon, Izrael királya a szidóniak szörnyének, Aserának tiszteletére és Kamosnak, a moabiták szörnyének tiszteletére és Milkomnak, az ammoniták szörnyének tiszteletére emelt, a király tisztátalanná tette. 14A kőoszlopokat összetörette, a szent fákat kidöntötte, helyükre pedig emberi csontokat hordatott.
Vallási megújulás északon
15A bételi oltárt, a magaslati helyet, amelyet Nebat fia, Jerobeám épített, aki Izraelt bűnbe vitte - ezt az oltárt és magaslati helyet is lerombolta, a köveket darabokra törte, porrá zúzta, a szent fát pedig elégette. 16Amikor Jozija megfordult, és meglátta ott a hegyen a sírokat, elküldött, és odavitte a sírokból a csontokat, elégette őket az oltáron és ily módon tisztátalanná tette, az Úr szava szerint, amelyet az Isten embere hirdetett, amikor Jerobeám az ünnepen az oltárnál állt. Amikor Jozija megfordult és tekintete Isten embere sírjára esett, aki ezeket a szavakat mondta, 17megkérdezte: "Miféle sír az, amelyet ott látok?" A város lakói így feleltek: "Isten emberének a sírja, aki Júdeából jött, s mind előre megmondta azokat a dolgokat, amelyeket az oltárnál végbevittél." 18Erre megparancsolta: "Hagyjátok békében! Senki ne háborgassa csontjait!" Így hát érintetlenül hagyták csontjait, s a Szamariából való próféta csontjait is. 19Jozija azokat a magaslati szentélyeket is eltávolította Szamaria városaiból, amelyeket Izrael királyai emeltek, hogy az Urat ingereljék, ugyanúgy elbánt velük, mint Bételben az oltárral. 20A magaslati szentélyek papjait, akik ott voltak, mind feláldozta az oltárokon, és emberi csontokat égetett rajtuk. Aztán visszatért Jeruzsálembe.
A húsvét ünnepe
21A király megparancsolta az egész népnek: "Üljetek húsvétot az Úrnak, a ti Isteneteknek tiszteletére, amint meg van írva a szövetség könyvében!" 22Mert már nem ünnepelték így a húsvétot a bírák korától, akik Izrael fiai fölött ítélkeztek, s Izrael királyai, valamint Júda királyai idejében sem. 23Először Jozija király 18. esztendejében ülték így meg a húsvétot Jeruzsálemben az Úr tiszteletére.
A vallási tisztogatás befejezése
24A halottidézőket és a jósokat, a házi isteneket és a bálványokat, általában minden szörnyűséget, ami csak volt Júda földjén és Jeruzsálemben, sorra eltávolította Jozija, s így teljesítette annak a törvénynek a szavait, amelyeket Hilkija pap az Úr templomában talált. 25Nem volt előtte király hozzá hasonló, aki szíve, lelke mélyéből, minden erejével megtért volna az Úrhoz, Mózes törvénye szerint. S azóta sem született hozzá hasonló. 26De az Úr izzó haragja nem csillapult, amely egykor fellobbant Júda ellen azok miatt a botrányok miatt, amelyekkel Manassze bosszantotta. 27Az Úr ugyanis elhatározta: "Júdát is eltaszítom színem elől, amint Izraelt eltaszítottam, s elvetem ezt a várost is, amelyet kiválasztottam: Jeruzsálemet, a templommal egyetemben, amelyről azt mondtam: ott lesz a nevem."
Jozija uralmának vége
28Jozija történetének többi részét, amit végbevitt, mind megírták Júda királyai történetének a könyvében. 29Az ő idejében Nechó fáraó, Egyiptom királya Asszíria királya ellen vonult az Eufrátesz folyóhoz. Jozija király szembeszállt vele, de az Megiddónál megölte, mihelyt összecsaptak. 30Szolgái szekérre tették és Megiddóból holtan Jeruzsálembe vitték, s ott a saját sírjába temették. Az ország népe fogta Jozija fiát, Joachászt, fölkente és megtette atyja helyett királynak.
(4) JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA

Joachász uralma Júdában (609)
31Joachász huszonhárom esztendős volt, amikor király lett, és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Hamutalnak hívták, s a Libnába való Jirmejahu lánya volt. 32Azt tette, ami gonosznak számít az Úr szemében, egészen úgy, mint atyái tették. 33Nechó fáraó azonban Hamat földjén, Riblában foglyul ejtette, és 100 ezüst talentumot és 10 arany talentumot rótt büntetésül az országra. 34Aztán Nechó fáraó Jozija fiát, Eljakimot tette meg apja helyett királynak, és nevét Jojakimra változtatta. Joachászt pedig magával vitte Egyiptomba, ott is halt meg. 35Jojakim megadta a fáraónak az ezüstöt és az aranyat. De kénytelen volt megadóztatni az országot, hogy megadhassa a pénzt, amit a fáraó követelt. A föld egész népe vitte az ezüstöt és az aranyat, ahogyan vagyona szerint mindenkire kivetette, hogy megadhassa Nechó fáraónak.

Azonban Kr. e. 605-ben Karkemis közelében Nabu-kudurri-uszur babiloni seregei útját állták az egyiptomi seregnek, és tönkreverték a fáraó hadait. II. Nekó még ebben az évben meghalt, és ezzel végleg szertefoszlottak az Egyiptom dicsőségéről — vagy éppen a tíz hadvezér függetlenségéről — szóló vágyálmok. Ahogy a bibliai Királyok Könyvének második része is mondja:

„És Egyiptom királya nem vonult ki többé országából; mert Bábel királya mindent meghódított, ami Egyiptom királya alá tartozott, Egyiptom patakjától egészen az Eufrátesz folyóig.”

3. Ábrahám, Nimród és a kezdetek

A mai Şanlıurfa tartomány története a Kr. e. 8000 körüli időszakra nyúlik vissza – ekkortájt épülhetett a Nevali Cori templom és készülhettek az ásatásokon feltárt faragások. Úgy tűnik tehát, hogy a világ egyik legősibb kultikus építmény-együttese itt keletkezett, az intézményesített vallás errefelé egyidős a civilizációval. A régészeti leletek tanulsága szerint Edessza területe az ókorban legelébb az itt letelepülő, a Van-tó környékéről, esetleg a mai Afganisztán felől Dél felé áramló hurri népeknek szúrt szemet, akik a Kr. e. III. évezredben érkeztek a területre. Egyes alternatív etimológiai elméletek szerint maga a Harrán név, a Harrán-alföld és az asszír város neve szintén ezt az ismeretlen, szinte semmilyen másik ismert nyelvhez vagy nyelvcsaládhoz nem hasonlítható — nyelvészek szerint egyedül csak az urartuihoz hasonlít, ezért az utóbbi időben felvetődött a Hurrita-Urartui nyelvcsalád fogalma a szakirodalomban, amit megpróbáltak egyes kaukázusi nyelvekkel rokonítani, igaz, sikertelenül — dialektust beszélő hurri törzseket takarja, akik kisebb-nagyobb falvakat építettek a későbbi Edesszának alapjául szolgáló hegyekben is. (Mint már említettük, más, megalapozottabbnak tűnő elméletek az akkád „harrānu”, azaz „út” kifejezéssel magyarázzák a dolgot.) A Kr. e. 2100-as évek végén feltűnt itt egy másik deklasszifikálhatatlan nyelvű népcsoport, a népvándorlást végrehajtó északi guti barbárok, akik korabeli források szerint állítólag még a hurrikkal sem álltak nyelvrokonságban, ők azonban hamar beleolvadtak a környékbeli néptömegekbe. Mivel az Anatóliát és Mezopotámiát összekötő stratégiai fontosságú útvonal ezen a területen vezet keresztül, egyes tudósok feltételezik, hogy az itteni települések egyike egy kisebb hurri királyság (Amir Harrack szerint Adme; A. Billerbeck szerint Til Abne; de vannak más azonosítási kísérletek, mint az új-sumér Ursu, az asszír Ru’ua, a hettita Urussa. E. Honigman szerint ezek az azonosítások merőben esetlegesek, mert csak a hangtani azonosságra figyelnek.) fővárosa lehetett a Kr. e. II. évezredben. Ez a királyság szoros kapcsolatban állhatott a hettita forrásokban emlegetett Kizzuwatnával (a későbbi Kilikia területi elődjével), ami egy időben, a Kr. e. 1650 és 1450 között még az északi hegyek közt kibontakozó Hettita Birodalmat is fenyegette. Mások amellett érvelnek, hogy az itteni hurri települések nem alkottak önálló királyságot, csupán a környék legnagyobb hurrita birodalmának, Mitanninak (akkád forrásokban Hanigalbat) lehetett egy tartománya. Mitanni létrehozásában egy harmadik népcsoport játszotta a főszerepet, akik talán indo-európaiak voltak, és harckocsizó katonai arisztokráciaként szolgálták a birodalmat, ők voltak a marjannuk. A két elmélet akár ki is egészítheti egymást, hisz a Harrán-alföld lakosai nyomulhattak előre nyugatnak, hogy ott aztán segítsenek létrehozni a nagy Mitanni-i királyságot, ami utólag bekebelezte szülőhazáját és Kizzuwatnát is. Akárhogy is, de ezeket a falvakat valamikor a Kr. e. II. évezred közepén, valószínűleg a XIV. században hettita harckocsizók portyái dúlták fel, több ilyen települést is porrá égetve. Ha valóban létezett itt királyság, akkor az is ekkor szűnhetett meg. Az Amarna-levéltárban (1350-1335) találunk egy akkád nyelvű tartományt, a mezopotámiai civilizáció négy nagy tájegységének egyikét, amit Subartu néven jegyeznek, ez ugyan feltételezhetően nagyobbrészt valamivel keletebbre van a tárgyalt helyszínünktől, azonban sok területen érintkezik is ezzel. Más források, pl. egy Kr. e. XXI. századból származó sumér eposz is ugyanezen a néven emlegeti a területet (a másik három mezopotámiai tájegység: a nyugati Martu, a déli Sumér és a keleti fennsíki Elám).
Nem sokkal ezután tragikus hirtelenséggel véget ért a bronz-kor a Mediterráneum környékén. A világméretű kataklizma elsöpörte a Hettita Birodalmat is, ami ekkor már csak jelképesen volt jelen a vidéken, mert tartományurai, kereskedői helyi „bennszülött” dinasztiákból kerültek ki, csak egy-egy az adózásra felügyelő katonai helyőrség képviselte az anatóliai birodalmi központot. A pontos folyamatokat nem ismerjük, és több egymást kizáró elmélet is létezik az események magyarázatára, de úgy tűnik, hogy a háttérben valamilyen globális ökológiai katasztrófa állhatott, ami elindította a „tengeri népek vándorlásaként” elnevezett eseménysorozatot. (Ez feltételezhetően valamikor Kr. e. 1213-1182 között történt.) Ennek részeként krétai, mükénéi, illetve a szardíniai Nuraghe-kultúrához tartozó kalózok, valamint az anatóliai frígekhez vagy a levantei filiszteusokhoz hasonló indoeurópai törzsek összehangolt támadása söpörte el a környék összes birodalom-alkotó civilizációját. Egyes értelmezések szerint ezt az eseménysort dolgozza fel a görög Trójai-mondakör, illetve a bibliai Tóra, azaz Mózes története. Akárhogy is, a hajdani hurri területeken élő városállamok népe átmenetileg ismét önállósult, a későbbi Oszrhoéné területe ezúttal biztosan az ő fennhatóságuk alá tartozott. A környéken több másik utóhettita állam is független életet élt, az uralkodó elit nagyobbrészt luviakból, föníciaiakból és arámiakból állt. A legjelentősebb ilyen államok:
A hajdani Kizzuwatna területén Thabal, Khilakku és Que; keletebbre Kammanu, Kummukhi, Gurgum, Karkemish, Bit Adini, Bit Agusi, Ja’dija és Pattina; délebbre Hatarikka-Luhuti és Hamath; észak-keleten Bit-Bahiani, az Új-Asszír Birodalom és Urartu (a bibliai Ararát). Ezek közül különösen Urartu jelentős, bár az erről szóló forrásaink elég ellentmondásosak. A birodalom neve még a „tengeri népek vándorlása” előtt tűnik fel a közép-asszír forrásokban, a hagyomány szerint I. Szarduri király egyesítette Tuspa környékét, s a birodalmi adminisztráció kezdetben az akkád nyelvet használta az ékírásos forrásokban, később tért csak át egy sajátos, egyes tudósok által a hurri-urartui nyelvcsaládba sorolható nyelvre. Egyesek ezt a már amúgy is igen ingatag alapokon álló nyelvcsaládot a kaukázusi (ez valójában több külön nyelvcsalád) nyelvekhez sorolják. A birodalom szakrális központja Muszaszirban volt, itt nagyobbrészt hettita feliratokról ismert isteneket imádtak, de a lakosság etnikailag még ennél is vegyesebb lehetett: biztos, hogy itt született az örmény nép, de sok másik környékbeli etnikum is. Mégis, a birodalom kezdetben teljesen elszigetelt maradhatott, mivel minden oldalról égig nyúló hegyek vették körül, sőt, egyes régészeti elméletek szerint még rendszeres kereskedelme sem volt. Később, a Kr. e. IX-VIII. század fordulóján, Ménua király kitolta a birodalom határait egészen az Eufráteszig, bekebelezve ezzel a későbbi Oszrhoéné területét, innentől kezdve állandósult a hideg és meleg-háborús állapot a déli szomszéddal, a megerősödő sémi népcsoportokkal. Hamarosan átvették az etnikumok deportálásának sajátosan közel-keleti szokását is, aminek célja nem az volt, hogy kiirtsák e népeket, hanem az, hogy máshol, hasznosabbnak vélt körülmények közt dolgoztassák őket. A hetedik századtól Urartut az északról érkező népek, köztük elsősorban a kimmerek gyengítik meg.
De ekkor már egy másik ókori világbirodalom is képviseltette magát, a rettegett dél-keleti szomszéd, a már a Hettita Birodalom ellen is fenekedő Asszíria. Erre azért érdemes külön kitérni, mert a legújabb kori kutatások fényében valószínű, hogy Asszíria népe azonos a mai szírek őseivel, pontosabban szólva: az ős-szírek és a több virágkort is megélő asszír államban otthonra lelő különféle arámi törzsek között egyfajta kulturális-ideológiai kontinuitás van. A neves XIX. századi protestáns biblikus filológus, Theodor Nöldeke óta bizonyítottnak tekintjük azt is, hogy a Szíria megnevezés Asszíria nevéből származik. Talán ezért is van az, hogy egyes ókori szövegekben gyakran felcserélhető egymással az asszír és a szír kifejezés. Igaz, a mai asszír-keresztény egyházat (ami tulajdonképpen a „nesztoriánus” egyház Rómával sokáig unióra nem lépő ágát takarja, és ilyenféleképpen egy arámi-származék nyelvet beszélő nemzet ideológiai gyökerét adja) széles körben csak a XIX. század óta hívjuk így, részben anglikán misszionáriusok propagandamunkájának hatásaként (a Rómával unióra lépő ágakat ugyanezen felosztás szerint káldeusoknak hívjuk). Zavar egyedül a római birodalmi hódítást követő időkben támadt, ekkortól ugyanis Szíriának egyedül az Eufrátesztől nyugatra eső vidékeket nevezték, a Római Birodalom Syria provinciája nyomán — ez azonban közigazgatási egység volt, és nem etnikai határ!
Az itt következő etnikum-azonosító szövegrészhez a festő Hanna Hajjar internetes Web-lapjának a némi kritikával fogadott segítségét fogom felhasználni, mivel paradox módon ez a legáttekinthetőbb tanulmány a témában. Hanna Hajjar az önmagát Aszorinak nevező, máig Sanli Urfa területén élő etnikai kisebbségből származik, akik vallásilag-kulturálisan szír nesztoriánusoknak tartják magukat, az örmény és török történelmi források azonban az asszírokkal azonosítják őket. Ez az etnikum az 1920-as években a török állam tömeges deportálásainak esett áldozatául, többen közülük, így még Hajjar rokonai is, csak úgy vészelték át ezeket a vészterhes időket, hogy kényszerűségből áttértek az iszlámra. Hajjar arra is felhívta a figyelmet, hogy a mai Szíria és Törökország területén élő aszorik körében megszokott etnikai felosztásnak számít, hogy valaki vagy Dakhel-aszori (belső-szír), vagy Kharidzs-aszori (külső-szír). Külső szírnek, azaz kharidzsosnak az számít, aki az Eufrátesztől keletre él, a hajdani Béth-Nahrén, azaz Mezopotámia, a Folyóköz területén, az északi al-Dzsazíra régiójában. Eszerint a belső szírek e Folyóközön kívül élnek, a dakhel vidéken, ami először akkor kapta a Szíria nevet, amikor a Római Birodalom légiói meghódították, és erőszakkal provinciává alakították. (De már a Szeleukidáknál is volt egy Syria Coele néven ismert terület, amit a fordítók hagyományosan „Üres-Szíriának” fordítanak. Ez a vitatott déli területeket jelölte, a Szeleukida és a Ptolemaida birodalmak között, így mindig mozgott a frontvonalaknak megfelelően. A kifejezés legelőször Lucius Flavius Arrianus „Xenophón”-nál tűnik fel, Alexandros Anabasisában, Koile Szíria alakban, ez egyeseket arra késztetett, hogy felvessék: a szó esetleg az arámi „kul” kifejezés félreértése, ami azt jelenti: „egész”. Az Iszlám hódítása után ez a vidék as-Shamra keresztelődött.) Ugyanakkor mindkét népcsoport egyformán szírnek számít, pedig a kharidzsosok a hagyományos szír területeken kívül élnek! (Ez a bekezdés majd a szír egyházatyák mozgalmait felsoroló fejezeteknél nyer értelmet!)
A mai asszír-keresztény nemzeteszme híveinek legendás verziója (amit újabban részben egyes tudósok is átvesznek, különféle megfontolások alapján, mert pl. eblai leveleken, vagy a III. Uri dinasztia idején írt sumér szövegekben szerepel több terület, amiben előfordul az „aram” szó különféle hangtani/nyelvtani alakja, holott ez nem lehetett sem hurri, sem a sémi hárám, azaz „szent terület” kifejezés ragozása, hanem emögött valami deklasszifikálhatatlan pre-sumér kifejezést gyaníthatunk) szerint a Subari Asurilar (vagyis a „Szubartui Asszírok”) nevű, tíz alapító törzsből összeverbuvált törzsszövetség egy Assur nevezetű mindenható istennek fogadott hűséget, akinek egy szentélyvárost építettek a Tigris-folyó jobb partján: ez lett a későbbi Asszír Birodalom szíve. A legendás városalapító asszír néptörzsek eredetileg a Tigris bal partján éltek valahol a Satt- vagy Botan-szú folyótól délre és a Dialától északra, legsűrűbben a Kis- és Nagy-Záb folyók torkolatánál. Ezeket a sémi eredetű, többnyire akkád nyelvű törzseket egy nyugatról, Mári városa felől bevándorolt másik sémi nyelvű etnikai kisebbség, a rejtélyes származású amurruk (vagy amoriták) egyik fejedelmi nemzettsége fogta össze, és szervezte első ízben komoly állammá, az akkoriban igen népszerű sumér államszervezési minta szerint. Az ó-asszír birodalom még nem hasonlított későbbi utódjára, a Bibliából ismert rettegett katonaállamra, hanem csak egy messzire nyúló kapcsolatokkal rendelkező kalmárállam volt, ami kereskedelmi telepekkel rendelkezett még a távoli Anatóliában is. (Tovább színesítette a képet a közeli Ebla külön sémi nyelvet beszélő etnikuma is.) Az Asszír Birodalom többi alapító etnikumáról szinte azóta vannak feljegyzéseink a közel-keleti történelemben, mióta vannak ékírásos dokumentumaink a térségből, de egyes régészeti leletek még ősibb eredetre utalnak. A Biblia szerint az asszír népnek nevet adó Asszur, Noé unokájának, Sémnek volt az egyik fia:

„Szem fiai: Elám, Asszur, Arpachsád, Lud és Arám.” (Teremtés 10: 22)

Ezt az információt részben alátámasztják a nyelvi adatok, az asszír törzsszövetség túlnyomó többségének anyanyelve egy sémi eredetű nyelv, az akkád volt, történetünk idején ennek a nyelvnek a különböző dialektusait beszélték mind Babilonban, mind az asszírok által meghódított vidékeken. A legtöbb ősi dombormű és a törzsgyökeres asszír területekről előkerülő földi maradványok magas, nyúlánk emberekről tesznek tanúbizonyságot, akiknek hosszúkás, sasorral ékesített arcát szinte bekeretezi hosszúra növesztett haja és göndör szakálla. Ám az Assur hadistennek hűségesküt tevő, s az istennek egy szent kultuszvárost építő, majd ettől kezdve politikailag Assur városa köré szerveződő tíz alapító néptörzs között találhatunk erősen negrid (vagy régies, elavult terminológiával „hamita”) jellegű, csokoládébarna bőrű, gyapjas hajú és lapos orrú etnikai kisebbségeket is!
Ehhez a tíz törzsből álló szövetséghez csatlakozott egy a későbbi forrásokban csak Kadim Surjanilar-nak, vagyis ős-szíreknek nevezett, önálló keleti-arámi sémi nyelvjárást beszélő törzsi csoport, akiknek a nevét némi hangtani változással lehet még vándoroknak és szolganépnek is fordítani. Ez a törzs eredetileg feltételezhetően a Tigris felső folyásánál épült Assur városnál jóval északabbra, az egyes időszakokban Kalhunak vagy Kalachnak nevezett városban, illetve annak környékén élt. A Hettita Birodalom és az ősi Babilon között egyensúlyozó, még csak szárnyait bontogató Közép-asszír Birodalom ezt a Kalachot tette meg északi tartományainak székvárosává. Egy későbbi időben, az Új-asszír Birodalom végnapjaiban ez számított Asszíria igazi fővárosának. Erről még a Biblia is megemlékezik:

„Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: Nagy vadász az úr előtt, mint Nimród. Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra, és Sineár földjén minden városra. Erről a földről indult ki Asszúr és megépítette Ninivét, Rechobot-irt, Kalachot és Rezent, Ninive és Kalach között. (Ez a nagy város.)”

Kalach telljét, az említett „nagy várost” a néphagyomány később átkeresztelte Nimruddá. Valószínű tehát, hogy az első keletnek tartó asszír hódítások ebből az északi helytartóvárosból indultak ki, sőt, talán valamelyik korai asszír király Kr. e. 1285 tájékán ideiglenesen ezt a várost tehette meg a birodalom fővárosának. Utódja, I. Sulmánu-asarídu / Salmanaster (uralkodott nagyjából i. e. 1274-től 1245-ig, felső kronológia), aki önkényesen kinevezte magát Nagy Királynak, levelekkel riogatta Hattusilis hettita királyt, és annak vejét, II. Ramszesz fáraót, már ennél is többre vetemedett: megtámadta a nyugati Mitanni országát, és jelentős haderőket telepített le oda. A hódító seregek magukkal vihették a családtagjaikat is, és mivel a sikeres hadjárat jutalmaként kisebb parcellákat kaptak az elfoglalt területek földterületeiből, ezért mindjárt le is telepedtek ott. Hogy a hurrita őslakosok ne reklamálhassanak, I. Sulmánu-asarídu 14.000 legyőzött ellenséges katonát hurcolt el Asszíriába rabszolgának — miután, hogy engedelmességüket biztosítsa, megvakítatta őket. Az Asszír Birodalom nyugati határa ekkoriban az Eufrátesz mentén feküdt, de az asszírok jó ideig nem nyomulhattak tovább: keleten a Zagrosz-hegység hurri törzsei lázadtak fel ellenük, ezeket kellett leverniük.
Tukulti-Ninurta, Sulmánu-assarídu fia végezte el ezt a kellemetlen feladatot. Több mint 40 fejedelmet kellett levernie, csak hogy helyreálljon a rend. Alighogy végzett, máris fordulhatott délnek, mert ott meg Babilon királya, Kastilias fordult ellene. Az asszírok legyőzték a babiloniakat is, a várost kifosztották, s a helyiek legfőbb istenének, Marduknak óriási szobrát magukkal hurcolták. Ez azonban nem várt kellemetlenségeket okozott: Asszíria népe fokozatosan áttért Marduk hitére, a babiloni papságnak kezdett el dolgozni, és szövevényes összeesküvést szőttek Tukulti-Ninurta ellen, akit végül a saját fiai öltek meg. Ezalatt nyugaton megtörtént az egész népeket és országokat elsöprő nagy népvándorlás, a „tengeri népek” fentebb már említett inváziója (?), ami elsöpörte a Hettita Birodalmat és a balkáni államokat, valamint összetörte Egyiptomot. A későbbi Oszrhoéné földje átmenetileg önálló lett, ennek az önállóságnak azonban nem örülhetett sokáig: dél-nyugatról, az elsivatagosodó Arab-félsziget felől érkező (vagy esetleg már évezredek óta a városok közötti vidéken nomadizáló, öszvérháton járó) arámi szamárkaravánok, a nagy népvándorlás derékhadát adó etnikai csoport képviselői támadták meg a Folyóközt, és végleg elpusztították a hurrik utolsó országait.
Asszíria csak egy évszázaddal később, I. Tukulti-apil-Ésarra (uralkodott i.e. 1115-től 1077-ig) idején tudott ismét harcba szállni nyugaton, ez a harc azonban még az Egyiptomig eljutó hadjáratok ellenére is nagyobbrészt védekező jellegű maradt. Az arámi törzsek öszvérháton járó képviselői átkeltek az Eufráteszen, elkezdtek beszivárogni az országba, egyre több városban próbáltak letelepülni, hivatalokat kapni, kereskedni kezdtek, és idővel még a nyelvük, az arámi/proto-szír is egyfajta világnyelvvé lett. Az elkövetkezendő kétszáz évben a későbbi Oszrhoéné területén lényegében csak ez a két fő etnikai csoport képviseltette magát: a nimrudi asszír-szírek, és a nyugati arámi-szírek. Valószínű tehát, hogy kettejük közös együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy egy jelentősebb települést alapítsanak a későbbi Edessza város területén.
Edessza városát ugyanis a helyi legendák szerint Nimród alapította. Az a bibliai Nimród, aki 12 nemzedékkel élt Ábrahám pátriárka előtt. Ezt a legendát legelőször Szent Efrém, a Szentlélek Hárfája vetette fel egy himnuszában (IV. század), később azonban ugyanezt írta le Edesszai Mihály, a keresztes háborúk egyik legfontosabb krónikása is (XII. század). Eszerint a népmese szerint azért szent Edessza fellegvárának sziklája, mert Nimród itt halt hősi halált ellenségeinek keze által. A hegyet mindmáig Nimród hegyének hívják, a fellegvár ugyancsak Nimród erődjeként van számon tartva, de még két magányos oszlop is meredezik a tetején, amiket Nimród oszlopainak hív a néphagyomány.
De a Nimródhoz kapcsolódó edesszai legendák sora itt még koránt sem ér véget!
Egyes arab legendák (ezek legkorábban al-Tabari-nál és más muszlim történetíróknál kerültek lejegyzésre) ugyanis az Edessza városát alapító rejtélyes kultúrhéroszt nem Nimróddal, hanem a szemita népből származó Ábrahámmal azonosítják, és feljegyezték róla, hogy a pátriárka itt született egy földalatti barlangban, valahol az edesszai fellegvár épületei alatt. Tény, hogy maga a Biblia is így ír Ábrahám és a Harrán-alföld kapcsolatáról:

„Terach utódai ezek: Terach nemzette Ábrámot, Nachort és Háránt. Hárán fia Lót volt. Hárán meghalt atyjának, Terachnak életében, hazájában, a kaldeai Úrban… Terach vette fiát, Ábrámot és unokáját, Lótot, Hárán fiát s a menyét, Sárait, fiának, Ábrámnak feleségét, s kivezette őket a kaldeai Úrból. Kivándoroltak Kánaánba. Amikor Háránba érkeztek, ott letelepedtek. Terach 205 éves korában halt meg Háránban.”

Hárán természetesen Harrán magyarosított neve. E legenda szerint tehát Ábrahám alapította itt az első települést, miután felnőtt. Egy talmudi magyarázat szerint Ábrám testvére, Harrán úgy halt meg, hogy Terach Isten próbájaként tűzbe, pontosabban egy égő csipkebokorba vetette a testvéreket. Ábrámot megóvta a hite, Harrán viszont elégett a parázson járás során, apjának szeme láttára. Ez ugyan ellentmond a Nimródi alapítás történetének, és jóval későbbre teszi a város alapításának becsült idejét, de azért jóval rangosabb helyre emeli a települést, mint holmi barbár király őstörténeti csatározásai. A közel-keleten az ilyen mitológiai alapításoknak különleges szerepe van, és valóban, a hurri nép nem maradt fenn (elégett a történelem tüzében), míg Ábrahámtól több világvallás is eredezteti magát.
Problémásabb viszont a kaldeai Úr azonosítása. Egy elterjedt közhiedelem szerint az „Ur” egyszerűen azt jelenti: város, és a „kaldeai Úr” valójában Edessa, és nem az Ókori Közel-Keletről ismert Ur városa. Ez azonban nem igaz, még ha az „Ur”-ral kapcsolatos spekulációk igazak is. A kaldeai Ur semmiképp sem lehetett Edessza, mivel a korai szír szerzőknél, illetve az ide ellátogató európai zarándokoknál semmi említése sincs a lehetőségnek, pedig ezek a származásukra büszke költők és írnokok minden lehetőséget megragadtak saját városuk dicsfényének a növelésére. Az első, aki felveti az azonosítást, a XII. századi jakobita metropolita, Basil Abu‘1-Farag bar Shumana, aki az iszlám kegyességet fegyverként használó Zangi szultán táborában lelt menedékre és szövetségesekre, miközben a muszlim seregek visszafoglalták a várost a keresztesektől.
Olyan rabbinikus hagyomány is van, ami összekapcsolja a két történetet. Eszerint Ábrahám egy időben ellátogatott Edesszába, de akkoriban itt már Nimród volt az úr. Nimród alattomos módon fogságba ejtette Ábrahámot, mert az nem volt hajlandó meghajolni a bálványok előtt, 13 évig egy földalatti tömlöcben rejtegette, majd kikötötte két oszlop közé — ez a két oszlop még a történelmi időkben is szent zarándokhelynek számított Edessza fellegvárában. Később aztán Nimród letaszította Ábrahámot a hegyoldalon, Ábrahám azonban a mi Gellért püspökünkkel ellentétben nem halt szörnyet a zuhanásban, mert Isten angyalai elragadták, és felrepítették az égbe. (A legfrappánsabb verzió szerint a két oszlop egyfajta csúzliként szolgált, innen lőtték ki Ábrahámot, aki repülés közben lángra kapott a súrlódástól. Egy másik, muszlim hagyomány szerint Nimród (törökül: Nemrut) itt szerette volna egy hatalmas csúzlival Ábrahámot egy gigantikus tűzbe dobni. Ám a tűz rózsakertté változott, melynek helyén ma a szent halastó, a Balıklı göl áll. A város központjában található tó partján áll a Khalil Rahman (a Kegyelmes Isten Barátja) mecset. Ábrahám Sárával Harranban kötött házasságot.) Azt hiszem, a látszólagos időzavar ellenére mindegyik legenda közül ez az utóbbi az, amelyiknek a legtöbb hitelt kell adnunk a történelmi tények ismeretében. Eszerint Nimród a Nimrudból ide telepített ős-szír/asszír katonákat jelenti, akik egy erődöt hoztak létre Nimród hegyén, Ábrahám pedig a nyugatról (vagy délről?) betörő arámi kereskedőket jelképezi, akik hosszas küzdelem árán ugyan, de végül megvetették itt a lábukat.
Természetesen Izsák bibliai története is a környékhez köthető.
Egy Bar Hebraus püspöknél (XIII. század) fennmaradt hagyomány Hénochot nevezi Edessa alapítójának. Hénoch (akit a keleti hagyomány Hermész Triszmagisztosszal, a „Háromszor Nagy Hermésszel” azonosít) a Vízözönről hallván 180 menedékvárost épített az emberiségnek, a legkisebb ezek közül Edessza lett volna. A harráni szábeusok szerint ő építette a piramisokat is, hogy elrejtse bennük az emberiség ősi tudását. A csillagimádó szekta tagjai még a kalifátus idején is szerveztek közös zarándoklatokat Egyiptomba.
Végül van olyan hagyomány is, ami Jób könyvének fiktív eseményeit helyezi ide. A muszlimoknál Jób Ajoub próféta néven ismert, és a Korán többször hivatkozik rá. Talán ennek köszönhető, hogy az iszlám népi vallásossága több síremléket is tisztel, ami állítólag Jób „hiteles” sírját takarja.
Érdekes nyelvészeti adalék, hogy az ősi ékírásos szövegekben megőrzött akkád nyelvben az edāšu kifejezés „új”-at, megújulást jelent. Az Új-asszír Birodalom nagyhatalmi korszakának éveiben a sémi eredetű akkád nyelvet használták bürokratikus nyelvként, sőt, az asszírok által bekebelezett babiloni államnak is ez volt a hivatalos nyelve. Valószínmű, hogy a Folyóköz egyszerű lakossága is az akkád nyelv különféle nyelvjárásait használta a köznapi életben. Előfordulhat tehát, hogy a későbbi Idesszu, Idesszo, Edesszo, Edessza névalakok egész egyszerűen az „Újváros” kifejezés lerövidített alakja — az egyes gyarmatosító népek pedig mindig is szerették Újvárosnak hívatni a népvándorlásaik legfontosabb állomáshelyét. Az akkád magyarázat hívei az Urhoj hangalakra is tudnak magyarázatot, igaz, ez már valamivel kevésbé tűnik követhetőnek és hihetőnek. A szír ábécével leírva az Urhoj valami „Ur-Hi”-ként betűzhető (ha nem számítjuk a szókezdő alifot, stb.). Az akkádban az urru „napfény”-t jelent, így az Ur-Hi jelentése valami olyasmi lenne, hogy „Ő a fény”. Ha ehhez hozzávesszük az Ur szó eredeti sumér jelentését, akkor ebből lehet „Ő a Város” is (az „Ő” mindkét esetben nőnemű). Ha pedig a negyedik betű eredetileg egy ékírásos „het” volt a szír ábécében megszokott „he” helyett, akkor máris két tetszetős nevet kapunk: „Az Élet Városa” vagy „Az Élet Fénye”! Igaz, ezek az utóbbi nyelvészeti spekulációk szerintem nagyon erőltetettnek tűnnek, nem is tekinthetjük őket hitelesnek…

2. A vidék néprajzi és politikai jellemzői

Virágkorában Oszrhoéné közvetlen szomszédjának keletről a perzsa Párthus Birodalom, majd az ezt felváltó Szásszánida Birodalom számított. A párthuskori perzsa birodalom azonban nem számított olyan erősen központosított államalakulatnak, mint ahogyan az elvárható lenne, inkább különféle félig-meddig önálló városállamok, ütközőfejedelemségek, nomád törzsszövetségek és a nemesi anarchia határán egyensúlyozó tartományok törékeny szövetségéként vegetált. Így a társadalmi erőviszonyok és a szövetségi rendszerek szinte évenként változtak, újrarajzolva ezzel a környék politikai térképét. Ezért hát előfordult, hogy Oszrhoéné közvetlen keleti szomszédjainak sorába felküzdötte magát több ilyen részlegesen független államocska is, akik néha kisebb-nagyobb szeleteket hasítottak ki az edesszai fejedelmek birtokaiból is.
Vitás kérdés persze az is, hogy mit is nevezünk városnak az ókori közel-kelet viszonylatában, hisz ezek a települések mai szemmel nézve aligha lehetnének említésre méltóak, talán egyfajta nagyobb falunak számíthatnának, ugyanakkor mégis államalkotó tényezőknek számítottak. Véleményem szerint a város ott kezdődik, ahol a szociális háló integritása véget ér, tehát ahol megjelenik egyfajta slum, hajléktalanok vannak az utcákon, átmeneti szálláshelyek, kereskedőtelepek, idegen-negyedek és karavánszerájok biztosítanak lakhatást a lokális közösséggel semmilyen kapcsolatban nem álló, de szinte állandóan jelen levő tömeges átutazókkal, kereskedőkkel, stb.. Egy falun még a nincstelen zselléreket is befogadja egy-egy munkaadójuk, idegen átutazó pedig legfeljebb egy magányos vándorkereskedő lehet; mindenki más tagja a rokonsági hálózatnak, a tágabb nemzetségi, törzsi, vérségi közösségnek.
A legfontosabb ilyen keleti szomszédok (a több tucat jelentéktelenebb államocskát és települést itt most nem sorolom fel):
Karrhaj, Carrhae, azaz Harrán városa, a hajdani legfőbb asszír hadvezérek, a tartánuk hagyományos személyi birtoka, Szín holdisten legfőbb szentélyének otthona (bár ez inkább a keletebbi Sumatar Harabesi oázisban, a titokzatos „Legfőbb Isten” szentélyében lehetett), egyes etimológiai értelmezések szerint neve eredetileg azt jelentette akkádul, hogy az „Út”. Egyes kutatások szerint az Egyiptomot a Második Átmeneti Korban elfoglaló hükszoszok seregei innen származtak. Ez a város onnan is nevezetes, hogy itt maradt fenn a csillagimádó pogányok egy szektája, a harráni Szábeusok (valójában pszeudo-szábeusok) egészen a bagdadi Abbaszida kalifátus koráig, és az ő szakadárjaik virágoztatták fel a középkori arab csillagászatot, ami a mai modern asztronómia előfeltétele volt.
Ninive, a volt asszír főváros, ami az ókor legszínesebb etnikai és kulturális összetételével büszkélkedhetett. A város melletti hegy neve a mai napig Jónás prófétának állít emléket.
A perzsa Mügdónia szatrápia (tartomány) székhelye, Niszibisz, a későbbi szír egyház legendás hírű egyetemvárosa, a hellenisztikus kultúra egyik keleti fellegvára.
Adiabéné fejedelemsége, a Palesztinán kívüli zsidóság egyik legjelentősebb központja Arbéla fővárossal, a lakosság eredetileg döntően szír-arámi etnikumokból állt, később mindenféle iráni és indo-európai népek áramlottak be az országba. Elvileg ennek a fejedelemségnek a fennhatósága alá tartozott a legendás nehardeai Talmud-iskola, és részben ennek köszönhette hírnevét: Iosephus Flavius ugyanis leírja, hogy a királyi család a Kr. u. I. században áttért a judaizmusra. Ugyancsak őszerinte a helyiek Noé bárkájának roncsait mutogatták az erre tévedőknek.
Ennek közvetlen északi szomszédja, szinte tükörképe Gordüéné, az egyik vad hegyvidékeken elnyúló, független kereskedőfejedelemség, aminek lakosai leginkább a kurdokkal és a pávaangyalt imádó jezidikkel, kisebb részben az örményekkel, a médekkel, és az északibb kaukázusi vagy sztyeppei népekkel állhattak közeli rokonságban.
Atropaténé, vagyis az északi Kis-Média Örményország és Adiabéné északkeleti szomszédja, a mai Azerbajdzsán területén, amelynek befolyási körzete egészen a Kaszpi-tóig kiterjedt. Fővárosa Gazaca.
Északról, Meliténé határvárosán túl Edessza legközvetlenebb szomszédja Arménia tartomány, azaz a legendás Nagy-Örményország volt. Oszrhoéné függetlenségének kezdetén Arménia még önálló nagyhatalomnak számított, a legendás Tigranesz király uralkodásának idején Örményország a fénykorát élte. Végül a szomszédjaikkal vívott vég nélküli háborúik és a saját népük tömegeinek erőszakos áttelepítési kísérletei miatt az örmény királyok mégis elveszítették a hatalmukat. Ezt követően a vidéket többnyire szintén a párthusok tartották az ellenőrzésük alatt, akik a saját uralkodódinasztiájuk, az Arszakida királyok testvéreit és unokatestvéreit ültették Arménia trónjára, de az évszázadok során az is gyakorta előfordult, hogy Örményország ugyanolyan fél-független ütközőállamként egyensúlyozott nyugat és kelet, Róma és Perzsia között, mint maga Oszrhoéné. A korabeli örmény állam azonban nem fedte le teljesen az örmény etnikumok lakta területek egészét, a hajdani urártui (araráti) államból hátramaradt nyugati Kis-Örményország területe némileg átfedésben maradt az oszrhoénéi alföldekkel, ahol szintén számos örmény paraszt és a tömeges deportálások elől menekülő kereskedő talált végleges hazára. Maga az Edesszában uralkodó Abgár-dinasztia is gyakorta elbüszkélkedett vele, hogy anyai ágon dúsgazdag örmény kalmárfejedelmekkel áll rokonságban.
Jelentős északi szomszéd volt még egy ideig Sophéné, eredetileg egy örmény tartomány, később egy független örmény fejedelemség Karkathiokerta fővárossal.
Kis-Ázsia felől az egyik legfontosabb szomszéd Kommagéné fejedelemsége Szamoszata fővárossal. Ez a nagyobbrészt örményekkel és egyéb hellenizált kisázsiai népekkel benépesített terület leginkább arról híres, hogy egy itteni király emeltette a legendás Nemrut Dagi síremléket, illetve, hogy egyes történelmi bizonyítékok szerint itt került át Mithrász iráni eredetű horoszkóp-kultusza a közel-keletről a római birodalomba. Szintén itt volt a központja a Severus-dinasztia által elterjesztett misztérium-vallásnak, Jupiter Dolichenus Baál-kultuszának.
Az örményeken kívül egy ideig a kis-ázsiai Kappadokiai Királyság, a Fekete-tenger menti Pontusi Királyság, valamint az Azovi-tengeri és Krím-félszigeti Boszporuszi Királyság (akkoriban nem csak a mai Boszporuszt hívták így, hanem az Azovi-tenger és a Fekete-tenger közti szorost is) képviselői játszottak még szerepet a független Oszrhoéné külpolitikájában, ezek az államalakulatok azonban idővel beolvadtak a terjeszkedő Római Birodalomba, vagy csak egyszerűen kliensállamokká süllyedtek.
Nyugatról, Zeugma (ha minden igaz, ez eredetileg egy pontonhíd neve volt, de egy görög retorikai technikát is így neveztek el), illetve ennek az Eufrátesz keleti partján épült ikertelepülése, Birtha — ez utóbbi azt jelenti arámi nyelven, hogy az „Erőd” — határvárosán túl a haldokló Szeleukida Birodalmat szinte azonmód a terjeszkedő Római Birodalom váltotta fel, és az elkövetkezendő korok többségében meg is őrizte az egyeduralmát, egészen addig, amíg a hatalom súlypontja át nem lendült a Kelet-Római Birodalomba, azaz Bizáncba.
Fontos város volt még a legendás Hierapolis, a „Szent Város”, Edesszától dél-keletre az Eufrátesz túloldalán. Ezt a várost hívták még Membíjnek, Manbíjnek, Mabbugnak, Mabbognak, Bambyce-nek is. Egy az Eufráteszen Caeciliana mellett átvezető út kötötte össze a Szent Várost Edesszával. Itt állt Atargatis termékenység-istennő legfőbb szentélye, ezért játszott fontos szerepet a környéken a Szeleukida érától kezdődően. Első említése Pliniusznál van, de a Szamoszatai Lukiánosz egy egész könyvet szentelt neki, De Dea Syria címen. Ez a könyv egyfajta turista-paradicsomnak írja le a várost, ahol a szent tó körül fallikus jelképek meredeznek, és a látogatók mindenféle orgiákban vesznek részt, gyakran kasztráltatva magukat. Az elbeszélés szavahihetőségén sokat ront, hogy Luciánusz általában szatirikus kalandregényeket írt, amiben nagy szerepet játszott a fantázia…
Délről, a politikailag közömbös arab végekről talán csak Palműra tiszavirágéletű felemelkedése, Imperatrix Zenóbia, az egyedülálló arab császárnő világuralmi terve tudta igazán kizökkenteni Edessza mindenkori urait az egyhangú tespedtség kerékvágásából, egészen addig, míg a sivatag ki nem vetette magából az Iszlám zöld zászlaja alatti világhódító hadjáratba induló arab törzseket. Ezelőtt csak a Tömjénút és Szindzsar felől érkező dúsgazdag kereskedelmi karavánok hívták fel magukra a figyelmet — hisz egyes történészek szerint maga az Abgár-dinasztia is egy ilyen nabateus kereskedőháztól származott —, no meg a szír sivatagban kóborló, állattenyésztéssel foglalkozó kisebb-nagyobb nomád törzsek alkalmi betöréseitől kellett tartani a gazdagabb mezőgazdasági vidékeken. Innen érkeztek az országba a további arab elemek, akik aztán sikeresen elvegyültek az őslakosok között.
Ugyan nem önálló állam, de történeti szempontból jelentős a dél-keleti szomszéd, Dura Europos, a római határváros, aminek régészeti leletei az őskeresztény korszak legfontosabb emlékei. Érdekes jelenség, hogy az itteni zsinagóga falait ugyanolyan freskók ékítik, mint amilyen a keresztény templomot, a két alkotás feltehetően ugyanannak a művésznek a keze munkáját dicséri.
Még keletebbre volt található Hatra, az egyik leggazdagabb szíriai oázisváros, a hajdani Assur szomszédságában, ami közismerten arab uralkodódinasztiával büszkélkedhetett, az Araba-Beit ’Eláhá- („Arab Isten Háza”)dinasztiával, aminek alapítója Ladzsash volt, Naszhr sejk fia.
De ekkoriban épült ki Perzsia területén az ókori világ úgynevezett sprawl-ja (városszétfolyása), a BAMT (Boston-Atlanta Metropolisz Tengely) Tigris és Eufrátesz közötti (azaz „folyóközi”, Mezopotámia-vidéki) megfelelője, a Mahoze is. (A Mahoze arámiul van, az arabok ugyanezt al-Mada’innak nevezték. A folyóközt a modern arab al-Dzsazira, azaz „a Sziget” néven ismeri.) Ez az egymást szinte érintő városokból, sátortáborokból, utakból és hidakból felépített agglomeráció-rendszer a következő nagyobb településeket fogta össze: Vologészia, a párthus király által felépített palota-, díszkert- és vadaspark-komplexum (a mai Kúfa környékén); Szeleukeia, a hajdani Szeleukida Birodalom könyvtár- és hivatalnokvárosa; Ktésziphon, a körkörösen felépített katonai kaszárnyaváros; Szippar, az Eufrátesz-folyón való átkelést szabályozó hídőrző kereskedőváros; valamint a dúsgazdag metropolisz, Babilon. Ebből az irányból Oszrhoéné területét két nagyobb, többé-kevésbé állandó kereskedelmi útvonal is érintette. Az első a híres Selyemút (amit ugyan csak Stein Aurél nevezett el így, de előzményei már ekkor is megvoltak), ezen áramlott az árukereskedelem és a kultúra vérkeringése Európa és Kína között. A Selyemút keleten az Iráni-fennsíkon és Belső-Ázsián át vezetett el Kínáig. A második ennek kistestvére, a Fűszerút, ami a hajdani Elám („a mezopotámiai Irán”, fővárosa a menyegzőjéről híres Szúza), a Perzsa-öböl partján elnyúló Kharakéné, (fővárosa Szpaszinu Kharax, “A közel-keleti Honkong”, a mai Kuvait), a Bahrain-szigetek és a kusán India felől juttatott el drága kincsekkel megrakott karavánokat Kis-Ázsia irányába. A párthus korszak nagy népmozgásai az eurázsiai sztyeppék szilaj lovas-nomádjainak kedveztek, akik tömegével települtek be a civilizáltabb vidékekre. Pár ilyen szkíta (ezeken a meghatározhatatlan etnikumokat értem), iráni, türk és mongolid eredetű zsoldos-törzs hosszas vándorlás után végül a Harrán-síkságon vert tábort, számos edesszai előkelőség származtatta magát tőlük.
Az átmenetileg függetlenné vált, aztán szintén bekebelezett Palesztina és a párthus fennhatóság alatt élő nagy zsidó központok — mint amilyen Babilon vagy a Josephus Flavius által is bemutatott Adiabéné volt — között folyamatosan áramlottak izraelita családok is a folyton változó politikai szelek áldozataiként. Két zsidó rablóvezérnek, a beszédes nevű Asinaeusnak és Anilaeusnak a Kr. u. 12 és 38 között még azt is sikerült elérnie, hogy egy időre egy független kalózállamot hozzanak létre a Tigris-folyó mentén, Ktésziphontól északra, amit aztán hallgatólagosan az emigráns zsidóság nagy érdekszövetsége, és az első jelentős rabbi-iskolák (jesivák) hálózatát összefogó Resh Galuta, a Számüzetés Fejedelme is támogatott. Ezeknek az embereknek egy része szintén Oszrhoéné területén talált menedékre, jelentős helyi zsidó kultúrközpontot létrehozva. Ennek a zsidó diaszpórának majd a kereszténység keleti elterjesztésében lesz jelentős szerepe.
Mejegyzendő még, hogy ezekben az időkben a zsidóság koránt sem volt az a homogén vallási tömb, aminek később tekintették, az akkori diaszpórában élő zsidók egy jelentős része pl. szamaritánus volt, és mereven elhatárolódott a jeruzsálemi szentélytől.
Sztrabón, a kiváló Augustus-korabeli görög földrajztudós híres Geographikájában röviden jellemzi az ókori világ népeit. Amikor a Taurosz hegységtől délre eső területeket ecseteli, látszólag hanyag módon csupán egyetlen népcsoportot elemez részletesen. Valószínű azonban, hogy ez a látszólagos hanyagság mindössze praktikai okokra vezethető vissza, lentebb még látni fogjuk, hogy az itt élő népek szinte megkülönböztethetetlenek egymástól, már ami az etnikai-kulturális gyökereiket illeti.

„Adiabénének a legnagyobb része síkság, s bár szintén csak egyik része Babyloniának, mégis saját uralkodója van, olykor azonban Arméniához tartozik… Adiabéné tehát ilyen; az adiabénosokat sakkopodáknak is nevezik. Mesopotámiáról és a déli népekről mindjárt fogunk beszélni, csak előbb röviden elmondjuk, amit az asszíriai szokásokról beszélnek.
Egyéb tekintetben hasonlítanak a perzsákhoz, sajátos azonban náluk az, hogy minden egyes törzsnek három értelmes ember a vezetője, akik a férjhez adandó leányokat a nép elé vezetik, s a fiatalembereknek ajánlják, de először mindig a legelőkelőbbeket. Így kötik meg a házasságokat. Valahányszor közösülnek, utána felállnak, megfüstölik magukat illatos szerekkel, mindegyikük külön. Hajnalban, mielőtt még valamilyen edényt megérintettek volna, megmosakodnak. Amint tehát a halott érintése után szokásban van a mosakodás, hasonlóképpen a közösülés után is. Egy jóslat következtében minden babylóni nőnek a szokása, hogy idegen férfival közösüljön; ilyenkor nagy cselédséggel és kísérettel megy valamelyik Aphrodité templomba. Mindegyik nő feje szalaggal van körülkötve. A hozzá közeledő férfi annyi pénzt tesz a térdeire, amennyit jónak lát, azután elvezeti a templomból és közösül vele. A pénz az ő felfogásuk szerint Aphroditének van szentelve. A király által kinevezetten kívül még három hatóság van: az egyik a katonai szolgálatból már elbocsátottak közül, a másik a legelőkelőbbek közül, a harmadik az öregek közül. Az elsőnek az a feladata, hogy a hajadonokat férjhez adja és hogy házasságtörési ügyekben ítélkezzék, a másodiknak, hogy lopási ügyekben, a harmadiknak, hogy erőszakossági ügyekben ítélkezzék. A betegeket kiteszik a keresztutakra s megkérdezik a járókelőket, hogy tudnak-e arra a betegségre gyógyszert ajánlani. A járókelők közt senki sem olyan gonosz, hogy ne ajánlana valamilyen gyógyító szert, ha ugyan ismer olyat. Ruházatuk egy térdig érő vászon khiton és egy gyapjú felsőruha, meg egy fehér köpeny; hajuk hosszú és papucshoz hasonló cipőt viselnek. Hordanak még gyűrűt és botot is, de nem simát, hanem díszítettet, amely fölül alma, rózsa, liliom vagy más ilyenféle mintára van kifaragva. Szézámolajjal kenik magukat. A halottaikat éppen úgy gyászolják, mint az egyiptomiak és még sok más nép; bevonják viasszal és mézben temetik el. Három törzs van náluk, amelyeknél nem terem gabona; ezek mocsárlakók és halevők, akik éppen úgy élnek, mint a gedrósiaiak.”

Felmerülhet a kérdés, mik lehetnek azok az „egyéb tekintetek”, amikben az asszírok a perzsákhoz hasonlítanak?

„Azt mondják róluk, hogy mihelyt valakinek a felesége két vagy három gyermeknek adott életet, asszonyaikat másnak adják tovább. Hasonlóképpen adta át még a mi időnkben is a római Cato feleségét, Marciát, Hortensiusnak, annak kérésére, s az ősi római szokás értelmében…
… Mivel már bővebben szóltam a párthus szokásokról „Történelem” című művem hatodik könyvében (sajnos ez odalett), valamint Polübioszt folytató történelmi munkám második könyvében, az ismétlések elkerülése végett itt csak annyit említenék meg, hogy Poszeidoniosz szerint a párthusok tanácsa (szünderion) két részből áll, éspedig egyfelől a király rokonaiból, másfelől a bölcsekből és mágusokból, és ez a két csoport együttesen választja a királyt.”

E kis kitérő után nézzük azonban, mit írt még le Strabón a Harrán-alföld környékéről, pontosabban az Oszrhoénétől keletre fekvő vidékekről:

„A hegyvidék eléggé termékeny; itt az Eufrátesz és a Zeugma mentén, mind a mostani Kommagénéi, mind a régi thapsakosi mellett, a mygdónok laknak, akiket a makedónok neveztek el így. Itt a Masios-hegy alatt fekszik Nisibis, amelyet mygdoniai Antiokheiának is neveznek, továbbá Tigranokerta, Karrhai és Niképhorion erődítménye, Khordiraza és Sinnaka, ahol Crassust megölték, miután Surén, a parthyaiosok vezére csellel elfogta.”

Ezekről az eseményekről később majd még részletesen beszélünk. Sztabón a továbbiakban kitér a Gordüénében lakó kardukhos etnikumra — ezek szinte bizonyosan a mai kurdok ősei —, akik kiváló ostrommérnökök hírében állnak, és olyan fellegvárakat építenek, amik mintha egymással szomszédos, de különálló három erődnek tűnnének, csak éppen egyetlen város veszi körbe őket. (Ez az elkülönülés talán véres belháborúkra utal.) Szóba kerülnek még az egykor itt lakó, később azonban a perzsák által elhurcolt eretriaiak. Már itt feltűnik a párhuzam a szír és az asszír legendák közt, ami az országalapító kulturhérosz, Gordüsz életét illeti:

„A monda szerint Gorys, Triptolemos fia lakott Gordyénében… Triptolemosról nemsokára, Syria leírásakor fogunk szólni.”

De a legfontosabb részletek most következnek! Sztrabón majdnem együtt említ két népcsoportot, amik közül az egyik az arabok, a másik az arámi nyelven beszélő szírek sorait szaporítják:

„Mesopotámiának déli és a hegyektől távolabb fekvő víztelen és szegényes vidékein a sátorlakó arabok laknak, rabló- és pásztornépek, akik könnyen vándorolnak egyik helyről a másikra, ha a legelők és a zsákmányolási lehetőségek kimerültek. Így történik az, hogy a hegyvidékieket ezek is, meg az armének is nyomorgatják; az utóbbiak ugyanis fölöttük laknak s hatalmukkal elnyomják őket; végül is többnyire vagy ezeknek, vagy a parthyaiosoknak az uralma alatt állanak; ezek is a széleken laknak, minthogy birtokukban van Média és Babylónia…
… Azoknak, akik Syriából kereskedelmi ügyekben Seleukeiába és Babylónba járnak, az útjuk a most maliosoknak nevezett sátorlakókon és ezek pusztaságán vezet keresztül. Az Eufráteszen a mezopotámiai Anthemusiánál kelnek át. A folyón túl 4 skhoinos (60 stadion) távolságra fekszik Bambyké, amelyet Edessának, meg Hierapolisznak is neveznek; ebben a syriai Atargatis istennőt tisztelik. Az átkelés után az útjuk a babylóniai határ felé a pusztaságon vezet keresztül Skénaiig, mely tekintélyes város az egyik csatorna mellett. Az átkeléstől Skénaiig 25 napig tart az út. Ezek tevéken utaznak, de közben vannak szállások, amelyek olykor bőven el vannak látva ciszternavízzel, olykor azonban a magukkal vitt vizet fogyasztják. A sátorlakók békében hagyják őket, csak mérsékelt vámot szednek tőlük, ezért a folyópartot elhagyják és a pusztaságon vonulnak keresztül, miközben a folyót mintegy három napi úttal jobb felől hagyják. A folyó két partján lakó törzsfőnökök ugyanis, akiknek a földjük nem nagyon termékeny, s azt a szegény földet még kevésbé művelik, s akiknek mindegyike önálló uralkodó, mindnyájan külön, mégpedig nem csekély vámot vetnek ki. Nehéz dolog volna ugyanis ilyen és ennyire önfejű embereknél közös és a kereskedőre nézve előnyös vámtételt megállapítani…
… (az Eufrátesz folyón) innenső rész Babyloniáig a rómaiak és az arab törzsfőnökök birtokában van; ez utóbbiak részint azokhoz (mármint a párthus-perzsákhoz), részint a rómaiakhoz húznak, már akikkel közelebbi szomszédok, a folyó közelében lakó nomád sátorlakók azonban kevésbé, de jobban a távolabb és Boldog Arábia mellett lakó törzsek.”

Valószínű tehát, hogy már Sztrabón korában sem volt egyértelműen elhatárolható egymástól az arab és a szír etnikum, ahogy a későbbi korokban is gyakori jelenség volt, hogy valaki egyszerre beszélt anyanyelvi szinten arabul és szírül!

1. Oszrhoéné fekvése és gazdasága

Oszrhoéné fejedelemsége területileg a Kis-Ázsia déli határain végigfutó monumentális anatóliai hegységlánc, a Toros-hegység (Taurosz) keleti részhegységeinek egyikétől, az úgynevezett Antitorostól délebbre, s az Eufrátesz felső folyása és a Tigris felső folyása által közbezárt földsávon helyezkedett el, a négyszögben, amit délkeletről a Khábur folyó zárt le. Az egyes pontokon füstölgő torkú, netán lángokat köpő vulkánkúpokkal pettyezett, de mégis szorosan egymásba kapaszkodó, reszelős hátú hegygerincek hófödte csúcsai szinte az eget verik, oldalukon meredek gleccserek és heves sodrású hegyi patakok zúdulnak alá a mélyebben fekvő területekre, a komor völgyeket csupán keskeny, alig járható szorosok kötik össze egymással imitt-amott. A napfényben csillogó jégfolyamok sziklapartjain kőszáli kecskék és zergék figyelik a mezopotámiai civilizációt tápláló két nagy folyam szülőföldjét. A mélybe alászálló Tigris és Eufrátesz itt még nem az a szelíd, kényelmes lassúsággal hömpölygő magabiztos folyamóriás, aminek a lentebbi alföldek lakói ismerik, hanem ezernyi kanyarral, vízeséssel és földalatti barlangcsatornával előre törő, dacosan ide-oda csapódó vadvízi folyócskák, amelyek hosszas küzdelemben tudnak csak felülkerekedni az útjukat keresztező patak-riválisokon és tó-gáncsokon, csak azért, hogy aztán termékeny, bővizű esőfelhők által öntözött rónaságokon folytassák útjukat a sivatagosabb vidékek felé. Ahogyan azt Sztrabón is megjegyzi:

„… A Tigris keresztülfolyik a Thópitis nevű tó közepén annak szélességében, amint azonban a másik parthoz ér, nagy zajjal és hullámzással a föld alá bújik, s jó messzire láthatatlanul folyik tovább, míg Gordyaiától (Gordüénétől) nem messze ismét a felszínre tőr. Eratosthenés szerint olyan erővel tör a tavon keresztül, hogy bár a tó sós és halak nincsenek benne, ezen a részen édes, gyors áramlású és halakban bővelkedik…”

Az ilyen helyeken még sót is lehetett párolni az élelmesebb államszervezetek irányítása alatt.
Ezen a vidéken jelenleg két nagyobb ország osztozkodik: Törökország és Szíria.
A fejedelemség fővárosa, Edessza is az Eufrátesz egyik mellékfolyójának, a Dajszannak (ez egybefolyva a Cullab patakkal alkotja a Balikh-folyót) az északi partján feküdt, egy festői, vízesésekben és meredek esésű hegyi csermelyekben gazdag hegyvidéken, amit minden oldalról egy termékeny alföld vett körbe. Ez az alföld a közeli asszír város, Harrán nyomán Harrán síkságaként lett ismert a történelemben és a Bibliában. Ez a vidék a „termékeny félhold” egyik legtermékenyebb szakasza, hogy Gordon Childe klasszikus meghatározásával éljünk. A Harrán-alföld jól öntözött búza-, köles-, szezám-, rozs- és árpaföldjei mindig is fontos szerepet játszottak a világpolitikában. Étkezéshez és a kozmetikumokhoz egyaránt szezámolajat használtak, népszerű exporttermék volt még a lucerna. A gabona takarmányként való feldolgozása után hátramaradt szalmából és sárból kellemesen hűs házbelsőket biztosító vályogtéglák készülhettek, minden igényt kielégítve. Ahol hiányzott a vetemény, ott békés marhacsordák kérődztek, másutt hatalmas ménesek, nem ritkán onagerek (vagyis vadszamarak: Equus hemionus hemippus) vágtattak a pusztákon. Hús és izomerő: itt mindenki megtalálhatta a neki tetsző értékeket, senkinek sem kellett nélkülöznie. A délibb területeken, a sivatag határán még jól jöhettek a pálmafából származó termékek is: liszt, kenyér, bor, ecet, méz, sőt, mindenféle fonott áru készült a datolyapálma áldásaiból. Oszrhoénében a telek hidegek, a nyarak viszont forróak. Ennek ellenére a Harrán-alföldön élő népek mindig is viszonylag könnyebben boldogultak a természet kihívásaival, mint a tőlük délebbre, netán északabbra élő balszerencsésebb társaik. Gyümölcsöskertjeiket, szántóföldjeiket soha nem kellett kizárólag a folyamok vérét szívó öntözőcsatornák és az iráni felföldről ismert földalatti féregjáratok, a quanatok kényének-kedvének kitenni, mert a tenger felől könnyelműen erre kószáló, ám a hegygerincek reszelős fogsorai közt megrágcsált, fájdalmukban életadó könnyeket ontó esőfelhők mindig is elegendő csapadékot biztosítottak a viszonylag kényelmes mezőgazdasági termeléshez. Ezért aztán hol a zord hegyvidékek kérges szívű lakói szálltak alá, hogy megpróbálják visszavenni azt, ami hitük szerint az ő jussuk lenne — hisz az ő hegyormaik urai, a Tesubok és Baálok okozták a viharokat, amelyek az alföldet szoptatták —; hol pedig a sztyeppék, szavannák és dűnetengerek szívós vándorai törtek északnak a folyamok forrásvidéke felé, mert itt keresték a puhányabb ellenfeleket és a gazdagabb legelőket, amik eltarthatják nyájaikat. A síkvidéki Harrán városa később sem tűnt el, csupán átalakult: a görög hódítást követő időkben átkeresztelték Carrhaera, a római történetíróknál ezen a néven fut a város. Egyes források még Azzuzként is hivatkoznak Harránra, de erre még majd külön kitérünk a megfelelő fejezetnél.
Maga a Dajszan, a Harrán-alföldet átszelő bővizű folyó neve szó szerinti fordításban azt jelenti: „heves sodrású hegyi folyó”, „zuhatag”. Érdemes megjegyezni ezt a nevet, mert a későbbiek során még fontos lesz! A görögök ezt a nevet fordították Scirtosnak, majd a párthusok Aborrhasznak. Az elkövetkezendő évszázadok során számos költő, művész és filozófus nyert ihletet a Dajszan fodrozódó habjaiból, a partokat elfüggönyöző fűzfalombokból, rájuk még külön kitérünk a későbbiekben. Az ország gazdaságpolitikája számára jelentős másik nagy folyót, a Khaburt (vagy Háburt) a görögök Basileiosnak keresztelték, királyi méreteinek köszönhetően. Maga az Eufrátesz valahol az Antitorosz völgyeiben egy nagy ívű hegyvidéki kanyarral kitérőt tesz nyugat felé, ezzel jelentős területeket csatolva a keleti partjának pusztaságaihoz, mielőtt egy csaknem szabályos félkört leírva vissza nem tér a keleti mederbe. Ez a három, számos vízeséssel szabdalt, hódvárakkal pettyezett, meredeken kanyargó vízi országút lett Edessza gazdagságának egyik kulcsa. Partjaikon vámszedő révek, hidak és kikötők létesültek, habjaikon fát, fémeszközöket és nyersanyagokat úsztattak le a hegyi népek, míg az alföld lakói gabonát, kerámiákat és kész termékeket küldtek nekik vissza — a légmentesen összevarrt és levegővel felfújt kecskebőr tömlőkön lebegő uszályaikat, a kalakkukat a gátakon gürcölő rabszolgák és igavonó barmok vontatták a sodrásnak felfelé. Más utazók kis vitorlásokkal vágtak neki a folyami országutaknak, s a halászok néha aszfalttal tömörített nádcsónakokon, netán bivalybőr bevonattal leszigetelt, kerekfenekű hajókkal, úgynevezett guffákkal merészkedtek ki a nyílt vizekre. A nádasban vadludak és más égi népség lelt menedékre, a nyugalmasabb folyóágakban szorgos halászok vetették ki hálóikat, hogy a gazdag halállományból szemezgethessenek. A fazekasműhelyek és az írnokiskolák mesterei egyaránt e vizek agyagából nyerték szakmájuk alapanyagát. De innen nyerték a nyersanyagot egy másik fontos hivatás képviselői is; Erathoszthenész egy Sztrabónnál fennmaradt részlet tanulsága szerint a következőképp ír a földszurokról:

„A folyékony, amelyet naphthának neveznek, Susisban képződik, a száraz pedig, amely megkeményedhetik, Babilóniában (itt tágabb értelembe véve: a Folyóközben); ennek a forrása az Eufrátesz közelében van, s mikor az utóbbi a hóolvadás következtében kiárad, ez is megárad és a folyóba ömlik, itt azután nagy darabokba áll össze, s ezek felhasználhatók az égetett téglából készülő ház építésénél.”

Maga Sztrabón ehhez már csak azt teszi hozzá:

„… Ami a szárazat illeti, már említettük, hogy mennyire hasznos, különösen a házépítésnél. Azt is mondják, hogy a fonott vízi járművek, ha földiszurokkal bekenik őket, vízhatlanok lesznek…”

Ha már a „folyékony földszurok”-nál tartunk, talán érdemes kitérni arra, hogy az ilyen naftakutak — a kőolajgejzírek — Oszrhoéné területén is megtalálhatóak mind a mai napig. Már az ókorban is különleges jelentőségük volt: ezekből készítették a háborúkban használatos „görögtüzet” (amit valójában már a perzsák is használtak Kr. e. 500 tájékán), a naftavetőkben és katapultokban használatos különleges vegyi tüzelőanyagot, ami állítólag még a vizek felszínén is égett, és eloltani csak homokkal, ecettel, vizelettel, és más savas folyadékokkal lehetett. Ahogy Sztrabón írja:

„… A folyékonynak azonban, amelyet naphthának neveznek, különös sajátossága van. Ha ugyanis a naphthát tűzhöz közelítjük, a tűz belekap, és ha egy vele bekent tárgyat közelítünk a tűzhöz, az égni kezd s vízzel sem lehet eloltani (mert annál jobban ég), legfeljebb nagyon nagy mennyiséggel, hanem agyaggal, ecettel, timsóval vagy madárléppel elfojtva kialszik. Alexandrosz (Nagy Sándor) állítólag próbaképpen a fürdőben naphthával öntött le egy gyermeket, s fáklyát vitt a közelébe; a gyermek azonnal égni kezdett s el is pusztult volna, de a körülállók gyorsan nagy mennyiségű vizet zúdítottak rá, és így megmentették. Poseidonios szerint Babylóniában a naphthaforrások részint fehér, részint fekete naphthát adnak, ezek közül egyesek folyékony ként (a fehér naphthaforrásokat értem, mert ezek vonzzák magukhoz a lángot), a fekete naphthaforrások pedig folyékony földiszurkot, s a lámpákban olaj helyett ezt égetik.”

A fővárostól északkeleti irányban alig 30km távolságban kezdődnek a vulkanikus Karaca-hegy(ség) lejtői, délebbre pedig ott van a Dzsabal Abd-al-Aziz, a fejedelmi szikla, amit istenként tiszteltek a környéken lakó arab törzsek. Itt az ókorban bőséges faanyagot biztosító, sűrű platán-, olajfa-, mandula-, dió-, füge-, gránátalma-, ciprus- és cédruserdők, valamint állattenyésztéshez legelőt nyújtó dúsfüvű rétek boríthatták a hegyormokat. A rideg állattartáshoz szokott juhászok vastaggyapjús nyájaikkal napokig kóborolhattak anélkül, hogy emberi településre lelhettek volna. A völgyekben faszénégető boglyák ontották a füstöt, egyes napsütötte hegyoldalakon finom szemű, ősi nemesítésű szőlőtőkék sorakoztak. A Kaukázus környéke volt a szőlő egyik géncentruma, ahogyan azt már Nyikoláj Vavilov (1887-1943) is megállapította. Oszrhoéné italméréseiben mindig bőséggel csordogált a jó pincékben őrzött bor és a gazdagon díszített kerámiákból csapolt árpa- és mézsör. Az erdőségek vadászai hegyi oroszlánt (egy a Moszul melletti Tell-Balawában talált kapu domborműve Asszur-naszir-pal nyugati hadjáratát mutatja be, amelynek során oroszlánokra vadászott a Dajszan mentén), karakált (sivatagi hiúzt), szír barna medvét (Ursus arctos syriacus), szír farkast, szír hiénát, „iráni dámvad” szarvast (Dama dama mesopotamica), vadkant és különféle madarakat űztek; a medvéhez, oroszlánhoz, farkashoz és vadkanhoz hasonló vadállatokat szívesen használták vásári mutatványosok előadásain, illetve különleges épületek udvaraiban rettegéskeltő házőrzőnek. Egyes rangosabb előkelőségek még azt is megengedhették maguknak, hogy időnként kerecsensólyommal fogassák el a kisebb emlősöket — nyulakat, rókákat és nyestféléket —, a későbbi keresztes háborúk idején sok európai nemes innen tanulta el e szakma fogásait, igaz, a módszernek voltak európai hagyományai is. Volt azonban itt más madárfajta is, pl. különféle keselyűk. Azonban úgy tűnik, hogy az egyik legegzotikusabb itt őshonos vadállatfajtát, a jellegzetes megjelenésű szír elefántot (mamutot?) a Kr. e. VII. században kiirtották a vadászni vágyó asszír hadurak. Ettől kezdve véget ért az elefántcsont bútorok és az elefántcsont berakásos mozaikok divatja, ha valaki mégis ilyen kegytárggyal akarta elkápráztatni környezetét, annak messzi földről kellett behozatnia a drága elefántcsontot, vagy vízilovak csontját használta ilyen célra. Több másik állat is hasonló sorsra jutott, köztük egy népszerű háziállatcsoport, a cibetmacska-félék. A sziklák némelyikéről mészkövet is fejtettek, ezekből készültek a zsúfolt városok bérházai, s e városokban elszeparált kerületekre oszolva éltek a különféle etnikumok, vallások, törzsek és mesterségek képviselői. A színesebb kőzetdarabokat nagyszerű mozaikok megalkotására használták az edesszai művészek, ezeknek a mozaikokhoz használt egzotikus köveknek kontinensnyi távolságba átívelő kereskedelme volt. (De kereskedtek itt más festékanyagokkal is, pl. a Kaukázus környékének bíbortetűjének, vagy a föníciai tengeri csigák váladékával megfestett kelmékkel.) Másutt sötét tárnák vezettek a hegyormok gyomrába, hogy az ott érlelt drága érceket felszínre hozzák. A környező hegyekben réz- (bár ennek elsősorban Ciprus volt a központja), ón-, vas-, ólom-, ezüst-, és aranylelőhelyek lapultak. A bányák tőszomszédságában kohók és kovácsműhelyek dolgoztak a drága ékszereken és fegyvereken, a szigorúan titkos helyszínű bányászfalvakat vérszomjas kopókkal felszerelt fejedelmi őrjáratok vigyázták. A sivatag homokját néhol üvegfúváshoz használták. Egyes helyeken talán még kőszenet is bányásztak. Ahogy Sztrabón mondja:

„Az országban ugyanis jó legelők vannak, a növényzet részére kedvező, még az örökzöld növények is virulnak, sőt, az amómón fűszer is, oroszlánok is vannak ott; van azonkívül naphthája és gangétis köve, amelytől a csúszómászók menekülnek.”

Egy szó, mint száz: Oszrhoéné területe az ókorban maga lehetett a földi paradicsom.

Oszrhoéné, Edessza — egy apró ókori ütközőállam a nagyhatalmak árnyékában (blog-lektűr anyag, eredeti készítés 2003, jelenleg átdolgozás alatt)

Hogy a jós igékbül a jövőbe látott,
Felosztá Feridún az egész világot:
Rúmra és Khaverre, Csínra s Turkesztánra,
Harmadik harmadnak Írán földjét szánja.

Elsőbben is Szelmet hívta elő s neki
Rúmnak birodalmát s Khavert szemelte ki.
Aztán meghagyta, hogy teljes díszébe’
Induljon nyugatnak, seregtűl kísérve.

Ott az a királyok trónusára lépett
És Khaver-Khodájnak köszönték a népek.
Firdauszi: Sah-Name („Királyok könyve”)
— Feridun király elosztja birodalmát fiai közt 1
(Radó Antal fordítása)

A fentebb idézett verses eposzban egykor létező világtájakat sorol a legendás perzsa költő, Firdauszi, akinek neve azt jelenti: a „Mennyei”. Rúm természetesen a Római Birodalom, Csín Kína, Turkesztán az eurázsiai sztyeppék végtelen pusztaságát jelöli, Irán pedig a hatalma teljén a fél világot uraló Perzsiát. A vidék azonban, amivel most foglalkozni fogunk, a versben Khaver földjéhez tartozik: a történelmi Szíria földje ez, ami egykor az Eufrátesz folyó mindkét oldalán jelentős kultúrát képviselt.
Oszrhoéné fejedelemsége, amit mi közismertebb nevén egyszerűen Edesszának hívunk, az ókori világ egyik legérdekesebb, egyszersmind legegzotikusabb államalakulatának számított. Számos népcsoport, etnikum, vallás és kultúra képviseltette magát a falai közt, a mi érdeklődésünket azért keltheti fel, mert uralkodó osztálya talán arab eredetű lehetett. Azokban a vadregényes időkben, amikor az ókori világot még hatalmas birodalmak osztották fel egymás között, csupán kevés államalakulat tudta megőrizni a függetlenségét, de ezeknek a miniállamoknak a neve nemigen maradt fenn a köztudat emlékezetében. Edessza nevének fennmaradása elsősorban annak köszönhető, hogy itt szökkent szárba az ókori világ egyik legjelentősebb szinkretista kultúrközpontja, itt született meg az ókeresztény irodalom egy jelentős hányada, és állítólag innen ered a katolikus köztudat „ötödik evangéliuma”, a néha Szent Mandylionnak (ez a név egy bizánci görög szó, semmilyen más összefüggésben nem fordul elő), máskor pedig latinul Vera Ikonnak, azaz Valós Arcképnek is nevezett krisztusi lepel eszméje.
Mielőtt belevágnánk a részletekbe, szeretnék leszögezni valamit. A tudományos álláspont szerint Oszrhoéné fejedelemségének nevezzük azt az aprócska ókori közel-keleti országot, aminek Edessza település volt a fővárosa. Tehát elméletileg a két név nem cserélhető fel egymással tetszőlegesen, a gyakorlatban mégis ez történik, a keresztes háborúk idejére például Edessza nem csak a várost, hanem az egyik szentföldi keresztény királyságot is jelölte.

Művem célja, hogy egy olyan szemszögből vizsgáljam a korai szír kereszténység kialakulását, amihez hasonló eddig csak néhány neves kutató világlátásában jelent meg:[1] irodalmi, jogi, liturgikus-teológiai és régészeti források szintézisével próbálom rekonstruálni azt a sokszínű, mind kulturálisan, mind politikailag heterogén környezetet, amiben ez az új világnézet szárba szökkent, így próbálva feltárni a tényezőket, amik befolyásolták a folyamatot. Azaz, azt próbálom vizsgálni, hogy a nagyhatalmak árnyékában lavírozó Edessza, a város, ami szinte önmagában lesz főszerelője e munkának — mint Ivo Andrić műveiben a boszniai táj —, hogyan biztosítja azt a gazdaságilag és politikailag kiszolgáltatott, mégis minden kulturális újításra nyitott közösséget, ahol a világon először fogalmazzák meg az autonóm keresztény identitást.

---

[1] Key-Fowden, Elizabeth: The Barbarian Plain: Saint Sergius between Rome and Iran (Transformation of the Classical Heritage 28), Berkeley: University of California Press, 1999. 227 pp. + xxii with bibliography.

Fowden, Garth: Empire to Commonwealth: Consequences of Monotheism in Late Antiquity. Princeton University Press 1993