Rabban Bar Szauma utazásai — Kína keresztény követe Európában

Mindenki ismeri Marco Polo keleti utazásainak klasszikus történetét, de azzal csak kevesebben vannak tisztában, hogy fennmaradt Marco Polo egyik kínai kortársának, a keleti keresztény Rabban Bar Szauma atyának az utazásait megörökítő beszámoló is. Az ujgur Bar Szauma és ifjú öngüd tanítványa, Rabban Markosz (a későbbi III. Jabh-Allaha pátriárka) Kánbalikból, a mai Pekingből indultak el egy jeruzsálemi zarándoklatra, de úti céljukat soha nem érték el: a kései keresztes korszak zavaros politikai viszonyai közt megrekedtek az Il-kánok fennhatósága alá tartozó Bagdadban. Itt Markosz szír egyházi karriert futott be, míg öreg mesterét és bizalmasát diplomáciai küldetéssel bízta meg: induljon Európába, hogy a pápa és az ottani királyok segítségével kovácsoljon szövetséget a közös ellenség, a mamelukok ellen. Küldetésével Bar Szauma mintegy megelőlegezte Matteo Ricci későbbi misszióját, hidat építvén a keresztény Nyugat és az akkor még keresztény hagyományokat is ápoló Kelet között. Erről az utazásról számol be a tanulmány.
A történet előzményeként röviden felvázolnám a korabeli világképet. Dzsingisz kán halála után a trónörökösök tovább folytatták a világ meghódítását, és a negyedik kán, Möngke idején testvére, a Coleridge versében is megénekelt Kubláj meghódította Kínát, megalapítván ezzel a Jüan dinasztiát. A Jüan korabeli Kína sajátossága, hogy az uralkodó réteg, a nomadizáló harcos-pásztor életmódhoz szokott mongol nem volt képes a birodalom adminisztrációját irányítani, viszont a korábbi uralkodó réteg hivatalnokaira, a bennszülött han etnikumra sem támaszkodhatott, mert idegen megszállóként egyszerűen nem bízhattak a hűségükben. Ezért kénytelenek voltak a világ más tájairól behívott, vagy akár erőszakkal elhurcolt vendégmunkások tömegeivel feltölteni az országot, és rájuk bízni az adminisztratív irányítást, ez volt az úgynevezett szemu-kaszt, a „tarka tekintetűek” népe. Így került Kínába több ezer perzsa, arab, türk vagy indonéz muszlim, buddhista, hindu, zsidó és keleti keresztény, néha akár orosz vagy alán kereskedő, kézműves, közhivatalnok. Így egy négyfokozatú kasztrendszer alakult ki Kínában: felül voltak a mongol nomád urak, alattuk a gyakran más vallású szemu-hivatalnokok, a hanoknak, és a velük egybeolvadó, még korábban Kínába beáramló népeknek megmaradt a középréteg, míg a korábban a hanoknak alávetett egyéb etnikumok, elsősorban a mindenféle dél-kínai nációk rekedtek a társadalom legaljára.
A hivatalnokréteg elitjét a saját írásbeliséggel rendelkező, már akkor is többféle identitással küzdő, de gyakorta szír eredetű kereszténységet gyakorló ujgurok, a nomadizáló mongolok közeli türk rokonai adták. A hagyományos felfogás szerint a keresztény ujgurok a legtöbb ilyen nomád néphez hasonló nesztoriánusok voltak. A modern kutatások azonban bebizonyították, hogy biztosabb egyszerűen keleti keresztényeknek hívni őket, mert egyrészt a sztyeppei „nesztoriánusok” soha nem rendelkeztek egységes teológiai hitvallással, s a nyugati dogmatikai viták is elkerülték őket, másrészt nem minden sztyeppei nép követte ugyanazt a missziós eredetet (némelyek pl. manicheus missziókból fejlődtek tovább különféle szinkretisztikus módokon, erről bővebben lásd Kósa Gábor részben még publikálatlan tanulmányait, de voltak egyéb transz-kaukázusi autokefál egyházak, akik missziókat küldtek a sztyeppére, stb.), és csak a közös keresztény gyökereket és a félig-meddig autonóm püspökségek köré szerveződő adminisztrációt tartották fontosnak.
Rabban bar Szauma, a „Böjt gyermeke” a korabeli Kánbalik, a mai Peking mellett született egy ilyen ujgur családban valamikor 1220 körül. Egyetlen gyerek volt, ráadásul kései. Apja, Shiban, adószedő volt, az ifjú Bar Szaumát kezdettől hivatali karrierre szánták, a legkiválóbb oktatásban részesítették és a kor szokásaihoz híven eljegyeztették egy előkelő menyasszonnyal. Kankajának szánták, azaz amolyan egyházi hivatalnoknak. Húszéves korára azonban elidegenedett a császárváros korrupt közösségétől, és fokozatosan szerzetesi életre tért. Huszonhárom éves korában tett fogadalmat Peking püspökénél, Mar („Szent”) Györgynél, majd eltávozott a civilizációból, és egy barlangba költözött, körülbelül egynapi járóföldre a fővárostól. Itt élt nagy tiszteletnek örvendő remeteként, amikor megismerte későbbi tanítványát, Markoszt.
Markosz maga Kavshangban született (ez valahol a Tárim-medence keleti határán lehet, ilyenformán a Stein Aurél által újrafelfedezett Selyemút egyik állomása), származását tekintve az öngüdök keresztény türk törzsébe tartozott, ha úgy tetszik, „János papkirály” népébe tartozott. Apja, Bajniel diakónus volt, Markosz volt a legfiatalabb fiú négy testvére mellett. 1245-ben született, és a serdülőkort elérve a fővárosba zarándokolt, ahol azonban nem volt maradása, inkább a környék legendás remetéinek társaságát kereste. Így szegődött Bar Szauma tanítványául, annak hosszas méltatlankodása ellenére.
Idővel azonban elunták eseménytelen életüket, és feltámadt bennük a vágy, hogy Jeruzsálembe zarándokoljanak. Mivel az egyházi adminisztráció révén jó kapcsolataik voltak az udvarral, Kubláj Kán különleges menlevelet, úgynevezett jarlikot adott nekik, amihez egy különleges nemesfém medalion, egy úgynevezett pajzah járt. Ilyen ujgur vagy kínai írásos, gyakran törzsi tamgákkal (egyfajta stilizált billogokkal) is ékesített, aranyból vagy ezüstből öntött szigillumot csak a káni követek kaphattak. Ez biztosította a zavartalan közlekedést a két zarándoknak.
Első állomásuk nyugat felé Markosz szülővárosa, Kavshang volt, aminek urai rokonságban álltak a káni háremmel. A város előkelőségei, Markosz rokonai szívélyesen fogadták őket, és hosszan győzködték a vándorokat, hogy tegyenek le tervükről, és inkább fogadjanak el valamilyen tisztséget a helyi egyházban. Amikor erről nem sikerült meggyőzni őket, inkább gazdag felszerelést biztosítottak számukra, pompás lovakkal és málhásállatokkal, hogy át tudjanak kelni a rettenetes Takla-makán sivatagon.
Következő állomásuk a sivatag bejáratának számító Tangut királyság, ez a tibetivel rokon nép, ahol több keresztény templom is állt. A helyiek szívesen fogadták őket, de nem próbálták marasztalni a vándorokat. Következő állomásuk a barlangsírokkal övezett, selyemhernyó-telepeiről híres Khotan, ami elvileg püspöki székhely volt abban az időben. Az itteniek azonban inkább buddhisták voltak, kultúrájuk és sajátos nyelvük a donhuangi barlangokban talált leletek közt maradt fenn. De a város korábbi fejedelme azokban az időkben épp függetlenségi harcát vívta a kán ellen, ezért a bizonytalan közállapotok miatt a vándorok hat hónapig vesztegeltek a lerombolt házak közt. Innen végül mégis eljutottak a Kasgár-oázisba, a jáde-kereskedelem egyik központjába, ahol egy keleti keresztény metropolita székelt. A várost ellenben Kubláj kán seregei perzselték fel, egy másik Dzsingisz-ivadékkal, Kaidóval folytatott harc során. A két szerzetes kénytelen volt több napos kitérőt tenni, hogy felkeressék a Talasz-folyó partján táborozó törzsfőt, tőle kérvén átutazási engedélyt. Így jutottak el a Kaszpi-tengertől keletre eső Khoraszánba, ahol több szent zarándokhelyet is felkerestek: keleti szentek sírjait, püspöki székhelyeket.
Útjuk egyre eseménydúsabb lett, ahogy elérték a nagy Azerbajdzsánt, és annak akkori fővárosát, az Umria-tó partján épült Maraghát, ahol az akkori világ egyik legnagyobb csillagászati obszervatóriuma működött, amit a legendás csillagász, Nászír ad-Dín Túszi épített. A város volt a nomadizáló il-kánok fő szálláshelye, a közeli zoroasztriánus szentély, a három nagy „őstűz-templom” egyikének szállást adó, vízzel feltöltött kráter köré épült Takt-e Szulejmán mellett.
A mai Irán és Irak nagy részét ezekben az időkben a Hülegü kán vezette mongolok seregek hódították meg, amelyet az Il-kánida Birodalomban egyesítettek (1256–1336). Hülegü Dzsingisz kán legkisebb fiának, Toluj kánnak és a kereit tatár származású, de keleti keresztény feleségének, Szorgagtani Bekinek volt a gyermeke. Fivérei olyan jeles személyiségek, mint Möngke, Kubiláj és Arig Böke. Möngke 1251-es nagykánná választásakor Hülegüt a kurultáj feljogosította a még Dzsingisz kán alatt megkezdett és Ögödej alatt is folytatott vállalkozás befejezésére, a délnyugati területek meghódítására, egyúttal előre elismerték örökletes uralmát a meghódítandó területen, mint a nagykán alattvalója. A kán seregei és tágabb családfája számos keresztény nomádot tartalmazott, ezért az il-kánidák kezdettől törekedtek a keleti keresztény közösségek megnyerésére és egyesítésére, ezzel egyfajta szír-keresztény reneszánszt teremtve. Már Bagdad 1258-as bevételében is kulcsszerepet játszottak az ott élő keresztények, a mongol seregek vezére, a „bika” Ked-buka hithű kereszténynek vallotta magát, ezért az ostrom előtt egyezkedett a város keresztény pátriárkájával, II. Makikával. A tárgyalások ugyan nem segítettek Bagdad urain, de a lerombolt városban egyedül a keresztények maradtak életben, akik borral ünnepelték a felszabadulást, kárörvendő tósztokat szavalva a muszlim lakosság szeme láttára. Maga Hülegü is egy hitvalló keresztény nőt, Dokuz-katunt tette meg első feleségeként, az anyakirályné befolyása még sokáig érződött, mivel számtalan templom és kegyhely építését rendelte el. A keresztény Európa ezekben az időkben még emlékezett azokra a legendákra, amik a keresztény János Pap-király mesés keleti országának vélt vagy valós követeiről számoltak be. Nem jelenti ez azonban azt, hogy az Il-kánok maguk hithű keresztények lettek volna: a gyakorlatban sokkal inkább hajlottak a buddhizmus tiszteletére, míg a hivatalos törzsi és állami ünnepeken olyan sámáni szertartásokon vettek részt, amik nagyobbrészt Dzsingisz kán személyi kultuszából alakultak ki. Előfordult az is, hogy az egyes keresztény forrásokban új Konstantinnak titulált Hülegü hirtelen haragjában egy egész keresztény város, Targit kiirtását rendelte el, az ott élő püspökkel egyetemben. A kereszténység pártolása egyszerű politikai fegyver volt a számukra, mert így mind a keresztes, örmény vagy grúz utódállamokra, mind az őslakos keresztény közösségekre számíthattak a túlnyomórészt muszlim, de egymás közt mind felekezetileg, mind politikailag megosztott részfejedelemségek ellenében.
A Dzsingiszidák kezdetben egységesnek szánt birodalma hamar részekre hullott. Az il-kánidák tartományaitól északra Batu kán leszármazottjai hozták létre az Arany Hordát, aminek urai Berke kántól kezdődően muszlimokká lettek. Önállóságra törekedtek a Csagataj-ág sarjai is. A legnagyobb ellenség azonban délről, a mameluk Egyiptomból fenyegette a mongolokat. A mamelukok olyan sztyeppei nomád népektől származó, harcra képzett szunnita muszlim rabszolgák voltak, akik épp ezekben az években vették át a korábban si’íta Fátimida fennhatóság alatt álló Egyiptom irányítását, dinamikus katonai hódítóállammá téve azt. A karizmatikus rabszolga-hadúr Bajbarsz idején az egyiptomi seregek elfoglalták a palesztin területek szent városait, és az 1260-as homszi csatában megállították a Szíria felől előretörő Il-kánokat is. Így érthetjük meg azt a fentebb látott tényt, hogy mire Bar Szauma eljutott az Il-kánok fővárosába, a keleti világ már forrongott. Hülegü halála után II. Makaka utódja, I. Mar Denha pátriárka már annyira tartott a muszlimok bosszújától, hogy Arbélába, a modern Erbilbe menekült, majd később innen ment tovább az új il-kánida fővárosba, Maraghába. A gyapjúkereskedelemből meggazdagodott város vált Bar Szauma és Markosz következő célpontjává is.
Az idős Mar Denha önellentmondásos személyiség volt. Az egyháztörténészek tudni vélik, hogy politikai ellenfelei — köztük a kurdokhoz küldött misszionárius, Bar Kaligh — rendszerint gyanús körülmények közt haltak meg. Ennek ellenére látott fantáziát az új birodalom központjából érkező két zarándokban, ezért minden segítséget megadott nekik. Bar Szauma és Markosz a pátrárka menlevelével járta be az akkor Mezopotámiai szent helyeit: Bagdadot, Szeleukea-Ktésziphont, Beth-Garmait, a már említett Arbélát, és a többi jeles települést. Látták Ezékiel próféta sírját, Noé bárkájának állítólagos darabjait Szindzsárban, a perzsa versekben megénekelt szerelmespár, Shirin és Khoszrau orvosának sírját, Moszulban felhágtak a dombra, ahonnét Jónás próféta nézte Ninivét. Niszibisztől északra kolostorokat látogattak, illetve megnézték Gazartát, vagyis Dzsazirat ibn-Umart, egy kis mesterséges sziget-várost a Tigris folyón. Végül belátták, hogy a szír háborúk miatt nem tudják folytatni útjukat Jeruzsálembe, ezért az 1270-es évek derekán visszatértek Moszul mellé, a Tar’il-i Mar Mihály kolostorba, ahol egy ideig saját kis cellában éltek. Megjegyzendő különben, hogy a kegyes beszámolók cellaként említenek minden olyan lakhelyet, ahol szír szerzetesek laktak, pedig egy-egy ilyen „cella” az akkori világban gyakorta valóságos palotákat jelentett.
Mert a háborúk továbbra is elzárták a nyugati utat. Hülegü fia, Abáká (1265-1282) azonban még mindig igyekezett jó kapcsolatokat ápolni a keresztényekkel. Apja felvette a kapcsolatot a keresztesek által feldúlt Konstantinápoly uraival is, így fia feleségül vehette VIII. Paleoplogus Mihály bizánci császár törvénytelen lányát, Máriát is, aki a keleti keresztény egyház legfőbb patrónusa lett. Másik feleségét, Kotájt valóságos szentként tisztelik a hagyományok. Egyszer például Moszul muszlimjait végeztette ki ujgur tanácsadói kedvéért, máskor a vízkereszt ünnepét megzavaró muszlimokat csitította el azzal, hogy a város körüli körmenetet tartó maraghai keresztényeket a befagyott Umria tóhoz vezette, és itt lángoló kereszteket dobatott a jégre, mire az megolvadt, és a parton elolvadó hó feltárta az alatta rejtező füves legelőket is, tehát a nomádok lovai friss vízhez és abrakhoz jutottak.
Abáká atyja nyomdokain haladva igyekezett erősíteni a diplomáciai kapcsolatait az európai keresztény hatalmakkal, különösen a híresen vallásos IX. (Szent) Lajos francia királlyal, aki az 1250-es években már vezetett egy keresztes hadjáratot a Közel-Keletre. A tervezett mongol-francia szövetség azonban nem jött létre, mivel Lajos 1270-ben inkább Tunisz ellen vonult, remélve, hogy onnan sikerül megszorongatnia Egyiptomot. Hadjárata azonban a vérhas és a helyi emír ellenállása miatt kudarcba fulladt. Az angol trónörökös, Lord Edward, a későbbi I. Edward angol király 1271-es támadása sem járt sokkal nagyobb sikerrel, bár Abáká ezúttal anatóliai seregeinek egy részét a keresztesek rendelkezésére bocsátotta. A mongolok Szíria északi vidékeit pusztították, de Edward nem tudta összehangolni európai és ázsiai katonáinak mozgását, így a mongolok visszavonultak, mielőtt Bajbarsz ellentámadásba lendült, és rövidesen Lord Edward is hazatért. Abáká IV. Kelemen és X. Gergely pápákkal szintén aktív kapcsolatot ápolt, követei meg is jelentek az 1274-es lyoni zsinaton, ahol emlékeztették a megjelenteket a kán keresztény szimpátiáira és a muszlimok legyőzésére szőtt terveire. Követei ellátogattak még ezen kívül az Aragoniai Jakabhoz és az angol I. Edwardhoz is, hogy rávegye őket egy újabb keresztes hadjáratra. A küldetés egyetlen eredménye azonban csak az volt, hogy a pápa 1278-ban két szerzetest küldött az il-kánida udvarba, hogy azok megtérítsék a mongolokat. Ezek egyike volt a híres ferences misszionárius, Giovanni de Montecorvino, aki ekkor már túl volt egy bizánci egyházuniós tárgyalási kísérleten, és később nagyjából Bar Szaumával egy időben tért vissza IV. Miklós pápához Rómába, hogy aztán 1291-ben a Távol-Keletre menjen követként. Montecorvino a kelet érsekeként fejezte be pályafutását a Nagykán udvarában, ahol például időközben érkezett harminckét társával és örmény, illetve öngüd fejedelmi szövetségeseivel két gótikus katedrálist is emeltettetek Kánbalik-Pekingben, és majdnem hatezer embert térítettek meg, köztük Dzsingisz kán fejedelmi rokonait, a „János papkirálytól” származó keleti keresztény vazallus-uralkodókat.
Abákát 1282-ben valószínűleg meggyilkolták, felesége, Palaiologina Mária pedig hazamenekült Konstantinápolyba, ahol egy szerényebb kivitelű monostor helyén megalapította a ma is álló Panagia Mukhliótissza templomot és zárdát, ahova élete végéig visszavonult. Abáká utódja fivére, az eredetileg kereszténynek nevelt Tegüder volt, aki trónra lépve áttért az iszlámra, és Ahmad szultán néven uralkodott – unokaöccse, Argún azonban Kubiláj segítségével két éven belül megbuktatta, és visszatért Abáká Egyiptom-ellenes politikájához. Argún uralkodása visszatérést jelentett elődei kereszténybarát politikájához is, de Argún meglehetősen toleráns volt minden vallás iránt: nagyvezírje, Szaad ad-Daula például zsidó volt, de ekkor futott be fényes karriert a keleti szír jakobita egyház utolsó nagy polihisztora, a maphrian (tehát pátriárka-helyettes) Bar Hebreus Abul-Faradzs (1226-1286) is.
Mint említettük, Argún kán Tegüderrel ellentétben ismét az egyiptomi Mameluk Birodalom ellen foglalt állást, amit számos európai követjárással próbált nemzetközi szintre emelni. Első ismert követjárását Rómába indította 1285-ben, IV. Honorius pápához – levelének rossz latin nyelvű fordítása máig látható a vatikáni levéltárban:

„És most hadd legyen az (mondja az Il-kán), mert a szaracénok földje nem a miénk, közöttünk, jó atyám, köztünk, akik ezen az oldalon és közted, aki a magad oldalán rekedtél, ott a Scami (Sham, vagyis a Levantei tengerpart) földje, s hogy túljárjunk a közénk álló Egyiptom földjének eszén, meg kell őt törnünk. Így hát elküldjük a mondott követeket és (kérünk) téged, hogy küldj egy fegyveres sereget Egyiptom földjére, és most legyen úgy, hogy mi a magunk oldaláról megtörjük őket a legjobb embereinkkel, te pedig küldj egy kiváló embert, aki megmondja nekünk, hol legyen az a hely, ahol seregeink összetalálkoznak. Így fogjuk elsöpörni a közénk álló szaracénokat, és a Pápa Úr meg a Cam (Kubláj Nagykán) lesznek a világ urai.”

Argún tehát arra kérte a pápát, hogy indítson hadjáratot Egyiptom ellen, amely a keresztesek és a mongolok által bekerítve kétségkívül el fog bukni. A követ személye is legalább olyan jelentős, mint Bar Szauma: az ujgur keresztény Isza Kelemeci szintén Kubláj Kán udvarában kezdte a pályafutását, ahol 1263-ban ő állította fel a nyugati asztronómia hivatalát, ami az iszlám csillagászat és matematika vívmányait igyekezett egyeztetni a kínai hagyomány hasonló próbálkozásaival. Azonban olyan heves propagandát folytatott muszlim versenytársai ellen, hogy egy idő után valóságos iszlám-paranoiát szőtt az udvarban, ezért hivatalnoktársai jobbnak látták eltávolítani őt az il-kánida tartományokba, s innen küldték tovább IV. Honorius pápa udvarába, talán, hogy ne keverhessen több bajt. Legalábbis az il-kánida vezír, orvos, udvari polihisztor és történetíró, az iszlámra áttért zsidó Rasid ad-Dín visszaemlékezéseiből ez derül ki. Bár az ő küldetéséről nem maradt fenn részletes beszámoló, előéletét tekintve valószínű, hogy nem feltétlenül volt alkalmazkodó típus, azaz nem volt egy mai értelembe vett misszionárius lelkületű ember. Talán ennek köszönhető, hogy küldetésének nem lett szélesebb visszhangja.
Eközben furcsa fordulatot vett a csendes remeteségben élő Rabban Bar Szauma és Markosz élete is. Az ambiciózus Mar Denha pátriárka, aki időközben visszaköltözött Mezopotámiába, elérkezettnek látta az időt, hogy felhasználja a mongolok szokásaiban való jártasságukat, mongol, kínai és perzsa nyelvtudásukat saját hatalmi céljai érdekében. Mivel tudta róluk, hogy Kubláj Kán személyes védelme alatt állnak, felkérte őket, hogy legyenek követei az il-kánida Abákánál, akitől egy olyan oklevelet kért, ami őt teszi meg az egész keleti keresztény világ legfőbb urává. A két szerzetes belement az alkuba, de azt kérték, kísérje őket egy szír követ is, mert maraghai látogatásuk után ismét folytatni akarják útjukat Jeruzsálembe. A pátriárka beleegyezett ebbe, és a két keleti zarándok meg is szerezte az új, aranyba foglalt pukdánt Abákától, amit ők kötelességtudóan vissza is küldtek Bagdadba. Ezután folytatták útjukat az ekkoriban grúz fennhatóság alatt álló Aniba, a régi bagratida-örmény fővárosba, ahonnan azonban ismét nem jutottak tovább, így kénytelenek voltak visszatérni Bagdadba.
Itt Mar Denha még nagyobb feladatot kívánt osztani rájuk: a fiatal, alig 35 éves Markoszt megtette püspöknek, a negyvenes évei végét járó Rabban bar Szaumát pedig fővizitátornak, és azt kívánta, térjenek vissza Kínába, Kubláj Kán udvarába, hogy ott képviseljék az ő érdekeit. A püspökké avatás egy furcsa átkereszteléssel is járt, Mar Denha több ősi nevet is felírt egy-egy papírlapra, majd ezek közül Markosz véletlenszerűen húzott egyet: így lett a neve ezentúl Jabh-Allaha, aminek jelentése: „Isten adta őt”. Ezután megkapta az oklevelet, ami alapján ő lehet „Katháj és Wang metropolitája”. El is indultak visszafelé, ám a Szír-Darja két oldalán háborúk zárták le a Selyemutat, így a két zarándok 1278-ban visszatért régi cellájába Moszul mellé.
Azonban két évvel később, 1280-ban Mar Denha ismét magához hívatta őket, de mielőtt elérhettek volna hozzá, a pátriárka meghalt. A temetésére összegyűlt keresztény előkelőségek hamar belátták, hogy egy olyan ember kell megtenniük új vezetőnek, aki járatos a mongol uralkodók kultúrájában, ismeri gondolkodásukat, bejáratos udvartartásukba, még ha a szír nyelvet és a magasabb teológiát nem is érti olyan jól, mint tanultabb hittársai. Így lett az új pátriárka az ifjú Markosz, aki Jabh-Allaha-ként a harmadik volt a szír keleti keresztények sorában. 1281 telén meglátogatta őt Abáká kán is, aki megerősítette hivatalában, és különféle kiváltságokat adott neki. Ekkor már a pátriárka személyi titkára és legfőbb bizalmasa Bar Szauma volt, s egyben őt nevezték ki az egyházi írnokiskolák elöljárójának.
A muszlim Ahmad kán két éves rémuralma alatt a két zarándok Bagdadban, a pátriárkák „cellának” becézett püspöki palotájában várta ki, hogy elüljön a vihar, majd az új kereszténybarát kán, Argún idején lelkesen támogatták a követjárásokat Rómába, mert belátták, hogy csak a mamelukok elleni sikeres fellépés esetén tudnak eljutni a hőn vágyott Jeruzsálembe. Így hát a sikertelen 1285-ös követjárás után 1287-ben Bar Szauma elindult, hogy személyesen keresse fel a nyugat urait. Ennek érdekében észak felé hagyta el Mezopotámiát, egy harminc málhásállatot felvonultató, számtalan alkalmas kísérővel, kinccsel, arannyal, pukdánnal (ajánlólevelekkel), jarlikkal (káni felhatalmazó iratokkal) és egy pajzah-val (nemesfém címer-útlevéllel) ellátott karavánnal, és hajóra száll a Fekete-tengeren, és elhajózott Konstantinápolyig. Már a hajóút során megkezdte diplomáciai küldetését: folyamatosan tárgyalt a háromszáz fős legénységgel, kikérdezte őket őseik hitéről, a görög nyelvű liturgiáról, a bizánci életről. Így már felkészülten érkezett a fővárosba, ahová legelébb két inasát küldte be, majd kipihente az út fáradalmait egy kényelmes palotában, amit a császár engedett át a számára. Végül látogatást tett az udvarnál. Itt hosszasan tárgyalt II. Andronikusz bazileusszal, és végigjárta a város és a környék összes szent helyét, megismerve a helyi keresztény hagyományokat. Végignézte a korábbi pátriárkák mumifikálódott holttesteit, a csodálatosabbnál csodálatosabb ikonokat, amiket tán nem is emberkéz alkotott, a kánai menyegzőnél használt korsókat, a követ, amin Szent Péter ült, amikor megszólalt a kakas, majd betért a kolostorba, ahol Aranyszájú Szent János fejét őrzik. És más hasonló élmények színesítik útleírását.
Ezután hajóra szállt, hogy eljusson Nápolyba, az Anjou Martell Károly, a mi Károly Róbert magyar királyunk édesapjának udvarába. Út közben megállt pihenni egy Athosz-félszigeti kolostorban, végignézett egy vulkán-kitörést (ez talán Sztromboli volt), illetve már az itáliai szárazföldön, egy villában pihenve tanúja volt egy tengeri csatának a szicíliai partoknál II. Aragóniai Jakab és Martell Károly seregei közt. Nápolyból Rómába indult, de út közben megtudta, hogy a pápa, a korábbi követtel tárgyaló IV. Honorius meghalt. A pápaválasztásra összegyűlt bíborosok szeretettel fogadták, elszállásolták, majd három nappal később személyesen fogadták. A leírás külön részletezi, hogy Bar Szauma a siker érdekében teljesen alávetette magát a helyi szokásoknak, letérdelt és keresztet vetett a vatikáni oltár előtt, tiszteletteljesen lesütött szemmel lépett be a bíborosok közé, és nem sértődött meg azon sem, hogy ők végig ülve maradtak, miközben ő közéjük állva fogadta kérdéseiket. A bíborosok a maguk részükről meghallgatták a beszámolóját a keleti világról, és kikérdezték a hitvallásáról, kik voltak az apostolaik, hol van a pátriárka székhelye, milyenek ott a viszonyok? Talán így akartak rájönni, milyen titkos nesztoriánus eretnekséget rejtegethet a keleti egyház. De Bar Szauma rendre megfelelt minden kérdésükre:

„Tudjátok meg, ó Atyák, hogy a mi atyáink közül sokan elmentek a mongolok, a türkök és a kínaiak országaiba, és megtanították nekik az Evangéliumot, és most sokan közülük keresztények. Mert számos mongol király és királyné, illetve az ő fiaik és rokonaik is megkeresztelkedtek, és hitet tettek Krisztus mellett. És templomokat emeltek a katonai táboraikban, és adományokat fizetnek az egyháznak, és sokan közülük őszintén hisznek a tanításainkban.”

„Az Egyistenben hiszek, aki rejtett, örökkévaló, kezdet és vég nélküli, Atya, Fiú és Szentlélek, három személy, egyenlő és szétválaszthatatlan, egyik sem előrébbvaló a másikhoz képest, sem nem fiatalabb, sem nem öregebb, természetükben Egyek, Személyükben hármak, az Atya a nemző, a Fiú a nemzett, és a Szentlélek tartja fenn az egészet.”

Úgy tűnik, Bar Szauma megértette, hogy a sikeres együttműködéshez bizalomra van szükség, ezért rendre kitért a kényesebb válaszok elől, kérdéseikre kérdéssel felelt, csalafinta beugrató rejtvényeiket rendre kijavította, és végül a bíborosok konszenzusra jutottak, hogy bizony Ázsia keresztényei is nagyjából ugyanazt a Szentírást tisztelik, mint ők, a leheletnyi különbségek ellenére.

„Nem azért jöttem a távoli földekről, hogy vitázzak, vagy, hogy kiokítsam az embereket a Hit dolgaiban, hanem, hogy a Mar Pápa áldását adja rám, és hogy szemügyre vehessem a keresztények kegyhelyeit, és hogy tudassam veletek (Argún) király és a Katholikosz (az autokefál keleti pátriárka) szavait. Ha kegyelmet találtam szemetekben, tegyük félre most a vitákat, és kérlek, utasítsatok valakit, hogy mutassa be nekünk a templomokat és a szentek sírjait, és ha így jártok el, akkor nagy szívességet tesztek a ti alázatos tanítványotokkal és szolgátokkal.”

Ezt követően Bar Szauma Róma „Emír”-jének társaságában végignézte a Szent Város templomait és szent ereklyéit, a krisztusi halotti leplet, Péter és Pál vértanúságának bizonyítékait, Simon Mágus varázspárbajának helyszínét, Nagy Konstantin keresztelőmedencéjét, kikérdezte kísérőit a pápaválasztás és a császárválasztás rejtelmeiről. Majd vendéglátói értésére hozta, hogy amíg ők az új pápa személyéről tárgyalnak, addig ő elindul meglátogatni Európa többi keresztény hatalmasságát.
Útban észak felé betért a toszkán Genovába, ahol csodálkozva vizsgálta a köztársasági életformát. Itt meglátogatta Szent Lőrinc katedrálisát, amiben a Szent Grál egy verzióját, a Sacro Catinot őrizték. Frandzsesztánban, Párizsba érve kihallgatást kért IV. Szép Fülöptől, akit mi általában a Templomos Lovagrend felszámolójaként, és egy pápa felpofozójaként ismerünk. Míg a válaszra várt, bejárta a város templomait, megnézte a töviskorona áttetsző kristályba zárt darabjait, és benézett a híres párizsi egyetemre, ahol ezrek tanulták a teológiát és a szabad művészeteket, és amit Szent Lajos Sorbonne nevű gyóntatója alapított. Szép Fülöp örömmel fogadta a távoli vidékek hírhozóját, számos ajándékkal halmozta el őt, és felkérte egyik csatlósát, a nemes Gobert de Helleville-t, hogy kísérje el Bar Szaumát a mongol földekre. Helleville 1288. február 2.-án távozott, társaságában ott volt két szerzetes, Robert de Senlis és Guillame de Bruyères, illetve egy arbaletier (számszeríjász) Audin de Bourges. Ezek az emberek elkísértek Bar Szaumát útjának további európai állomásain, és visszatértek vele Perzsiába.
Ezután a követség Gaskony felé vette az útját, ahol betért Bordeaux-ba, I. Edward udvarába. Itt a király felkérte Bar Szaumát, hogy koncelebráljon misét az ő papjaival. Mivel látták, hogy Bar Szauma ugyanazt a szentséget követi, amit ők, Edward maga is áldozott Szauma kezéből, majd gazdagon megajándékozta őt, és támogatásáról biztosította, de a gyakorlatban lekötötte az, hogy a walesi és a skót felkeléssel törődjön, amint azt a mi Arany Jánosunk is megörökítette „A walesi bárdok” című ikonikus alkotásában. Innen a szokásos zarándokkörutat bejáró Bar Szauma visszatért hát Genovába.
Itt futott össze az Alpokon átkelő Tusculumi János bíborossal, a néhai IV. Honorius legátusával, aki épp az első jelentős Habsburg, a dinasztiaalapító Rudolf császár általános béketárgyalásairól tért vissza. Habsburg Rudolf különben gyermekként, még amikor apródként szolgált II. Frigyes szicíliai udvarában, jelen volt akkor, amikor az első mongol követek megjelentek Európában, a későbbi Tatárjárás baljós előhírnökeiként. A legátus és az il-kánida követ együtt tértek hát vissza Rómába, ahol az új pápa, a Bar Szaumát már korábban bíborosként is kihallgató IV. Miklós épp a húsvétra készülődött. A pápai audiencia után Bar Szauma részt vett a vasárnapi liturgiában, így bizonyítván, hogy bár a nyelv, amin a szertartást lefolytatja, idegen ugyan, de a liturgia azonos.

„Ó, Szentatyám! Amellett, hogy megbocsájtottad a bűneimet és a tévelygéseimet, esdekelve kérem Kegyelmességedet, Szentatyám, hogy a te kezedből vehessem fel az áldozatot, hogy így a bűneim bocsánata kiteljesedhessen!
És a Mar Pápa így szólt:
Legyen így!”

És a következő héten, a virágvasárnapi liturgiában Bar Szauma volt az első, aki áldozhatott a pápa színe előtt. Ezt követően részletesen leírja a nagyhét összes liturgiáját, amin valószínűleg tevékenyen részt vett. Ezután a pápa különféle ereklyéket és kincseket adott Bar Szaumának, például egy aranykoronát Markosz számára, és egy levelet, amiben kinevezi őt kelet keresztényeinek urává. Bar Szauma 1288-ban tért vissza Bagdadba, az Európa uraitól begyűjtött bőséges ajándékokkal, és ami még fontosabb: ezúttal részletes diplomáciai levélváltást hozott a nyugati világ uraitól. Argún 1289-ben válaszolt a levelekre, a küldönc ezúttal egy dúsgazdag családból származó genovai kereskedő volt, egy bizonyos Buscarello de Ghizolfi, aki ekkor már majd egy évtizede kalandozott a vadregényes közel-keleten, hol mongol vazallus örmény fejedelmek udvarában kufárkodva, hogy az Il-kán testőrgárdájának tiszteletbeli tagjává választva. A francia nemzeti archívum máig őrzi a Szép Fülöpnek címzett, ujgur betűs levelet, ami megemlít egy bizonyos Szajmer Szagurát, aki a dátum alapján feltehetően azonos Rabban Bar Szaumával:

„A Mindenható Ég (ez Tengri, a mongolok Isten-koncepciója) által rám ruházott hatalomnál fogva, én, Argún, a nagy uralkodó ezt üzenem Frandzsisztán királyának… mondván: megkaptam az üzenetet, amit Szajmer Szagura követei révén továbbítottál hozzám, s amiben megígérted, hogy ha az Il-kán megtámadja Egyiptomot, te majd segíteni fogsz minket. Mi ezt a magunk részéről úgy időzítjük, hogy a Tigris évének telén (1290) érünk majd oda, ha a Mindenható Ég is úgy akarja, és bevesszük Damaszkuszt 1291 kora tavaszán.
Ha te is elküldöd seregeidet, ahogyan ígérted azt a Mindenható Égre esküdvén, és segíted elfoglalni Egyiptomot, akkor én neked adom Jeruzsálemet. Ha bármelyikünk késve ér oda, mint ahogyan azt megbeszéltük, akkor az egész küldetés értelmetlen lesz, és senki nem fog nyerni az ügyön. Ha kívánod, megoszthatod ez ügyben benyomásaidat, és szívesen fogadok minden egyes darab frandisztáni kincset, amivel, ha gondolod, megterheled a követeidet.
Ezt az üzenetet Mickeril útján juttatom el hozzád, és mondom: minden tudva lesz a Mindenható Ég erejéből és a királyok hatalmából. Ezt a levelet az Ökör évének nyarán írtam a hatodik napon, Ho’ndlonban.”

Ezután Bar Szauma visszatért Maraghába. Itt a kán egy új templomsátrat emelt a tiszteletére (ezek valószínűleg ilyen hatalmas kerekes platformokon álló jurták voltak, egyfajta mobil, szekérszerű szentély-paloták, a sátortáborszerű fővárosok kellős közepén), és 1289-ben őt kérte fel Kharbande nevű fia megkeresztelésére.
Eközben folytatódtak a követjárások, Argún 1290-ben újabb követséget indított. Akkó szorult helyzetét látva IV. Miklós pápa kapcsolatba lépett a keleti keresztény népekkel, és 1291. január 5-én tartott prédikációjában felszólította a keresztényeket, hogy csatlakozzanak I. Edward seregéhez. Azonban a pápa erőfeszítései későinek bizonyultak: március 7-én egyik helytartója meggyilkoltatta Argún kánt, s a bahrí mamelukok kalávúnida dinasztiájának második uralkodója, al-Asraf Halíl május 28-án bevette Akkónt. Az Argún haláláról nem tudó pápa augusztusban még írt egy levelet a kánnak, amelyben I. Edward készülődéséről számolt be neki, azonban 1292 márciusában ő is meghalt. A mongolok és keresztesek együttműködése ezzel meghiúsult, mivel Argún trónra lépő öccse, Gajhátú meglehetősen nemtörődöm életet élt. Szélesebb körű kapcsolatfelvételre csak 1295-től, Mahmúd Gázán uralkodása alatt került sor ismét. Ekkor érkezett a tenger felől a kán udvarába Marco Polo is, Kubláj Kán követeként.
Két évvel később 1292-ban a vén Bar Szauma azt kérte Gajhátu kántól, hadd építhessen Maraghában egy templomot Mar György és Mar Mári, a legendabeli egyik első szír misszionárius tiszteletére. 40 mártír ereklyéjét gyűjtötte össze ehhez. A templom el is készült 1293-ban. Eközben Bar Szauma tollba mondta utazásainak színes történetét egy korabeli szír írnoknak, ez a legfőbb forrása a róla való ismereteinknek. A művet később valaki, talán ugyanaz az írnok (aki egyébként esetleg a követség egyik állandó kísérője is lehetett) kibővítette Bar Szauma tanítványának, III. Jabh-Allaha pátriárkának az élettörténetével. A szír-arámi nyelvű mű máskülönben tökéletesen illik a keleti, arab típusú zarándok-irodalom klasszikus kliséibe (hasonló leírást hagyott ránk az iszlám Közel-Keletről pl. a si’íta nézőpontú, XI. századi perzsa költő, Nászír-i Khuszrau a Szafar-náme-ban). A maraghai templom felszentelését követően Bar Szauma elindult vissza Bagdadba, de út közben megbetegedett, és mire a városba cipelték, már nem lehetett megmenteni. 1294 januárjában halt meg, sírja Bagdad közelében található.
Látható tehát, hogy a kezdeti diplomácia sikerek ellenére sem lett a közös keresztes vállalkozásból átütő siker. De a gyakori levélváltások, a követek és a kereskedők oda-vissza áramlása azt bizonyítja, hogy igenis elindult valamiféle párbeszéd a keresztény Európa urai és a valamilyen szinten szintén keresztény gyökereket is ápolgató mongol kortársaik közt. Bar Szauma utazása egy szempontból mégis kitűnik a hasonló követjárások tucatjaiból: a világra gyermeki ártatlansággal rácsodálkozó zarándokot egyfajta modern értelembe vett missziós lelkület hatotta át. Nem a gazdasági siker, nem is a világi érdekek mozgatták, hanem megismerni vágyta a nyugati keresztény világot, aminek szokásaihoz messzemenően alkalmazkodott, szimpátiát és bizalmat ébresztvén mindenkiben, akivel összetalálkozott. Ez a Matteo Riccinél is feltűnő barátság érzése volt az, ami beindította a későbbi követváltások immár olajozottan pörgő gépezetét, ami még egy pár évtizedig fenntartotta önnön dinamikáját.

Európa legnagyobb (felső)házibulija